Fabyen: Az árulás ára

Clydas egyedül ébredt a sátorban, ami sötét és hideg volt. A fekhelye mellett megrakott tűz régen elhamvadt, a parázs sem izzott már. Egyedül volt az állatbőrök alatt, és a sátorlapon túl fények táncoltak. A hajnal hangokkal volt tele. A kiabálás, és az acélcsengés fájdalmas üvöltése messzebbről hallatszódott.

– Mara? – Clydas felriadva gördült az oldalára, és megérintette maga mellett a fekhelyet, de az üres volt. Már nem őrizte a nő testének melegét.

A sátor bejárata elől ekkor félrerántották a ponyvát, és Harrald rontott be rajta. A parancsnok kezében kard volt, az acélt vér homályosította el.

– Megtámadták a tábort, herceg! – Harrald zihált, és sebtében felöltött ingén saját izzadsága, vérfolt hízott.

– Megsebesültél… – ült fel Clydas. A tekintete Harrald mocskos vászoningére tapadt, de a parancsnok egy ingerült mordulással megrázta a fejét.

– Csak egy karcolás – lépett közelebb Harrald. – Jöjjön herceg! Mennünk kell!

Clydas feje zúgott, és a nyelvét száraznak érezte, mintha taplót rágott volna. A gyomra felkavarodott a szájában visszamaradt bor megsavanyodott ízétől. Megrázta a fejét, hátha úgy a gondolatok rendezettebb sorokba állnak, de csak a tompán zsibbadó fájdalom erősödött fel.

– Hova kell mennünk? – állt fel, de megszédülve vissza is roskadt a fekhelyre.

Harrald megragadta a karját, és aggodalmasan lehajolt hozzá.

– Biztonságos helyre, de… Jól van, herceg?

Clydas kurta bólintással válaszolt csak. Hagyta, hogy Harrald felsegítse, de amikor a parancsnok a földre hajított felöltőért nyúlt, elhárította a segítségét.

– Keresd meg inkább Marabellát!

– De, felség…

– Ez utasítás volt, Harrald! – förmedt rá a parancsnokra Clydas. – És kerítsd elő Bent is, hogy készítse fel a lovakat!

– A lovak már készen vannak, felség, és mennünk…

– Marabella! – Clydas ezúttal csak a nevet mondta ki, de azt parancsolóan, mire Harrald elhallgatott.

– Igen, herceg! – hajtotta meg magát, de Clydas észrevette, hogy a kard markolatán megfeszül a parancsnok keze. A kézfején kidagadtak az erek, és a bütykei elfehéredtek a kérges bőr alatt.

Harrald merev testtartással sarkon fordult, és kilépett a sátorlap alatt. Clydas hallotta, hogy utasításokat osztogat, de nem érdekelte. Gyorsan magára húzta a felöltőt, és egy nadrágot. A csizmáján a zsinórokat nem fűzte be, és a fegyverövet sem szíjazta fel. Amikor elkészült, kihúzta a hüvelyéből a kardját, és a csupasz pengével a kezében lépett ki a hajnali levegőre. Eső szemerkélt. Clydas megint megszédült, de ezúttal nem volt ott Harrald, hogy elkapja. Megmarkolta a földbe tűzött zászló rúdját, és előregörnyedt. A száját a gyomrából visszaszivárgó sav töltötte ki, és a fanyar íz akkor sem tágított, amikor kiköpte a nyálát. Megtörölte a száját, és felemelte a fejét. A szemébe a hajáról legördülő eső csordogált.

A tábor szélén rakott őrtüzek haldokoltak, de a nap már a horizont vonala fölé kúszott. Clydas látta a gyér füst függönye mögött a kavarodást, és fülében az összecsattanó acél hangja visszhangzott…

– Herceg, a lova… – lépett ekkor mellé az apródja, de Clydas ingerült pillantása a fiúba fojtotta a szavait.

– Maradj itt vele! – parancsolt rá Benre, miközben a kézfejével ismét megtörölte a száját. Remegő keze ellenére erősebben rámarkolt a kardjára, és elindult.

A katonái már visszaszorították a támadókat a sziklaszoroson túlra, de ahogy Clydas végiglépdelt a murvával lepett ösvényen, több holttest is az útjába került. A legtöbb a királynő vörös címerét viselte a köpenyén: egy szál rózsa, ami cirádás keresztre fut fel. Clydas keserűen gondolt arra, hogy annak a nőnek volt mersze apjától átvenni a keresztet, mint szimbólumot…

– Clydas… – hallotta meg ekkor a nevét. Alig volt több mint a fuvallat szava.

Clydas megkönnyebbülten pördült meg.

– Mara – suttogta maga elé. Hagyta, hogy a kard markolata kicsússzon a tenyeréből, és a lány felé lépett. Ketten voltak csak.

Marabella a száját harapdálva lépett elő az egyik félig lerombolt sátor mögül. Ugyanazt a finom szövésű köntöst viselte, mint az este. A ruha bő ujja több rétegben omlott alá, az alja a sárba ért. Az eső a lány testére tapasztotta a vékony anyagot, és Clydas látta, hogy reszket alatta. A nedves, fehér selyem szorosan rásimult a lány mellére.

– Clydas, én… – Mara arca megvonaglott. Zavartan félrenézett, és letörölte az arcát.

Clydas csak ekkor döbbent rá, hogy sír. Pár lépéssel átszelte a kettejük közt lévő távolságot, és magához ölelte a lányt. Mara teste forró volt, mégis reszketett. Ő is reszketett, ahogy a lányt tartotta, és a gyomra összerándult.

– Semmi baj, édesem – simogatta meg Mara sűrű, fekete tincseit. – Most már biztonságban vagy. Nem lesz baj – hajolt le, és könnyű csókot hagyott a lány arcán. Érezte a selymes bőrön a könnyek sós ízét.

Mara megmozdult a karjaiban. Felemelte a fejét, és a tekintetük összetalálkozott. Íriszének szürke színét a könnyei tördelték szét.

– Sajnálom – suttogta halkan, de Clydasnak nem volt lehetősége visszakérdezni, hogy mit sajnál. A fájdalom a torkára tapasztotta a szavakat.

Mara szája megrándult, és hátrébb lépett a közeléből.

Clydas érzéketlenné váló ujjai lecsúsztak a lány derekáról, és a lábai megroskadtak. Fél kezével az oldalához kapott, és érezte, ahogy valami meleg csordul a tenyerére. A világ gyorsan fakult körülötte, de valamit tisztán látott: a Mara ujjai közül kiejtett tőr pengéjén megcsillanó vért…

***

Mara a fejét lehajtva állt a trón előtt. A kandallóban megrakott tűz ropogását, a mögötte álló őr reszelős légzését hallgatta. A súlyos ajtó nyílt, majd csukódott, a drága márványpadlón léptek kopogtak végig.

Mara lassan térdre ereszkedett, és az öle előtt összefűzte az ujjait. Vékony bőrkesztyűje átázott, érezte, hogy vízcseppek peregnek belőle.

– Nézz rám! – parancsolt rá a királyné erős, csattogó hangja.

Mara felemelte a fejét.

Doreah királyné hűvösen, fensőbbségesen nézett le rá. Vékony száját összeszorította, állát magasan tartotta. Finom szálú, szőke haját ékköves háló tartotta meg, aminek apró díszei összekoccantak, amikor a királyné halkan felkacagva megrázta a fejét.

– Szóval megtetted – állapította meg egy elégedett mosollyal.

– Igen, felség – felelte csendesen, és ismét lesütötte a szemét szégyenében. Nem volt büszke rá, hogy embert ölt, de az ár, amit a királyné kínált érte, elcsábította.

Nem volt benne félelem, amikor megtette, de a szégyennel nem számolt…

– Helyes. Állj fel! – lépett odébb Doreah királyné, és Mara engedelmesen talpra emelkedett. A fejét nem szegte feljebb, de a tekintetével lopva a királynét, és az őt kísérő, hosszú, borvörös uszályt követte.

A nő elégedettnek tűnt, ahogy a trónhoz sétált, és az arannyal díszített karfára tette a kezét. Az ujjai úgy siklottak végig a fába mart vájatokon, mintha hangszeren játszana.

– Mondd el, hogy történt! – nézett vissza Marára, és a tekintetén megcsillant a csilláron olvadó gyertyák fénye. Az írisze barnából elhajlott az arany felé, és a pupillája kitágult.

– Ahogy parancsolja, felség – sóhajtott Mara, míg a gondolataiban összeszedte a szavakat.

A szája kiszáradt, és a torkában érezte lüktetni a szívét, ahogy ismét felvillant az emlékeiben Clydas érintése a bőrén. Sose szerette a férfit igazán, mégsem tagadhatta, hogy a herceg jó szerető és gyengéd volt.

– Igen, parancsolom! – emelte meg a hangját Doreah királyné.

Mara ránézett. Most megértette, hogy Clydas apja miért volt képes olyan mélyen belehabarodni a nőbe: valóban gyönyörű volt. Kíváncsiság remegett festéktől hangsúlyos ajkain, és a mozdulat, amivel ismét megrázta a fejét, kecses volt, mint egy meghajló virágszál.

– Kábító főzetet kevertem a borába, felség. Abban bíztam, hogy álmában végezhetek vele, de… – akadt el Mara szava egy pillanatra. Összevonta a szemöldökét, és félrenézett a királynéról.

– De mi? – sürgette meg a nő.

– De megtámadták a tábort, mielőtt… megtehettem volna – nedvesítette be Mara a száját. – Kiosontam a sátorból, hogy megtudjam, mi történt, és a kavarodásban a maga… – Mara lesütötte a tekintetét. A padló kockáiba mart fényes, csillámló köröktől szédülni kezdett. – A maga katonái…

Doreah királyné éles, csengő hangon felnevetett.

– Csak nem hitted, hogy mindent egy lapra teszek fel? – fordult vissza Mara felé.

– Nem, felség – válaszolta csendesen Mara. Nyelt egyet, de a torkában meghízott gombóc nem csúszott lejjebb.

– Folytasd!

– Én… – rázta meg Mara a fejét, de a herceg fájdalomtól eltorzuló arcának emlékétől nem tudott szabadulni. – Én… A herceg felébredhetett, és… A sátrak közt találtam rá – folytatta csendesen, akadozó hangon, aztán megint megtorpant. Képtelen volt folytatni, hiába tudta, hogy a királyné ennél többet akar tudni.

Doreah királyné otthagyta a trónust, és visszalépett Mara elé.

– Milyen érzés volt? – hajolt le a lányhoz.

Mara felpillantott a nő negédes mosolyára, de aztán megint lesütötte a szemét. Csak undort érzett magában, nem diadalt. Pedig büszke lehetett volna. A királyné kegyelmet ígért neki, és hozzá rangot, birtokot, ha megöli Clydast. Egy magafajta, ócska tolvaj ennél többet sose kívánhatott volna.

– Hallgatsz – nyugtázta Doreah királyné. – Azt hiszed, nem tudom, milyen érzés? – Mara könnyű érintést érzett a bőrén, és amikor a nő feljebb kényszerítette az állát, engedelmesen felnézett.

A királyné kedvesen megsimogatta Mara arcát.

– Pedig nagyon is tudom, milyen érzés – duruzsolta. – Te a fiút, én az apját öltem meg…

Marában benne rekedt a lélegzet, és a szíve fájdalmasan megvonaglott. A köznép szájából már hallotta a pletykát, de a bűnöstől megtudni… Az más volt.

– Felség, én…

– Csitt! – nyomta rá a királyné Mara szájára az ujját. – Nem kell beszélni róla, ha nem szeretnél, kedvesem – mosolyodott el, majd ellépett a lány mellől. – Gondolom fáradt vagy, és szeretnéd már megkapni a jutalmadat.

Mara megkönnyebbülten bólintott egyet, és a királynője után akart fordulni, de a hirtelen fájdalom úgy csapott le rá, mint a villám. Megbénította. A teste megfeszült, akár az íj idegén a húr, és ő akaratlanul is felnyögött. A fülében megvadult áradatként zúgott a vére, mégis áthallotta rajta a királyné csilingelő, gúnyos nevetését.

– Elég lesz, Osmund! – intett Doreah királyné nagyvonalúan, mire a Marát tartó férfi kirántotta a tőrt a lány bordái közül.

Mara zihálva omlott össze a padlón, és a teste görcsösen remegett. Képtelen volt küzdeni a hullámokban átcsapó fájdalom ellen. Még élt, de a terem fényei egyre messzebb kerültek tőle. A tudatán megüvegesedett minden emlék, szó, illat, és a kakofónia, amivel vére dalolt, lassan elcsitult.

– Látod, Osmund? – Doreah királyné nevetése kásássá torzult.

– Igen, felség – felelte a férfi mély, karcos hangon.

– Így végzi minden áruló. Nem arany és rang jár fizetségképpen, csak… halál…

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 5.1/10 (7 votes cast)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük