Fejes Szonja: Tükör – 1. részlet

1. Hasadás

Vicuska

Igyekeztem minél hamarabb visszaosonni a szobámba, de nem voltam elég gyors. A hátam mögött felcsattant a jól ismert kötekedő hang:

– Éva! Hogy nézel ki már megint?

Nem akartam hátrafordulni, mert tudtam, mi következik. Tettem még egy lépést a panellakás szűk folyosóján a menekvést jelentő ajtó felé.

– Nem hallod, hogy hozzád beszélek? – hangzott fel közvetlenül mögöttem az indulattól remegő kérdés. Már nem futhattam el, túl közel volt. Nem akartam tovább rontani a helyzeten, így megfordultam, és szembenéztem a gyűlölt alakkal. Apa állt ott atlétában, alsónadrágban és strandpapucsban. Szőrős sörhasa kibukkant a trikó fehér anyaga alól.

– Mit képzelsz magadról, ki vagy te? Ha hozzád beszélek, akkor idejössz, megértetted?

Nem mozdultam, csak bámultam rá. Megint részeg volt. Már megtanultam, hogy ilyenkor jobb, ha nem válaszolok, mert csak rosszabb lesz a helyzet. Hagyni kellett beszélni, aztán talán békén hagyott. Még egy lépést tett felém. Olyan közel volt, hogy éreztem savanyú leheletét, amikor rám rivallt:

– Minek kell neked állandóan feketében járnod? Gyászolsz valakit, vagy mi?

Mondhattam volna neki, hogy igen: önmagamat. De nem tettem. Az arcizmaimnak azonban nem tudtam parancsolni.

– Mit húzgálod itt a szádat? Azt hiszed, te mindenkinél okosabb vagy? Majd megtanulod, mi a tisztelet, te pofátlan kis dög! – ordította. Láttam, ahogy összeszűkül a szeme, és a következő pillanatban már lendült is a keze. A pofon hatalmasat csattant az arcomon, hátra tántorodtam. Az egész fejem belesajdult, a fülem zúgott, de most legalább nem estem el. A fájdalomtól könnyek gyűltek a szemembe, de igyekeztem visszatartani őket, mert nem akartam gyengének látszani. Az arcomba hulló tincsek alól néztem fel rá. Eltorzult vonásaiból tudtam, hogy ha maradok, egy újabb ütést kockáztatok. Ezért inkább gyorsan hátat fordítottam neki, végigsiettem a folyosón, és bemenekültem a szobám nyújtotta biztonságba.

Előkaptam a nyakamban lógó kulcsot, hogy bezárhassam az ajtót. Sokszor csak ennek segítségével tudtam távol tartani magamtól apát. Az első alkalommal, amikor bezárkóztam, szitkozódva dörömbölt, amíg meg nem unta. Másnap kivette a zárból a kulcsot, és eltette, de anya még aznap visszaszerezte tőle, és titokban visszaadta. Valószínűleg ő is kapott érte néhány pofont. De legalább ennyit megtett értem, ha más módon nem volt képes megvédeni. Általában nem mert szembeszállni apával, most sem jött elő a szobából a kiabálást hallva. Azóta a nyakamban őrizgettem a kulcsot. Most is gondosan bezárkóztam. Tudtam jól, hogy talán egy nap a zár már nem lesz képes megállítani apa dühét, de addig is az ajtó mögött a biztonság illúziójába ringathattam magamat.

Hallgatóztam egy kicsit, de szerencsére csönd volt. Apa ezúttal nem jött utánam. Valószínűleg megnyugodott, hogy ma is tett valamit a lánya nevelése érdekében, és visszaballagott a konyhába a pálinkája mellé.

Nem kapcsoltam fel a villanyt a szobámban, pedig már jócskán beesteledett. Szerettem elbújni a sötétségben. A pofon nyoma még ott égett az arcomon. Tudtam, hogy másnapra fel fog duzzadni, aztán belilul. Megint dolgozhatok majd rajta anya sminkkészletével. A lelkemnek azonban még jobban fájt. Tudtam, hogy ha apa részeg, nem szabad az útjába kerülni, mert mindenkibe beleköt. Most azonban nem voltam elég gyors és halk, amikor a mosdóba mentem.

Bár a fájdalomtól könnyes volt a szemem, nem tudtam sírni. Az apa által okozott sebek már túl mélyre nyúltak. Csak égetett belülről a gyűlölet és a szégyen. Nem akartam gondolkozni, valamivel el kellett terelnem a figyelmemet. A telihold beszűrődő fényében előkotortam egy gyertyát a fiókomból, meggyújtottam, aztán hátat fordítottam a lángnak, hogy a falakon táncoló árnyakat bámuljam.

Ez mindig megnyugtatott. Én is olyannak éreztem magam, mint egy árnyék, amelyet a nappali fény elnyomott, éjszaka azonban a gyertya remegő lángjánál naggyá és elevenné vált. Napközben én is meghúztam magam, és igyekeztem kikerülni az embereket. Esténként azonban eltűntek az erőszakosan tolakodó színek, a körülöttem hangoskodó emberek, és zavartalanul figyelhettem a bennem élő világra.

Általában nem sok gondolatot pazaroltam a valóságra. Ott csupán egy pattanásos, lógó hajú kamaszlány voltam. Az osztálytársaim kinéztek, mert folyton fekete ruhákban jártam, a szünetekben pletykálás helyett zenét hallgattam, az órákon a pad alatt olvastam vagy álmodoztam. A szomszédok is furcsának tartottak, mert folyton a frászt hoztam rájuk azzal, ahogy a sötétben osontam. Esténként ugyanis sohasem kapcsoltam fel a villanyt a lépcsőházban. Nem akartam, hogy a lámpa remegő fénye kiszakítsa a szomorú valóságot a puha feketeségből, ha sokkal szebbet képzelhettem a helyébe.

Legszívesebben örökre a magam által teremtett világok egyikében maradtam volna, ahol végre önmagam lehettem. De nem tehettem, hisz nyomorult emberi testemnek, amely a lelkemet hurcolta, táplálékra és karbantartásra volt szüksége. Most is az szakított ki merengésemből, hogy hangosan megkordult a gyomrom. Eszembe jutott, hogy lefekvés előtt még ennem aztán zuhanyoznom is kellene, mégsem mertem kimenni. Apa valószínűleg még mindig a konyhában ült, és féltem, hogy újra belém köt. Szép kis szombat este! Csak az vigasztalt, hogy vasárnap reggel apa sokáig hortyogni fog, akkor majd nyugodtan ehetek, és birtokba vehetem a fürdőkádat. Elfújtam a gyertyát, a kintről beszűrődő fényben kibújtam a ruhámból, felvettem a pizsit, behúztam a függönyöket, majd ledobtam magamat az ágyra.

Nem tudtam rögtön elaludni. Az arcom már alig sajgott, de az érzések vadul kavarogtak bennem. Olyan elegem volt ebből a szánalmas életből! Behunytam a szememet, és próbáltam másra gondolni. Beleképzeltem magamat a legutóbb olvasott regény világába, ez végül segített. A gondolatok lassan képekké alakultak, és kezdtem átsiklani az álmok birodalmába.

Hirtelen valami visszarántott a jótékony feledésből. Messziről hallottam a falon függő óra hangos kattogását. Kinyitottam a szememet, de különös módon mintha nem is a szobámban lettem volta, hanem egy hideg helyen, ahol sűrű sötétség vett körül. Mintha az ágyam a mindenség óceánjának végtelen vizén lebegett volna. A távolban halvány pontok világítottak, talán a téboly fényei. Csak hevertem ernyedten a semmibe bámulva, arcomra hulló hópelyhekként olvadtak el lassan a csönd monoton percei.

Aztán egyszer csak megéreztem, hogy nem vagyok egyedül. Valami volt mellettem. Oldalra néztem, és mintha maga a sötétség öltött volna fokozatosan testet. Egyelőre csak a körvonalait láttam a lénynek, aki mozdulatlanul állt, mint egy márványtömb. Különös, ősi jelenlét áradt belőle, amitől végigfutott a hátamon a hideg. A lény félelmetes, de egyszerre valahogy mégis izgalmas volt. A csöndben a lélegzetemet is visszafojtottam, nehogy magamra vonjam az alak figyelmét. Azonban a remény, hogy nem vett észre, szertefoszlott, amikor megszólalt:

– Eljöttem hozzád, kedvesem.

A hangja melegen búgott, megborzongtam. Nem értettem, miért szólít az a valami kedvesemnek. Meresztettem a szememet, hogy kivegyem a sötétben a vonásait. A távolról derengő fényben egy merev arcot láttam, egy időtlen, sima, tökéletes maszkot, amelyből fekete, írisz nélküli szemek meredtek rám. Féltem. A szívem olyan hangosan dobogott, hogy szinte dörömbölt a süket csöndben.

Mi a fene lehet ez? – gondoltam. Nem ember volt, az biztos. Igyekeztem csillapítani rémült zihálásomat, és csendesen, feltűnés nélkül odébb araszolni. Ekkor döbbentem rá, hogy mozdulni sem tudok. A gondolataim sebesen pörögtek, de a testem nem engedelmeskedett. Megköszörültem a torkomat, ebből legalább az kiderült, hogy hangom még van. A lény talán arra várt, hogy megszólaljak. Nem akartam feldühíteni a hallgatásommal, mint nemrég apát.

– Oké, tök para ez az egész… De tudod, azért klassz, hogy az éjszaka válaszolt a hívásomra, és végre történik velem valami.

Igyekeztem, hogy a hangom határozottan csengjen, de csak egy halk cincogásra futotta, így nem hangzott túl meggyőzően, amit mondtam. A lény megmozdult, és közelebb lépett hozzám.

– Fontos feladatom van a számodra, gyermekem. Hajlandó vagy beteljesíteni a küldetésedet?

Nagyot nyeltem. Ezek szerint az ijesztő alak akart tőlem valamit, és én a világért sem mondtam volna neki ellent.

– Ha van olyanom, miért is ne?

– Akkor nem lehetsz továbbra is engedelmes kis Éva! Fel kell ébredned, Lilithé válnod, hogy felszabadítsd magad, és másokat is.

Nem igazán értettem, mit magyaráz. Ismerősen csengett számomra a Lilith név, emlékeztem rá, hogy valami zűr volt vele és az első férfival, Ádámmal, de nem tudtam, miről beszél a különös lény. Mindenesetre kipréseltem magamból egy okét, miközben reménykedtem, hogy békén hagy. Nagyot tévedtem.

– Rendben. Sajnálom, hogy meg kell ölnöm téged, kedvesem, de csak így mentheted meg a világot.

Ezzel a fölé tornyosuló alak a köpenye alól egy méretes tőrt vett elő, és villámgyors mozdulatokkal átvágta mindkét csuklómat. Összerándultam, ahogy éles fájdalom hasított a kezembe. Sikoltani akartam, de torkomra forrt a hang, és valami ellenállhatatlan erő továbbra is az ágyhoz szorított. Moccanni sem tudtam, csak az ujjaimat feszítettem a kínra. Nem akartam meghalni! Rémülettől kikerekedett szemmel meredtem a gyilkosomra, aki kifejezéstelen arccal bámulta küzdelmemet. A testem némán, tehetetlenül hevert, miközben a lelkem sikoltozott. A vérem egyre növekvő nedves foltot hagyott a lepedőn, éreztem, ahogy melegen átitatja a pizsamámat, és az anyag lucskossá válik tőle. Az életösztön még küzdött bennem, de az erőm gyorsan fogyott, egyre fáradtabb lettem, aztán fázni kezdtem. Egyre homályosabban láttam, kezdtem elveszíteni az eszméletemet. Közben mégis valami különös megnyugvás vett rajtam erőt. Minden vércseppel, amely lassan távozott a testemből, mintha az élethez való kötődés hullott volna ki belőlem. Mielőtt elájultam volna, az utolsó gondolatom az volt, hogy igazából nem veszítek semmit, amit sajnálnom kellene. Minden halkuló szívdobbanással csak önmagamhoz kerültem közelebb.

Amikor újra kinyitottam a szememet, már világos volt, az ereszen eső dobolt. Meglepetten néztem szét. Az ágyamban feküdtem, és ugyanaz a látvány fogadott, mint minden reggel. A sötétítőn át beszűrődő tompa fényben a bútorok csöndesen húzták meg magukat az apró szoba falaihoz lapulva. A szívem még mindig hevesen vert, a hajam izzadt homlokomra tapadt. Jól emlékeztem az éjszakára. Nem tudtam, hogy álmodtam-e az egészet, vagy csak kezdtem elveszíteni az eszemet. Túl valóságosnak tűnt a lény, akinek a közelében egyszerre éreztem rémületet és vonzást, mint a szakadék szélén álló ember. Megnéztem a csuklóimat, de nem volt rajtuk sebhely. A lepedőt sem festette meg a vérem. Meg kellett volna könnyebbülnöm, de valahogy mégis csalódott voltam. A világ még mindig ugyanolyan szürke és semmilyen volt. Talán még meghalni is jobb lett volna azzal a tudattal, hogy részese voltam egy természetfölötti élménynek, és hogy valaki fontosnak tartott, még ha meg is ölt utána.

Mégis, mintha valami más lett volna, mint tegnap. Egyelőre nem tudtam megfogalmazni, hogy mi, de világosan éreztem. Elgondolkoztam azon, amit a sötét alak mondott az álmomban. Lilithről meg Éváról beszélt. Ez fontosnak tűnt, csak még azt nem sejtettem, miért.

Kiugrottam az ágyból, a gépemhez szaladtam, és bekapcsoltam. A keresőbe beírtam Lilith nevét. Rengeteg találatot dobott ki a gép róla. Beleolvastam az első cikkbe. Gyorsan átfutottam azokat a részeket, ahol arról volt szó, hogy az első nő, Lilith még elvárta, hogy társként kezeljék. Azt ugyanis már tudtam, hogy Ádám erre nem volt hajlandó, ezért lázadt fel ellene a párja. Arról is hallottam már, hogy ezután az első nőt üldözőbe vették, kiátkozták, meg akarták ölni, a sötétség úrnőjének, a halál démonának kiáltották ki. A történet azon részét azonban még nem ismertem, hogy ezután miért is vált Lilith a fejlődés mozgatórugójává. A kígyón keresztül ő vette rá Évát, hogy Ádámmal együtt egyenek a tudás fájáról.

Elgondolkoztam azon, milyen különös volt az álmom. Miért mondta nekem a lény, hogy nem lehetek továbbra is engedelmes Éva? Hogy értette vajon, hogy Lilithé kell válnom, hogy felszabadítsam magamat, és másokat is? Sohasem voltam lázadó, inkább meghúztam magam, hogy békén hagyjanak, elbújtam egy olyan helyre, ahol nem érhettek el. Most mégis mintha üzenetet kaptam volna.

Elgondolkozva ültem a gép előtt. Ha nem is ölt meg, az éjszaka követe kétségkívül mégis tett velem valamit. Felébresztett bennem valakit. Az ő hideg, túlvilági lényből, és az én törékeny, érző emberi mivoltomból megszületett egy különös alak, aki ott gubbasztott az elmém mélyén. Megpróbáltam összpontosítani, és elérni őt. Megmozdult, és feltekintett rám. Mintha tükörbe néztem volna. Az én vonásaimat viselte, de a szeme fekete volt, mint az éjszakai látogatóé. Elmosolyodtam, és ő is vigyorra húzta a száját. Akkor már tudtam, hogy megszületett bennem Lili.

Hallottam a hangját. Megnyitottam egy üres word doksit, és engedelmeskedve neki írni kezdtem.

Lili

– Mi a fenének kell nekem álmodni, ha egyszer már meghaltam? – ültem fel szitkozódva az ágyamban. A szobában sötét volt, csak az esőcseppek kopogását hallottam kint az ereszen. Már megint azt a szerencsétlen lányt láttam, aki annyira hasonlított rám. Mintha még mindig ember lettem volna. Miért kell nekem folyton álmodni? És miért pont róla? Miért nem tudok meghalni nappalonként, mint ahogy azt minden más valamirevaló káosz követe teszi?

A testem lassan életre kelt, így feltápászkodtam. Az ablakhoz sétáltam, és kinyitottam a vaskos spalettákat. Elém tárult az éjszakai város a maga csodálatos fényeivel. A hideg üveghez nyomtam a homlokomat, és belemerültem az utcák tanulmányozásába. Vendéglátóm biztosan a kilátás miatt választotta ezt a házat. Álltam ott néhány percet a távoli utcákon mozgó apró alakokat figyelve, aztán sarkon fordultam, és elindultam az ajtó felé. Útközben vetettem egy pillantást a tükörre, és az utcai lámpák beszűrődő fényében szemügyre vettem az ábrázatomat. Egy kamaszlány fiatal arca nézett vissza rám, fitos kis orral és szanaszét álló, sötét fürtökkel. Majdnem ugyanúgy nézett ki, mint az álmaimban látott élő, csak neki zöld szemei voltak, és az arcán mindig valami szívbemarkoló szomorúság ült.

– Éva – suttogtam a nevét. Megborzongtam. Milyen titokzatos szál köt össze ezzel a kiszolgáltatott, remegő, szánalmas lánnyal? Szerencsére benne és bennem semmi közös nem volt. Nekem hatalmam volt azt tenni, amit csak akartam, és már csak kihasználtam az élőket. Elmosolyodtam, amikor erre gondoltam. A szám szegletében felvillantak a pajkos gödröcskék, amelyek általában kedvessé tették az arcvonásaimat. Most azonban a szám még kékes árnyalatú volt, az arcom pedig fehéren világított, és ez zavarta némileg az összképet. Sürgősen táplálkoznom kellett, hogy visszanyerjem megtévesztő emberi külsőmet.

Kinyitottam az ajtót, és kiléptem a sötét folyosóra. Egyelőre minden kihalt volt, a többiek valószínűleg még nem tértek magukhoz. Felkapcsoltam a villanyt, és lesétáltam a lépcsőn a hallba. Lekaptam a fogasról a bőrdzsekimet, és kiléptem az ajtón. Szerettem volna minél jobban kihasználni az éjszakát. Lesétáltam a házunknak otthont adó dombocskáról, és az egyik sétálóutca felé vettem az irányt. Finom cseppekben szemerkélt az eső, a macskakövek között megbúvó pocsolyákban megcsillant az utcai lámpák fénye. Engem nem zavart a nedvesség, de az utcákon kevés ember járt. Általában éjszakai szórakozóhelyeken vadásztam, ma azonban nem volt hangulatom a zajhoz és a nyüzsgéshez.

Figyelmesen kémleltem a kihalt utcákat megfelelő áldozat után kutatva. A fajtámnak életenergiára volt szüksége, amit elszívtunk az élőktől, hogy fenntartsuk magunkat. Én azonban finnyás voltam, nem értem be akárkivel, mint a társaim többsége. Az áldozat életerejével együtt ugyanis a gondolatai és érzelmei is átáramlottak belénk. Én különösen fogékony voltam erre a kép- és érzéskavalkádra, így nem vadászhattam találomra.

Rövid séta után elértem az Érsek kertet, a város parkját. Szerettem a vén gesztenyefák alatt lézengeni, magamba szívni az őszi avar nedves illatát. Az eső mindenkit elűzött a környékről, ezért megörültem, amikor a szökőkutat körbevevő padok egyikén megpillantottam egy alakot. Az egyik közeli kandeláber fényében egy magányosan gubbasztó fiatal férfit láttam az esőtől csillogó ülőkén. Láthatóan nem zavarta, hogy átnedvesedik a dzsekije, a nadrágja. Közelebb léptem, és láttam, hogy egy piásüveget szorongat a kezében.

Jobban megvizsgáltam a távolból, és láthatóvá váltak az alakját körülölelő aura színei. Érzékeltem, hogy nagyon feldúlt és dühös. Annyira el volt foglalva a saját gondjával, hogy észre sem vett. Engem nagyon vonzott a szenvedély minden megnyilvánulása. Élvezettel lettem részese a tűznek, amely az embereket fűtötte, és amelyben nekem már nem lehetett részem. Ezért egyenesen odasétáltam hozzá, és letelepedtem mellé a padra. Meglepetten nézett rám. Éreztem a belőle áradó bánatot és alkoholbűzt.

– Helló! Ne haragudj, hogy megzavarom a magányodat, de olyan szomorúnak látszol. Segíthetek valahogy?– mosolyogtam rá. Közben finoman megérintettem az elméjét, és az ott vadul kavargó gondolatok áradatában megtaláltam egy szőkére festett hajú lány képét. Rögtön eljutottak hozzám az indulatos szóváltás fordulatai is, amelyek még mindig visszhangoztak a fejében.

– Szerintem van elég hely a többi padon – mordult rám.

– Ugyan, ne légy olyan morcos! Hogyan várhatod el a barátnődtől, hogy hűséges legyen hozzád, ha így viselkedsz egy hölggyel? – kérdeztem. A srác kikerekedett szemekkel meredt rám.

– Ezt meg honnan a francból veszed? Ő küldött utánam? – A döbbenetet felváltotta benne gyanakvás.

– Ugyan! – vontam meg a vállam. – Ordít rólad, hogy a büszkeséged megsérült, mert nem tudod elviselni, hogy megcsaltak. A párodat hibáztatod, pedig lehettél volna kicsit kedvesebb is vele. Jobban kellett volna szeretned őt, és kevésbé magadat – mondtam neki. Láttam, hogy elönti a vér az arcát. Olyan intenzíven lüktetett benne az élet! Alig vártam, hogy megízlelhessem.

– Kinek képzeled te magad? – pattant fel, és egy pillanatig úgy tűnt, hogy megüt. Én azonban rácsatlakoztam az elméjére, és megbénítottam az akaratát. A válla megereszkedett, és zavartan nézett rám. Felálltam, a szemébe néztem, és folytattam:

– Először magadon kell megtanulnod uralkodni, hogy irányítani tudd a dolgokat, amelyek történnek veled. Én segíthetek neked – búgtam meleg hangon.

– Hogyan? – kérdezte lemondóan.

– Egyszerű. Csak szeretni kell – válaszoltam, és megfogtam az arcát. Meglepetten nézett rám, miközben odahajoltam hozzá, és számat a szájára szorítottam. Hiába, ilyen szentimentális voltam, ha valódi szerelemben már nem is lehetett részem, legalább eljátszottam éjszakáról éjszakára.

Éreztem az ajka puha érintését az enyémen, és néhány pillanatra eggyé váltam a férfi lényével. Éreztem lángoló érzelmeit, csalódottságát, a dühét, elkeseredését. Halott testem egyre melegebbé vált, idegvégződéseim életre keltek, bizseregni kezdtek. Hamarosan azonban abbahagytam, mert nem akartam komolyabban ártani neki. Ahogy elengedtem a testét, kábultan tántorodott hátra, és visszahanyatlott a padra. Tudtam, hogy néhány óráig gyengébb lesz majd, de hamar kiheveri a történteket.

– Mit csináltál velem?– kérdezte erőtlenül.

– Úgyis túltengett benned az energia, megcsapoltam kicsit. Hidd el, neked is jobb, ha nem rombolásra használod, hanem inkább gondolkodsz kicsit.

– Mit csináltál? Ki vagy te? – kérdezte, és homályos tekintettel várta a magyarázatot. Már épp indulni készültem, de még vetettem rá egy utolsó pillantást. Most, hogy elhagyta a düh lángoló ereje, zavartan, gyengén és elhagyatottan gubbasztott a padon. Kicsit megsajnáltam. Az imént azt mondtam neki, hogy segítek rajta, aztán kihasználva, üresen magára akartam hagyni. Ez ismerős helyzet volt. Két hónapja én is hasonlóan éreztem magamat, amikor meggyilkoltak, majd belém idéztek valamit, amitől újra öntudatra ébredtem, aztán faképnél hagytak. Azóta is próbáltam válaszokat találni. Ráadásul egyedül kellett kutatnom, mert a többi élőholt nem igazán állt velem szóba. Nem bíztak bennem, mert annyira más voltam, mint ők. Hirtelen elhatározással visszaültem a fiatal férfi mellé a padra. Úgy döntöttem, megengedek magamnak egy kis társalgást.

– Már néhány hónapja nem tartozok az élők közé, egy vagyok a káosz követei közül – válaszoltam őszintén a kérdésére.

– Mi? Hogyhogy nem élsz? Mi a franc az a káosz követe?– faggatott értetlenül. Pár percig hallgattam, elgondolkodtam, hogy mit is válaszolhatnék neki.

– Jó kérdés – feleltem végül elmélázva. – Igazából még én sem tudom, hogy mik vagyunk valójában. Az biztos, hogy élőholtak, de hogy miért hívnak minket káosz követeinek? Talán mert a legtöbben közülünk szeretnek a zavarosban halászni. Általában ellenségeskedés és háborúk kísérik testvéreim ténykedését. Belülről bomlasztják a rendszert, így könnyebb rejtve maradniuk. Sajnos ennél több infóval nem szolgálhatok, magam is a válaszokat kutatom. Amikor alig két hónapja magamhoz tértem a saját véremtől bemocskolt ágyon, teremtőm már nem volt ott, hogy magyarázatot adjon.

Megborzongtam az emlék hatására. A srác némán várta a folytatást, még túl gyenge volt, hogy reagáljon a hallottakra. A csend kezdett ránk nehezedni, csak a közeli szökőkút halk csobogása hallatszott. Folytattam:

– Jól otthagyott! Nem emlékeztem az újjászületésem előtti életemre, és semmit sem tudtam arról, mivé váltam. Mindenre magamnak kellett rájönnöm. Először arra, hogy az éjszaka a mi időnk, mert az a különös lény, akit azon a szörnyű éjjelen belém idéztek, kétségbeesetten menekül a napfény elől. Mivel halott testünket ő tartja életben, a nappalt egy sötét helyen kell töltenünk. Az a valami még így sem aktív addig, amíg a nap fent van az égen, ezért a káosz követei ilyenkor öntudatlanok, nem sok különbözteti meg őket a holtaktól. Idő közben találkoztam néhányukkal, és ez mindenkire igaz volt, kivéve egy valakit: engem.

Vártam egy kicsit, hogy a szavaim milyen hatást váltanak ki a hallgatóságomból, a fiú azonban csak húzott egyet a mellette lévő piásüvegből. Úgy éreztem, magyarázatot vár.

– Azért vagyok más, mert az én elmém nappalonként is működik. Egész történeteket élek át egy másik lány testében. Furcsa, nem? – mosolyogtam a fiúra. Ő olyan arckifejezéssel nézett rám, ahogy a szegény bolondokra szokás.

– Na persze, most azt hiszed, őrült vagyok, de nincs is ebben semmi meglepő – folytattam. – Az élőholtak ugyanígy néztek rám, amikor először meséltem nekik a nappali álmaimról. Csak hogy még kuszább legyen a dolog, éjszakánként olykor még látomásaim is vannak. Ez elég ijesztő, főleg azoknak, akik látnak ilyenkor a földön vergődni. Lehet, hogy belém selejtes szellemet idéztek? Ilyen az én formám. A káosz követei általában vagy bolondnak vagy prófétának néznek. Nem tudom, melyik a jobb. Talán az utóbbi, hiszen ebben a városban is azért maradhattam, mert a vezetője valamiféle különös erőkkel megáldott látnoknak hisz, és a védelme alá vett.

– Te biztos valami durva anyagot szívtál – mondta a srác, és újra ivott az üvegből.

– Igen, az életenergiádat. Nyugi, nem vettem el sokat. Csak amennyi kell, hogy halott testem ne enyésszen el. Lehet, hogy máskor is jártál már így, csak nem tudtál róla. Sok emberrel megtörténik. Talán te is érezted már minden ok nélkül hirtelen erőtlennek és fáradtnak magad, mint akit megcsapoltak. Azok valószínűleg mi voltunk. Ezért is hívnak minket energiavámpíroknak. Persze utólag nem emlékeztek rá, mi történt veletek, mert hatalmunk van az elmétek felett.

– Ja, persze. Inkább igyál te is, addig is csöndben maradsz! Kezd megfájdulni a fejem ettől a sok baromságtól – nyújtotta felém az üveget. Úgy tűnt, egyre inkább magához tért, már nem volt olyan elesett. Kezdett visszatérni az eredeti énje. Talán szívhattam volna tőle több energiát is. Általában igyekeztem mértéket tartani, hiszen minél több életerőt rabolunk el egy áldozattól, annak lelkéből is a magunkévá tettünk egy részt. Én pedig nem akartam elveszíteni eredeti önmagamat, ezért vigyáztam, hogy ne vegyek el túl sokat másokból. Persze képesek voltunk gyilkolni, de ilyenkor az áldozat haláltusájának is részesévé váltunk. Erre az élményre pedig nem vágytam, hiszen egyszer már át kellett élnem a saját halálomat.

– Kösz, nem iszok, de neked se kéne többet – hárítottam el hidegen a felém nyújtott üveget. A fiú megrántotta a vállát, és újra kortyolt a piájából.

– Nem is vagy te olyan rossz csaj, csak kicsit többet szívtál a kelleténél. Mi lenne, ha elszórakoznánk ma egy kicsit egymással?

Úgy tűnt, az alkohol ebben az állapotban eléggé gyorsan megártott neki.

– Kevés vagy te hozzám, nagyfiú – mondtam neki, és megérintettem az arcát. Dühösen el akart húzódni, de gyorsabb voltam. Megbénítottam az akaratát. Már nem volt képes többre, csak bambán meredni maga elé. Az elméje nyitott könyv lett számomra, és kitéptem belőle az utolsó lapot, találkozásunk emlékét. Tudtam, hogy holnap kicsit fájni fog a feje, de ennyi pia után nem is fogja furcsállni. Felálltam, és otthagytam a padon a szemerkélő esőben. Kényelmes tempóban elindultam vissza a belváros felé, a nedvesen fénylő kövek hangosan csikorogtak a lépteim alatt.

 

Az éhségemet és a beszélgetés iránti vágyamat sikerült csillapítanom. Hamarosan már egy forgalmasabb utcán sétáltam, ahol esernyőt szorongató emberek siettek a céljuk felé. Szerettem köztük járni, figyelni az aurájukban áramló színeket, belehallgatni a társalgásukba. Mindig érdekesnek találtam, hogy miközben beszélnek, mennyire mást mondanak a mozdulataik, rezdüléseik, a belőlük áramló energiák, mint a szavaik. Akárcsak az élőholtaknál. Ők is szerették hazug szavaikkal felkavarni az állóvizet, hogy a dolgokat a saját érdekeik szerint befolyásolják, engem azonban nem fűtött ez a szenvedély. Biztosan tudtam, hogy küldetésem van, és nem véletlenül létezek. Csak azt nem tudtam, mi ez. Jobb híján követtem a látomásaimat, amelyek ide, Egerbe vezettek. Reméltem, hogy itt végre megfejthetem, honnan származik az a sötétség, ami a káosz követeit mozgatta, és amely egyre nagyobb hatalommal ruházott fel minket. Utam során sok mendemondát hallottam már erről, egyesek egyenesen Lilithtől, a sötétség démonától eredeztettek minket, mások szerint kelta vérmágia által életre hívott holtak voltunk. Kutatásom során azonban csak annyi tűnt biztosnak, hogy valódi eredetünk a hosszú évszázadok során a feledés homályába süllyedt.

Ha a létezésünk okáról eddig nem is sikerült sokat megtudnom, mégis új képességeimmel kísérletezve sok dolgot megtanultam. Kifejlesztettem például az elmék olvasásának és befolyásolásának készségét. Emellett lassan kifejlődött bennem egy különös hatodik érzék is, egyfajta ösztön, amely segített a megismerésben és a túlélésben. Ez általában időben figyelmeztetett, ha veszély fenyegetett. Most is megéreztem, hogy valami nincs rendben. Körülnéztem, és az egyik kapualjban megpillantottam egy sötét alakot. Engem figyelt.

Azóta tudtam, hogy valaki követ, mióta a városba érkeztem, és engedélyezték a maradásomat. A helyi élőholtak valószínűleg a valós szándékaimat próbálták kipuhatolni, ezért állítottak rám valakit. Eleinte nem voltam benne biztos, hogy valóban megfigyelnek, csak az ösztöneim jeleztek. Aztán felfedeztem, hogy az árnyak nem mindig a fizika törvényeinek megfelelően viselkednek a környezetemben. Ebből arra következtettem, hogy a káosz követeinek egyike követhet, aki tökélyre fejlesztette az árnyak közé rejtőzködés képességét.

Az idegen is rájött, hogy felfedeztem. Ettől kezdve olykor engedte, hogy megpillantsam. Egy sötét kabátos alak bukkant fel az utcán a járókelők között, máskor a bárpult felől figyelt a szórakozóhelyen, ahol áldozatra lestem. Már kezdtem egészen megszokni a közelségét. Különös érzés volt, hogy nem tudtam róla semmit, ő mégis ismerte a szokásaimat. Nem mintha ettől többet tudott volna meg rólam. Nem is aggódtam miatta különösebben, még szórakoztatott is ez a néma játék.

Amikor elindultam titokzatos követőm felé, általában egy pillanat alatt eltűnt. Ma azonban valamiért máshogy történt. Egyenesen felé tartottam, ő pedig nem mozdult. Végre jobban meg tudtam figyelni. Szinte minden fekete volt rajta: az inge, a nadrágja, a haja, a szeme, az aurája. Hanyag eleganciával támaszkodott a falnak, hideg, arisztokratikus kisugárzásával egy fiatal angol úrra emlékezetett. Emiatt magamban már el is neveztem őt Mr. Blacknek.

Kicsit zavarba is jöttem, hogy nem követte a közöttünk néhány hét alatt kialakult játék szabályait, és nem tűnt el, amikor odaértem hozzá. Csak méregetett továbbra is szemérmetlenül, és hallgatott. Kénytelen voltam én megtörni a csendet:

– Szép holdvilágos esténk van, nemde Mr. Black?

– Valóban, Miss Lili. Úgy látom, már túl van a vacsorán. Engedje meg, hogy meginvitáljam egy kellemes esti sétára – felelte. Kíváncsivá tett, hogy mit akarhat tőlem.

– Mielőtt elfogadom a meghívást, megtudhatnám először is a nevét? Ön már jól ismer engem, én meg azt sem tudom, hogyan szólítsam.

– A Mr. Black tökéletes lesz. Azt hiszem, illik hozzám – felelte mosolyogva, majd folytatta: – A káosz követői mind tegezik egymást ebben a városban. Én vagyok az idősebb, így remélem, nem veszed udvariatlanságnak, ha felajánlom, hogy tegeződjünk.

– Felőlem rendben. Hová megyünk? – kérdeztem. Black nem válaszolt, csak mosolyogva a karját nyújtotta. Egy pillanatig haboztam, mert amint közelebb lépett hozzám, megéreztem a belőle áradó hideget. A nagyon öreg élőholtaknak volt ilyen kisugárzása, akik már elég ideje léteztek ahhoz, hogy szinte minden emberi kivesszen belőlük. Mégis, nagyon kíváncsi voltam rá, mit akarhat tőlem. Elvégre is számtalanszor lett volna lehetősége rá, hogy elpusztítson, mégsem tette, ráadásul a város legöregebb káosz követének védelmét élveztem. Így végül belekaroltam, és hagytam, hogy vezessen.

 

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 7.9/10 (35 votes cast)
18 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Kedves Szonja!

    Gratulálok a kikerülésedhez!
    A fogalmazásmód nagyon tetszett, bírom az ilyen típusú műveket. A téma se egy utolsó, olvasás közben mégis az motoszkált bennem, hogy (egyelőre) mennyire hasonló ez Böszörményi Gyula Rémálom-könyveihez. Remélem később ez változni fog 🙂

    Sok sikert!

  2. Eleinte megint ismerősként üdvözöltem a szöveget. Nem! Nem azért, mert bétáztam, hanem azért, mert a piás apáról szóló keserveket már sok író megírta pontosan ugyanígy. Már majdnem abbahagytam az olvasást, mikor váltott a szerző. Onnantól érdekelt. Viszont zavarba ejtett a két életforma keveredése. Főleg az ábrázolásban ejtett zavarba. Lassan tisztázódott bennem, hogy miről olvasok, ki, kicsoda, de örültem volna, ha a klisés bevezető helyett inkább erre fordít gondot a szerző.
    Aztán már gördült a kocsi. Néhány kisebb nyelvtani gáztól eltekintve, szépen siklik a szöveg, és akár érdekes is lehet a történet. A legelején olvasható enyhén érdektelen bekezdések után sejthető, hogy meglepetések várnak az olvasóra. Silány vámpirológiai tanulmányaimból arra következtetek, hogy a történetben eredeti gondolatok is vannak, ami hatalmas pozitívum.
    Majd meglátjuk.
    Sok sikert a szerzőnek!

  3. Bétaként volt szerencsém elolvasni az egész regényt. Nem hasonlít a Rémálom-könyvekhez (szerintem) és nincsenek benne vámpírok 🙂 Ahogy haladunk a történetben, úgy éri az olvasót egyre több meglepetés, különösen Lili világában 🙂
    Remélem, a kiadott könyvek között lesz ez is 🙂

  4. Valóban nem hasonlít semmihez sem! Nincsenek sem vámpírok sem klisék benne! (tudom mert bétaként olvastam) Nagyon eredeti és ami szerintem a legjobb benne a szép fogalmazás mellett, hogy rendkívül magyarosan van megírva. Remélem, hogy átjut mind a két szerkesztőn! Sajnálnám ha más nem olvashatná ezt a remek könyvet, nagyon tanulságos! 🙂

  5. Nagyon tetszik, ahogyan a szavakkal bánsz.
    Az elejét kicsit hosszúnak, vagy túl részletesnek éreztem, lehet, hogy csak azért, mert az ilyen apák nem túlzottan érdekelnek, viszont a lány és az, ami vele történt, annál inkább felkeltette az érdeklődésemet. Kedvelem a különc karaktereket. Gratulálok a kikerüléshez!

  6. Nagyon boldog vagyok, hogy kikerülhetett a részlet, és köszönöm mindenkinek, aki elolvasta, értékelte és/vagy véleményezte! Igen, Bea (Aranymosó) írta egyszer valahol, hogy nagyon nehéz teljesen új dologról írni, hiszen szinte minden témáról írtak már többen többféleképpen, az a kihívás, hogy újszerűen, élvezhető módon tegye meg valaki. Igyekeztem nem szokványos módon bemutatni a családon belüli erőszak hatásait, és az ezzel okozott lelki sebek gyógyításának folyamatát. Persze a regény nem sirámok sorozata, inkább a valóság és a fantázia egymásba fonódásáról és egymásra hatásáról szól. Azt azért nem árulom el, hogy Vicuska írja Lili történetét, vagy Lili álmodja Vicuskát. 🙂 Böszörményi Gyula Rémálom könyveit nem olvastam, de mindenképpen pótolom ezt a hiányosságomat. Remélem én is, hogy nem hasonlít rá nagyon a történet! 🙂 Nagyon köszönöm kedves bétáimnak a közös munkát, nagyon sokat tanultam a véleményekből, nélkületek a regény nem lenne ugyanaz! 😀

  7. Kedves Szonja!
    Meg sem lepődtem volna, ha olvasás közben még a monitorom is elsötétül… 🙂
    Bármilyen paradoxnak tűnik a kifejezés, de gyönyörűen megragadtad ezt a túlvilági vagy másvilági vagy nem is tudom, milyen világi hangulatot…
    Kicsit nehéz elképzelnem Eger esti utcáit a mindenfelé felbukkanó élőhalottakkal, főleg, hogy a múltban néhány évig a városban dolgoztam, igaz csak a nappali órákban. 🙂
    Az biztos, hogy jól van megírva ez a történet, mert én határozottan nem érdeklődöm a hasonló témák iránt, mégis feszült figyelemmel olvastam. Ez nyilván jelent valamit 🙂
    Gratulálok a kikerüléshez és sok sikert a továbbiakra!

  8. Kedves Mason! Én Egerben lakok, és pont az egész város alatt húzódó, összefüggő, föld alatti pincerendszer adta az ötletet, hogy fénytől rettegő élőholtakkal népesítsem be a helyet. 🙂 Igyekeztem valóságos, de nem a mindenki által ismert helyszínekről írni. Az pedig külön öröm, hogy sikerült lekötni a figyelmedet annak ellenére, hogy nem rajongsz a hasonló jellegű írásokért. 😀 Köszönöm, hogy leírtad a véleményedet, sokat jelent számomra!

  9. Kedves Szonja!
    Gratulálok a kikerüléshez.
    Azt kell mondjam, az eddig kikerült részletek közül a te írásod stílusa tetszett legjobban, lendületes, gördülékeny, nem unalmas egy részletében sem.
    Nagyon utáltam az első jelenetet, ami azt jelenti, hogy nagyon jól megírtad, legalábbis bennem nagy feszültséget keltett. Bravúros a folytatás, csak kapkodtam a fejem, hogy mi történik. Először arra gondoltam, hogy kettéhasadt Éva személyisége, ami szintén egy megküzdő mechanizmus, (csak sajnos nem adaptív megküzdés), de később, amikor bepillantást engedsz Lili világába, már elbizonytalanodtam. Abszolút nem világos, hogy Lili mennyire létező, Éva hordozza Lilit, vagy Lili álmodja Évát, de nem zavart, mert nagyon érdekes a történet, és ez még csak az első fejezet, gondolom a későbbiekben választ kapunk.
    Azt írod a kommentek között, hogy Lili élete (létezése) tulajdonképpen a lelki sebek gyógyulásának folyamata. Ha erről szól a történet, akkor gyönyörű szép, és főképpen izgalmas módját választottad a folyamat kibontásának.
    Gratulálok, és sok sikert! Várom a folytatást!

  10. Kedves Monica, Eden és Rebecca!

    Nagyon köszönöm a hozzászólást és a jókívánságokat! Számomra az is nagy dolog, hogy végigolvastátok, és érdekesnek találtátok, ez már határozott előrelépés számomra a tavalyi írásomhoz képest. 🙂 Az örömömet az pedig csak fokozza, hogy tetszett, és várjátok a folytatást. Remélem én is, hogy olvashatjátok! 😀
    Rebecca: a regény végső soron a sötétség leküzdéséről szól, Vicus részéről a benne élő félelem, fájdalom, gyűlölet és szégyen legyőzéséről, ami Lili világába egy benne élősködő sötét entitás alakjában jelenik meg. Természetesen a végén fény derül a két világ összefonódásának titkára is. 🙂

  11. Kedves Szonja!
    Gratulálok a részletedhez, a stílusod nagyon egyben van 🙂 Pörgősen olvastatja magát, és belesimulnak a különleges hangulatképeid. A realista alaphelyzet (ami a célközönségedből valószínűbben vált ki empátiát, mint elutasítást) jól alapozza a természetfölötti találkozásban Éva reakcióit, gondolkodtam azon, mennyire szerencsés egy ilyen negatív érzelmi képpel indítani, de ezen a terjedelmen még a borító és a fülszöveg is átsegítene, és itt illeszkedik az összképbe. Az, hogy az elemeid mások által is használtak, számomra nem volt zavaró, így is mutatsz elég egyediséget a hangban és a háttérvilágban, meggyőztél, hogy a kombinációd újszerű 🙂 (és a bétáid is ezt állítják)
    A részletben tetszett, ahogy elkezded kibontani a konfliktust, és megmutatod a magjait, Lilith mitikus alakja körül a mondataidat tömör utalásoknak érzékeltem, bár a jelenet végén a word doksival még nem tudtam mihez kezdeni (de valami a folytatásba is kell :))
    Lili részlete is jól indul, lényegre törően és aktív nézőpontból ismertetsz meg a „táplálkozási szokásokkal”, ez egy kicsit megbotlik, amikor „csak úgy” az olvasó kedvéért mesélsz egy kicsit az áldozatának (azzal, hogy törli az emlékezetéből öncélú lett), de nekem ott vált tömbbé, amikor belső monológként folytatta a háttérvilág ismertetését. Rengeteg mindent akarsz abban a részben előre elmondani. Ha Mr. Black megjelenését korábban aktivizálnád, akkor lazább lehetne a sok információ, és végkép nem maradna amibe beleköthetnék 🙂
    Sok sikert a folytatásban 🙂

  12. A történeted egy burkot vont körém, miközben olvastam, és minden mást kizárt. 😀 Ezt várom egy regénytől!
    Gratulálok! 🙂

  13. Kedves Szonja!
    Szerintem írói látásmódra születni kell, és utána csak írni kell hozzá megtanulni. Benned megvan az első feltétel, a másodikokhoz pedig a legjobb úton haladsz.
    Nagyon rendben volt ez a részlet. A történet eredetiségét még nem tudom megítélni, de az a tanácsom, hogy ha nem akarsz vámpírokról írni, ne is használd ezt a szót, hanem találj ki helyette mást, életszívót vagy ilyesmit. Ügyesen bánsz a szavakkal, öncélúságot nem éreztem sehol, erős az atmoszférateremtő képességed, az infóadagolás is megfelelő eleinte. A részeg sráccal való beszélgetésnél azonban már kissé locsogós lett a karaktered. De nem is az a baj, hogy locsogós – ez hozzátartozhat az egyéniségéhez – hanem, hogy általa sokat elárulsz a kiderítendő titkokból. Én így éreztem, sok sikert kívánok!

  14. Kedves Valter, Dryka és Early Moon!

    Nektek is köszönöm, hogy elolvastátok, és leírtátok a gondolataitokat!
    Valter: köszi az építő kritikát! Igen, eleinte én is gondolkodtam, hogy jó ötlet-e a legmélyebb pontról indítani a regényt, de végül úgy gondoltam, így látványos a karakterfejlődés, a történet íve. Remélem azért nem riaszt el senkit a sötét indítás. 🙂
    Dryka: én is azt várom egy könyvtől, hogy burkot vonjon körém, és kizárja a külvilágot! De jó, hogy valaki ezt mondja az én művemről! 🙂
    Early Moon: Te is Valter is kicsit töménynek találtátok az infóadagolást a Lilis részben. Lehet, hogy sok infót akartam rögtön megosztani az olvasóval, de az az igazság, hogy minden részben derülnek ki további részletek Lili sorsáról és az élőholtakat mozgató sötétség eredetéről, céljáról. Ez a rész mindig nyomozgatós, a kirakós darabkáinak összerakásából áll, de elgondolkozok rajta, hogy az elején lehetne lazítani az infóadagoláson. 🙂

  15. Érdekes sztorinak ígérkezik, jól írsz, új ötletekkel is színesíted a történetet, ez tetszik. Az elejét egy kicsit sablonosnak éreztem, épp ezért lehet, hogy nem így indítanék – persze ez csak az én véleményem. Nem tudom megmagyarázni, miért nem tudtam magam teljesen átadni a cselekménynek, valami hiányzik, ha rájövök mi az, jelzem. 🙂 Ettől függetlenül érdekel a folytatás. Gratulálok a kikerüléshez!

  16. Kedves Monic!

    Neked is köszönöm a véleményt! Örülök, hogy alapvetően azért tetszett, és tovább olvasnád. Néhányan jeleztétek, hogy az elején más jelenettel indítanátok a történetet, ezzel kicsit bajban vagyok, hiszen a főszereplő háttere magyarázza a motivációit, ezért fontos, hogy az olvasó az elején megismerje az alaphelyzetet. Az álom pedig elindítja a cselekményt. 🙂 Bár pontosan nem tudom, hogy az alkoholista apát, a megfélemlített lányt, a reakcióit, az álmot vagy inkább a Lilithes szálat találtátok sablonosnak, mindenesetre remélem, később sikerül ebből kitörni. 🙂 Ha rájössz, mit hiányoltál még a történetből, mindenképpen írd meg! Csak reménykedni tudok, hogy kikerülhet a második részlet, és akkor lesz még lehetőség beszélgetni a művemről. 😀

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük