Fejes Szonja – Hetven év

1945. január 30.

– Te meg mit csinálsz? – toppant a lány elé az asszony a kamra előtti sötét folyosón.

– A generális úr kért még egy kis bort – mentegetőzött Irénke vékony hangon.

– Enné meg a fene ott, ahol van! – sziszegte a nő, hangja remegett a szavakba préselt gyűlölettől. Irénke épp egy vörösborral teli kancsóval igyekezett a szoba felé, amikor a folyosón a férje anyjába botlott. Az asszony, akinek sötét hajába már fehér szálakat festett az idő, hideg, kék szemével fenyegetően méregette a menyét. – Na, eridj, vigyed! – parancsolt a lányra, aki nagy igyekezetében majdnem felbukott a küszöbben. Belépett a szobába, de mielőtt becsukta volna az ajtót, még hallotta maga mögött az anyósa dünnyögését.

Odabent meleg fogadta. Mielőtt szovjet tiszteket szállásoltak el náluk, Magyaryék sohasem fűtöttek be ennyire, sajnálták pazarolni a fát. Most a vaskályhában barátságosan pattogott a tűz, a két orosz az asztalnál kártyázott. Irénke odalépett hozzájuk, bort töltött a poharukba, majd a kancsót is letette eléjük. Az idősebbik tiszt rámosolygott, és mondott valamit. A lány nem értette, amióta náluk laktak, csak kézjelekkel kommunikáltak. Igazából még a nevüket sem tudta.

Amikor két hónapja a szovjetek megérkeztek hozzájuk, az anyósa egy beszélgetés során meghallotta a generál szót. Azóta generálisnak hívták az ősz hajú katonát, aki mindig elégedetten vigyorgott, ha így szólították. Társát, a kerek arcú, barna hajú negyvenest a feljebbvalója Igorként emlegette, ezért a magyar család is így nevezte. Irénke csodálkozott, hogy az oroszok ilyen nyugodtan iszogatnak és játszanak. A harcok már a szomszéd faluban, Kömlőn folytak. Az ágyúk dörgése hozzájuk is elhallatszott. Magyaryék két legszebb lova, Pompás és Sári délután óta az udvaron felnyergelve várta, hogy a két katona szükség esetén útra keljen. A tisztek azonban nem tűntek izgatottnak. Pulóverben üldögéltek; zubbonyuk a szék háttámlájára terítve, kabátjuk a sezlonyra dobva várta, hogy minél hamarabb felkaphassák. Szokás szerint csizmában voltak, és Irénke tudta, hogy az anyósát majd szétvetette a düh, ha azt látta, hogy a betolakodók az egykori tisztaszobát sáros lábbal piszkítják be.

Az idősebb tiszt a pisztolya mellett heverő üres tálra mutatott, amiről már az összes pogácsa elfogyott. Irénke bólintott, felvette a tálat, és kisietett a szobából. A konyhában természetesen ismét belebotlott az anyósába, aki mindig a nyomában volt.

– Kérnek még pogácsát – közölte vele Irénke. A dühös arckifejezés, ami az asszony szögletes vonású arcán tükröződött, felderítette a lányt. Elégtételt érzett, amikor azt látta, hogy a nagyhatalmú Magyarynénak meg kell hajolni valaki előtt. Anyósa már attól a naptól megkeserítette Irénke minden percét, amikor a lány az esküvő után férje családjához költözött, és természete csak rosszabb lett, mióta Pistát elvitték katonának, majd később hadifogságba esett a Szovjetunióban. Azóta a fiatalasszony minden nap rettegett, hogy hazatér-e egyáltalán.

Miközben a még meleg süteményt szedte a tálba, Irénke arra gondolt, hogy ő sohasem vágyott sokra, csak arra, amire az összes falubeli lány: egy rendes, dolgos férjre, saját házra és gyerekekre. Amikor a módos gazda legidősebb fia egy hétvégén csárdás közben felfigyelt rá, nagyon boldog volt. Magyary Pista jó kiállású, erős fiú volt, és amikor elhívta magával a május elsejei bálba, minden barátnője őt irigyelte. Alig egy év múlva össze is házasodtak, és a menyecske hozzájuk költözött.

– Csak amíg össze nem szedünk annyit, hogy saját házunk legyen – mondta Pista. Irénke akkor még nem sejtette, hogy a férjét és az apósát hamarosan elviszik katonának, ő pedig ott marad az anyósával és annak két fiával egy takaros, de számára idegen házban. Magyaryné szigorúan vizslató szeme minden mozdulatát követte, és ha valamit másképp csinált, mint ahogyan az náluk szokás volt, rögtön kioktatta. Irénke így is majd belepusztult a várakozásba, hogy újra magához ölelhesse Pistát, erre ott kellett élnie fagyos szívű anyósával, aki csupán cselédnek tekintette. Legszívesebben visszaköltözött volna az édesapjához, de nem tehette. Mielőtt a férje elment, a lelkére kötötte, hogy maradjon a szülei házában, mert ott biztonságban lesz. Neki pedig jó feleséghez méltón engedelmeskednie kellett.

Végül is Pistának igaza lett. Amikor két hónapja a faluba oroszok érkeztek, a legmagasabb rangú tiszt Magyaryék házát választotta szállásául. Először rettegtek tőle, hiszen mindannyian hallottak történeteket a szovjet katonák erőszakoskodásairól. Azonban hamar kiderült, hogy a hozzájuk költözők tisztességes emberek. Barátságosan bántak velünk, és soha még egy illetlen tekintettel sem bántották az egyébként szemrevaló Irénkét. Szerették a gyerekeket. Igor még azt is megengedte, hogy Pista kisebbik öccse, a tízéves Gabi egy ágyban aludjon vele, hogy jobban elférjenek. Igaz, ez csak addig tartott, amíg Gabi vakarózni nem kezdett. Magyaryné rögtön anyaszült meztelenre vetkőztette a fiát, és meg is találta a viszketés okát: Gabika gatyakorca telis tele volt tetvekkel. El kellett égetni az összes ruháját, hogy megszabaduljanak tőlük. Ezután már ő sem aludt többet a nagyobbik szobában.

Irénke az illatozó pogácsákkal teli tállal visszaindult a szobába. Az jutott eszébe, hogy tulajdonképpen gyűlölnie kellene az oroszokat, hiszen foglyul ejtették Pistát. Elborzasztották azok a történetek is, melyeket vasárnaponként a templomban hallott. Mégis, valahogy megkedvelte a náluk lakó két tisztet. Szívesen szolgálta ki őket, még ha az anyósát ezzel fel is bosszantotta.

A katonák hangosan beszélgettek a szobában, és kipirult arccal emelgették a poharukat. Amint Irénke letette eléjük a tálat, a tisztek azonnal a szájukba tömtek egy-egy pogácsát. A lány látta, hogy a vörösbor kiloccsant az asztalra. Éppen kifelé indult, hogy behozzon egy konyharuhát, amikor kicsapódott az ajtó. Irénke ijedten hátrált néhány lépést: egy orosz katona rontott be a szobába. Piszkos és izzadt volt, szürkészöld egyenruhája ziláltan lógott rajta, kezét a vállán függő gépfegyver szíján pihentette. Izgatottnak tűnt. Amint belépett, rögtön hadarni kezdett valamit. A generális felállt az asztaltól, és emelt hangon válaszolt.

Irénke egy szót sem értett, de gyanította, hogy a szakállas katona a frontról érkezett, hogy jelentést tegyen feljebbvalójának; ez az utóbbi napokban többször is előfordult. A most érkezőt azonban valami nagyon feldühítette. Talán az, hogy amíg ők harcoltak, a tisztek egy meleg szobában iszogattak. Mindenesetre nem úgy szólt a náluk lakó oroszokhoz, ahogyan azt a lány megszokta.

A vita egyre hangosabban folyt, Irénke érezte a férfiak hangjában remegő indulatot. A falhoz hátrált, és a meszelt felülethez simulva próbált meg kisurranni a szobából. Éppen az ajtóhoz ért, amikor hallotta, hogy a generális ráordít a katonára. Ijedten kapta fel a fejét – sohasem hallotta még így kiabálni. Látta, hogy Igor is felpattan, széke hangos csattanással dőlt hátra. A betolakodó közelebb lépett az asztalhoz. Néhány másodpercig a három férfi csak meredt egymásra. Az ősz hajú tiszt halántékán egy vastagon kidagadt ér lüktetett.

Hirtelen a generális az asztalon heverő pisztoly után kapott, mire a vele szemben álló katona felemelte a vállán lógó gépfegyvert, másik kezével pedig egy lendületes mozdulattal lesöpörte az asztalt. Leröpült a fényt adó olajlámpás, hangos csörömpöléssel tört darabokra. A szobára vak sötétség borult, a lány orrát megütötte a szétfolyó petróleum szaga. A következő pillanatban lövések dörögtek bele a hirtelen támadt néma csöndbe. Irénke dobhártyáját fájóan szaggatta az éles hang, a fülére szorította a kezét, és kiugrott a nyitott ajtón.

A félelemtől vakon rohant végig a folyosón, egyenesen a hátsó, udvarra vezető ajtó felé. Mellbe vágta a kinti fagyos levegő. Hirtelen semmit sem látott a sötétségben, mégsem állt meg, minél távolabb akart kerülni a lövöldözéstől. Ekkor hirtelen nekiszaladt valaminek: egy meleg testnek ütközött. Az istálló elé kikötött ló ijedt horkantással ugrott odébb. Amint magába szívta a ló testéből gőzölgő pára ismerős szagát, Irénke magához tért. Hozzásimult Pompás oldalához, és kedveskedő szavakat duruzsolt neki. Az állat megnyugodott, és a lánynak lassan saját zakatoló szívverését is sikerült csillapítania. A szeme kezdte megszokni a sötétséget, és amennyire meg tudta állapítani, egyedül volt. Feszülten figyelt. Bár a füle még mindig zúgott, nem hallott több lövést. A kontya szétzilálódott, néhány hosszú barna tincs a szemébe lógott. Remegő kezekkel hátrasimította a haját. Már vacogott a hidegtől, ezért úgy döntött, visszamegy a házba.

A folyosó kihalt volt, így lassan beljebb óvatoskodott. Még a lélegzetét is visszatartotta, ahogy halk léptekkel osont a néma falak között. Benézett a kisebbik szobába, ahol a két riadt fiú összebújva gubbasztott az ágyon. A másik helyiségből is fény szűrődött ki. Bekukucskált, de csak az anyósát látta, amint épp a földről törölgette a kiömlött bort és a petróleumot. Az egyik szék háttámláján és a mögötte lévő, fehérre meszelt falon, pont a Szűz Máriát ábrázoló kép alatt, Irénke golyó ütötte lyukakat fedezett fel. Megborzongott. Szerencsére vérfoltot vagy sebesültet nem látott, így reménykedett, hogy nem történt nagyobb baj. Belépett a szobába. Az anyósa felnézett rá:

– Hát te meg hová tűntél?

– Megijedtem a lövöldözéstől és elszaladtam – válaszolta a lány, és kicsit elszégyellte magát, amiért úgy elveszítette a fejét. – Segítek – folytatta, és lehajolt.

– Nem kell! Eridj, és ágyazz meg a gyerekeknek! – csattant fel az asszony.

– Hová lettek az oroszok? – kérdezte félénken Irénke.

– Az a gazember lövöldözni kezdett, aztán elrohant. Utána a két másik is elment.

Bizonyára az elülső ajtón távoztak, mert a lány nem látta őket.

– Senkinek sem esett baja?

– Mit érdekel az engem? Öljék halomra egymást, csak nekünk hagyjanak békét! – morogta az asszony, aztán újult erővel kezdte sikálni a padlót. Irénke azért örült, hogy hogy a katonák a sötétben mégsem lőtték agyon egymást. Visszament a fiúkhoz a másik szobába. A szőke Gabika még mindig ijedten ült az ágyon, a tizennégy éves Feri pedig faggatni kezdte Irénkét, mi történt, hiszen ők csak a lövéseket hallották. A lány elmesélte nekik.

– Sári még mindig az udvaron van? – kérdezte Feri. A sárga lovat Magyary még csikó korában középső fiának ajándékozta, aki azóta lelkesen tanítgatta, kényeztette. Irénke bólintott. Jellemző volt a férje testvérére, hogy most is csak a lovát féltette.

– Kimegyek, terítek rá egy takarót, ha már kint kell ácsorognia a hidegben – mondta Feri, és már szaladt is.

A lány megágyazott, majd egy vájlingban vizet hozott, hogy a fiúk megmosakodhassanak. Gabi hozzálátott a tisztálkodáshoz, és Irénke jól megsikálta a fiúcska füle tövét, mert azt mindig kihagyta. Ráadta a hálóruháját, majd ágyba dugta. Feri még ekkor sem tért vissza, ezért Irénke elindult, hogy megkeresse. Félt, hogy ha az anyósa végez, és meglátja, hogy a fiúk még nem feküdtek le, őt veszi majd elő. Felkapta a kabátját, és elindult az udvarra vezető hátsó ajtó felé.

Mikor kilépett a házból, megállt egy pillanatra, hogy a szeme hozzászokjon a kinti sötétséghez. Először a néhol még fehéren fénylő hófoltokat vette ki, majd a lovak sötétlő alakját. Pompás volt hozzá közelebb, aki eltakarta Sárit, de nem látta Ferit sem. Hirtelen rátört az érzés, hogy valami nincs rendben. Ahogy megkerülte a lovat, megtorpant az eléje táruló látványtól. A fiú a sárga ló kantárját szorongatta, vele szemben a nemrég még a házban dühöngő szovjet katona állt, géppisztolyát Ferire szegezve. Ahogy a szakállas orosz meghallotta a lány lépteit, felé fordult, és ráfogta a fegyvert.

Irénke megdermedt. Nem mert mozdulni vagy megszólalni, nehogy feldühítse a köpcös oroszt. Amikor az látta, hogy csak egy fehérnéppel van dolga, a puskát visszafordította a fiú felé, és fojtott hangon morgott valamit. Feri továbbra sem mozdult, mire a katona arca dühös grimaszba torzult, és tett egy fenyegető lépést feléje. A lány érzékelte a fiú és a férfi között növekvő feszültséget. A másodpercek lassan vánszorogtak, és Irénke érezte, hogy a katona hamarosan el fogja veszíteni a türelmét. Az sem fogja érdekelni, hogy a lövés hangjával felhívja magára a figyelmet. Feri azonban továbbra is konok arckifejezéssel szorította a kantárt. Végül a lány elszánta magát, és megszólalt.

– Mi történt? – kérdezte suttogva. A katona dühösen meredt rá.

– El akarja vinni Sárit – válaszolta sírós hangon a fiú.

– Hát akkor add oda neki, az Istenért!

– Nem! Ő az enyém. Nem viheti el! – jelentette ki Feri. A katona megelégelte a várakozást, rájuk rivallt, majd nyomatékképpen meglengette a fegyverét. A lány tudta, hogy Feri ugyanolyan makacs, mint az anyja, és nem fog engedni, még ha az élete múlik is rajta. Nem gondolkodott, egyszerűen a szakállas orosz és Feri közé lépett. Megborzongott, amikor tudatosult benne, hogy a géppisztoly csöve immár rá szegeződik. Kikapta a meglepett fiú kezéből a kantárt, majd a katona felé nyújtotta. Az lejjebb engedte a fegyverét, és másik kezével a bőrszíj után nyúlt.

– Mit csinálsz? – kérdezte Feri, és a kantár szára felé kapott. Irénke ellökte a kezét.

– Megmentem az életed – suttogta. A köpcös férfi hátat fordított nekik, és futva a kapu felé vezette a lovat, ami ügetve követte.

– Most nézd meg, mit csináltál! – kiáltotta Feri. A katonát és Sárit elnyelte a sötétség, a patadobogás egyre messzebbről hallatszott. Irénke nézte a fiú elkeseredett arcát, és az izmai megfeszültek, hogy szükség esetén utána vesse magát, ha az úgy dönt, hogy a lova után rohan. Ebben a pillanatban dugta ki virágmintás kendőbe burkolt fejét az ajtón Magyaryné.

– Mi történik itt?

– Irén odaadta egy orosznak a lovamat! – felelte duzzogva a fia.

– Hogy mit csináltál?

– Megmentettem a fia életét – közölte a lány. Remegett a felindultságtól, és nem tudott uralkodni magán. – Visszajött a lövöldöző katona, el akarta vinni a lovat, a maga fia meg nem engedte. Mikor kijöttem, az orosz éppen ráfogta a fegyvert, és le is lőtte volna, ha nem jövök.

– Igaz ez? – Magyaryné közben odamasírozott hozzájuk, és a fiára meredt.

– Sárit nekem adta édesapám! Nem vihetik el! – mondta az sírós hangon. Az anyja megfogta a karját, és maga után vonszolta a ház felé, úgy szidta. Mikor az ajtóba ért, Irénke felé fordult.

– Ha visszajönnek a szovjet barátaid, nem fognak örülni, hogy odaadtad a lovat annak a gazembernek – mondta, azzal becsukta maga mögött az ajtót.

Irénke ott maradt a hidegben és a sötétben a magányosan álldogáló lóval. Hallotta az ágyúk távoli dörgését, és hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát. Talán ennyire még sohasem hiányzott neki Pista. Olyan egyedül volt, és majdnem meghalt. Egy nappal a születésnapja előtt. Sajnálta a lovat is, tudta, hogy az elvesztése nagy csapás a családnak, de legalább Ferikét megmentette. Jó sok dolog történt vele egy nap alatt.

És még csak holnap lesz tizennyolc éves.

2015. január 30.

– Mi lesz már, csajok? Akkor jöttök végre, vagy mi van? – kiáltotta Zsuzsi a barátnőinek, akik a havas járdán tipegtek utána.

– Én nem tudok loholni ebben a magas sarkúban, mint te! – méltatlankodott Alexa. – Amúgy is, minek rohansz úgy?

– Ezt úgy kérdezed, mintha nem tudnád, hogy Áron is a Barlangban van! Nehogy felszedjen valakit, mielőtt odaérünk! – válaszolt Zsuzsi, miközben bevárta két osztálytársát.

– Mit vagy úgy oda érte? Tudod, hogy csak meg akar fektetni minden csajt!

– Jaj, Alexa, ez nem volt szép! – vágta rá Lilla. – Attól, hogy te nem jössz be neki, még lehet, hogy tényleg belezúgott Zsuzsiba. Tegnap is szemeztek az ebédlőben.

Zsuzsi örült neki, hogy az egyébként csendes Lilla megvédte. Alexa nehezen viselte, ha nem ő volt a középpontban. Szőkére melírozott hajával, formás alakjával és cicásra kihúzott kék szemével általában mindenki figyelmét magára vonta. Áront azonban kivételesen nem ő érdekelte. A gimi kosárcsapatának üdvöskéje Zsuzsihoz ment oda az egyik szünetben, hogy megkérdezze, mennek-e ma a pinceklubba. A lány még most is elpirult, ha erre gondolt. Igaz, a nemrég lehajtott felesek is hozzájárulhattak ahhoz, hogy a mínusz tíz fok ellenére lángolt az arca.

– Ja, mert a pasik olyan romantikusak, és nem csak a szex érdekli őket – morgott Alexa.

– Ne balhézz. Tök jó lesz, majd meglátod! Dj Sasy mindig durván felpörgeti a bulit – karolt bele Zsuzsi a barátnőibe. A hó ropogott a csizmájuk alatt, ahogy a három lány egymásba kapaszkodva lépegetett a kivilágított utcán.

Zsuzsi már nagyon várta, hogy kiereszthesse végre a gőzt. Egész félévben hajtott, aminek meg is lett az eredménye: a félévi bizonyítványban csak két négyese lett. Fellélegzett, mikor aznap délelőtt megkapták az eredményt; ezek a jegyek már beleszámítottak a felvételi pontszámba. Nemzetközi tanulmányok szakra akart menni, mert reménykedett benne, hogy így világot láthat majd, és nem kell tovább a kisvárosban porosodnia. Érezte, hogy ő ennél nagyobb dolgokra hivatott.

Hamarosan a Barlanghoz értek. Amint Zsuzsi kinyitotta a pinceklub ajtaját, rögtön megcsapta a benti forróság és dohszag. Miután kifizette a beugrót, a pultnál álló srác a klub jelképét, egy cseppkőbarlangot ábrázoló pecsétet nyomott a kézfejére. Amíg a barátnőire várt, végignézett magán a ruhatár melletti tükörben, és megigazította szexi, felül csipkés topját, ami szorosan simult a testére, kiemelve a dekoltázsát. Ma jól kellett kinéznie. Alexa legalább fél órán át sminkelte, és Áron miatt vette fel a magas sarkú csizmát is, amibe ugyan alig tudta belepréselni a lábát, de annyira menő volt, hogy nem foglalkozott a fájdalommal.

– Csajok! Nem dobunk egy szelfit? – kérdezte Alexa, miután ő is megszabadult a kabátjától. A barátnői közé állt, összedugták a fejüket, majd a szőke lány csinált egy képet a telefonjával. Vidáman nevetgéltek, amikor megnézték a fotót.

– Jó lett, nem? Fel is tolom a Facebookra!

– Ne! Olyan lófejem van rajta – kérlelte Lilla.

– Késő, már felment! Meglátod, legalább százan lájkolják majd!– nevetett Alexa.

– Tök jól nézel ki rajta, ne aggódj! – vigasztalta a legjobb barátnőjét Zsuzsi, aztán vonszolni kezdte őket a pince belseje felé. Egyre mélyebbre hatoltak a föld alatti járatban, miközben a folyosón iszogató, beszélgető fiatalokat kerülgették. Ahogy közeledtek a koncertterem felé, hallották az egyre hangosabban dübörgő zenét. Már majdnem odaértek, amikor hirtelen eléjük toppant egy Kleopátra-frizurás lány. Zsuzsi rögtön felismerte, évfolyamtársuk volt a gimiben.

– Te még ide mered tolni a képedet? – esett Alexának rikácsolva. A lányok megütközve néztek rá. A szöszke tért először magához:

– Mit akarsz, Lívia? Csak nem dobott a pasid?

– Nem dobott, te vetted el tőlem! Tudtad, hogy már egy fél éve járunk!

Alexa összefonta a karját a mellkasa előtt. Zsuzsi tisztában volt vele, mit jelent ez. Előre sajnálta szegény Líviát.

– Tehetek én róla, hogy vágyott egy kis izgalomra? Ha te képtelen voltál neki megadni… – vonta meg a vállát Alexa.

– Te olcsó kis … – kezdte Lívia, de a szőke lány beléfojtotta a szót.

– Vigyázz, mit mondasz! – sziszegte, és tett egy fenyegető lépést az évfolyamtársa felé. – Tudod, hogy mire vagyok képes. Nagyon megbánod, ha velem kezdesz!

Zsuzsi pontosan tudta, miről beszél. Alexa nagy kavarógép volt, aki könnyedén manipulálta a férfiakat, és nem voltak gátlásai, ha egy jó kis pletykát kellett elterjeszteni a suliban vagy a neten. Zsuzsi titokban megvetette ezért, de ezt a világért sem közölte volna a barátnőjével, nehogy magára haragítsa. Még mindig jobb volt az irigyelt, menő csajok közé tartozni, mint lúzernek lenni. Lívia is tudta ezt; elhatározása meginogni látszott, és bizonytalanul pislogott rájuk. A tekintete találkozott Zsuzsiéval, aki szívesen mondott volna neki valami kedveset, de inkább lesütötte a szemét. Nem akart összeveszni Alexával. Úgy várta ezt az éjszakát, nem szerette volna elrontani egy balhéval.

– Gyere, lemaradunk a koncertről! – ragadta meg a szőke lány karját, és húzni kezdte a terem felé. Alexa még vetett egy diadalittas pillantást a rá meredő Líviára, majd követte barátnőit. Zsuzsi hátranézett, és látta, hogy a Kleopátra-frizurás lány megereszkedett vállal, elkeseredetten néz utánuk.

Zsuzsi hirtelen rosszul érezte magát. Az alkohol kezdett a fejébe szállni, megszédült. Egy pillanatra megtámaszkodott a pince érdes falán, és az azon virító graffitikre próbált fókuszálni.

– Na, mi van? Akkor nem jössz? – kérdezte Alexa.

Zsuzsi erőt vett magán, és újra elindult. A szűk pinceágban legalább kétszáz ember tombolt egymásnak préselődve. Ahogy beléptek a terembe, egyszerre megcsapta a benti hőség és pára. Hirtelen alig kapott levegőt, az erős basszust a mellkasában dübörgött. Lilla megragadta a kezét, és beljebb nyomakodtak. Forró testek préselődtek az oldalához és a tömeg már sodorta is magával. Kicsúszott a keze a barátnője szorításából, és a következő másodpercben már nem is látta a lányokat. Szemével Áront kereste. Egy pillanatra nekilökték a pince párától nyálkás falának, aztán újra emberek vették körül minden oldalról, mintha egy arctalan masszában úszott volna előre.

A tömeg egyszerre mozdult az ütemre, a zene láthatatlan ereje irányította őket. Zsuzsi önfeledten táncolt, feketére festett haja az arca körül repkedett, néhány szál izzadt arcához tapadt. Hirtelen valaki megérintette a vállát. Alexa volt az. Rámosolygott. Igaz, hogy a kedves és érzékeny Lillát jobban szerette, de Alexával jókat lehetett pörögni. Ő igazi partiállat volt, aki gátlások nélkül vetette bele magát a buliba. Szőke hajú barátnője most sem fogta vissza magát. Vadul vonaglott a zenére, miközben a tömeg egymáshoz préselte őket. Zsuzsi érezte Alexa hozzá simuló, forró testét, megcsapta fűszeres parfümjének finom illata. Lehunyta a szemét, a vérében keringő alkohol segített elfeledtetni vele a külvilágot. Ráhangolódott Alexára, egy testként mozdultak az ősi ritmusokra.

Mikor véget ért a szám, Zsuzsi kinyitotta a szemét. Hirtelen Áron magas alakját pillantotta meg nem messze tőlük. Épp őket nézte. Mikor találkozott a tekintetünk, a fiú rámosolygott, majd furakodni kezdett a tömegben a kijárat felé. A lány hevesen dobogó szívvel figyelte, ahogy eltűnik az emberek sűrűjében.

– Mi van? – kiáltotta a fülébe Alexa, mikor észrevette, hogy barátnője megdermed.

– Áron – bökött a fejével Zsuzsi arra, amerre a sokaság elnyelte a barna hajú fiút.

– Majd visszajön. Táncoljunk!

Zsuzsi igyekezett újra felvenni a ritmust, de a gondolatai folyton azon jártak, hogy Áron kint van, és most szóba elegyedhetne vele.

– Kimegyek kicsit – mondta Alexához hajolva. Barátnője megrántotta a vállát, ő pedig elkezdett kifelé araszolni.

Lillát a pultnál találta meg, épp whisky-kólát vett.

– Hát te hová tűntél? – kérdezte Zsuzsi tőle.

– Durván meleg van bent. Miután elveszítettük egymást, inkább kijöttem valamit inni.

– Nem láttad Áront?

– Nem. Lent biztos nincs.

– Akkor biztos kiment cigizni – állapította meg Zsuzsi. – Én is elszívnék egyet. Kimegyünk?

– Felőlem! – válaszolta Lilla.

A ruhatárhoz sétáltak, kikérték a kabátjukat, és kimentek a klub elé. A hűvös levegő jólesően simított végig Zsuzsi felhevült arcán. A hófoltokkal tarkított kis téren néhány csoport álldogált, beszélgettek, közben füstfelhőt eregettek a sötét ég felé. A lányok rögtön kiszúrták Áron kék dzsekis alakját, aki kicsit odébb állt, a tér szélén néhány srác társaságában.

– Mi lenne, ha odamennél hozzá tüzet kérni? – kérdezte Lilla.

– Á, az olyan nyilvánvaló – tiltakozott Zsuzsi.

– Na és?!

– Jobb lenne, ha egyedül lenne.

– Áron? Őt sose látni a haverjai nélkül! – intett lemondóan Lilla. – Na, gyerünk, ne bénázz itt! Cigid van?

– Aha – bólintott Zsuzsi.

– Oké, akkor nyomulj oda, és tessék tüzet kérni! – lökdöste barátnője a társaság felé. Zsuzsi kivett egy szálat a dobozból, és tétován elindult Áronék felé. A szíve a torkában dobogott, a keze kicsit remegett. Ahogy a csoport felé közeledett, felfigyelt rá, hogy egy idősebb, zömök srác áll Áronnal és két barátjával szemben, akik emelt hangon vitatkoznak vele valamin. Megtorpant. Nem akarta megzavarni őket. Ebben a pillanatban Áron egyik haverja észrevette, hogy ő alig néhány lépésre áll a társaságtól. A srác oldalba bökte a barátját, és fejével Zsuzsi felé intett. Áron feléje fordult, de most nem mosolygott. Dühösnek tűnt. A helyzet kezdett kínossá válni. Innen már a lánynak égő lett volna visszafordulnia, de odamenni sem akart hozzájuk.

– Na, mi lesz, nagyfiú? Akkor kell, vagy húzzak innen? – kérdezte a körszakállas idősebb srác, aki még nem vette észre a lányt.

– Jó hogy kell, de annyiért, mint a múltkor – mondta Áron fojtott hangon, Zsuzsi azonban jól hallotta minden szavát.

– Sajnálom, azóta felment az ára. Fizess, kis barátom, vagy húzz a picsába! – vonta meg a vállát a férfi. Áron kezdte elveszíteni a fejét. Már egyáltalán nem törődött a közelben álldogáló lánnyal, aki épp készült csendesen, feltűnésmentesen lelépni.

– Azt hiszed, át tudsz baszni? Tudom, másnak mennyiért adod! – tett egy lépést Áron fenyegetően a köpcös alak felé. Zsuzsi még sohasem hallotta így beszélni.

– Mi van nagyfiú? Azt hiszed, kemény vagy? – nevetett a képébe a férfi, miközben a kezét zsebre dugta. Áron elvörösödött, és megragadta a másik kabátját.

– Ne szórakozz velem! – sziszegte az arcába. A szakállas előkapott a zsebéből egy kést, és villámgyors mozdulattal Áron hasához nyomta.

– Oké, akkor lássuk, most milyen kemény vagy! – köpte hidegen a szavakat. Áron megdermedt, amikor meglátta az utcai lámpa fényében megcsillanó pengét. Elsápadt, majd elengedte a díler kabátját. Hátrált néhány lépést, de a köpcös követte. Zsuzsi nem tudott mozdulni, a szíve hevesen dobogott.

– Gyűlölöm az ilyen kis taknyokat, mint te! Azt hiszitek, mert apucinak sok pénze van, bármit megtehettek! Valakinek meg kell mutatni nektek, hogy nem úgy működnek a dolgok, ahogy azt ti képzelitek! – fröcsögte a férfi.

Áron feltartott kézzel lépett néhányat hátrafelé. A barátai nem siettek a segítségére, csak álltak döbbenten. Zsuzsi látta a díler mozdulataiból, hogy eltökélte, komolyan ráijeszt a fiúra. Áron hátrálva haladt el előtte, csak a felé közelítő férfit figyelte. A lány maga sem tudta, mi ütött belé, de egy hirtelen mozdulattal közéjük lépett. Farkasszemet nézett a támadóval, akinek lendületét megtörte az elébe toppanó ismeretlen. Egyszerre Zsuzsi előtt magasodott a díler, kezében a jó tizenöt centis pengével. Remélte, hogy őt nem bántja majd, de ahogy ott állt szemtől szemben az ideges pasival, átfutott rajta a remegés. Mégsem mozdult.

– Hát, ez igazán jellemző, hogy a csajod mögé bújsz! Gratulálok, nagyfiú! – a férfi megvető hangja acélként hasított a tér feszült csendjébe. A klub előtt állók mind feléjük fordultak, és a jelenetet bámulták. A szakállas gyors mozdulattal összecsukta a kést, visszatette a zsebébe, majd elsietett. Zsuzsi megfordult, és szembe találta magát Áronnal, aki dühtől eltorzult arccal meredt rá.

– Mi a francot képzelsz te magadról? – ordított rá a fiú. Zsuzsiban benn akadt a levegő.

– Csak segíteni akartam – nyögte alig hallhatóan.

– Ki kért meg rá? – dühöngött Áron.

– Valakinek tenni kellett valamit – felelte Zsuzsi, kezdett visszatérni a hangja.

– Nem szorulok a segítségedre!

– Hát, az előbb nem úgy tűnt – vonta meg a vállát a lány. Egy pillanatig azt hitte, a fiú megüti.

– Ne gyere a közelembe! – vágta az arcába Áron, aztán faképnél hagyta, és a haverjaival visszasietett a pinceklubba. Lilla, aki eddig szájtátva figyelte a történteket, a barátnőjéhez szaladt. Közben a bámészkodók többsége is elfordult tőlük; véget ért a műsor.

– Ekkora egy bunkót! – álmélkodott Lilla.

Zsuzsi hirtelen úgy érezte, hogy hányni fog. Mélyeket szippantott a hideg levegőből.

– Bátor voltál, de ezt talán mégsem kellett volna – folytatta a barátnője.

– Nem mondod. – Már csak arra vágyott, hogy minél hamarabb otthon legyen, és összehúzhassa magát a meleg takaró alatt. – Hazamegyek – jelentette ki.

– Jaj, ne már! Kit érdekel az a seggfej? Bulizzunk inkább, és szarjunk rá! – kérlelte Lilla, de Zsuzsi megrázta a fejét. Nem lett volna rá képes.

– Te menj vissza, keresd meg Alexát! Mondd el neki, mi történt, én meg hívok egy taxit, és hazamegyek.

– Ha mindenképp menni akarsz, akkor elkísérlek – ajánlkozott Lilla, Zsuzsi azonban visszautasította. Alig várta, hogy egyedül legyen. Nem volt kedve a lányok sopánkodását hallgatni. Szüksége volt a hűs levegőre, hogy kimossa a fejéből kusza gondolatait. Elbúcsúzott barátnőjétől, majd elindult a járdán az utcai lámpák sápadt fényében. Csizmája hangosan kopogott a hideg betonon.

Másnap fejfájással ébredt. Kelletlenül nyitotta ki a szemét. A lehúzott redőny résein át látta, hogy kint süt a nap. Nagyon kellett pisilnie, és a szája is szörnyen kiszáradt. Feltápászkodott, és kivonszolta magát a folyosóra.

– Jó reggelt, álomszuszék! Mindjárt dél. Fel kellene hívni Irénke dédit. Tudod, ma van a nyolcvannyolcadik születésnapja! – bukkant elő a konyhából édesanyja. Ahogy Zsuzsi megérezte a sülő hús illatát, felfordult a gyomra.

– Mindjárt – morogta, majd bevetette magát a fürdőszobába. Nem akart gondolkodni, a tegnap történteken rágódni. Csalódott Áronban és félt a holnaptól. Maga előtt látta, ahogy az iskola folyosóin összesúgnak a háta mögött. Lezuhanyozott, élvezte, ahogy a forró víz átmelegíti a bőrét. Fogat mosott, majd kiment a folyosóra, hogy felköszöntse a dédnagymamáját. Szerette őt, csak most senkivel sem volt kedve beszélgetni. Mégsem okozhatott neki csalódást, mert tudta, hogy Irénke dédi nagyon ragaszkodik hozzá. Mindenki azt mondta, azért, mert önmagát látja benne.

– Akkor hívom! – kiáltott be a konyhába.

– Oké, mindjárt megyek én is – válaszolta az anyukája egy fazék fölé hajolva. Zsuzsi tárcsázta a számot.

– Halló! – szólt bele a jól ismert, meleg hang a kagylóba.

– Szia, dédi! Én vagyok az, Zsuzsi! – kiáltott a lány, mert tudta, hogy a dédnagymamája kicsit nagyot hall.

– Kislyányom! Te vagy?

– Igen, Zsuzsi. Hogy vagy, dédi?

– Hát, nem dicsekedhetek.

– Fáj a lábad?

– Nem lesz az már jobb. De mindegy is, azt mondd inkább, te hogy vagy! Hogy megy az iskola?

– Jól. Megkaptuk a félévi bizit, csak két négyes lett.

– Ügyes vagy, gratulálok! Valami baj van? Olyan szomorú a hangod.

– Á, semmi különös. Csak tegnap segítettem valakin, aki ahelyett, hogy megköszönte volna, még jól le is ordította a fejemet – válaszolta Zsuzsi.

– Van ilyen, kislyányom. Ne is törődj vele! A lényeg, hogy te helyesen cselekedtél!

– Persze – felelte Zsuzsi, aztán csak hallgatott. Irénke dédi egész életében ugyanabban a kis alföldi faluban lakott a férjével. Nem hitte, hogy megértené a helyzetét. Nem neki kell másnap szembe néznie a pletykára éhes tömeggel.

– Higgyél nekem, kislyányom, én már sok mindent megéltem! Nem számít, hogy mit mondanak mások, hogy megköszönik-e a segítségedet. A lényeg, hogy mindig tedd meg, amit a szíved diktál. Meglátod, utólag ezek a pillanatok lesznek azok, amik valóban jelentenek valamit. Én büszke vagyok rád!

Zsuzsi sóhajtott. Korábban úgy gondolta, az a hetven év, ami dédi és az ő születése között eltelt, áthidalhatatlan szakadékként tátong közöttük. Most a nyolcvannyolc éves öreg mégis jobban megértette őt, mint a barátnői. Jól esett neki, hogy helyesli a tettét.

– Köszi, dédi! És nagyon boldog szülinapot kívánok neked! – mondta.

– Köszönöm! Jó lenne már látni titeket. Mikor látogattok meg?

– Talán a következő hétvégén. De itt van anya, majd ő megmondja, úgyis fel akar köszönteni. Vigyázz magadra! – köszönt el Zsuzsi, majd átadta a telefont az anyukájának, aki közben odalépett mellé.

Ahogy visszabotorkált a szobájába, elgondolkozott azon, amit a dédnagymamája mondott neki. Tulajdonképpen nem bánta, hogy Áron védelmére kelt. Így legalább kiderült milyen ember valójában. Végül is, nem neki kellett rosszul éreznie magát. Ő volt az egyetlen, aki tenni mert valamit abban a helyzetben. Igaza volt dédinek. Ezt a napot sohasem fogja elfelejteni.