Fejes Szonja: Tükör – 2. rész

Előző részlet

2.

Árnyszínház

Vicuska

Éreztem, ahogy a feszültség vibrál a lakótelepi panellakás vékony falai között. Apám a nagyszobában trónolt a tévé előtt, anya a konyhában mosogatott.

– Ne zörögj már azokkal a kurva tányérokkal! – ordított ki az öreg. Anya mellett álltam, aki letette a kezében tartott bögrét, és felém fordult.

– Apádnak rossz napja volt a munkahelyén. Ne idegesítsük fel még jobban – mondta fojtott hangon.

– Ja, egy ilyen rossz nap után a legjobb a haverokkal vigasztalódni egy kocsmában, aztán a tévé előtt dögölve ordibálni a családunkkal. Így nekünk is olyan csodás napunk lesz – feleltem. Anya ijedten nézett rám.

– Csendesebben! Még meghallja!

Ez jellemző volt rá. A félelem rég kiölte belőle a büszkeséget, helyét átvette a beletörődés és az alázat. Ő mindig türelmesen végighallgatta apám bölcsességeit, amikor azt fejtegette, hogy összeesküdött ellene a világ, és hogy milyen szar minden: a kormány, a főnöke, az élet és persze mi is. Közben meg munka után mosott, főzött rá, takarított utána. Apám meg meló után ott terpeszkedett a kedvenc foteljában, és addig alázott minket, míg újra az élet császárának érezhette magát. Élősködött rajtunk, kiszívta belőlünk a büszkeséget, az akaratot, az életerőt.

Én ezt nem akartam hagyni.

Bementem a szobámba, felkapcsoltam a villanyt, és magamra zártam az ajtót. Leültem a gépem elé, bedugtam a fülembe a fülhallgatót, amiben üvölteni kezdett a zene. Megnyitottam a Lili történetét rejtő doksit, és írni kezdtem. Hamarosan eltűntek körülöttem a falak, és már egy másik világban jártam.

Lili születése óta két életem volt. A sivár nappalok után alig vártam az estéket, amikor élőholt alteregóm járta a sötétséget. Mintha életem képeinek negatív lenyomatai lettek volna az éjszaka meséi. Lili segített kiszabadulni az idő és a tehetetlenség fogságából, segítségével néhány órára ledobhattam magamról emberi testem és sorsom bilincseit.

Már késő este volt, amikor befejeztem. A szüleim már aludtak, nekem pedig pár órát aludnom kellett, hisz másnap suliba volt. Fájt visszatérni a valóságba. Halkan a nyakamban lógó kulccsal halkan kinyitottam a szobám ajtaját. A folyosó sötét volt, csak apám horkolása hallatszott a hálóból. Nem kapcsoltam villanyt, nehogy felébresszem. A szemem lassan megszokta a feketeséget, és a bejárati ajtó feletti kis ablakon kintről beszűrődő fényben ki tudtam venni a tárgyak körvonalait. Kiosontam a fürdőszobába. Magamra zártam az ajtót, és felkapcsoltam a tükör fölötti lámpát. A fény kitépett a feketeségből, és szemérmetlenül megmutatta, amit nem szerettem látni. Mintha a tükörből szomorúan rám meredő lány nem is én lettem volna. Semmi vonzót vagy érdekeset nem láttam rajta, nem csoda, hogy olyan magányos voltam. Az iskolában nem illettem be a magabiztos, menő lányok közé. Egyszerűen nem találtam közös témát a fiúkról vitatkozó, idétlenül vihorászó csajokkal. A srácok meg nem figyeltek fel a háttérbe húzódó, kissé tartáshibás, szégyenlős lányra. Csak álmodoztam arról, hogy egyszer valakinek én leszek a legfontosabb. Nagyon szükségem lett volna valakire, aki megfogja a kezem, és segít rajtam.

Elgondolkodtam, mit is tenne Lili. Ő is magányos volt, de ő legalább nem félt. Hogyan lehet legyőzni a félelmet? Persze, szembe kell nézni vele. Ez jól hangzott, de fogalmam sem volt, hogyan. Talán pont azt kellett volna tennem, amitől a legjobban tartottam? Nyitni mások felé, közelebb engedni őket magamhoz? De hogyan? Menjek oda a suliban az egyik csoporthoz, hogy „na mi a helyzet, csajok?”. Ezt az ötletet rögtön elvetettem. Először csak furcsán néztek volna rám, aztán kiröhögtek volna a hátam mögött. Megjátszani meg nem akartam magamat. Nem. Olyan társaságot kellett keresnem, akik megértenek. Akiket ugyanaz érdekelt, mint engem. Lilire gondoltam, és ekkor hirtelen beugrott a megoldás.

A neten olvastam nemrég, hogy az egri művelődési központban péntek délutánonként szerepjáték klub működik. Mindig érdekelt, milyen lehet a szerepjáték, azt gondoltam, pont olyanoknak való, mint én. Nekik sem volt elég a valóság. Elhatároztam, hogy ellátogatok oda, és talán csatlakozom hozzájuk. Gondoltam, ott legalább szabadjára engedhetem a fantáziámat.

Minél többet töprengtem a dolgon, annál jobban tetszett az ötlet. Végül még azon a pénteken felkerekedtem, és késő délután elmentem a művelődési házba.

A portás útba igazított, így könnyen megtaláltam a szobát, ahol a szerepjátékosok klubja működött. Mikor félszegen beléptem, legalább tíz szempár szegeződött rám egy asztal mellől. Ráadásul mind fiúk voltak. Innen azonban már nem volt visszaút. Végül is nem volt veszítenivalóm. Összeszedtem a bátorságomat, és ugyan vékonyabb hangon, mint szerettem volna, de végül megszólaltam:

– Sziasztok! Évi vagyok. Ti vagytok a szerepjátékosok?

A srácok összenéztek, és jót mosolyogtak a belépőmön.

– Szia Évi! Igen, eltaláltad, mi vagyunk a szerepjátékosok – felelte vigyorogva egy húsz év körüli, magas, barna hajú srác, és a kezét nyújtotta felém. – A nevem Erik. Én szoktam mesélni. Légy üdvözölve a körünkben!

Jó erősen megszorongattam a kezét, nehogy azt higgye, hogy olyan elesett vagyok, mint amilyennek kinézek. Ő viszonozta a férfias kézszorítást, miközben végig a szemembe nézett. Legszívesebben elkaptam volna róla a tekintetemet, de azért sem tettem.

– Szeretnék én is szerepjátékozni – mondtam, mert hirtelen nem jutott más az eszembe. Láttam, hogy a kijelentésemmel megint derültséget váltottam ki a srácokból. Eléggé feszélyezett a helyzet.

– Rögtön gondoltuk, ha itt vagy, Évi. Ülj le nyugodtan. Játszottál már korábban? – kérdezte Erik.

– Nem. Mit kell tennem? – ültem le az asztal mellé.

– Csak annyit, hogy eljössz ide péntekenként, és nem félsz elengedni a fantáziádat – mondta Erik.

– Azzal nem lesz gond. De én még sohasem játszottam. Kell hoznom valamit?

– Mi tudunk adni mindent, emiatt ne aggódj! – felelte Erik. – Csak annyit kell tenned, hogy fogsz egy karakterlapot, és kitalálsz egy személyiséget, akit játszani szeretnél. Vannak szabálykönyvek, ezek adják a keretet, olvasgasd nyugodtan. Ha kérdésed van, mi segítünk. Végre egy lány, aki érdeklődik a klub iránt!

– Én már tudom, kivel játszok. Lilinek hívják, és bár én már kitaláltam egy világot, amiben él, de talán bele tudjuk illeszteni az általatok játszott történetbe.

– Úgy látom, a fantáziáddal tényleg nem lesz gond! Szuper! Akkor, ha gondolod, röviden elmondom a fő szabályokat, aztán vágjunk is a közepébe. Menet közben megtanulod majd a többit. Aztán mesélhetsz arról, hogy te milyen világot találtál ki – mondta Erik, és leült velem szemben az asztal túlsó oldalára. Vázolta a kockadobás szabályait, közben a srácok is bele-beleszóltak. Hallgattam, ahogy egymás szavába vágva magyaráznak, és közben alaposan megfigyeltem őket. Elég színes társaság volt. Néhány velem egykorú és több, kicsit idősebb fiúból állt a csapat. Az idősebb srácok a húszas éveikben járhattak, már amennyire én saccoltam őket. Mind pólót viseltek, némelyiken felismertem egy-egy általam kedvelt zenekar logóját. Páran a papírjaikba temetkeztek, de a többség lelkesen osztotta az észt nekem. Végül is egész kedvesek voltak, kezdtem kicsit jobban érezni magam. Aztán hamarosan belekezdtünk a játékba.

Egy képzeletbeli világban kalandoztunk, azonban a történet kimenetelét mi alakíthattuk. Eriken, a mesélőn és az általunk játszott karaktereken múlott, hogy végül hogyan alakul a cselekmény. Hamarosan egészen magával ragadott a játék. Erik remekül mesélt. A szemem előtt filmszerűen peregtek az események. Eleinte keveset beszéltem, de sokat írtam. Jegyzeteltem, kombináltam. Lassan azonban elkapott a lelkesedés, és egyre többször szólaltam meg. Erik ugyanis elhatározta, hogy előcsalogat a csigaházamból, és a játék során többször is megszólítottak az általa megszemélyesített karakterek, akiknek válaszolnom kellett. Évi fokozatosan kezdett eltűnni, és mintha a nagyszájú Lili életre kelt volna bennem. A játék előcsalogatta a másik énemet, és végül sikerült kilépnem a korlátaim mögül. Ettől határozottan jobban éreztem magamat.

A játékban a mesélő az isten, aki világokat teremt és alakít, és Erik nagyszerűen töltötte be ezt a szerepet. Miközben mesélt, egészen megváltozott. Már nem azt a sötét, hullámos hajú, barna szemű fiút láttam, mint akkor, amikor beléptem a terembe. Egy igazi vezető volt, aki magabiztosan kalauzolt minket végig a történeten. Mindenki tudta, hogy ő a főnök, én pedig boldogan beléptem a világába.

Csak akkor vettem észre, hogy besötétedett, amikor aznapra befejeztük a játékot. A többiek pakolni kezdték a könyveiket és a dobókockáikat, én bánatosan gubbasztottam a széken. Olyan nagyszerű volt végre társakkal kalandozni, most pedig térhettem vissza magányos életem sivár díszletei közé.

– Játék után mindig bedobunk egy sört az utca túloldalán. Van kedved csatlakozni? – kérdezte Erik. Nem lelkesedtem a kocsmákért, sohasem ittam. Rossz élményeim kötődtek az alkoholhoz, de nem volt kedvem hazamenni, szívesen maradtam volna még a srácokkal. Közéjük akartam tartozni, ezért bólintottam, és követtem őket.

Alig pár perces sétával el is értük a kocsmát. Követtem a fiúkat, akik sorban beléptek a helyiségbe, ahol az egyszerű faasztalok fölött narancs fényű lámpák küzdöttek a félhomállyal. Sohasem jártam még ilyen helyen, de nem volt nagyon vészes. Rosszabbra számítottam. A sarokban a zenegépből rockzene szólt, az asztaloknál kisebb-nagyobb társaságok üldögéltek, beszélgettek. Nem láttam apámhoz hasonló idősebb alakokat, úgy tűnt, a hely inkább a fiatalok törzshelye. Találtunk egy üres asztalt az egyik sarokban, oda telepedett le a kilenc fős társaság. A srácok kettesével, hármasával a pulthoz járultak, és rendeltek maguknak valamit. Én még nem voltam tizennyolc, és egyébként is állandóan fiatalabbnak néztek, mint amennyi voltam, ezért valószínűleg ki sem szolgáltak volna. Tanácstalanul üldögéltem, azt figyeltem, hogy mit tesznek a többiek, mert legalább két másik kiskorú is volt a körünkben. Erik állt fel utoljára az asztaltól, és megkérdezte tőlük, mit hozzon nekik. Aztán hozzám fordult:

– Mit kérsz, Vicuska? Meghívlak.

– Á, nem kell meghívni, csak hozz nekem egy sört, adok pénzt – vettem elő a pénztárcámat. Nem szerettem a sör ízét, de a többiek is azt ittak. Az sem volt utolsó szempont, hogy az volt a leggyengébb és a legolcsóbb is a választékból.

– Szó sem lehet róla! – jelentette ki Erik ellentmondást nem tűrő hangon, majd elfordult, de még a válla fölött visszaszólt: – Megünnepeljük, hogy végre egy csajszi is csatlakozott hozzánk. Mert ugye jössz máskor is?

– Persze! – vágtam rá. – Akkor köszi a meghívást! – Erik ekkor már úton volt a pult felé. Figyeltem magabiztos mozdulatait. El sem hittem, hogy nyolc fiú társaságában ülök egy kocsmában, és egy tök jó fej, helyes pasi hív meg éppen egy italra. Ráadásul Vicuskának hívott. Eddig mindenkinek csak Éva, jobb esetben Évi voltam. Tetszett az új becenevem.

Erik négy korsóval egyensúlyozott vissza az asztalhoz. Segítettem neki, kivettem a kezéből az egyiket.

– Akkor fenékig! Igyunk az új tagra, Vicuskára! – mondta, mire mindenki megemelte a poharát, majd kortyoltak a sörükből. Követtem a példájukat. Kicsit keserű volt, de mit érdekelt engem! Hisz rám ittak!

– Amúgy honnan jött ez a Vicuska? – kérdeztem Eriket, aki mellettem foglalt helyet az asztalnál.

– Mindenkinek kitalálunk valami nevet. Általában valamelyik karaktere után, vagy egy tulajdonsága miatt kapja. Téged még nem ismerünk annyira, de valahogy Vicuska ugrott be nekem rólad. Tudod, kiskoromban vagy tízszer olvastam az Egri csillagokat. Biztos amiatt.

– Nem, dehogy bánom, tetszik. Hallottam, hogy téged meg valaki Vikingnek hívott. Ez hogy jött? Szeretsz vikinget játszani?

– Jah, így is hívnak a srácok, de nem egy karakterem után. Negyedrészt dán vagyok. Többek közt ezért akarta anyám, hogy Erik legyek.

Végignéztem rajta. Barna, majdnem göndör hajával, fekete szemével és sötét bőrével egyáltalán nem látszott rajta északi eredete. Mintha kitalálta volna a gondolataimat, folytatta:

– Na, igen. Amint láthatod, olasz vér is folyik az ereimben. Azt hiszem, anyám azért is ragaszkodott az Erik névhez, mert nem akarta, hogy emlékeztessem apámra, aki elcsavarta a fejét, aztán meg visszahúzott Olaszországba. Pechemre ugyanúgy nézek ki, mint a faterom. Kicsit sem hasonlítok anyám családjához, ahol mindenki világos bőrű és vörös hajú. Az unokatesóim kezdtek Erik a „vikingnek” gúnyolni, de én nem bántam. Sokat olvastam a vikingekről, és eléggé kemény arcoknak tartom őket. Talán ennek köszönhetem, hogy megszerettem a törit. Tudja a fene!

– Te fősulira jársz, ugye? Töri szakos vagy? – kérdeztem, miután kortyoltam egyet a sörből.

– Aha, az – felelte Erik. – A töri legalább érdekel. Na, de ne csak rólam dumáljunk! Hogy jött az ötlet, hogy csatlakozz a szerepjátékosok fura társaságához?

– Tudod, nem igazán érdekelnek a csajos dolgok, szívesebben olvasok és írok. Szeretek megszabadulni a valóságtól.

– Miért? Olyan szörnyű a valóság?

Ha te azt tudnád – gondoltam, de hangosan csak annyit mondtam: – Hát, elég unalmas. Izgalmasabb egy fantáziavilágban kalandozni.

– Azért iszogatni sem olyan rossz az új haverokkal, nem? – kérdezte mosolyogva Erik, és meghúzta az előtte lévő korsót.

– Hé, Erik, ne sajátítsd ki az egyetlen csajt a társaságban! – kiáltott az egyik srác az asztal túloldaláról.

– Amúgy hogy tetszett a játék, Vicus? – kérdezte egy Anilnak becézett, körülbelül velem egyidős, testes srác.

– Tök jó volt. Főleg amikor a varázsló megszívatott minket – nevettem.

– Igen, a mesélő elég köcsög tud lenni néha – vigyorgott Anil. A következő pillanatban döbbenten meredt a ruháján megjelenő nedves foltra. Erik ugyanis úgy oldalba bökte, hogy magára löttyintette a sörét. A többiek hangos röhögéssel nyugtázták az estet, aztán lelkesen boncolgatni kezdték a nemrég átélt történet részleteit. Az elfogyasztott sörmennyiséggel arányosan egyre vidámabb hangulatban folyt a beszélgetés. A fiúk nevetve ugratták egymást és persze az egyetlen lányt a társaságban, én pedig boldogan mentem bele a játékba. Észrevétlenül felvettem azt a szerepet, amit a fiúk kijelöltek számomra, és meglepetésemre nagyon élveztem. Erik is átalakult vidám ivócimborává, mégsem tudtam ugyanúgy nézni rá, mint a többiekre. A szerepjáték közben túl sokat láttam abból, hogy ki ő valójában.

Éreztem, hogy az alkohol kezd a fejembe szállni már az első korsó sör elfogyasztása után. Érdekes módon a sárga löttynek minden korttyal jobb lett az íze. Némileg feloldódtak a gátlásaim, és egyre jobban értékeltem a fiúk poénjait is.

– Úgy tűnik, egész jól beépültél a csapatba – mondta Erik úgy éjfél körül.

– Tök jó, hogy veletek végre önmagam lehetek – válaszoltam.

– Nem úgy tűnik, mintha nem mernél önmagad lenni – felelte Erik mosolyogva.

– Én az vagyok, csak az emberek általában nem veszik a fáradságot, hogy megismerjenek.

– Miért is?

Talán a véremben keringő alkohol tette, hogy őszintén válaszoltam neki:

– Sokszor úgy érzem, mintha egy tükör mögött állnék, amiben mindenki csak önmagát látja helyettem. Rám vetítik, amit gondolnak rólam. Az apám szerint lusta és élhetetlen, anyám szerint szerencsétlen, az osztálytársaim szerint flúgos vagyok. Pedig nem is én vagyok ilyen, hanem ők. De veletek végre az lehetek, aki tényleg vagyok. Ez pedig olyan felszabadító érzés.

Erik elgondolkozott egy pillanatra, aztán így szólt:

– Jó arc vagy te, Vicus. Jól beillesz a társaságunkba. Koccintsunk arra, hogy ez egy szép barátság kezdete – emelte fel a korsóját, és rám mosolygott.

Lili

A belváros szűk, kanyargós utcácskáin sétáltunk Mr. Blackkel, lépteink hangosan kopogtak a nedvesen csillogó macskaköveken. Az eső végre elállt, én pedig némán hallgattam Mr. Black meséjét. Az utcákról és a házakról beszélt. Régóta élt Egerben, és úgy tűnt, nagyon szereti a várost.

Megtudtam, hogy Eger föld alatti pincerendszere és a vár sötét, felfedezetlen katakombái mindig is ideális búvóhelyül szolgálnak a káosz követei számára. Én személy szerint irtóztam a dohos lyukaktól. Mint fiatal élőholtat, engem jobban vonzottak az éjszaka fényei, a 21. századot jellemző nyüzsgés és kényelem. Mégis, magával ragadott Black régi időkről szóló meséje, annak ellenére is, hogy a lényéből áradó hideg sötétség óvatosságra intett. Egyelőre nem derült fény valódi céljára, kedélyesen fecsegett szeretett városáról. Aztán váratlanul rátért, hogy mit is akar tőlem tulajdonképpen:

– Mint látod, évszázadok óta élek Egerben, és fontos nekem ez a város. Ezért is érdekel, hogy mit is keresel te itt valójában – mondta, és bár a hangja nem tűnt fenyegetőnek, írisz nélküli, fekete szemével engem fixírozott, mint aki belém akar látni.

– Ezt már elmagyaráztam a társaidnak, amikor a városba érkezésemet követően rögtön Carmen elé cipeltek. Biztosan te is hallottál róla – feleltem neki érezhető szemrehányással a hangomban. A káosz követeinek az évszázadok során olyannyira részévé vált az ármánykodás, hogy egymásban sem bíztak. Amikor néhány hete a városba jöttem, rögtön kérdőre vontak, hogy mit keresek itt. Én meséltem nekik az álmaimról, látomásaimról, amelyek ide vezettek. Persze nem hittek nekem, és a város legöregebb élőholtja elé vonszoltak. Carmen, amikor megpillantott, mindenkit kiküldött a szobából, így arról, hogy mi történt ezután közöttünk, senki sem tudhatott. Carmen csak annyit közölt velük, hogy a házába fogadott, és a védelme alá vont. Black is tudta, hogy nem bánthat, ha nem akarja kockáztatni a legnagyobb hatalmú káosz követének dühét, de úgy tűnt, nem tudott úrrá lenni a kíváncsiságán.

– Még mindig ragaszkodsz az álmait követő élőholt meséjéhez? – kérdezte, és hallottam a hangjában bujkáló megvetést. – Mindenki tudja, hogy Carmennek a hosszú évszázadok alatt megbomlott az elméje. Engem viszont nehezebb meggyőzni arról, hogy te valóban ide tartozol.

–  Nem hiszem, hogy bármit is bizonyítanom kellene neked – feleltem hidegen.

– Pedig nem ártana meggyőznöd, hogy nem jelentesz veszélyt a terveinkre. Így is van elég bajunk mostanában. Nem kockáztathatunk egy gyanús múltú élőholttal, ha a fennmaradásunkról van szó.

– Te vagy a város önjelölt védelmezője? – kérdeztem.

– Nem is annyira önjelölt. Ha maradni akarsz, és nem akarsz ellenségeket a káosz követőinek helyi közösségében, akkor velem kell jönnöd – mondta tárgyilagos hangon. Abban igaza volt, hogy mindenki elkerült, mióta a városba érkeztem, és már kezdtem magányosnak érezni magam. Nem akartam ellenségeket, és örültem volna, ha maguk közé fogadnak. Bíztam benne, hogy Carmen pártfogása továbbra is megvéd majd, ezért elfogadtam Black ajánlatát:

– Egy ilyen kedves meghívásnak nem tudok ellenállni.

– Helyes. Gyere, nem messze áll az autóm – felelte Black újra elővéve a mosolyát.

 

A következő utcában megálltunk egy ütött kopott Volkswagen mellett. Meglepett, amikor Black odalépett hozzá, valami drágább, és méltóságteljesebb autót képzeltem neki.

– Szálljunk be, így gyorsabb lesz – mondta, és kinyitotta nekem az anyós ülés felőli ajtót. Bemásztam, ő pedig bevágódott a kormány mögé. Felbőgött a motor, és elindultunk. Gyorsan vezetett, hamarosan magunk mögött hagytuk a belvárost. Nem lassított, és alig negyed óra múlva a város utolsó házát is elhagytuk. Kíváncsian néztem rá, hogy elárulja–e, hová megyünk, de Black hallgatott. Egy pár pillanatig a nyakán lévő tetoválást figyeltem, próbáltam kivenni, hogy mit ábrázol. A vonalak azonban eltűntek az inge alatt, így nem tudtam megfejteni őket. Nem akartam sokáig bámulni, ezért inkább arra koncentráltam, hogy hová is megyünk. Hamarosan lekanyarodtunk a főútról, és az Egerre és környékére oly jellemző pincék között száguldottunk. Egyszer csak Black fékezett, és látszólag a semmi közepén megállt.

– Megérkeztünk – mondta, és kiszállt a kocsiból. Követtem, de nem tudtam megállni, hogy meg ne kérdezzem:

– Hol is vagyunk?

– Egy titkos helyen – mosolygott rám kedvesen. Ezzel aztán nem nyugtatott meg, ezért nem mozdultam, csak néztem rá várakozóan. Black folytatta:

– Innen gyalog megyünk tovább. Egy olyan helyre hoztalak, ahol gyakran összejövünk. Tetszeni fog, meglátod. – Azzal határozott léptekkel elindult a kis földúton, amely a hold fényében jól láthatóan kanyargott előttünk. Kíváncsian követtem, és alig pár perces sétát követően egy régi bányához értünk. Ahogy megkerültünk egy méretes sziklát, megláttam, mit is takar ez a titokzatos hely. A függőleges falakkal körülhatárolt tér közepén egy máglya lobogott, körülötte élőholtak álltak vagy ücsörögtek. A tűz fényében hatalmasra nőtt árnyak táncoltak a sima mészkőfalakon. Lépteink zajára a hozzánk közelebb állók hátrafordultak. Érdeklődve bámultak, ahogy elsétáltunk mellettük, de nem szóltak hozzánk.

– Gyere, üljünk le. Hamarosan kezdődik az előadás – mondta Black, és egy üres pokrócra mutatott.

– Mi ez? Piknik a holdfényben élőholt módra? – kérdeztem értetlenül, mert ilyet még sohasem láttam.

– Valami olyasmi – mondta Black, és egy sokat sejtető mosollyal az arcán leült a kockás takaróra. Mellé telepedtem, de azért nem túl közel hozzá. Körülnéztem. Minden résztvevő a káosz követei közé tartozott, ezt rögtön láttam egyszínű, érzelmek hullámaitól mentes aurájukból. Elfojtott beszélgetés moraja és a lobogó máglya pattogása töltötte be a teret. Az egykori bánya falába barlangokat vájtak, az egyik előtt egy kis emelvény állt. Egy általam még nem látott, furcsa, színes ruhát viselő lány körbejárt, és a kezében tartott tálcáról pohárral kínálta a jelenlevőket. A káosz követei mind vettek egyet, és a benne lévő folyadékot kényelmesen kortyolgatva folytatták a beszélgetést. A lány hamarosan odaért hozzánk, és kedves mosollyal nyújtotta felénk a tálcát. Black vett egyet, én némi habozás után követtem a példáját. Beleszagoltam a pohárba, a folyadék mintha vér lett volna. Undorodva meredtem rá. Ez már nem hordozott életenergiát, amire szükségünk volt a túléléshez. Kérdőn néztem Blackre.

– Egy kis meglepetés. Hajtsd fel bátran. Ne félj, láthatod, mindenki ezt issza – mondta kísérőm, és felhörpintette a saját adagját. Kíváncsi voltam, mi ez az egész, és nem akartam kilógni a társaságból, ezért én is megittam a pohárban csillogó folyadékot. Az íze nem hasonlított a vérre, és semmi másra sem, amit valaha éreztem. Értetlenül forgattam a kezemben a poharat, amíg Black unszolni nem kezdett.

– Ugye nem akarsz minket megsérteni azzal, hogy nem iszol velünk? – kérdezte, és felhajtotta a pohara teljes tartalmát. Végül is azért jöttem ide, hogy részt vegyek a különös összejövetelükön, és elfogadtassam magam velük. Így ha nem is túl lelkesen, de folytattam az ivást.

 

Elég volt négy–öt korty, hogy rájöjjek, mit iszogatok. Egyszer csak hirtelen fejbe vágott az italban feloldott szer. Egyik pillanatról a másikra megváltozott az észlelésem: az árnyak mintha életre keltek volna, sokat sejtető formákká álltak össze. A hangok is megelevenedtek, a beszélgetés moraja hullámokat vetett az elmémben, mintha zenét hallgattam volna. Blackre néztem, és láttam, hogy a fekete aurájába halvány színek kezdenek bekúszni, az arca sugárzott, mintha kipirult volna. Most valahogy nem azt a zárkózott, egész lényéből gyanakvást és hideget sugárzó alakot láttam, mint eddig.

– Na, bejön a szer? – kérdezte, és cinkosan rám vigyorgott.

– Mi ez? – kérdeztem.

– Csak egy hallucinogén anyag, amit az ilyen összejöveteleken használni szoktunk. Segít összekapcsolódni, és ráhangolódni egymásra. A segítségével képessé válunk olyan erőket megidézni, amiket egyedül képtelenek lennénk – felelte. Miközben beszélt, a nyakán lévő tetoválás önálló életre kelt, és bekúszott az inge alá. Nem is volt időm csodálkozni ezen, mert közben valami elkezdődött.

 

A furcsa ruhás lány, aki az italokat osztogatta, felállt az emelvényre, és halkan énekelni kezdett. Ahogy belefogott a különös dalba, mindenki elnémult, és rá figyelt. Egyre erősödő hangja megsokszorozódva lüktetett a függőleges falak között. A monoton ének úgy hangzott, mint egy ősi kántálás. Aztán a következő pillanatban a tömegből egy mély férfihang csatlakozott a lányéhoz. Fokozatosan a többiek is bekapcsolódtak, úgy éreztem, a szólamban a különböző hangok egységes egésszé fonódnak össze. A szer dolgozhatott bennem, legszívesebben én is csatlakoztam volna a különös énekhez, de nem ismertem a dalt. Láttam, hogy az árnyak a zene ritmusára mozogtak a falakon. Különös élmény volt, mintha egy színházi előadást néztem volna, amelyet a nézőközönség kedvére alakított. Aztán Black különös tekintettel rám nézett, és ő is mormolni kezdett. A torkából mély hangok törtek elő, amelyek inkább tűntek egy ősi nyelven mondott mantrának, mint éneknek.

Aztán hirtelen megéreztem, mit csinál. A közelünkben lévő árnyak kúszni kezdtek felém. Pillanatok alatt odaértek hozzám, és a testemre csavarodtak. Éreztem hideg érintésüket a testemen. Riadtan néztem körül, és azt láttam, hogy már a többiek is engem néznek. Lassan mindenki felém fordult, és hátborzongató nyugalommal folytatták a kántálást. Tudatosult bennem, hogy a falakon eddig békésen ringatózó árnyékok is elindulnak felém, és lassan rám folynak. Fel akartam pattanni, de nem tudtam, mert egy pillanat alatt teljesen befontak. Semmi mást nem láttam, csak sötétséget.

Különös világba kerültem. Éreztem az árnyak érintését a bőrömön, de nem fájt, gyengéden simultak hozzám. Mintha egy hernyó lettem volna a selyemgubóban. Emlékek ébredtek bennem. Azt az éjszakát éltem újra, amikor ugyanígy hevertem tehetetlenül a sötétség béklyójában, miközben az élet lassan elfolyt belőlem, és egy mozdulatlan, maszkszerű arc hajolt fölém. A bennem keringő szer és az árnyak segítségével újra éreztem, amit akkor. Először az életösztön kétségbeesett vergődését, az élet egyre halkuló lüktetését, aztán azt, hogy a lelkem kiúszik a halál mozdulatlanságába dermedt testből. A fény felé vágytam, de nem lehetett benne részem. A körém kérgesedő sötétség megakadályozta, hogy a lelkem hazatérjen a teremtőjéhez. A sötét mágia hatására megnyílt kapun keresztül egy másik világban megbújó gonosz egy darabja a testnyílásaimon keresztül lassan befolyt élettelen testembe, és visszarántotta magával szabadság és fény felé sóvárgó lelkemet. Az izmaim összerándultak, miközben az árnygubó lassan lefoszlott rólam, és ott hevertem halott testtel, kínba dermedt lélekkel. Újra hallottam a felém hajoló lény szavait:

– Nem lehetsz továbbra is engedelmes kis Éva! Fel kell ébredned, Lilithé válnod, hogy felszabadítsd magad, és másokat is. Sajnálom, hogy meg kell ölnöm téged, kedvesem, de csak így mentheted meg a világot.

Aztán teremtőm eltűnt, és az engem fogva tartó árnyak is vele tartottak. Újjászülettem Liliként, az éhező, szenvedő, földön kúszó emberi hernyóból az éjszaka pillangója lettem, aki kiszabadult az élet körforgásából, de még mindig nem értette az őt ide-oda dobáló szelek eredetét és okát.

 

Mindez újra megtörtént. Az árnyak lassan lefoszlottak rólam, és ott voltam újra a máglya fénykörében, elfeledett születésem néhány újabb részletével a tudatomban. A város élőholtjainak gyűrűjében kuporogtam, Black pedig előttem magasodott. Az árnyékok engedelmesen simultak a lábához, felkúsztak a testén, és mintha hallottam volna, ahogy a fülébe suttognak. Black és én mozdulatlanul meredtünk egymásra néhány hosszúnak tűnő pillanatig, mint egy időtlenségbe dermedt jelenet néma szereplői, csak a máglya pattogása hallatszott.

– Már tudom, miért vagy más, mint mi. Az egyik ős teremtett téged. Még nem tudom, pontosan ki ő, és miért hagyott rögtön magadra, de az biztos, hogy céljai vannak veled. Carmen rájött erre, ezért biztosított a védelméről. Remélem, hogy a felbukkanásodat azért időzítetted mostanra, mert segíteni tudsz nekünk a küzdelemben, ami ránk vár – törte meg Black a csöndet. A káosz követei hirtelen egyszerre kezdtek beszélni, én pedig megpróbáltam lábra állni. Nehezen ment, még mindig a történtek és a szer hatása alatt voltam. Black először válaszolgatott az izgatott tömeg kérdéseire. Elmondta, mit meséltek neki az árnyak. Úgy beszélt rólam, mintha ott sem lennék. Aztán eszébe jutottam, és újra felém fordult.

– Remélem nem gond, hogy segítettem kicsit emlékezni. Látom már, hogy te sem vagy tisztában a képességeiddel, és azzal, hogy mi is a pontos küldetésed. Én azonban tudok neked segíteni – mondta Black mosolyogva, mintha ő lenne a legjobb barátom.

– Hát azzal, amit velem tettél, nem győztél meg róla, hogy valóban segíteni szeretnél. Nem sok dolgot tudok rólad, de azt biztosan, hogy nem vagy az őszinteség mintapéldája – feleltem bosszúsan.

– Igazad van, nagyon sok mindent nem tudsz még rólam. Én gondoskodok a közösségről, amíg Carmen ősi iratokat kutat, és a látomásaiból próbálja megtalálni a kiutat a helyzetünkből. Remélem nem gondoltad komolyan, hogy megjelensz, amikor túlélésünket a legnagyobb veszély fenyegeti, és mi rögtön a keblünkre ölelünk. Carmen titkolózik előttünk, te meg a legősibb jelenlétet magadban hordozva úgy sétálgatsz közöttünk, mint egy naiv kislány.

Nem tudtam mit válaszoljak neki. Pár perccel ezelőtt ismét átéltem újjászületésem kínját, és ugyanazt a zavart éreztem, mint akkor, amikor ott hevertem a halhatatlanság súlyával, tudatlanul és elhagyatva. Nagy szükségem lett volna valakire, aki megfogja a kezem, és segít rajtam. A történtek után azonban nem tudtam bízni Blackben. Persze nem voltam olyan ostoba, hogy ezt közöljem is vele. Ő sokat tudott, talán a hasznomra lehetett, hogy kiderítsem mindazt, amire a káosz követeivel kapcsolatban kíváncsi voltam.

– Ha tényleg segíteni akarsz, vigyél vissza a városba – mondtam neki.

– Ez csak természetes, hölgyem – felelte Black, és udvariasan a karját nyújtotta. Megvetően néztem rá.

– Köszönöm, egyedül is menni fog – feleltem, miközben megkíséreltem megőrizni azt a keveset, ami a méltóságomból megmaradt, és elindultam. Black követett, a többiek pedig utat nyitottak nekünk. A káosz követeinek néma sorfalát elhagyva visszasétáltunk a bányából kivezető ösvényen át a kocsihoz. Beültünk, és Black beindította a motort. Elindultunk, de útközben nem szóltunk egymáshoz. Én a frissen átélt élményeken töprengtem, és Black is a gondolataiba mélyedt. Mikor megérkeztünk Carmen házához, útitársam rám nézett. Különös tekintettel méregetett néhány pillanatig, majd hátrasimított egy arcomba hulló rakoncátlan tincset. Összerándultam az érintésére. Ő elmosolyodott, és csak annyit mondott:

– Különös teremtmény vagy te, Lili. Azt hiszem, tényleg a segítségedre lehetek abban, hogy kiderítsük, mi a szereped ebben a kirakós játékban. Ki tudja, talán ez egy szép barátság kezdete is lehet.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 7.8/10 (13 votes cast)
11 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Ó, nagy meglepetés volt, hogy az én írásom került ki ma! 🙂 Aztán ért a másik nagy megdöbbenés, amikor elolvastam, és rájöttem, hogy mennyi hiba maradt benne az átolvasás ellenére. Sőt, talán épp ezért, mert az utolsó pillanatos idegesen kapkodva javítottam bele itt-ott. 🙁 Előre szeretnék elnézést kérni az „másnap iskolába volt” elírásért (természetesen másnap iskola volt) és a szóismétlésekért, amiből ráadásul egy egy mondaton belül van. 🙁 Remélem azért ezek nem veszik el teljesen a kedveteket az olvasástól…

  2. Kedves Szonykó!
    Bár ennyi hiba maradt volna csak az én kéziratomban is! 🙂 Az első fejezet után is érdekelt a történet, de még nem tudtam egyértelműen, hogy tetszik-e. Most már tudom 🙂 Gratulálok!

  3. Nem csalódásképp éltem meg, de végül a második rész nem igazolta az első résznél felébredt várakozásomat. A történet mesélése jól hangzik, de most már látom, nem vagyok tagja a célcsoportnak.
    Kissé életszerűtlennek találom az egyetlen lány nélkül működő szerepjáték csoportot, de ez sem az én világom, tehát nem tudok komoly érvet felhozni ellene.
    Kedves Szonja! Ha elfogadsz egy jó tanácsot, a munkáid befejeztével bedobod az egészet Word keresőjébe, megkeresed az összes „is”-t és a nyolcvan százalékát kihúzod. Miért is? 😀 Mert feleslegesek. 🙂 Ettől még ez nem lesz rossz, de ha nincs benne a sok „is” valamivel jobb.

  4. Kedves Írisz és Attila!

    Köszönöm, hogy elolvastátok, és leírtátok a véleményeteket! Örülök, Írisz, hogy tetszik. 😀 Az is boldoggá tesz, hogy bár Attilának az ilyen történetek nem tartoznak a kedvencei közé, mégis végig tudta olvasni (a hibák ellenére), és végül is a meséléssel sem volt komolyabb gondja. Úgy gondolom, hogy kb. a 17-27 év körüli lányok/nők jelentik a mű célcsoportját, persze az csak jó lenne, ha mások is élveznék a történetet. 🙂 A szerepjátékos csoport saját élményen alapul, még valamikor boldog kamasz koromban csatlakoztam egy ilyenhez, én is egyedüli lányként vettem részt az összejöveteleken. 😀 Az is-ek kérdésében teljesen igazat kell adnom Attilának, valóban sok helyen feleslegesek és törölhetők. Legközelebb megfogadom a tanácsodat!

  5. Kedves Szonykó!

    Ami a benn maradt elírásokat illeti, őszintén kívánom, hogy ez legyen a regény legnagyobb hibája! 😀

    Morogtam egy párszor itt az oldalon a különc(ködő) tinédzserek miatt, akiket általában nagyon műnek érzek a regényekben. Vicuska azonban egészen más. Pedig ő is egy meg nem értett kamasz, voltaképpen elég szokványos dolgokkal – szünetekben inkább zenét hallgat, mint hogy beszélgessen, pedig vágyik a társaságra, szerintem ezt elég sokan átélik -, de olyan hitelesen írod le, hogy le a kalappal. Az külön tetszik benne, hogy nem csak kesereg az állapotán, hanem tesz is ellene, szembenéz a félelmével, és elmegy abba a szerepjátékos körbe, akkor is, ha tudja, hogy ilyen helyzetekben bénázik. (És még sörözni is elmegy, tapasztalatból tudom, hogy van, akinek ehhez is bátorság kell :D) Ugyanez vonatkozik az otthoni állapotra is, amibe nem akar beletörődni. Igaz, sokan megírták már ezt az alaphelyzetet – sajnos, nem véletlenül -, de engem ez nem zavart. Az Éva-Lilith párhuzam említésének nagyon megörültem, gondoltam, hogy valami nőiséggel kapcsolatos téma lesz, aztán Lili történeténél egy kicsit elbizonytalanodtam: lehet, hogy mégis csak egy vámpíros-démonos sztori lesz ebből? Az élőhalottak meg ez a káosz követei dolog olvasás közben egy kicsit bekavartak, de most úgy érzem, hogy ez egyáltalán nem fantasy, hanem inkább egy szimbolikus történet, talán épp a legmélyebb félelmeink legyőzéséről? *már a gondolatnak is örvendezik* Érzek mögötte egy olyan gondolatiságot, ami nekem így látatlanba is tetszik, remélem, igazam lesz, és van benne ilyen 🙂 Ritkán éreztem ilyet a kikerült részletekkel kapcsolatban, de most újra és újra felmerült bennem, hogy ezt a regényt szívesen olvasnám könyvben – szóval, szurkolok neki!

  6. Kedves Szonja!

    Az első részlet alapján teljesen mást vártam, de azt hiszem, így is tetszik. Ráadásul olyan magával ragadó stílusban írsz, ami hozzám nagyon közel áll. Nem is nagyon tudok mást hozzáfűzni, mint hogy nagyon kíváncsi vagyok Lili szerepére, feladatára, és persze, hogy ez milyen hatással lesz Vicuska fejlődésére.
    Még annyit, hogy a pályázat során azt hiszem először olvastam egy részletet úgy, hogy el is feledkeztem róla, hogy hol, mit és kinek a mijét olvasom, szóval – bevonódtam 🙂
    Sok sikert a továbbiakban!

  7. Kedves Melinda, Rita és Rebecca!

    Köszönöm, hogy leírtátok, amit gondoltok a részletről! Miközben írtam a regényt, titokban abban reménykedtem, hogy ha később elolvassa valaki, akkor ilyen gondolatokat, érzéseket ébreszt majd benne. 🙂 Rita, igen, a regény valóban a bennünk élő sötétség (félelem, fájdalom, szégyenérzet, önbizalomhiány, keserűség) legyőzéséről szól, és Vicuska történetének szimbolikus megfelelője a Lilié. Valóban a lelki fejlődésen van a hangsúly, ezért nagyon örülök, ha hitelesnek érzitek Vicuska bemutatását. A legnagyobb bók pedig egy író számára, ha azt hallja, hogy úgy sikerült bevonnia a történetbe az olvasót, hogy az megfeledkezik a külvilágról. 🙂 Köszönöm a biztató szavakat és a szurkolást!

    Külön örülök, hogy te is írtál Rita, az idei mezőnyből nagy kedvencem a Volnai fiúk, már várom a 2. részletet, és nagyon szorítok én is neked!!! 😀

  8. Kedves Szonja!
    Bár nem került tovább, nagy kedvencem maradt az írásod! 🙂 A sok „is” ellenére is. Jó ideig nem voltam net közelben, és nagyon elszomorodtam, amikor láttam, nem jutott tovább. 🙁
    Olvastam a hozzászólásokat, ahogy azt is, hogy néhányan nem pontosan ilyen folytatásra számítottak. Én el se tudnék másmilyet képzelni. Szerintem úgy jó, ahogy van, csak sajnos nem vagyok lektor. ^^
    Őszintén gratulálok a regényedhez, és remélem, sikerül valamiképp megjelentetni a történeted! Akár írósulis kurzus után ugyanitt, akár más kiadónál!

  9. Kedves Monica!

    Köszönöm, hogy úgy is elolvastad a 2. részletet, hogy már tudni lehet, a lektor nem találta kiadásra érdemesnek. Azért remélem, egyszer valamilyen formában megjelenhet, és elolvashatod az egészet. Most végzem az írósuli 2. kurzusát, így még az is lehet, hogy egy alapos átírás után jövőre is szerencsét próbálok vele. 🙂

  10. Kedves Aranymosó!

    Az Indigó 5 fiatal egy évét követi nyomon, akik találkoznak a Debreceni Egyetemen, és a közöttük szövődő kapcsolatról szól. (non-fiction)
    A Tükör egy fiatal lány nyitásáról szól a világ felé, illetve egy élőholt lány küzdelméről a benne élő sötétség ellen, a regényben egy non-fiction és egy fantasy szál fonódik össze.
    Az igaz, hogy az Indigó egyik mellékszálát bontottam ki a Tükörben, de nem ugyanaz a regény, másról szól. Intéztem is hozzád egy kérdést erre vonatkozóan, és azt a választ kaptam, hogy egy előző regény mellékszálát kibontani nem minősül ugyanannak a regénynek. Persze nyugodtan össze lehet vetni a két regény szövegét, és akkor kiderül, hogy nem a másikat dolgoztam át.
    A Tükör című regényt tavaly egész évben írtam, az alapozó képzést novemberben kezdtük el, akkor 3 hetet tanultunk. Az alapozó befejezése és a párbeszéd kurzus a regény leadási határideje után esett, ezért gondoltam, hogy két írókurzus elvégzése után az új tudással felvértezve megpróbálom átdolgozni ezt a regényt, hiszen sokat jelent számomra. Ha úgy látod, hogy ez nem lehetséges/érdemes/korrekt, akkor a jövő évi pályázatra természetesen nem küldöm be.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük