Fejes Szonja: Az elfeledett

A fát bámultam, ami az elhagyatott állomásépület belsejéből nőtt ki, átbújva a roskadozó tető cserepei között. Neki volt ereje hozzá, hogy utat törjön magának – gondoltam, miközben lehajoltam Vakarcshoz, és lekapcsoltam a nyakörvéről a pórázt.

– Na, menj, legalább te légy szabad!

A foltos kis terrier boldogan iramodott el, alig látszott ki a fűből. Itt legalább senki sem kötött belém, amiért elengedtem. Gyakran sétáltam erre, pont azért, mert mások kerülték ezt a helyet. A városnak ez a része teljesen lezüllött, mióta megszüntették az állomást, lassan tönkrementek a körülötte lévő boltok, műhelyek. Némelyiken rozsdás tábla lógott „kiadó” felirattal, de mióta az eszemet tudtam, üresen álltak. Néhány épületbe hajléktalanok költöztek, a düledező állomás egykori peronjain olykor fiatalok ittak vagy drogoztak. Én mégis szerettem ezt a helyet. Olyan volt, mintha egy posztapokaliptikus világban barangoltam volna.

Miközben bámészkodtam, Vakarcs beszaladt a roskatag állomásépületbe. Utána kiáltottam, mert féltem, hogy valami baja lesz a törmelék és az üvegcserepek között, de nem jött ki. Ezért a combig érő gazban utat törve magamnak utána siettem. A nap már alacsonyan járt, így amikor beléptem, először alig láttam valamit. Az orromat megcsapta a füves cigi füstjének jellegzetes illata. Megtorpantam, az egyik üveg nélküli ablakon beáramló világosságban megpillantottam egy alakot, aki épp lehajolt, és Vakarcsot simogatta. Füst gomolygott körülötte, a cigi ott parázslott a kezében. Felnézett. Egy húsz év körüli srác volt.

– Jaj, bocs, nem tudtam, hogy van itt valaki. Gyere Vakarcs! – törtem meg a csöndet.

– Miért kérsz bocsánatot? Az állomás mindenkié – válaszolta, miközben felegyenesedett. A kutya rám se hederített, a farkát csóválva bámult a kapucnis pulcsit és farmert viselő fiúra. Odaléptem Vakarcshoz, és a nyakára akartam csatolni a pórázt. A fiú nem állta meg szó nélkül.

– Miért kötöd meg? Mert nem azt teszi, amit te akarsz?

Meglepett, hogy beszólt. Felegyenesedtem, és farkasszemet néztem vele. Elég magas volt, és mindentudó mosollyal vizsgálta az arcomat. A lenyugvó nap utolsó sugarai a háta mögül világítottak, ebben a fényben a szeme szinte feketének tűnt. Legszívesebben az önelégült arcába vágtam volna, hogy mi köze hozzá, de uralkodtam magamon.

– Csak nem akarom, hogy baja legyen.

– Miből gondolod, hogy jobban tudsz rá vigyázni, mint ő magára?

Úgy tűnt, a füves cigitől nagyon bölcsnek képzelte magát. Mégis, hirtelen szíven ütött, amit mondott. Az jutott eszembe, hogy a szüleim épp úgy akartak pórázra kötni, mint én Vakarcsot, mert szerintük csak ők ismerték a helyes irányt. A srác arcán továbbra is ott ült az önelégült vigyor, ami úgy idegesített.

– Amíg Vakarcs itt marad, legalább kénytelen leszel beszélgetni velem.

Aha. Szóval nem az állati jogokért szólalt fel, csak csajozni akart. Azért azzal meglepett, hogy bókolt. Nem voltam épp a legjobb formában, egy otthoni, kinyúlt pólóban és egy rongyosra kopott farmerban menekültem el a lakásból egy újabb kioktatás elől, hogy azonnal kutyát kell sétáltatnom. A hajamat is csak lófarokban kötöttem, de néhány tincs már az arcomba lógott, zavartan a fülem mögé simítottam egyet. Abban a pillanatban Vakarcs felpattant, és kirohant az épületből. Elnevettem magam.

– Na, ennyit arról, hogy beszélgetnem kell veled – ezzel a kutya után siettem. Örültem, hogy faképnél hagyhattam az arcos, betépett srácot. Ez az érzés azonban hamar alábbhagyott, mert kint sehol sem láttam a kutyát. Egy pillanat alatt eltűnt. Szólongatni kezdtem, de semmi sem mozdult.

– Úgy látom, egy ideig még a közelben maradsz – hallottam az épület felől. Hátrafordultam, a srác az ablaknál állt, engem bámult, közben épp egy újabb füstfelhőt fújt ki a száján.

– Kösz, ezzel sokat segítesz! Egyébként is miattad van az egész!

– Miért is?

– Ha te nem vagy, Vakarcs épp a pórázon sétálna mellettem.

– Bocs, nem tudtam, hogy ennyire lesi az alkalmat, hogy leléphessen.

Ezt a bunkót! A drogos kapott tőlem egy dühös pillantást, aztán újra arra koncentráltam, hogy figyeljem, mozog-e valahol a magas fű, közben Vakarcs nevét kiáltoztam. Már sötétedett, és kezdtem komolyan megijedni. A kiskutyám nem szokott csak úgy faképnél hagyni. Hirtelen csörtetést hallottam magam mögül. A szívem nagyot dobbant, megpördültem. Csalódottan láttam, hogy csak a srác az. Kedves mosollyal lépett hozzám, ezúttal a cigi nélkül.

– Gondoltam, segítek.

Először rá akartam vágni, hogy nem kell, de akkorra már eléggé beparáztam ahhoz, hogy bárki segítségét elfogadjam.

– Már vagy ötször körbejártam az állomást, de nem találom sehol!

– Nem ment haza? Merre laktok?

Gyanakodva néztem rá, hogy talán megint csak nyomulni akar.

– Egyedül nem menne haza. Máskor is elengedem itt, és mindig szépen jön velem. Nem tudom, mi ütött belé. Szerintem beesett vagy beszorult valahová.

– A régi műhelyeknél nézted már? Ott lakik egy hajléktalan nő, talán ő csalta magához valami kajával. Kicsit őrült, de amúgy jó arc.

– Oda be lehet jutni? Körbe van kerítve az egész hely.

– Itt, az állomás melletti kerítésen van egy nagy lyuk. Talán a kutyád megérezte, hogy a banya főz valamit, és bebújt.

A srácot néztem. Most tényleg úgy tűnt, segíteni akar, és talán még igaza is volt.

– Lehet. Nézzük meg!

Gázolni kezdtünk a fűben, és pár perc múlva már én is láttam a kerítésen tátongó rést. Megtorpantam, és az azon túl húzódó területet fürkésztem, de csak gazt, bokrokat és fákat láttam. Nem úgy tűnt, hogy bárki is élne odabent. Igaz, távolabb, a félhomályban felderengtek egy épület körvonalai, de mozgást nem láttam. Beleszimatoltam a levegőbe, semmit sem éreztem. Hirtelen feltámadt a szél, végigsimította az arcomat, és orgonaillatot hozott felém bentről. A nap lassan eltűnt a láthatárról, a levegő gyorsan hűlt. Megborzongtam. A srác nem tétovázott, átlépett a résen, és elindult. Utána akartam szólni, hogy várjon, de eszembe jutott, hogy még a nevét sem tudom. Nem szólíthattam drogos srácnak.

– Amúgy hogy hívnak? – kiáltottam utána. Megfordult, és már megint vigyorgott. Nagyon idegesítő volt.

– Igazad van, ha közösen betörünk valahová, legalább egymás nevét tudjuk. Dávid vagyok.

– Nem hiszem, hogy mi most betörnénk. Ez egy elhagyatott hely, és azt mondtad, egy hajléktalan is beköltözött ide.

– Ja, a tulaj biztos értékelné az érveidet.

– Akkor lehet, hogy mégse kellene bemennünk?

– Jaj, ne szarj már be! Sohasem jársz tilosban?

– Nem igazán.

– Elég unalmas lehet. Amúgy te nem mondod meg a nevedet? Vagy szólítsalak csak jó kislánynak?

– Inkább Boginak.

Én is átmásztam a lyukon, és követtem Dávidot, aki újra elindult az épület felé. Füleltem, de csak a csörtetésünk hallatszott. Nem mertem Vakarcs nevét kiáltani, nem akartam felhívni magunkra a figyelmet. Így is elég zajt csaptunk. Lassan elértük az épületet. A szívem hangosan dübörgött a mellkasomban, amikor megkerültük. Senkit sem találtunk a túloldalon.

– Nem úgy tűnik, mintha lakna itt bárki is – mondtam szemrehányóan Dávidnak.

– Pedig már többször is láttam a vén tyúkot. A fák között sétálgatott, és magában motyogott. Biztosan itt van valahol.

Megálltam az épület előtt, aminek az ablakai sötéten ásítoztak, az ajtaját is bezúzta valaki. Bent csak feketeséget láttam, nem akarózott bemenni. Dávid megkerülte a házat, én pedig Vakarcs nevét kiáltoztam. Most már elég elkeseredett voltam, nem érdekelt, ha más is meghallja. Aztán hallgatóztam, és a félhomályt kémleltem. Először csak a levelek között bujkáló szél hangját hallottam. Aztán hirtelen mintha mozgást láttam volna egy tőlünk távolabb álló facsoportnál. A magasba törő nyárfák fehér törzse között villant valami.

– Ott! – kiáltottam, és arrafelé mutattam.

– Mi van?

– Az előbb láttam ott valamit.

– A kutyát?

– Nem tudom, talán, de már elég sötét van. Nézzük meg!

– Ha akarod – hagyta rám egykedvűen a srác. Ismét csörtetni kezdtünk, ezúttal a fák felé. Már nagyon ideges voltam, a végén már futottam. Vakarcsnak nyoma sem volt, és reméltem, hogy nem vesztegetem itt az időmet, miközben ő bajba került valahol. Kívülről nem is tűnt fel, milyen meglepően nagy ez a terület. Dávid kicsit lemaradt mögöttem, ő nem erőltette meg magát. Végre elértem a kis ligetet, és amikor beléptem a fák közé, akkor láttam, hogy egy tisztást fognak közre. Megálltam a közepén, és szétnéztem. A nap már lement, de szerencsére a felettem ragyogó telihold fényében egészen jól láttam. Meglepetésemre a fák szinte szabályos kört alkottak. A törzsük hihetetlenül egyenesen tört a magasba, és kísértetiesen fehérlettek a kékes fényben.

– Engem keresel? – hallottam egy hangot. Arrafelé kaptam a fejemet, és láttam, hogy valaki kilép a fák közül a tisztásra. Egy öreg, töpörödött anyóka volt. Felém tartott, és ekkor megpillantottam, hogy a nyomában farkát csóválva ott üget Vakarcs. Megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőlem. Nem mertem hangosan a nevét kiáltani, olyan különös volt ez az egész. A néma fák, a felém igyekvő, mosolygó, ráncos nő és a kutyám, aki nem üdvözölt vidáman ugrálva, mint máskor. Úgy jött az idős asszony lábánál, mintha hozzá tartozna. Ebben a pillanatban esett be a tisztásra Dávid, és megtörte a varázslatot. Az anyó megtorpant, Vakarcs pedig végre odaszaladt hozzám. Lehajoltam, megsimogattam a fejét, ő pedig érdes nyelvével megnyalta a kezemet.

– Végre te is megjöttél – szólalt meg újra az öreg. Csodálkozva emelkedtem fel, és Dávidra néztem. Ő is legalább olyan döbbenten bámult az anyókára, mint én.

– Isten hozott benneteket a szent ligetben, galambocskáim!

Mi a franc ez? Valami mese paródia? Talán most kellene öreganyámnak szólítani, hogy ne átkozzon el?

– Csókolom! – préseltem ki magamból. – Nem akartunk zavarni, csak a kutyámat kerestük, de már itt sem vagyunk.

– Ó, nem mentek ti biz sehová. Még nem. Ha a Jóisten segedelmével eltaláltatok ide, maradnotok kell, amíg meg nem hallgatjátok a történetet, amit nektek szánt a jó sorsotok.

– Hű, ez elég kemény flash – hallottam Dávid hangját. Vigyorogva nézte az öregasszonyt, jót mulatott a szegény néni elmeállapotán. Én inkább sajnáltam az anyókát, már a ruháján is látszott, hogy valami nem okés nála. Egy hatalmas, tarka kendőt viselt a vállán, amibe levelek ragadtak, terebélyes szoknyája a földet verdeste. A fején fekete kendőt viselt, amely alól kibukkant ősz haja. Egy göcsörtös botra támaszkodott.

– Sajnos nekem mennem kell, mert otthon már biztosan hiányolnak – azzal lehajoltam, hogy Vakarcs nyakörvére kapcsoljam a pórázt, de a néni szavaira megdermedtem.

– Azt hittem, örülsz, hogy egy kicsit elrejtőzhetsz atyád figyelő szemei elől.

Ez meg mi a fene? Honnan tudja? Felegyenesedtem, és szájtátva bámultam a néni ráncoktól barázdált arcába.

– Ezt honnan tetszik venni?

– Egyszerű. Rögtön láttam rajtad, hogy te egy láthatatlan vagy.

– Láthatatlan?

– Igen, de nem olyan, mint a fiú. Te láthatatlanná akartál válni, azt meg ott nem veszik észre, hiába tesz meg mindent, hogy lássák – mutatott az öreg Dávidra. Én is ránéztem, és láttam, hogy a fiú arcáról lelohad a bárgyú vigyor. Nagyon kíváncsi lettem, ki ez a furcsa anyóka. Kérdés nélkül is folytatta:

– Messziről világít bennetek az elégedetlenség és a kétségbeesés. Te, kis virágszálam, zsarnok atyádtól senyvedsz. Tudom én, folyton folyvást csak figyel, és ha nem úgy teszel, ahogy várja, akkor aztán abajgat és ócsárol. Kicsi korod óta elbújsz előle, amíg befértél a sublót alá, oda, aztán ágy megé, később dobozokat gyűjtöttél, és azokból csináltál magadnak kis házat. Azóta is igyekszel láthatatlanná válni, a mondandódat is inkább megtartod magadnak, mert félsz, hogy megszólnak miatta.

Dermedten álltam, és csak meredtem rá. Ezeket nem tudhatja senki, csak én! Belém lát? Ki ez a nő?

– És te, kedves fiacskám! – fordult az anyóka Dávid felé. – Apád, anyád el van foglalva saját magával, hiába vár rájuk otthon három szép gyerek, nem jut figyelem rájuk. Azt mondják, azért kell annyit dógozniuk, hogy etessék az éhes szájakat, pedig jóval több van nekik, mint elég. Szegény báránykák meg mindent megtesznek, hogy láthatóvá váljanak, és törődjenek velük. Te a fekete bárány útját választottad. Azt cselekszed, amiről tudod, hogy leginkább felbosszantja őket, hátha észrevesznek végre.

Láttam Dávidon, hogy szörnyen zavarba jön. Valószínűleg nála is rátapintott a lényegre az öregasszony.

– Maga milyen anyagot szívott? Nekem is kell belőle! – szólalt meg végül, de a hangja közel sem csengett olyan magabiztosan és pimaszul, mint korábban. Az anyó nem reagált a szavaira, csak mosolygott kedvesen.

– Ne állongjatok ott, kedveseim, üljetek le! – ezzel a botjával a földre koppintott. Mögülem a talajból két zöld hajtás tört utat, amelyek gyorsan nőttek, a száruk fássá szilárdult, aztán a kis ágak összefonódtak egymással úgy, hogy egy ülőkét formáztak. Kezdem elveszíteni az eszemet. Pedig nem is én szívtam, hanem Dávid. Ránéztem, hogy ő is látja-e, amit én. Mögötte is megjelentek a székké formálódó növények, és ő is legalább olyan döbbenten vizsgálta őket, mint én.

– Na, üljetek le, galambocskáim!

A néne is helyet foglalt a mögötte formálódó különös ülésen. Az övének háttámlája és karfája is volt, amelyet zöld levelek díszítettek.

– Mi maga? Hogyan képes erre? – kérdeztem.

– Nem is az a kérdés, hogy én ki vagyok, hanem hogy ti kik vagytok és kivé lehettek. Ha helyet foglaltok, ezt is hamar megösmerhetitek.

Én bizalmatlanul ráhelyeztem a testsúlyomat a földből kinőtt ülőalkalmatosságra. Nyikorgott, de erősnek bizonyult, elbírta a súlyomat. Kicsit féltem, hogy ha ráülök, tovább nő, és befonja a testemet, de szerencsére semmi sem történt. Dávidra néztem, ő is lehuppant a székére. A kíváncsiság nem engedett minket továbbállni. Mikor láttam, hogy a növények engedelmeskednek az öreg hölgy akaratának, egy pillanatra ugyan végigfutott az agyamon, hogy talán menekülnöm kellene, de mostanra valami különös nyugalom lett úrrá rajtam, ami azt súgta, hogy jó időben vagyok jó helyen. Vakarcs leheveredett a földre a lábam mellett, a farka halkan dobolt a földön, ő is az öreget nézte. Különös érzés volt a telihold fényében fürdő tisztáson üldögélni, és a varázserejű néne magyarázatát várni. Akkor már tudtam, hogy valami rendkívülinek vagyok a része, valaminek, aminek jelentősége van, és ami megváltoztathatja az életemet.

– A ti világotokban mindig siettek, kedveseim, ezért rövidre fogom a mondandómat. Bizony, tudom, rég észrevettétek, hogy mások vagytok, mint a többiek. Te, Dávid fiam, foggal gyüttél erre a világra, neked pedig, virágszálam, a lábadban nőt egy olyan csont, ami nem oda való. Nem szabad azt onnét kivenni, mert maga az Öregisten jelölt meg benneteket. Bizony, tudjátok meg, hogy táltosok vagytok, nagy hatalmú lények, akik révüléssel kapcsolatba léphetnek a felsőbb hatalmakkal.

Itt hatásszünet következett. Megint Dávidra sandítottam, hogy ő hogy fogadja az új infókat. Elvigyorodott, gondolom, a révülés tetszett neki, ő már biztosan érezte azt. Én azon voltam fennakadva, hogy honnan tud az öreg a bokámban lévő csontról, aminek a megműttetését folyton halogattam. Még hogy én táltos! Tanultunk róluk a suliban, az ősmagyaroknál voltak valami sámán-féleségek, jósoltak, gyógyítottak meg hasonlók. Az öreg néni tovább folytatta az okítást.

– Mindig is születtek ilyen különleges képességekkel bíró emberek, ha a népnek szüksége volt rájok. De mióta az ember elfeledte az Istent, a táltosok sem mutathatnak utat. Szomorú időben éltek, gyermekeim. Csak abban hisztek, amit láttok, amit meg tudtok fogni, abban nem, amit éreztek. Elzártátok magatokat a magasabb hatalmaktól, egymás erején élősködtök, közben Istennek hiszitek magatokat. Egy olyan világot teremtettetek, ahol ti hozzátok a szabályokat, de sajnos ezek eltávolodtatok a természet törvényeitől. Mérgeket szedtek be, hogy gyógyítsátok a testeteket, közben betonba burkoljátok a mezőket, erdőket, ahol pedig gyógyírt találnátok minden nyavalyára.

– Jó, értjük, gáz ez a hely, de ez van, ezt kell szeretni. Ezen senki sem képes változtatni – szólalt meg Dávid, aki a néni mondókája közben egy ideje már feszengett. Úgy tűnt, kezdi unni az előadást.

– Ti képesek vagytok rá. Megvan a képességetek, én pedig megtaníthatlak rá benneteket, hogyan használjátok.

Szóval ezt akarja az anyó!

– Nem is tudom. Itt a suli, közeleg a felvételi. Most arra kellene hajtanom, hogy jó pontjaim legyenek, és felvegyenek a Corvinusra. Szeretnék elhúzni itthonról Pestre. Ne tessék haragudni, de nem igazán fér bele most nekem ez a táltos suli. Amúgy sem vagyok vallásos, szóval nem értem, miért engem jelölt volna ki Isten erre a feladatra.

Igyekeztem udvarias lenni, nehogy feldühítsem a különös nénit. Nem tűnt mérgesnek a tiltakozásom hallatán, ugyanazon a nyugodt hangon magyarázott tovább.

– Ó, gyermekem, én nem a keresztény Istenről beszélek. Ez a Jóisten, a magyarok ősi istene, aki ide vezetett benneteket, a mag népét erre a csodálatos földre, és aki őrzött titeket egészen odáig, míg át nem tértetek a keresztény hitre. Az ő papjai nem az egyház szolgálói, hanem a táltosok.

– Én mint pap? Ez akkora poén, hogy feltolom a face-re, ha hazaérek – vigyorgott Dávid.

– Ez most nagyon új még nektek, és nehéz elfogadni a sorsotokat, de én megláttam bennetek a szikrát. Édes fiam, te tele vagy elkeseredett dühvel és erővel, ami képes lebontani a falakat, mert bizony rombolni kell ahhoz, hogy azután építeni tudjunk. Te pedig, őzikém, megérzed az élet legapróbb rezdüléseit is. Hatalmad van a jövőbe látásra és a gyógyításra. De a mostani kor szülöttei vagytok, így látnotok kell ahhoz, hogy higgyetek. Ezért megmutatom nektek, miről beszélek – ezzel a hölgy felállt, arcát az ég felé emelte, és mormolni kezdett. Mintha valami mantrát ismételgetett volna, aztán hirtelen rám nézett, majd Dávidra emelete a tekintetét. A testemen jóleső bizsegés futott végig. A telihold mintha még erősebben ragyogott volna. Felnéztem, és egy pillanatban foglyul ejtett varázslatos fénye. Éreztem, hogy feltölti a testem erővel, könnyűvé váltam, mintha képes lettem volna lebegni. Az anyóra néztem. Láttam, hogy ragyogás áramlik belőle felém. Amikor elért, mintha megváltozott volna körülöttem a világ. A körülöttem lévő fák foszforeszkáltak a hold kékes fényében, és mindenhol apró fénypontok világítottak. Valahonnét tudtam, hogy ezernyi életet jelentenek. Mindegyikükben ott pislákolt ugyanaz az energia, ami bennem is. Abban a pillanatban nem létezett fájdalom, kétségbeesés, szorongás, megfelelési kényszer, önvád, harag, gyűlölet. Elsöpört az érzés, eggyé olvadtam a létezéssel, kiestem az idő és a tér fogságából, és lelkem ott mosolygott a szabadság forrásánál. Végre nem gyötrődtem semmin, éreztem, hogy az vagyok, akinek lennem kell. Boldog voltam.

Aztán a következő pillanatban kiestem ebből az állapotból. Újra ott álltam az éjszakában a különös öreggel, Vakarccsal és Dáviddal. Meglepetten pislogtam, még mindig az imént átéltek hatása alatt voltam. Az előbbi élmény megmutatta, hogy létezik egy másik világ a miénk fölött, ahol bármi lehetséges. Újra át akartam élni! Akkor már tudtam, hogy újra el fogok jönni az anyókához, hogy adja át a tudását, hogy betölthessem a küldetésemet. Nem kellett kimondanom. A mosolyán láttam, hogy tisztában van vele. Odalépett hozzánk, egyik kezével megfogta a karomat, a másikkal Dávidét. A közelében éreztem, hogy olyan illata van, mint az őszi avarnak.

– Ti vagytok az elsők. Gyertek el hozzám, amikor csak tudtok, és én okítalak benneteket.

– Most már elárulja ki maga? – kérdeztem halkan. A néne egy ideig habozott, majd válaszolt:

– Én is táltos vagyok, mint ti. Hosszú ideig aludtam, de felébredtem, mert szükség van rám. Át kell adnom a tudást az elkövetkező nemzedéknek.

Dávidot néztem. Látszott, hogy ő is érezte az előbb, amit én. Most szokatlanul szótlanul álldogált mellettem.

– Mennünk kéne – törtem meg a csöndet. A fiú bólintott.

– Menjetek Isten hírével, hamarosan találkozunk. Engem itt megtaláltok, kedveseim. Csodás utazás vár ránk – mondta az anyó. Mielőtt elindultunk volna, eszembe jutott, hogy azt sem árulta el, hogy hívják. Megkérdeztem.

– Szólítsatok csak Babbának – válaszolta.

Visszaindultunk a kerítésen tátongó réshez. Némán gázoltunk a bozótban, Vakarcs engedelmesen jött mögöttünk, és Dávid sem érzett kényszert arra, hogy jópofizzon. Most tűnt fel, mennyire lehűlt a levegő, fázósan dörzsölgettem a karomat. Hamar elértük a lyukat, átléptünk rajta. Visszanéztünk az elhagyatott telekre, innen hihetetlennek tűnt mindaz, ami történt.

– Hát, a vén tyúk tud valamit – nézett rám Dávid.

– Igen, ez a révülés dolog elég király volt – vigyorogtam rá.

– Akkor holnap ugyanitt?

– Ki nem hagynám – feleltem. Dávid mosolygott, és magamban megállapítottam, hogy végül is egész helyes srác.

– Odaadjam a pulcsimat? Látom, fázol – mondta. Éreztem, hogy az élmény láthatatlan köteléket font közöttünk.

– Á, nem kell, közel lakunk, gyorsan hazafutok. Úgyis biztos tök ki vannak már akadva, hogy hol vagyok.

– Ne hagyd magad!

Dávid kapott tőlem egy mosolyt, elbúcsúztam, majd hazafelé vettük az irányt Vakarccsal. Azon kaptam magam, hogy jókedvűen dudorászom a számot, amit indulás előtt hallgattam a gépemen. Erősnek éreztem magam, már tudtam, hogy különleges vagyok, hogy van célom, sőt küldetésem. Pedig sejtettem, hogy otthon irtózatos balhé lesz abból, hogy ilyen sokáig elmaradtam. Mielőtt elindultam, a lelkemre kötötték, nehogy az elhagyatott állomás felé jöjjek. Ha tudnák, mi történt! Persze nem fogom senkinek elmesélni. Ez a Dávid és az én titkom marad. Egyelőre. Hamarosan úgyis megtudja az egész világ, kik vagyunk.

Babba levetette végre az öregasszony álcáját. Sok energiát kellett felhasználnia, hogy megtestesüljön. Mióta újra öntudatra ébredt, az ereje még nem volt a régi. De megérte a fáradságot, a fiatalokat sikerült meggyőznie. Igaz, kicsit alakítania kellett a történeten. Elég ideje figyelte ezt a világot, hogy megtanulja, hogyan lehet ezeknek az embereknek a közelébe férkőzni. Ezért választotta a kedves nagymama alakját. Nem ez volt a kedvence, de a célnak most ez felelt meg a legjobban. Mint egykor, régen a szarvasünő. A gyönyörű vad, amilyet emberi szem még nem látott. Ágas-bogas volt a szarva, a dereka karcsú, hajlékony, lába mint a lengő nádszál, ami szaladván nem érintette a földet. Milyen szép is volt, ahogy suhant, játszadozott Nimród király fiaival, Hunorral és Magyarral, s az őket követő száz deli legénnyel. Tisztásról sűrűbe, sűrűből tisztásra, hegyeken föl majd alá futott, csalta, csalogatta őket, amíg ideértek erre a gyönyörű földre, ahol most is állt. Akkor még egy szépséges sziget volt ez, dús erdők és fénylő vizek borították. Terebélyes fák adtak édes gyümölcsöt és enyhet adó árnyékot, a mezőkön derékig érő fű zöldellt. A napfény megcsillant a patakokban játszó halak pikkelyén. Igaz, hogy az Öregisten vezette ide a népet, de ő volt az eszköz. Mint most is.

Nem tudta, hogy ki hívta újra öntudatra. Talán a Mindenható, de az is lehet, hogy a földgyógyító dobünnepre összegyűlt tömeg. Amikor évszázadokkal ezelőtt az emberek új vallást választottak maguknak, a régi istenek kezdték elveszíteni az erejüket. Ő is gyengült, de halhatatlan volt, így nem múlt el, csak újra testetlen szellemként simult bele a természetbe. Aztán egy nap a sámándobok ritmusára ébredt. Egy tisztáson férfiak és nők gyülekeztek a mag népéből, és az anyatermészetet ünnepelték, mint a régi időkben. A lüktetés hatására megmozdult ő is, és mintha parancsnak engedelmeskedett volna, elkezdett újra egységgé válni. Sokan visszataláltak az ősi értékekhez, szeretettel fordultak a föld felé, ezzel erőt adtak neki. Ahhoz viszont, hogy ismét a régi lehessen, híveket kellett gyűjtenie, akik imáikkal fordultak hozzá. Ehhez közvetítőkre volt szükség, új táltosokra. Látta azokat, akikben megvolt az adomány, de vakon éltek, távol az isteni erő forrásától. Őket is fel kellett ébresztenie. Ma el is kezdte ezzel a két ifjúval. Elvetette a magokat, és tudta, hogy a figyelem fényében kicsíráznak majd. Egykor nem az ő dolga volt a táltosok tanítása, de rendkívüli idők rendhagyó megoldásokat követeltek. Nem lehetett minden rögtön úgy, mint régen, amikor még őt is istenként tisztelték, a nagy anyának, Boldogasszonynak, máshol Babbának hívták. Hozzá fohászkodtak bő termésért és termékenységért. A fiatalok azt hitték, ő is csak egy táltos. Ennek így is kell maradni egy ideig. Nem kezdhette azzal, hogy egy isten, aki vissza akarja nyerni a hatalmát. Így is megkapja majd, amit akar. Ő is, és a többiek is. Az Öreg, és a többi lény, akik szunnyadtak, és arra vártak, hogy valaki öntudatra ébressze őket.

Immár testetlenül az állomás épülete felé suhant, és a fát nézte, ami feltörte a betont, és utat talált magának a fény felé. Ezt fogja tenni ő is. Egy ideje már figyelte az emberek különös társadalmát, amelyben istenek helyett szörnyű gépeket és önmagukat imádták. De sokat tanult az utóbbi időben, hamar meglátta a rendszer gyengeségeit, hogy melyik tartópillért kell kilazítani, hogy összeomoljon az egész. A fiatalokkal kellett kezdeni, akikben még élt a szabadságvágy és a változtatni akarás. Először a rombolás, utána az építkezés. A leendő táltosok még nem sejtették, mi vár rájuk. De Babba abban biztos volt, hogy hamarosan az egész világ megtudja, hogy kik ők.