A VII. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga
*
Az Istenek akarata
(Gwyddion leánya Gwyneth, a druida története, ahogyan ő maga lejegyezte)
*
Elöljáró beszéd az Úr Jézus Krisztus nevében
Atyánk, a kegyes Columkill parancsára, vétkem penitenciájaként írom ezeket a sorokat, én, a leinsteri Aedan testvér, Krisztus zarándoka, Iona szigetén, az Úrnak 564. évében.
Régen őrzi már családom a megkopott bőrtokot, benne a két vaskos papyrustekerccsel. Senki sem tudta elolvasni hosszú emberöltők óta. Az öregek úgy tartották, hogy ősanyánk, egy druidanő írása ez, védelmező szavak mágiájával átitatva. Amíg megőrizzük a házunkban, a jószerencse velünk marad.
Apám ládájából loptam ki ezt az írást azon az éjszakán, mikor megszöktem otthonról, hogy szabad és bűnös életet éljek. Mindig magamnál tartottam, és senki sem láthatta. Miután az Úr elhívott engemet, és bűnbánatra tértem, magam adtam oda barátom és tanítóm, Odhrán testvér kérésére Columkill atyának. Ő pedig elolvasván, megtiltotta, hogy újra a kezembe vegyem. Azt mondotta, hogy bűnös írás ez, nem való nemrég megkeresztelkedett férfiú kezébe, noha régisége okán méltó arra, hogy megőrizzék és lemásolják. A másolást ő maga végzi majd el. Engem azonban addig böködött a Sátán, hogy éjjelenként belopództam a cellájába, elemeltem a könyvtekercset, s az írószobába húzódván, lassan végigolvastam ősanyám életének történetét. Szavai mérge átjárta az elmémet és a szívemet, nyugtalanná és kételkedővé tett. Mögöttem járt ez a pokoltűzből való, csodálatos asszony, éjszakánként ő is a könyvtekercs fölé hajolt, és forró-hideg ujjaitól borzongtam a scriptorium sötétjében. Az utolsó hajnalon már annyira remegett a kezem, hogy elejtettem a súlyos tekercseket Columkill atya fekhelye mellett, így derül fény vétkes kíváncsiságomra.
Bűnbánatot gyakorolván, azzal kell, hogy gyógyítsam lelkemet, ami megrontotta: ősanyám, a Haragos Szemű Gwyneth, a cymric druida írásával. Én fogom elkészíteni a másolatot, és rajzokkal díszíteni.
Irgalmazzon nékem az Úr Jézus Krisztus, mentsen meg a Sátánnak csábításától! Téged is arra kérlek, testvérem, aki olvasod elöljáró beszédemet, ne sajnálj egy imádságot elmondani a leinsteri Aedan, a másoló lelki üdvösségéért!
*
Első könyv: Britannia
Első tekercs: A Kiválasztott Gyermek
– I –
Régóta készülök megírni az életem történetét. Csak úgy, magamnak, hogy ne tűnjek el véglegesen, nyom nélkül, hogyha az aréna homokjáról takarítják fel végül a véremet.
Most megtehetem. Az egykor nyüzsgő Lucillus-ház elcsendesedett, mióta ifjú úrnőm, Tullia elhagyott bennünket, hogy ne térjen vissza többé. Szolgatársaim szétrebbentek, amikor tudomást szereztek az úrnőnket terhelő, veszedelmes vádról, s a készülő perről. Mindössze négyen maradtunk a pazar épületben. Félelmetes a csend a magányos írószobában. Fáj.
Talán nekem is távoznom kellett volna a többiekkel együtt: gazdám, Marcus Lucillus szenátor fel akart menteni a szolgálat alól, hogy elküldhessen. Magam választottam a maradást, és magam választom a kínhalált is, ha eljönnek értünk a császár pribékjei. Addig is élni kell. Túlélni végtelen hosszú, félelemmel átitatott, forró napokat, papyrustekercs fölé hajolni, és írni, írni, írni, hogy ne érezzem a jelen ürességét… hogy ne feledjem, szabadnak születtem: az Istenek Választottjának!
Már hatodik éve nem érezhetem a szabadság ízét. Druidából közönséges földi halandóvá tapostak, majd rabszolgává. A légiók elfoglalták földünket, elpusztították nemzetségemet, igába hajtották népem maradékát.
Körülvesz, és lassan megfojt ez a gyűlölt város, egy gyűlölt uralkodó városa, Róma. Várakozzunk csak tovább az Istenek irgalmára, vagy a praetorianusokra…
* * *
Távoli szigeten jöttem a világra, messze túl az ég felé nyúló hegyeken, a termékeny lapályokon, a rohanó folyókon és a tengeren. Ott, ahol nincs foga a nyári napnak, mint ebben az átkozott városban, fullasztó por helyett eső permetez, a fák óriásiak és zöldek, s a tenger tajtékzó haraggal rohan a meredek szikláknak. Ez az én földem, a Hatalmasok Szigete. A rómaiak úgy nevezik, Britannia. Ma már a Birodalmuk része, bár talán vannak még ellenálló, szabad törzsek. Ha az Istenek egyszer hazavezérelnek, az ő szolgálatukba állítom majd erőimet.
Szüleimtől a Gwyneth nevet kaptam, anyai nagyanyám után; Kernow széljárta partjain Gunodának szólítottak druidamesterem rokonai; rabszolgaként úrnőm a Cymria nevet adta nekem, Cymru áldott országa után, ahonnan származom.
Egy kis nemzetség falujában születtem az Eryri hegyeinek lábánál, közel a helyhez, ahonnan törzsünk Istennője, az Ezüstarcú Avu a Sabrina-folyót fakasztotta; tavasszal a zabolátlan víz néha el is mosta paticsfalú kunyhóinkat, és az ellenségtől védő magas földsáncot. Így volt ez a Nagy Árvíz évében is, amikor először mozdultam meg anyám, Rhiannon méhében. Sokáig el sem hitte, hogy gyermeket várhat: eljárt már felette az idő, és öt éve múlt, hogy utolsó nővéremet, Cygfát megszülte. Felkereste hát nemzetségünk druidáját, a tiszteletreméltó Brant.
Ő anyám hasára tette a kezét, és mosolyogva szólt:
– Igen, gyermek növekszik benned, Rhiannon, s ez a gyermek nem lesz olyan, mint a többiek.
Rhiannon megörült a jóslatnak, apám, Gwyddion fegyverkovács még inkább, hiszen hiába ő készítette a környéken a legjobb kardokat, tőröket és dárdahegyeket, mégsem róluk, hanem leányairól híresült el. Tizennyolcan voltunk: közülünk kettőt az ellenség ölt meg, egyikünk vízbe fúlt, hármunkkal betegség végzett, tizenketten azonban megértük a felnőttkort. Az egész klán a szüleimen nevetett, hogy nem tudtak fiút nemzeni, pedig nemcsak egymással próbálkoztak. Anyámat az asszonyok gonosz szavakkal csipkedték, apámat a férfiak „lánycsinálónak” gúnyolták. A druida szavai hiú reményeket ébresztettek bennük, és Gwyddion máris tervezgetni kezdte, milyen derék kovácsot farag majd a fiából. Végre lesz valaki, akinek továbbadhatja mestersége csínját-bínját, ha már azok a mamlasz vejei alkalmatlanok a kemény munkára.
Aztán a Samhain ünnepével beköszöntött a Sötét Évszak, és utána három nappal megszülettem. Születésemet nem kísérték jelek: csendes, ezüstfényű éjjelen történt. Keserű csalódás lehetett mindenkinek. Anyám sírva fakadt, apám pedig meg sem akart nézni, amikor kiderült, hogy megint leánya született. Rhiannon szíve – legidősebb nővérem, Dana könyörgésére – mégis megesett rajtam, és hajlandó volt táplálni. Apám a létezésemről sem vett többet tudomást: keserűségét kemény kalapácsütésekbe temette, és fanyalogva elkezdte tanítani egyik vejét, Cadw-t, bár változatlanul maga mellett tartotta anyámat is, mint segédjét. Hiszen nem történt semmi, csak egy éhes szájjal több követelt ételt…
Azt, hogy életem első éveit mégsem töltöttem elutasító szeretetlenségben, Dana nővéremnek köszönhettem. Hátára kötözött, mint más anyák a gyermeküket, így végezte napi munkáját. Este ő altatott el, ha sírtam, ő kelt fel hozzám éjszakánként. És, amennyire vissza tudok emlékezni, sohasem hajolt fölém mosolytalan, haragos arccal, áldják meg érte az összes Istenek, akárhol is van most! Pedig volt dolga bőven: vezette a háztartást, művelte aprócska földünket, ellátta a marhákat és a juhokat, törődött öreg nagynénémmel, alig csoszogó nagyapámmal, és velünk, gyerekekkel. Nővéreim közül sokan már férjet találtak maguknak, ám öt leányka még felnevelésre várt. Maga Dana, a család elsőszülöttje, soha nem ment férjhez; nem születtek gyermekei, bár süldőleány korától haláláig egyre csak a gondjaira bízott kicsinyekkel foglalkozott. Gyermekként nem értettem, miért nincs társa, hiszen olyan kedves és szép: nekem legalábbis szépnek tűnt szögletes teste, vékony, csontos arca, korán őszülő, répaszín haja, fakó kék szeme. A legkisebb voltam, minden testvérem dédelgetett, ám Dana megkülönböztetett helyet foglalt el szívemben. Ő volt az Anyácskám, akivel szinte összeforrtam, a legfontosabb lény a világon.
Dana, jósága ellenére, szigorúan és következetesen bánt velünk. Mindannyiunkat korán munkára fogott. A lányok nem bánták, amíg maradt idejük játékra, pusmogásra, én meg egyenesen követeltem, hadd segíthessek nekik. Anyácskám maga mellett tartott, és a széltől is óvott, hiába kérleltem három éves kis pocokként, hogy engedjen el engem is a legelőre, Cygfával, Gwenddyddel, meg a birkáinkkal.
– Majd ha nagyobb leszel, és lesz pásztorkutyád, akkor mehetsz – mondta kérlelhetetlenül, míg vágyakozva figyeltem, ahogy reggelente kiengedi a karámból kis nyájunkat.
– Na, már csak az hiányozna, hogy terád is vigyáznunk kelljen! – vetette oda tízéves nővérem, Gwenddyd, Cygfa pedig nyelvet öltött rám, mielőtt elballagtak volna a legelő dombja felé.
Napszállta után tértek haza a juhok nyomában, s én irigyen néztem kipirult arcukat és napszítta hajfonataikat. A két tehenet is behajtották, és Dana – Aneira nővéremmel együtt – nyomban nekilátott a fejésnek; az én dolgom az volt, hogy simogassam közben az anyajuhok göndör fejét, és a marhák meleg oldalát. Nyáron ezután a folyóhoz mentünk, hogy lemossuk magunkról a földek és a legelők porát. Micsoda vidám fröcskölődés és visítozás volt ott!
Ennél csak az estéket szerettem jobban: a kása, a lepénykenyér, a tej ízét, a tűz forró pattogását, és az öregek meséit klánunk harcos őséről, Welwynről. Alig vártam, hogy megkezdődjön a Sötét Évszak, és hosszabbak legyenek az esték. A lányok kezében szorgalmasan járt az orsógomb, a nagyobbak körülülték Danát és Anyámat, hogy ellessék tőlük a szövés mesterségét. Én voltam az egyetlen a családban, akit ilyenkor nem riasztott a korai sötétség, és a hosszú árnyak tánca a falon, inkább szerettem. Dana szerint azért, mert éjjel jöttem a világra, s szemem az izzó zsarátnokra nyitottam.
Más oka volt annak, csak még egyikünk sem sejtette… Mert ki gondolta volna akkor, hogy több lehetek, mint rög az Istenek lába alatt?
Szüleim aligha. Számukra egyetlen gyermekük ért valamit: Nemeton nővérem. Már a születése elárulta, hogy nem akárkivé kell válnia: az Istenek Ligetének füvén történt, Ogmának ajánlott, nyilvános áldozat közben. A Halhatatlanok világosan jelezték, harcosnak szánják. Szüleim büszkék voltak különleges gyermekükre, és a legjobb nevelést akarták neki adni. Az ugye, mégse járja, hogy egy leendő hős valami verejtékszagú kovácsműhely árnyékában nőjön fel… Az egyik szövetséges klán főnökének adták a kislányt, hogy az ifjú harcosok között nevelkedjen fel. Sokba került ez a szívesség apámnak: éveken át ingyen készíthette nekik a míves fegyvereket és szerszámokat.
Nővérem a klánfőnök gyermekei között nevelődött igazi harcossá: félelem nélkülivé, gőgössé, könyörtelenné. Miután a Druidák Szigetén kiállta a harcosok próbáit, haza kellett térnie közénk. Eddig mit sem tudott a származásáról. Csalódottan vette tudomásul, hogy az apja nem törzsfő, nem is harcos, csak egy kovácsmester. Szüleink minden szeretetüket erre az egy leányukra zúdították: Nemeton a kezdetektől utálta őket, és restellt bennünket, testvéreit. Legszívesebben letagadta volna, hogy köze van hozzánk, noha magas termete, göndör, rőt haja és kék szeme elárulta, hogy a családunk tagja.
Nem akármilyen harcos volt: régi ellenségünk, az Üst Népe félt a kegyetlen „Vörös Szellemtől”. A harcba merev bozóttá keményített hajjal, mezítelen, vérszínűre pingált testtel vetette magát. Nemcsak a külseje, tettei is félelmet keltettek: nemhiába szerezte meg klánfőnökünk, a Bikaerejű Cadfael lakomáin a legjobb falatokat. Nemcsak a küzdelemben, az ivásban és a dulakodásban is verhetetlen volt. Rettentő hírét csak a dölyfössége múlhatta felül. Emlékszem, amikor nagy összecsapások után diadalmasan bevonult a faluba a többi harcossal: mindig útba ejtette az apai házat, hogy levágott fejeket vessen a küszöbre.
– Nesztek, itt a védelmező! – vakkantotta, és emelt fővel továbbléptetett a harcosok szállása felé.
Apám áhítattal emelte fel a véres ajándékot: felszegezte a szemöldökfára, és napokig büszkén mutogatta mindenkinek. Szüleink vakok voltak, hogyha Nemetonról volt szó, míg mi, a testvérei láttuk, mennyire megvet bennünket. Utáltuk, és Vörös Szellem helyett Vörös Szarként emlegettük egymás között. Egyszer Aneira óvatlanul kikottyantotta előtte. Nemeton addig is odavágott vagy rúgott ránk, ha nem kotródtunk az útjából, ám ekkor szörnyű dühbe gurult:
– …Hogy merészelitek? – ordított, és korbácsra kapva, végigverte testvéreit.
Nekem szerencsém volt: idejében beiszkoltam előle az istállóba. Elbújtam a meleg, tehénszagú széna közé, és lélegzetvisszafojtva hallgattam a beszüremlő zűrzavar hangjait. Virgonc kutyám mellém telepedett, és mély, fenyegető morgással adta tudtára a jámbor marháknak és birkáknak, hogy nem enged bántani. Bizony, ha Nemeton megtalál, egyedül ő kelt volna a védelmemre. Anyám nem csitította haragos gyermekét, inkább maga terelte eléje azokat, akik ott sem voltak! A korbácsból mindannyian kaptak, Dana is, akit a tűzhely mellől rángattak elő. Anyácskám akkor megátkozta kegyetlen húgát. Azt hiszem, végül ez fogant meg rajta. Kevéssel azután, hogy elkerültem hazulról, az ellenség egy éjszaka orvul rajtaütött a környékbeli falvakon: Nemetont álmában érte utol a dicstelen halál. Azt beszélik, koponyája díszes áldozati edényként még sokáig szolgálta az Üst Népének druidáját, Sötét Hollót, a Másik Brant, ahogyan nálunk emlegették.
Az Üst Népéről senki sem tudta pontosan, honnan jöttek: egyesek szerint a római hódítók elől menekültek ide keletről, más öregek szerint délről érkeztek, a tengeren túlról, mert nem találtak elég legelőt temérdek marhájuknak. Akármi volt is az igazság, gyermekkoromban már hosszú emberöltők óta birtokolták a szomszéd falvakat, állandó harcban állva a törzsemmel. Ok és ürügy bármikor adódott mindkét fél részéről, hogy lerohanják és felprédálják egymás házait, elhajtsák állatait, felégessék érett gabonáját. Amennyire vissza tudok emlékezni, sohasem volt béke közöttünk.
Az ellenség miatt vettük körül kunyhóinkat magas földsánccal, állítottunk őrszemeket, készítettünk menedékhelyet a nagy gyűlésház alá. Az Üst Népe időnként mégis ránk tört: nem egy éjjelen ébredtem vad üvöltözésre, és fegyverek csengésére. Dana lóhalálában kapott a karjába, és felverte a nővéreimet. Rohantunk a földalatti rejtekhelyre, míg szüleink karddal és lándzsával tartották távol tőlünk az ellenség harcosait. Soha nem felejtem el könyörtelen szemüket, fegyvert markoló, kékre festett karjukat, a fáklyák lobogását. A halál bűzét a levegőben. A dermedt, dobogó szívű egymáshoz bújást a nedves, földszagú homályban, a tehetetlen várakozást, a felettünk tomboló csatazajt. Dana könnyeit, míg a szétdúlt tűzhelyet, a felforgatott ládákat nézi. Apám átkozódását lángoló műhelye, az üres istálló láttán.
A rajtaütések persze kemény visszavágást követeltek: harcosaink felkerekedtek, hogy hasonló gyalázatosságokat kövessenek el valamelyik szomszéd faluban vagy legelőn, és diadalmasan tértek haza. Majd az Üst Népén volt a sor, akár egy gwyddbwyll-játszmában. És ez így ment már ükapáink ideje óta…
*
Kedves szerző!
Gratulálok a kikerüléshez! A szövegen látszik a befektetett munka, gondolom, utána néztél a dokgoknak. Druidákhoz nem értek.
Olvasásélmény szempontjából kicsit emészthetetlennek érzem a szöveget. Minden mondat tele van számonra ismeretlen istenekkel, karakterekkel, rituálékkal, amivel így tömbösítve nehéz megbírkózni. Miért vannak néha dőlt betűvel szedve a szavak? Tolkiennél is unalmas a megye történetének leírása, itt is szívesebben olvastam volna párbeszédet.
Ezzel együtt nem én vagyok a célközönség, ezt is biztos valaki szeretni fogja. Sok sikert!
Kedves Bíborka!
Tetszett az indítás. Rövid, és megtudjuk, mi fog következni. Jó értelemben vett prologus.
Elöször is lenne egy kérdésem: gondolom az elolvashatatlan szöveg latin lehetett, akkor viszont kéne valami célzás, hogy „Ő pedig elolvasván _az Úr nyelvén szóló írást_, megtiltotta, hogy újra a kezembe vegyem.” Ha mégse latin, akkor valami célzás, hogy a régóta nem olvasható írást miért olvasta el az atya, és miért tudta elolvasni a férfi.
Nekem kicsit túl hosszan taglalja a druida, honnan jött, de a stílussal semmi bajom. A leírás így, egyben nagyon sok. Meg kéne törni több párbeszéddel, vagy nem tudom. De tetszik a fogalmazás. A baj az, hogy ha ennyire csak leírás, pont úgy át fogom lapozni néhány oldal után, kihagyva az érdemi infókat, mint anno régen a sok-sok-sok leírást egyben tartalmazó könyveket.
Izé… Muszáj, hogy a lánynemű harcos pucéran rohangáljon? Elég oda a vörösre kent test
És jó lenne tudni végre, ki is a szereplő, és mi lesz vele, de sajnos annak a kezdetéig se jutott el a könyv eleje 🙁
Egyébként ez a műfaj az enyém, csak olykor törné meg a leírást valami cselekmény 🙂
Kedves Szerző!
Gratulálok a kikerüléshez! Témáját tekintve nekem való is lehetne, mert érdekel, de a prológus, annak ellenére, hogy jól sikerült, mégsem tetszett. El is vette némileg a kedvem tőle.
Az eleje nekem nehézkes, több párbeszédet elfogadnék benne, bár így, hogy a történetet meséli valaki, talán érthetőbb. Nekem tetszett, a prológust leszámítva, bár szeretem, ha van. 🙂
Kedves Szerzô!
Nagyon szép a fogalmazásmód, igényes a szöveg, de nekem túl tömény volt, félbehagytam az olvasást.
Tényleg nem vagyok történelemmániás, csak éppen emlékszem egy-két dologra, amit szeretett történelemtanáraim oktattak. Gyanús lett az évszám: 564 és a mondat „… ha eljönnek értünk a császár pribékjei.” Kivételesen gugliznom kellett az információért, mert ennyire azért nem vagyok képben, és amit találtam ellentmond az írásnak. 564-ből nem találtam római császárra utaló adatot. Rómának már nem volt császára, a Német-Római birodalom még nem létezett. Melyik császárról van tehát szó?
Tudom, majd olvashatok baráti kritikákat, nem kell történésznek lenni egy remek írás élvezetéhez, de sajnos ezzel is bajba kerültem. Kávé előtt kezdtem az olvasáshoz, és ez hiba volt. Frissítettem magam, majd újra nekiveselkedtem az ódon nyelvezetűnek szánt szövegnek. Követtem a bonyolult szövésű mondatokat, és azt láttam, hogy a bonyolultság nem a régies, ki tudja, melyik kort és nemzetet idéző mondatok következménye, hanem a pongyola fogalmazásé. A nehéz nyelvezet befogadhatóbb lenne, ha a mondatok szerkesztése nem nehezítené tovább a megértést. A főmondatok és mellékmondatok rendje; valamint az alany, állítmány, határozók és jelzők helye nem lenne a huszonegyedik század tévésorozatainak összevisszaságára jellemző.
Akadt más is, ami nehezítette a szemelvény befogadását. A „szokásos” prológ, amely nem könnyíti, hanem éppen nehezíti a történet nyitásának élvezetét, és amely legfeljebb talán köszönő viszonyban van az elénk kerülő történettel, de nem annak nyitó részével. A többszörösen nehezített mese ezután állandó bemutatássá alakul, és ez bizony eldöntené a kérdést megvegyem, ne vegyem a regényt. Hemzsegnek a szereplők, a nevek és helyszínek, mindegyik az általunk nehezen olvasható és kiejthető kelta helyesírással. A cselekménnyel még nem találkozhattunk, és ez felveti ugyanazt a gondolatot, amelyet pár napja egyszer már leírtam. A könyvesboltban sem időzünk többet egy regény kiválasztásával, mint amennyit itt kap a szerző. Ha itt nem találok rá, hogy kiről, miről szól a történet, akkor azt az üzletben sem fogom felfedezni. A számomra tudálékosnak tűnő (és alighanem pontatlan) háttér, valamint a mesterkélten bonyolult nyelvezet garantálná, hogy pár bekezdés után visszategyem a helyére a könyvet.
Sajnálom, írtam volna jobb gondolatokat is, de semmi sem késztetett arra, hogy megbarátkozzam a pályamunkával. Más esetleg megteszi.
Ha a kezembe veszek egy x száz oldalas könyvet, hajlamos vagyok megszavazni a bizalmat a szerzőnek, hogy a regénynek nyilván lesz cselekménye. 🙂 Ettől az sem tántorít el, ha az első fejezetben nem derül fény rögtön mindenre. Én itt egy igényesen megírt bevezetőt olvastam, melynek témája rengeteg lehetőséget rejteget magában. Szívből gratulálok a kikerüléshez!
Gratulålok a kikerüléshez. Igényesen jó stilusban megirt mű. Érdekes történet. Nekem nagyon tetszett. Az olvasottság és az is egyértelmű a számomra hogy régóta ír a szerző. Gratulálok.
@Demeter Attila, az 564 a másolás éve, úgy látom. Az események korábban történtek. Ezért fontos az előszó ebben a történetben.
Kedves Demeter Attila! Elkerülte a figyelmét, hogy a szövegnek három idősíkja és két narrátora van. Az első narrátor egy férfi: Aedan testvér, Krisztus után 564-ben, aki lemásolja a druidanő által írt tekercseket. Aztán olvashatjuk a druidanő szövegét, amely már a másolt tekercsből való. Ez tehát jóval régebbről származik, mint 564. A nő is egy bevezetővel kezd, miszerint éppen Rómában van és gyakorlatilag arra számít, hogy a halál vár rá. Ő számít arra, hogy értejönnek „a császár pribékjei”. Így visszaemlékezve írja meg élete történetét, ami a jelentől legtávolabb eső idősík a három közül. A szerző egyáltalán nem utalt arra, hogy 564-ben lett volna római császár. Nem vitaképpen írtam, csak pontosítani akartam.
Kedves szerző! Gratulálok a kikerüléshez. Nekem nagyon tetszett a szöveg, magam is meglepődtem, mennyire beszippantott annak ellenére, milyen kevés volt benne a párbeszédes rész. Úgy éreztem magam, mintha én is valami régi kódexet olvasnék, amelyben valaki ráérősen leírja élete történetét. Itt-ott kicsapong, valamire jobban kitér, más dolog felett elsiklik, attól függően, az életének melyik aspektusa tűnik utólag fontosnak. Mintha csak mesélne. A szöveg szerkezete emiatt nem olyan feszes, mégis szívesen olvasnám tovább, mert a druida története érdekesnek ígérkezik. Szurkolok, sok sikert!
Igen, én is ezt szerettem volna írni, amit, Rita, hogy a prológus szükséges ebben a történetben, mert az játszódik 564-ben, maga a másolás történik ekkor 🙂
Kedves védők!
Köszönöm a tájékoztatást!
Ha komoly zavarok vannak az idősíkok értelmezésében, az nagyobb baj néhány elírt adatnál.
A prológust – ami szokás szerint csak zavarja a történet kezdését – csupán egy alcím választja el a másik idősíktól, és a császárra való hivatkozásig semmi sem utal arra, hogy most már a másolás zajlik az olvasmányban, és ez egy másik idősík. Elméletileg lehetne bármi, ami ugyanabban az idősíkban történik. A fejezetben a további kavarás kedvéért ismét kezdetét veszi valami, három ponttal határolva a többitől. Lehetne egy alprológus a főprologus után, magyarázatképpen a fejezet elején. Mindezt körülveszi töménytelen név, hivatkozás és helyszín, egy valóságos infócunami. Nem érzem magam vétkesnek sem figyelmetlennek.
AZ Elöljáró beszédből világosan kiderül a másolás apropója. Mi másért kezdene vele az író? 🙂 „Két vaskos papyrustekercs” lemásolása történik a scriptorum csöndjében. Majd feltüntetésre kerül, hogy Első tekercs 🙂 Ergo világos, hogy ki, mit, mikor és hol csinál 🙂 🙂 🙂
Izgalmasnak tartom a kezdést, amiben egy keresztény szerzetes, Aedan testvér (mekkora szó volt ez a VI. században!) szembesül családja druida származásával (még nagyobb szó, óriási izgalmat és érdeklődést okozva benne, mert ez addig titkolózás tárgya volt), és akkora tiszteletet érez az ismeretlen ősanya története iránt, hogy nemcsak lemásolja a sztorit tartalmazó tekercseket, de rajzokkal is díszíteni szándékozik. Ha megjelenhet ez a könyv, legyenek benne illusztrációk, pls :).
A történet ezen pontján a leírások valóban szükségesebbek a párbeszédnél, de ez utóbbit is jól becsempészi az író. Engem megfogott a részlet hangulata, nyomát sem láttam pongyola fogalmazásnak. Tetszett Gwyneth gyerekkora, színeket láttam, szagokat éreztem, kirajzolódott egy festői táj, egy sokat próbált nép és egy család szívbemarkoló sorsa, egyszóval szívesen olvasnám tovább ezt a történetet 🙂
Egy kissé gondban vagyok ezzel a részlettel. Kedvelem a keltákat, a szöveg maga igényes, részletgazdag, és én azt se bánom, ha nem ugrik ránk rögtön az első oldalon a Nagy Akció. Viszont valamiért mégse működött nálam. Végigolvastam, inkább csak kötelességtudatból – részben azért, mert idén eléggé elmaradtam a részletek olvasásával, és gondoltam, ideje lenne már elkezdeni -, de számomra nem kelt életre a történet. Nem tudom, hogy a főszereplő steril hangja az ok, vagy az, hogy úgy alapból nem hoznak lázba a kiválasztottakról szóló történetek… Tényleg nem tudom. Pedig semmi konkrétumba nem tudok belekötni. Attilával viszont nem értek egyet, szerintem teljesen világos, hogy mi hol kezdődik.
Kedves Topsy Krett!
A szövegben „Első könyv” áll, és nem „Első tekercs”. Ha úgy írta volna a szerző, kevésbé lenne kusza, persze a kuszaságot egyszerűbben is elkerülhette volna. Mondjuk az adott szakaszok tetejére (ha már lennie kell ilyen többszörös megnyitásnak) írhatott volna évszámokat és helyszíneket. A bőségesen ontott adatok között ez inkább tisztázta volna a helyzetet, mint a családtagok felsorolása.
@Demeter Attila: ott van a tekercs is 🙂
Első könyv: Britannia
Első tekercs: A Kiválasztott Gyermek
Ja, igen, valamibe talán mégis bele tudok kötni 🙂 Nem biztos, hogy jogos az észrevétel, én is inkább csak kérdezem, hogy szerintetek az-e. Az atya azt mondja Aedan testvérnek, hogy az irat, mivel régi, méltó arra, hogy lemásolják és megőrizzék. Nekem nem rémlik, hogy az akkori keresztények ilyen elnézőek lettek volna ilyen „bűnös”-nek nevezett pogány írásokkal, legalábbis nehezemre esik elképzelni ilyet, de javítsatok ki, ha tévedek.
Továbbá: Aedannál volt a két tekercs, és soha korábban nem olvasta őket, csak akkor, amikor már odaadta őket az atyának? Ez inkább csak furcsa nekem, nem feltétlenül hiba, és az is lehet, hogy később magyarázatot kapunk rá.
Kedves Topsy Krett!
Nos, tényleg ott van. Ha most tovább kombinálok, jönnek e kérdések. (Te késztettél rá.) Az első könyv áll minimum két tekercsből, különben nem kellene rá hivatkozni. A második könyv hány tekercsből áll? Az belefér az összesen kettőbe? Ezt mindenképpen fordított sorrendben kellett volna említeni, így: Első tekercs, első könyv. Ez persze rosszul hangzik. Csakhogy a magyar nyelv szigorú szabálya, hogy a nagyobból haladunk a kisebb felé. A nagyobb gyűjtő a két tekercs, ez állhat akárhány kisebb részből, „könyvből” Ha azt írod Első könyv, első tekercs, akkor a „könyv” egység lép elő nagyobbá, tehát nyilván van kisebb egység, és a könyvek állnak egyenként több tekercsből. Sehogy sincs rendben!
Kedves Szerző!
Második nekifutásra mégis végigolvastam a részletet, egyrészt a munkád iránti tiszteletből (egyértelmű, hogy hatalmas befektetett energia áll mögötte), másrészt a különböző kommentek miatt.
Nagyon igényes írás, jónak tartom a szöveg stílusát, élmény olvasni ha az ember rászánja az időt és tud koncentrálni a szövegre. Nagyon függ szerintem attól is ennek a résznek a megítélése, hogy milyen hosszú az egész regény, tehát arányaiban mikor indul be a cselekmény.
Gratulálok!
Ennyi név mellett nem fért volna el a falué is? 😀
Egyébként nekem bejön ez a téma és a szöveg is gördülékeny, ha az ember nem áll meg minden egyes idegen kifejezés vagy név fölött mélázni. Én nem szoktam. Ha valami lényeges, akkor a későbbiekben úgyis felmerül még és akkor majd megértem, ha nem, akkor értelmetlen volt a szövegbe foglalni.
Nem értem, miért pont azt kapta büntetésnek a prológus szereplője, amiért megbüntették! 😀
Az első fejezet számomra olyan, mint a sorozatok elején szokásos összefoglaló, amiben felvillantják a néző előtt ,mi történt eddig, hogy képben legyen. Felvillantott életképek sorozata, egy elnyújtott bemutatás. Az ilyen jellegű dolgokat én szívesebben mondom el az olvasóimnak a történetbe ágyazva, amikor mondjuk, az egyik hős egy bizonyos esemény, táj, íz hatásra visszaemlékezik a gyerekkorára. Ily módon szépen, fokozatosan bontakozik ki a történet és az is, honnan is származik az illető.
Kedves író, gratulálok a kikerüléshez! Nekem tetszik a téma és a megfogalmazás, ez az első részlet, amit szívesen tovább olvastam volna!
Eloszor is gratulalok a kikeruleshez, latszik, sokat foglalkoztal a szoveggel, es ugyan nem vagyok pro keltakbol, de nekem hitelesnek tunkt a tortenelmi hatter, a druida gyermekkora.
Viszont nem ereztem, hogy ugy kulonosebben lecsapna ram ez a tortenet: nicns smemi bajom a lassu folyasu tortenelmi regenyekkel, de valahogy itt hianyoltam valamiolyan nyitast, ami miatt erdekesse valna szamomra Gwyneth, mert perpill sokkal izgalmasabbnak talaltam Nemetont.
Azert olvasni szivesen olvasnam tovabb, mert ugy erzem , a raeros kezdes meg tartogat izgalmas fordulatokat, es sok sikert a tovabbiakhoz.
Most olvastam Leona hozzászólását és igazat kell adjak neki, mert ez a rész is zavaros. Ha senki sem tudta elolvasni, hogy volt képes rá a szerzetes? Milyen nyelven íródott és mégis hogyan került vissza a családhoz? Persze ez benne lehet a történetben a későbbiekben és az is értelmet kaphat, mit keres itt ez a késői utód, mert biztosan lesz még jelentősége, igaz? Különben minek lenne a könyv elején.
Az is igaz, hogy az egyház inkább gyújtósnak használta volna az ilyen tekercseket, de attól még ez a személy, aki érdemesnek találta megmenteni, gondolkodhatott másként.
Túlírt. Túl sok információ és nulla cselekmény. Sajnos nem fogott meg. 5-öst tudok rá adni.
Gratulálok a kikerüléshez! Nekem egyértelmű és követhető volt, hogy melyik idősíkban járok éppen. Nem is éreztem töménynek sem. Talán azért, mert mostanában jutott eszembe, hogy jó lenne többet tudni a druidákról. Azért nem zavart az emelkedettebb stílus, mert a szerző -szerintem – így akarta érzékeltetni, hogy ezt a szöveget régen írták. Egy mai modern nyelvezet talán hiteltelenítette volna a történetet.
Csak azt az egyet nem értettem, hogy a főhős, miért nem hagyta el Rómát, amikor lehetősége volt rá. A folytatásból ez nyilván kiderülne.
Szívesen tovább olvasnám!!!!
Hú, ez nekem sok. Már az első mondat után túl töménynek éreztem a bibliai nevektől és utalásoktól. Lehet maga a történet tetszene, de sokkal egyszerűbb, emészthetőbb formában. Ettől persze lehet jó a könyv, de az én tetszésemet nem nyerte el, hiába van igényesen megírva. Természetesen a kikerüléshez gratulálok!
egyszerűen Fantasztikus!! Nagyon megérdemelted a kikerülést:)
Szeretem írás. A mai világ is szívesen fordul a misztérium felé, vagy helyesebb, ha úgy írom, minél inkább a kibervilág kezd rajtunk uralkodni, annál fontosabbá válik emberi mivoltunk szellemiségének megerősítése. A szellemi múltunk az ősi tudásunk, eredetünk a jelen korunkban is izgalmas kérdés. Amikor olvasok ehhez hasonló történeteket, amelyek arra utalnak, hogy a főszereplő”más”, több, vagy kivételes személyiség, soha nem tartom csak a fantázia szüleményének. Hisz mindnyájan többek vagyunk, mint fizikai test. Az ősiségünk misztériuma körül leng bennünket, de igazából a fátyol soha nem lebben fel előttünk, hogy megláthatnánk az igazi arcát. Néha előkerülnek több százezer- tízezer éves írások, furcsa megfejthetetlen üzenetek a múltból, amit szigorúan lekukáz az akkor éppen hatalmon lévő elit, nevezzük őket vallási vagy szimplán uralkodó vezetőknek. Nem jó, ha a rend felborul, ez ma is épp így dominál. Mi lenne, ha az emberiség rájönne, hogy téves Darvin elmélete az evolúcióról, mi lenne, ha kiderülne a Szent Próféták, Jézus, Mohamed, Buddha igazi személyisége? A kérdés azonnal felmerül: új történelmet fabrikáljunk a több millió- több százezer éves múltból? Micsoda káosz lenne a világunkban. Eljön ennek is az ideje. Bizonyára mindenki olvasta James Redfield: Mennyei próféciájából a tizenegy felismerést. Izgalmas, ha egy író visszamer menni az ősi múltba. Kérdés csak az, mit tár elénk, mit akar velünk megismertetni? Sajnos ennyi szövegrészből még találgatni sem tudok. Az olvasottak viszont felkeltették az érdeklődésem. Gratulálok a kikerüléshez.
Nagyon szép, gördülékeny a szöveg, és engem egyáltalán nem zavart meg a különböző idősíkok és narrátorok egymásutánisága. Világosan el van különítve a két, sőt három korszak.
Viszont szükség van-e kettős prológusra? Ez a kettős elbeszélés nekem teljesen feleslegesnek tűnt. Miért kell ennyire eltávolítani magát a történetet? Van ennek valamilyen speciális oka? Ennyiből ez nem derül ki, így eddig én feleslegesnek érzem.
Azonban bármennyire szép, gördülékeny a szöveg – és szerintem érthető is -, mégis túlságosan vontatott ez az indítás. Kicsit a Copperfield Dávidra emlékeztet, az is úgy kezdődik, hogy „Megszülettem.” 🙂 Bár érdekesek egy kelta falu mindennapjai, és a hősnő viszontagságos gyermekkora, de így konkrétan még mindig nem tudjuk, miről is szól a regény. Vagy az egész egy visszaemlékezés lenne?
Összességében érdekel, hogyan folytatódik a történet, de szerintem érdemes lenne egy in medias res kezdéssel nyitni.
Kedves Bíborka!
Szeretem azokat a regényeket, amelyek egy (vagy több) ember teljes (vagy majdnem teljes :)) élettörténetét mutatják be. Ez a történet azonban egyelőre nem fogott meg.
A regény elején egyből két utalást is találunk – a szerzetestől majd magától a drudától -, hogy itt valami nagyon érdekes végkifejlet lesz, gondolom azért, hogy Gwyneth életének kezdete, ami egy kissé laposabbra sikeredett, ne tántorítson el minket az olvasástól. Az ilyenfajta mesélés is jó lehet, nem kell minden történetnek valamilyen izgalmas akcióval kezdődnie, itt valahogy mégis nehezemre esett végigolvasni a részletet. Pedig önmagában érdekes a család a tizennyolc lánnyal, hogy Gwyneth az utolsó és mekkora csalódást jelentett a szüleinek, csak az a baj, hogy olvasás közben emlékeztetnem kellett magam, hogy jé, ez tulajdonképpen érdekes. A stílus miatt kicsit monotonnak, egyhangúnak éreztem a szöveget.
Ettől függetlenül mégis olvasnám tovább, lehet, hogy csak lassan indul be a cselekmény, így végül is kíváncsi vagyok a folytatásra. 🙂
Gratulálok a kikerüléshez!
Kicsit tömény volt, bogarásznom kellett a szöveget, hogy pontosan értelmezni tudjam, de ez legyen a legkevesebb, vannak ilyen művek és vannak, akik szeretik ezt a stílust. Viszont bevallom őszintén, az utolsó pár bekezdést már nem olvastam végig és a közvetlenül előtte lévőket is inkább csak átfutottam. Számomra túl lassú a történetmesélés, halvány fogalmam sincs, hogy mi lesz itt a későbbiekben és engem ez olvasóként zavar. Mindettől függetlenül lehet ez egy jó regény, de ennyi alapján már sejtem, hogy nem én vagyok a célközönség.
Kedves Mindenki!
Először is szeretnék köszönetet mondani a szerkesztőségnek, hogy kikerülhetett a szövegem. Kár, hogy nem tettek fel egy kicsit többet, mert az annyira hiányolt cselekmény és párbeszédek a következő oldalakon már megindulnak. Tény, hogy ez a történet „ráérősebb”, mesélősebb, visszaemlékezőbb, mint az eddig olvasott pályázati anyagok, hiszen egy elképzelt személy memoárja. Ez a kb. 4-5 oldal arról szól, hogy igyekszem felrajzolni a környezetet, az embereket, akik között a történet kb. fele játszódni fog, és elhelyezem az időben.
És most próbálok a felvetődött kérdésekre is válaszolni. A szerzetes prológusa kavart némi vihart. Valóban három idősíkban fut a dolog, amiből a szerzetesé az egyik, bár ő csak a keretet adja a történethez. Maga a cselekmény az I. században játszódik, Rómában és Britanniában, bár remélem, ez utóbbi kiderült a részletből. A tekercsek nyelve nem latin. Hogy mi is valójában, az később fog kiderülni. És, hogy miért nem olvasta el a szerzetes előbb, vagy a családja a sok évszázad alatt? A megoldás egyszerű:_írástudatlanok voltak, mint a legtöbb akkori ember, szerzetesünk is csak nemrég tanult meg írni-olvasni. A tekercsekre szerencsehozó talizmánként tekintettek.
Az „emelkedett” nyelvezet: nem tudom, mi számít annak. Azt viszont tudom, hogy az első században élt druida, a népe „top-értelmiségije” nem beszélhet úgy, mint mi a XXI. században.
A meztelenül szaladgáló harcosnő: furcsának tűnik, de tényleg meztelenül szaladgáltak, nem én fosztottam meg a ruháiktól őket. 😀 (Nagyon más volt a testükhöz, a nemiséghez való viszonyuk, mint nekünk.)
Mindenesetre köszönöm a sok hozzászólást, és nem bánom, hogy kaptam hideget is, meleget is. Ebből lehet épülni.
Szép estét mindenkinek.
Nekem az jött le, hogy ez egy nagy odafigyeléssel készült mű. A régies stílus kicsit elbátortalanított, ha a regény többi része is ilyen nyelvezettel íródott, én biztos letenném. A kor belövése és a hangulatkeltés miatt itt az elején talán elfér egy ilyen típusú szöveg, de szerintem – tőlem legalábbis – nagyon nagy koncentrációt igényelt, hogy felfogjam ki kivel van. A prológus még rendben van, habár én abból, hogy nem tudták elolvasni a szöveget arra asszociáltam, hogy a nyelvezete miatt senki nem volt rá képes. Később kiderül, hogy de, elolvashatták volna, ha a kedves papa nem dugdossa. De Aedan mégsem tette meg, holott évekig, talán évtizedekig magánál őrizgette. Ez szerintem itt egy elég komoly logikai baki, nyilván nem azért lopta el, hogy azután cipelje a nemtomhová. A másik gond a szöveggel, hogy az első bekezdést agyonnyomta az író nevekkel. Olyan dolgokról, eseményekről ír, ami számomra, olvasó számára mindenféle háttérinformáció nélkül érthetetlen és érdektelen, ezért unalmassá teszik az amúgy is elég nehezen emészthető szöveget. Nem tudom, hogy Nemetonnak lesz-e még szerepe a történetben, de mivel meghalta magát, így azt gyanítom, hogy nemigen, ezért ez a rész például teljesen fölöslegesnek tűnik a cselekmény szempontjából. De lehet, hogy tévedek, ez esetben elnézést kérek az írótól. Gratulálok a kikerüléshez!
@Bíborka: számomra így még izgalmasabbnak tűnik a történet. 🙂 Köszönöm, hogy mindezt hozzátetted a kikerült részlethez, tűkön ülök a folytatásért, bár idén az első részletek kapnak nagyobb hangsúlyt. Nem baj, szorítok a pozitív lektoriért!:)
Engem nem zavart a régies stílus, és a sok név, könnyen olvasható volt. Gondolom mert sok hasonlót olvastam már. Az időrend is teljesen oké.
Arra gondoltam, hogy eszerint a tekercsek aszerint voltak elrendezve, hogy mi a helyszín. Akkor tényleg nem a könyv a helyes.
A papirusztekercs ugyebár egy papirusz összetekerve. Akkor viszont nem két vaskos tekercsről beszélünk, hanem két köteg papiruszról, a kötegekben több papirusz.
Tehát: „benne a két vaskos papyrus_köteggel_”
„Első _köteg_: Britannia
Első tekercs: A Kiválasztott Gyermek”
És akkor nincs ellentétben a kicsi és nagy elbeszélési egység.
Nekem már az elejével elnyerte a tetszésemet. Nagyon kíváncsi lettem a könyvre, remélem végig fogom tudni olvasni. Tetszett a sejtelmesség, ami az első könyv legelején van. Hibát nem találtam benne, egyszerűen olvastatta magát a történet. Érdekel, mi lesz a kislány sorsa, hogyan vették el a szabadságát és tették rabszolgává, továbbá pedig a druidák feladata is felkeltette az érdeklődésemet a műben. Imádtam, hogy miközben a gyerekkorát írja le, sejtelmes mondatokkal ékesíti.
Egy szóval ez a részlet fantasztikus volt.
Mikor belekezdtem, nagyon féltem, hogy megint egy olyan írás következik, amihez nem vagyok eléggé művelt és nem leszek képes felfogni. Bevallom, az eleje nekem is zavaros volt egy kicsit, a részlet végén esett le, hogy akkor most ki mikor hol és mit csinál, de tetszett ez a fajta másolós megoldás a prológusra. A részlet közepétől mintha bekapcsolt volna az agyam, sokkal gördülékenyebben ment az olvasás, és amint ehhez a ponthoz értem, már eldöntöttem magamban, hogy tetszik.
Kíváncsi lennék, mit tartogat a folytatás. Gratulálok a kikerüléshez!
Gratulálok a kikerüléshez!
Nagyon tetszik a történet, és az alapötlet, hogy egyfajta emlékiratként jelenik meg. A bevezető alapján egy kicsit elmente a kedvem, de be kell valjam kellemesen csalódtam. A stílus és a megfogalmazás jó, és maga a történet is érdekes. A történelmi háttér részleteiről nem tudok sokat, de részemről teljesen hitelesnek tűnik, látszik rajta a kutatómunka. Várom a folytatást!
Gratulálok az írónak a kikerüléshez! Kicsit zavaró volt a kevés párbeszéd,de úgy gondolom, hogy jól megírt művet alkotott az író.
Kedves Bíborka! Gratulálok a kikerüléshez. Neharagudj, de ennek a könyvnek nem én vagyok a célközönsége. Nyelvezete számomra kissé tömény volt, kevés párbeszéddel és sok leírással. Kívánom ez a regény találja meg majd az olvasóit! 🙂
Gratulálok a kikerüléshez!
A mostani kínálatból ez az első történet amire felkaptam a fejem. Igazán megfogott: A szöveg jól követhető, az ötlet izgalmas: Az érzések erőteljesen átjöttek, ettől elevenné válnak a karakterek. Jó végre nem tucat tini főszereplős történetet olvasni – a történelmi ihletésű regények amúgy is a gyengéim főleg ha a történten belül egy másik történetet is megismerhetek. Igényes, szép munka, remélem hamarosan olvashatom a folytatást.
Jaj, nekem ez most annyira nem tetszett.
Túlságosan zavaró volt ez a töménység, alapból sem szeretem, ha mindent egyszerre tálalnak, van hogy egy infót nem tudok felfogni, nem pedig az összeset. Próbáltam odafigyelni olvasás közben, de ez a sok kimondhatatlan (nekem legalábbis) név még jobban bezavart és még csak a téma sem érdekel igazán.
Számomra nagyon furcsa történet, a kezdés szerintem lassú, de azért figyelmet felkeltő. Nyilván ennek a történetnek is van célközönsége, de én nem esek bele. Ettől függetlenül emelem kalapom, mert minden bizonnyal rengeteg háttérmunka van az írásban (ezért is nem merek olyan dolgokba belekötni, amiben nem vagyok biztos) és ez azért meg is látszik.
Gratulálok a kikerüléshez!
Ehhez a részlethez még adós vagyok egy hozzászólással – már aznap olvastam, amikor kikerült, de csak telefonon, és azóta nem volt érkezésem leírni a gondolataimat.
Nekem nagyon tetszett ez a részlet, a hangulat, amit megteremtettél (egy fáklyafényű barlangszobában találtam magam, és tekercsekről olvastam :)), valahogy beleolvadtam a történetbe olvasás közben.
Drukkolok a pozitív lektorinak, hajrá, hajrá! 😉
Judit
Kedves Szerző!
Ez egy igen érdekesen induló írás, rendkívül figyelemfelkeltő az istenEK akarata cím és a druida szó elhangzása után „az Úr Jézus Krisztus nevében” és a „Krisztus zarándoka”.
Bevallom, én pontosan ennek az előljáró beszédnek a végéig jutottam. Nem a kenetteljes stílus rémísztett el – bár tagadhatatlanul akadályozta az olvasást -, hanem a logika és háttérismeret.
Van egy testvér, akinek családi ereklyéje egy druida tekercse, megtérve odaadja az atyának (melyik rend is ez egyébként?). Idáig tökéletesen rendben, és érdekes a beszámoló.
Aztán belopódzik, győz a kíváncsiság (szintén hiteles), valahogy elolvassa… hogyan is? Senki sem tudta elolvasni hosszú emberöltők óta, és most hirtelen kettejüknek is?
A nagyobbik problémám azonban magával a penitenciával van. Ha valaki bemegy meggyónni, hogy lopott, és az a jóvátétel, hogy lopjon turistáktól és adományozza az egyháznak… Ez nem működőképes. Jóvátételnek imát, böjtöt, önsanyargatást adtak akkoriban, jótéteményeket, stb. Nem bűnt.
Másrészt régebben a hit közösségibb dolog volt. A halálos bűnöket (pl. istentagadás) az egész közösség előtt kellett nyilvánosan meggyónni és bocsánatot kérni, majd teljesíteni a penitenciát. Ennek megfelelően az egész kolostor/közösség értesült a megingásról, lelki beszélgetéseket kezdeményeztek, tanácsot adtak és pletykáltak… A jelenség úgy vélem, jól modellezhető a mai nagycsaládokkal. Ez nem egy magányos, vagy négyszemközt elintézhető dolog.
Egy hithű egyháza vagy eretneknek nyilvánítja a tekercset és megsemmisíti, vagy, mert antik, másolja – mint történetet, de akkor nem eretnek, maximum erkölcstelen.
Ha egy képmutató egyház ábrázolása a cél, akkor elkobozzák tőle eretnekség címén és az összes kulcsember olvassa, mert az igazság van benne leírva, de ez esetben a testvér soha többet nem látja.
És ha eretnek, más testvér kezébe nem kerül, így a végén az imára való felszólítás sem értelmezhető.
Azért hagytam itt félbe az olvasást, mert sokalltam az önellentmondások számát, és mert a bevezető elején is nehezen igazodtam el. Aztán mire legalább nagyjából elhelyeztem magamban, ki mikor, hol, miért és mit csinál éppen, már újra is kezdődött egy másik történet. A szerzetes érdekelni kezdett, a druida nem.
Ettől függetlenül sok sikert, és gratulálok a kikerülésedhez!
A téma megfogott, örültem volna, ha az írás is. De nem. Tömény, nekem hiteltelen és fura. A prológus nekem is is totál felesleges. Sajnálom, de az ilyen típusú írásokkal nagyon kritikus vagyok, szakmaiság… 🙁 Nekem az 564-nél halt meg a történet. Már Római Birodalom nincs, a nyugati részen a sok önálló állam, keleten Bizánc…Hol vagyunk? Kinek az uralkodása alatt? stb. Neme ragozom. Nem valós…Sajnálom..
Tuti nem érdekelne a folytatás, mert így nekem nem bejövős.
Ennek ellenére gratula a kikerüléshez!
Szerintem a körmönfont fogalmazás ellenére (amit a műfaj megkíván) emészthetőek a mondatok. Érthető és élvezhető.
Bíborka, ne haragudj, hogy így ismeretlenül is billentyűzetet ragadok, mindez a Dramaturgia-kurzusos „jelentkezni vagy nem jelentkezni” költői kérdésed kapcsán jutott eszembe: én azt mondanám Neked, ha van kedved/lehetőséged, próbálj meg még fejleszteni a regényeden, mert tök jó volt, szépen írsz, látszik, hogy marha sokat dolgoztál a kéziraton, tehát az biztos, hogy van tehetséged, és marha sok tudás a fejedben. DE – amiatt, hogy mondjuk egy másodszori esetleges elutasítás ne döngöljön a földbe, kezdjél el tervezgetni egy másik művet, megszeretni más szereplőket, hogy adott esetben ne az legyen, hogy egy kudarc esetén ott állsz összeomolva. Hanem legyen egy további kapaszkodód, ami miatt érdemes gép elé ülnöd, tervezgetned, felkelned reggel. Mivel látszik, hogy szereted a korszakot, ez lehet kelta korszakbeli mű is. Valamelyik csak bejön. És ha már szerkesztőségi berkeken belül vagy, a másik mű kéziratfejlesztéséhez biztosan könnyebben kapsz lehetőséget. A lényeg az, hogy legyen egy mű, ami sikeres. A Dramaturgia kurzusra jelentkezést meg lépd meg: ha nem sikerül is, legalább megpróbáltad. A lényeg, hogy ne add fel, mert tehetséges vagy, van íráskészséged. A regényre még annyit, hogy a (mai olvasói trendeket figyelembe véve) asszem tényleg okosabb, ha az elején kicsit lazítasz a szöveg szövetén, mert manapság mindenki, aki nem A rózsa nevén meg Jókain nőtt föl, kifekszik az olyan regénykezdésen, ami más, mint amit ők olvasóként megszoktak. Én se szeretem ezt a folyamatot, de evvan. Tudomásul kell venni. Esetleg van még a Kéziratszerviz mint lehetőség, Neked kell eldöntened, mi a jó számodra. Mindenesetre drukkolok, és további ihletet: SzM PS: én örültem a regényed elejének, hogy jaj de jó, végre egy Eco-s jellegű középkori mű.
Kedves Bíborka!
Őszintén szólva először a hozzászólásokat olvastam el, mivel nem tudtam, mire készüljek. Több negatív komment után pedig már szinte fel is adtam még az előtt, hogy egyáltalán elkezdtem volna, végül mégis rávettem magam, most pedig rendkívül örülök, hogy végül elolvastam.
Nem tudok rájönni, hogy sok embernek mi volt vele a problémája. Számomra teljesen érthető volt, hogy mi történik és mikor történik, pedig valószínűleg nem vagyok egy kifejezett géniusz. A fogalmazásod gyönyörű, igényes, számomra a téma nagyon érdekes és a bevezető adta lehetőségek a történet folytatására nagyon izgatják a fantáziámat. Öröm volt olvasni ezt a kis bevezetőt, biztosan beszerzem a könyvet is.
Gratulálok és köszi! 🙂