Mark arra ébredt, hogy a feje ütemesen nekiverődik a kocsi ablakának, ami a gyerekkori autós kirándulásokat juttatta eszébe, és ettől elmosolyodott. Nem nyitotta ki a szemét, csak nekinyomta az arcát az üvegnek, hogy megszüntesse a mozgást, de fél lábbal még az álmok földjén maradhasson.
Az előző nyarat élte újra, érezte a szabadságot, érezte a hullámok ringását, a sós-vizes levegőt az arcán, Kelly kezét a nyaka körül. Távolabbról hallotta az öccse kiáltását és hangos nevetéseket a másik vitorlásról. Az ébredés után is próbálta folytatni az álmot vagy legalább rögzíteni a képet a vízről és a hajókról. Nem bánta, hogy ez a nyár máshogy indult, mint az elmúlt négy évben mindegyik, különösen, hogy úgy gondolta, ha itt végeznek és helyére tesz mindent, még lesz idejük a szokásos útra is. Megfeszítette a lábát és megpróbálta kinyújtani, amennyire a hely lehetővé tette. Végül engedte, hogy a hajók elússzanak a szeme elől. A testvére hangja maradt csak mellette, de egészen máshogy szólt, inkább dúdolt, a teret halk zene töltötte be, és a levegőben egy ismerős, édeskés illat úszott. Azonnal teljesen éber lett.
– Komolyan mondod, hogy itt szívsz, vezetés közben, egy idegen országban?
Patrick egy pillanatig értetlenül nézett rá, majd felhangosította a rádiót és újra énekelni kezdett. Néhány sor után maga elé mutatott az útra és szinte sértetten mondta:
– De hát egy lélek sincs erre!
Mark tovább bámulta saját tükörképét, majd lemondóan legyintett. Nehéz valakire haragudni, akivel úgy hasonlítanak egymásra, mint két tojás.
– Na jó, elég. Állj félre és cseréljünk helyet! – mondta aztán.
Ikertestvére egy szó nélkül félrehúzódott, kiszállt az autóból és kinyújtóztatta a testét. Mindketten némán haladtak el a motorház előtt az ellentétes irányba, de mikor egymás mellé értek, elmosolyodtak. Patrick beszállt, gondosan bekötötte az övét, majd felvette Mark korábbi pozícióját és csak annyit mondott:
– Azt kihagytad, hogy még a kocsi is bérelt. – Azzal az üvegnek döntötte a fejét és lehunyta a szemét.
Mark lehúzta az ablakot, mert a kocsi tényleg bérelt volt. Igaz, még jó sokáig nem adják vissza, de akkor is. Egy pillanatra sem ítélte el a testvérét, hiszen mindent együtt csináltak, és még senkinek sem lett baja egy kis vidámságból, de úgy érezte, néha elkél az atyai szigor. Noha egypetéjű ikrek voltak, Mark mindig magát érezte bátynak, és nem csak a néhány perc miatt, amennyivel korábban született. Magát sokkal józanabbnak gondolta, olyannak, aki odafigyel arra, hol vannak a határok, míg az öccse kifejezetten szerette átlépni azokat. Noha nem voltak tűz és víz, sőt, sok hasonló tulajdonságuk volt, Mark csodálta ezt a vakmerőségét – ami rá egyáltalán nem volt jellemző. Ő elégedett volt a megfontoltabb testvér szerepével, aki a kalandokat sokszor csak végignézi, de mindig ott van, ha kell. Ezt a kalandot viszont most együtt élik meg. Patrick ötlete volt, és annyira felelősségteljesen tudta felvázolni az elképzeléseit, hogy a szüleiknek nem maradt más választása, mint teljes mellszélességgel támogatni az utazást. Végül is, ahogy Patrick mondta, az elmúlt négy évben nem csináltak mást, csak minden komolyságot mellőzve átevickéltek az iskolán a tanévben, majd hajózgattak a barátaikkal a nyáron. De most elérkezett az egyetem vége, itt volt az ideje elszakadni ettől az állandó társaságtól és tenni valami olyat, ami hatással lehet a jövőjükre.
A valóságban persze az egész másról szólt. Történetesen egy mentőakció volt Mark kiszabadítására egy – Patrick szerint – nem működő kapcsolatból. Ahogy a testvérének kereken ki is jelentette, hányingere van a szépreményű Mrs. Kelly Nolantól, és ahelyett, hogy ölbe tett kézzel várná, hogy Mark a diplomája megszerzése után egy jó állással és egy mindenki által áhított menyasszonnyal akarjon megfelelni a környezete elvárásainak megszokásból, inkább megpróbál beledobni egy apró kavicsot az állóvízbe.
Marknak kicsit rosszul esett, hogy Patrick ennyire belelát, mert az igazat megvallva, hajlamos volt a járt utat választani puszta könnyebbségből, de mentségére legyen mondva, valóban boldognak érezte magát Kelly mellett. Viszont azt is be kellett vallania, hogy jól esett ez a kis távolság, és úgy gondolta, a hiányérzet még erősít is a kapcsolatán. Végül is ez még csak egy egyetemi románc, nem kérte meg a kezét és a lány nem is célzott a házasságra. Márpedig az biztos, hogy ha ő akart valamit, az előbb-utóbb ki is derült.
Ez az erdélyi utazás és a különlét például egyáltalán nem volt ínyére, amit nem is titkolt. Duzzogása, apró kis büntetései és a tény, hogy annyira látszott rajta, csatlakozni szeretne az utazókhoz, éppen azt az érzést keltették Markban, hogy itt most meg kell húzni egy határvonalat. Kitalált hát valami mesét a családi kötelékek megerősítéséről, a gyökerek fontosságáról, és viszonylagos békességben sikerült eljönnie Írországból. Végül is egy hónap nem a világ. A szüleik valamikor úgyis utánuk utaznak, akár csatlakozhat is hozzájuk, akkor meg csak pár hét az egész.
Gondolataiból a rádió recsegése riasztotta fel. Az út minősége egyre rosszabb lett, és ezt mintha az antenna is megérezte volna. Patrick is kiegyenesedett az ülésben és gondolkodás nélkül megnyomta a CD-lejátszó gombot, majd meg sem várva, hogy az is szakadozni kezdjen, kikapcsolta a készüléket. Marknak az ablakot is fel kellett húznia, mert az út, mintha csak elvágták volna, egyszerre földúttá változott, és szinte mindent beborított a felvert por.
– Még jó, hogy nem hallgattunk a hülye ötletedre, és jöttünk valami tető nélküli old timerrel, hogy hatásos legyen a belépőnk… – morogta, és egész felsőtestével rájátszott az autó okozta zötyögésre.
– Én mindjárt hányok – szögezte le Patrick, és egy pillanatra lecsukta a szemét. – Ha ez az egyetlen út vezet ebbe a kastélyba, nem sok látogatóra számítok a jövőben.
– Igazság szerint van egy kerülőút a másik irányból, – szabadkozott álságosan Mark – de azt olvastam az interneten, hogy mindenképp megéri erre jönni, mert páratlan a látvány.
Gyanakvóan a testvérére sandított, és igen jól mulatott magában, amiért az hasonlóan szedte a levegőt, mint egy vajúdó nő.
– Állj meg, állj meg, állj meg! – Szinte még csak lassított, amikor Patrick már kiugrott a kocsiból és eltűnt a derékig érő gazban. Mark belenézett a visszapillantó tükörbe, de feltételezve, hogy senki nem fog mögöttük felbukkanni, az út közepén hagyta az autót és ő is kiszállt.
– Jól vagy? – kérdezte fintorogva. Hangos krákogás volt a válasz. Mark leheveredett a fűre és a lemenő napba bámult, aztán amikor könnyezni kezdett a szeme, letépett egy vadvirágot, és rágcsálni kezdte a szárát.
– Azért ez a gyökérkeresés mégis jó dolog – kiabálta.
– Mi? – jött a hörgés a bokorból.
– Hát klassz, hogy eljöttünk ide. Fura, nem, hogy még sosem jártunk itt. Azért rendes ettől a Polli nénitől, hogy végül ránk hagyta a házát.
Patrick feje felbukkant a növényzetből, az alkarjával a száját törölgette.
– A jelen helyzetben én egyre kevésbé vagyok ebben biztos.
A kocsihoz ment és egy üveg ásványvizet vett ki a kesztyűtartóból. Elgondolkodva körülnézett.
– Szerintem ezzel is csak a nagyit akarta szívatni.
Mark könnyed ugrással felállt, és visszaindult ő is az autóhoz.
– Biztos ezer éve megbánta már, hogy összeveszett a testvérével. Ha a nagyinak nem is bocsátott meg, ez az örökség csak valami békülés-féle kell, hogy legyen.
– Hát igen, a legjobbkor.
Mark megpróbálta Patrick arcából kifürkészni, hogy ez vajon cinikus válasz volt a halál utáni békülés végett, vagy őszinte elismerés, amiért sikerült Kellytől megszabadulni legalább a nyár egy részére.
Már este volt, mire a kastélyhoz értek. A sok zötyögés és huppanó után a táj az idő múlásával párhuzamosan egyre csendesedett. A meredélyek dombokká szelídültek, és a szikkadt, napsütötte mezőket felváltotta a hűs fenyőerdő. A ház körül természetvédelmi terület volt, ahol az érintetlen növényzetben csak egy-egy fára festett turista-útvonal jel mutatott némi emberi beavatkozást. Mark vezetés közben az autó zörejét is igazi szentségtörésnek érezte.
Egy ideje már sejteni lehetett a birtok közelségét, mert a fák mögött néhány méterrel tömör kőkerítés húzódott. Egyszer csak előbukkant a semmiből és nyugodtan kísérte tovább a keréknyomokat. Épületet nem lehetett látni, úgy nézett ki, mintha a túloldalán háborítatlanul folytatódna a táj. A bejárat is teljesen váratlanul bukkant fel. A kőfal és az ösvény egyszerre enyhén elkanyarodott, és az autó reflektora egy hatalmas, kétszárnyú kovácsoltvas kapun világított keresztül.
Mark és Patrick épp kifelé kezdett leskelődni az ablakon, amikor a kapu mögött felbukkant egy futva közeledő fiú. Körülbelül velük lehetett egyidős, kezében gereblyét tartott, amit a közelben egyszerűen eldobott, és a kapu alján lévő zárral kezdett babrálni, hogy mindkét szárnyat szélesre tárhassa. Mialatt az autó áthaladt a bejárat vonalán, lekapta a sapkáját és azzal integetett, aztán fülig érő szájjal előre futott és maga elé mutogatott, valószínűsíthetően az épület irányába.
– Nem illene felvennünk vagy ilyesmi? – kérdezte kissé zavarban Mark.
– Én azt hittem, hogy ezek a kapuk már mindenütt maguktól nyílnak – mondta eltöprengve Patrick, miközben hátrafelé fordult az ülésen, mintha nem is hallotta volna.
Mark a szürkületen keresztül is látta, hogy a kerítés körüli vadregényes táj után a kert szépen gondozott. Az út melletti fasor mögött egy pillanatra kerek kis tó tűnt fel, amelyből egy hattyú figyelte őket. Rövid ideig az autóval párhuzamosan úszott, mintha követné, majd a tó széléhez érve visszafordult és útjára engedte az érkezőket. Mark remélte, hogy szelíd példány és később még lesz alkalma közelebbről is megtekinteni.
Ahogy továbbhaladtak, kirajzolódott az épület is, aminek állapota a kertéhez képest meglepően siralmas volt. Látszott, hogy megpróbálták rendbe tenni az érkezésükre, de terméskő fala sok helyen omladozott és a bejárat fölött is csak egy apró lámpa pislákolt. A faberakásos ablakokon a festék több helyen lepattogzott, a padlástér szintjén pedig az üveg is hiányzott belőlük. A csipkés kis tornyok ablakkeretei nyitva álltak az éjszaka előtt, ahonnan a denevérek ki-be szálldostak és köröztek az épület körül. Mark ezt kifejezetten ide illőnek és romantikusnak találta. Mindent összevetve lehetett volna sokkal rosszabb is a helyzet.
Patrickkel együtt kiszálltak az autóból és körbenéztek. A fiú, aki valahol lemaradhatott az ide vezető úton, most érte be őket, és erős akcentussal, de angolul köszönt.
– Jó estét! Az én nevem Forrás Mihály, mindenkinek csak Misi – és szinte összecsapta a bokáját, annyira tiszteletteljes akart lenni.
Patrick elmosolyodott, először a testvérére, aztán saját magára mutatva.
– Mark. Patrick.
Megköszörülte a torkát, majd magyarul folytatta.
– Örülünk a találkozásnak. És köszönjük, hogy ilyen későn is kinyitottad nekünk a házat! – Mark látta, hogy kicsit belepirult a mondatba, ahogy nem sikerült tökéletesen kiejtenie a szavakat, de a fiú elismerően füttyentett.
– Tudtok magyarul! Gyertek, biztosan elfáradtatok! Megmutatom gyorsan a házat és választotok szobát. A mamám meg küldött vacsorát, bár igazából rendelni is tudtok.
Mark kikerekedett szemmel a testvérére nézett. Egyáltalán nem volt biztos benne, hogy jól értette, amit hallott, nem csak, mert nem hitte, hogy az erdő közepére vacsorát rendelhetnek, de mert ez a Misi is olyan hadarva beszélt. Az azonban észre sem vette vendégei zavarát, láthatólag teljesen feloldódott, amiért az anyanyelvén társaloghat tovább, és szinte légvétel nélkül folytatta.
– Én vagyok itt a lovász. A kastélyhoz tartozik egy lovarda is, ami a Varságban van, ott szoktam dolgozni. Saját lovai már nem voltak a nagyságos asszonynak, de korábban egész ménes volt itt. Persze akkor én még nem is éltem. De a lovarda jó. Az egyik falusi férfi tart ott egy csomó lovat, a turistáknak, hogy kilovagoljanak, meg van egy kocsihajtó is, aki hintóval szokta körbevinni a környéken az érdeklődőket, majd kipróbálhatjátok. Itt is van egy hintó a fészerben, de az nagyon régi, az oldalára van borulva, a kereke is kitört, meg kellene csinálni. Csak a nagyságos asszony soha nem akarta. Meg persze vannak olyanok is, akik a saját lovukat tartják a lovardában, bérben. Onnan vannak a bevételek. Hát nem sok, de persze én nem látok bele a könyvelésbe. De biztos oka volt, hogy soha nem csinálhattam meg azt a hintót. Mondjuk én kicsinosítottam volna ingyen is, a magam kedvére.
Mialatt ez a szóáradat ömlött belőle, lassan oldalazott felfelé a kapu előtti lépcsősoron, vissza-visszanézve a látogatókra. A két fiú meglepetten és erősen koncentrálva követte, próbálták minél inkább felfogni a szavait.
– Szóval ez itt a főbejárat. Van egy másik is, oldalt, ott egy kis csigalépcső vezet fel a konyhába. És van egy szoba, aminek a teraszáról is le lehet menni a kertbe. Erre van a konyha! – És előresietett az egyik irányba, majd kinyitott egy ajtót. – Betettem az asztalra, amit a mamám küldött, meg bepakoltunk a kamrába is, ahová azon a kis lépcsőn kell lemenni. Csak hideg ételek, de van egy pizzéria, ami hajlandó ide is szállítani, ott a rendelős lap a falon! – Ezt olyan büszkén mondta, mintha személyesen intézte volna el, hogy így legyen. Aztán kicsit lehervadt a mosolya, ahogy az órájára nézett. – Persze ilyenkor már nem jönnek ki, de végül is pizzát bárhol, bármikor ehet az ember. Mondjuk itt most nem. – Újra csüggedt arcot vágott. Patrick megveregette a vállát.
– Bármi jó lesz. Csak mutasd meg a ház többi részét úgy nagyjából, és elleszünk.
– Oké. Nem lesz nehéz kiigazodni, nem olyan nagy az egész… – Majd nehogy sértőn hangozzék, amit mondott, hozzátette: – Mert csak vadászkastély. De annak egészen nagy. És szép.
Több egymásba nyíló szalonon is átvezette őket, megmutatta a korábban említett teraszos hálószobát, a könyvtár irányát, majd a folyosó végén áhítatosan kitárt egy kárpitozott ajtót és megállt a küszöbön. Mark lépett be elsőként és elismerően fordult körbe a szobában.
– Hát ez már valami! Gyönyörű ez a bútor! Biztosan nagyon régi! – Megérintette a szoba közepén álló robosztus ágy négy sarkánál felfelé nyúló, faragott oszlopok egyikét, és két karját kitárva hanyatt dőlt az ágyon. – Hulla fáradt vagyok!
– Ez volt a nagyságos asszony szobája – mondta halkan Misi. És még csendesebben hozzátette: – És itt találták meg az ágyában.
Patrick hangosan felröhögött, Mark pedig felugrott és kihúzta magát.
– Azt hiszem, a teraszos szobát választjuk, nem? Nekem az tetszett a legjobban!
Kifelé indulva egy pillanatra megállt az ajtó melletti komódnál. Fölötte egy kézzel szőtt fali szőnyegen lányok táncoltak egy tisztáson, virágkoszorúval a hajukban. Mellettük egy kis tó, egyikük épp egy benne úszó hattyú fejére helyezte a saját koszorúját. Mark alaposan megnézte a képet és a szépen kidolgozott arcokat.
– Idefelé a tóban is volt egy hattyú – bökött a madárra. – Mindig itt van?
– Hát, én még sosem láttam itt ilyet, nincs errefelé túl sok víz – vakargatta a fejét Misi. – A képen azok mind tündérek ám. Mert úgy tartják, hogy azok hattyú képében látogatnak el mihozzánk, és csak mikor emberi alakot öltenek, vetik le a hattyúleplet. De vannak őzek az erdőben! Az is jó.
Mark elismerően bólintott. Kevésbé az őzeknek, mint ennek a hozzáállásnak. A rövid idő alatt is azonnal szimpatizálni kezdett ezzel a Misivel, aki úgy tűnt, az életben mindennek örül. Patrick azonban inkább a gyakorlati problémákkal volt elfoglalva.
– Oké, én éhen halok. Kipakolni később is lehet, viszont szerintem azonnal együk meg az anyád cuccait. Maradsz?
– Hát, nem akarok zavarni – szabódott a fiú.
– Ugyan már! Hacsak nem vagy te is nagyon éhes. Csak vicceltem. Mesélhetnél nekünk közben erről a mi Polli néninkről. Biztos van egy ilyen nagyságos másik oldala is, amit mi nem ismerünk. – Azzal elindult vissza a konyha felé.
– Ti nem nagyon kedveltétek őt? – kérdezte gyanakodva Misi. Közben az asztal mellé állva komótosan elkezdett kipakolni a kosárból.
– Inkább úgy mondanám, hogy nem ismertük – mondta Patrick, és kivett egy rúd szalámit a fiú kezéből, kicsit felgyorsítva a folyamatot. – Bocs, de én tényleg baromi éhes vagyok! Ez mi?
– Karfiolkrém. – Patrick egy fintorral arrébb tolta az edényt, és az eredeti döntésénél maradt.
– A dédnagymamánk az ikertestvére volt – vette át a szót Mark, és kenni kezdett egy kenyeret a testvére által elutasított fehér pempővel. – Mint mi. Antónia és Apollónia szülei hamar meghaltak, de volt egy gyámjuk, az apjuk barátja, ha jól emlékszem, ugye? – A mondat felénél angolra váltott és már a testvéréhez intézte a szavait.
– Ühüm – Patrick teli szájjal bólogatott, aztán, mivel úgy vette észre, hogy Misi még követi a történetet, ő is ugyanúgy folytatta az egyszerűség kedvéért. – Amikor a dédnagymamánk 18 éves volt, terhes lett a nagymamánkkal, ettől a bizonyos gyámtól, aki aztán persze lelépett, úgyhogy a nagymamánkat Polli nénivel ketten nevelték. De a nagymamánk ötvenhatban elszökött Magyarországra valami forradalmi hevületében, onnan meg Írországba menekült és már ott házasodott össze a nagypapánkkal, aki szintén menekült volt. Szóval az anyukánk magyar, de az apánk ír. A nagyinktól tanultunk magyarul, irtó nagy arc az öreglány! Meg nyolc éves korunkig a dédnagymamánktól is, mert amikor a nagyszüleink letelepedtek, persze a nagymamánk maga után vitte őt is, úgyhogy velünk élt még haláláig. És hát hívták Polli nénit is, de ő meg nem jött, teljesen befordult, hogy itt maradt egyedül, pedig nem kellett volna neki – vonogatta a vállát. – Még a testvére temetésére sem jött el, pedig nagyi értesítette.
– Jó, mondjuk akkor már nyolcvan éves volt – mentegette Mark. – De a lényeg, hogy mi sose találkoztunk vele, és igazából meg voltunk győződve róla, hogy utálja az egész családot, amiért a nagyi lelépett és aztán elszakította a testvérétől is. Egészen döbbenetes, hogy ránk hagyta ezt az egész mindent!
– Hát ez nem semmi – summázta Misi magyarul, mint aki mindent értett, aztán körbepislogott. Szemmel láthatóan kényelmetlenül érezte magát, hogy most valami véleményt kéne mondania.
– Sajnos én nem sokat tudok ehhez hozzátenni. A nagyságos asszony – megrezzent a szempillája, mielőtt közvetlenebb hangnemre váltott –, a ti Polli nénitek nagyon elzárkózva élt. A mamámék nyolc éve dolgoztak neki, és csak annyit mondott magáról, hogy a testvére már meghalt, családja pedig a külföldi rokonait leszámítva nincs. A papám kovács, és itt a ház körül megszerelt neki ezt-azt, ha megbízta vele. Az anyukám főzött rá, de nem itt, csak otthonról küldte mindig, amit nekünk is csinált, meg vásároltunk is neki. Én négy éve dolgozom a lovardában, a papám szerezte nekem az állást. A néni mindig nagyon kedves volt, de távolságtartó. Nem nagyon mozdult ki itthonról. – A hangjából sajnálat csengett. Patrick szinte vigasztalóan válaszolta:
– Biztos nem volt rossz ember. Lehet, hogy hozott egy rossz döntést, amit már ezerszer megbánt, csak nem tudta, hogyan hozza helyre.
Misi arca felderült, mint aki megkönnyebbült ettől a végkifejlettől. Mintha csorba esett volna a hűségén, ha más következtetésre jutnak.
Közben befejezték a vacsorát. Patrick lelkesen érdeklődött a környék lehetőségeiről és kikísérte a vendéget, hogy behozza a csomagok egy részét. Mark kitelepedett választott szobájuk teraszára és a sötétbe révedt.
A terasz az épület hátsó oldalára nyílt, így innen először láthatta a kert azon részét, ami nem az erdő felé esett. Viszonylag közel volt a kerítés, ami, mint egy erkélykorlát magasodott az alatta meredező sziklák felett. A nagy szintkülönbség oka a sziklák alatt elnyúló mező, egy kiszáradt tómeder volt. Messzebb, az egykori túlparton apró szikrákként látszódtak a Varság fényei.
Az erkélyszerű kerítés két vége, ahol a birtok véget ért, mindkét irányban bástyákba futott, amik nyilvánvalóan soha nem funkcionáltak, mindössze az építész fantáziáját dicsérték. A két bástya távolabbi oldalán már újra az áthatolhatatlan kőfal folytatódott, ahogy azt kívülről is látni lehetett. A birtoknak ezt a furcsa, dobogószerű alakját a természet adta ugyan, de drámaian sikerült kihasználni az elkeskenyedő csúcsba elhelyezett vadászházzal, amely impozáns látványt nyújthatott egykor a tó vizéről is.
Patrick két whiskys pohárral a kezében lépett a teraszra, de Mark mielőtt megkérdezhette volna, hogy honnan szerezte őket, imbolygó kis fénypontot pillantott meg maguk alatt a kertben. Bár már szinte teljesen besötétedett, a jellegzetes sapka körvonala még felismerhetővé tette az alakot, aki a lámpást tartotta a kezében.
– Ez meg most mit csinál? – mormogta maga elé, és azonnal hallotta is a fellelkesült választ maga mellől.
– Eszméletlen, mi? Hazamegy! Ott! A sziklákból ki van vájva egy lépcsősor, és van egy kapu lent, a régi tó felé. Holnap mi is arra fogunk kimenni, és elmegyünk a sráccal kocsmázni! – Patrick eltöprengve belebámult a poharába. – Hát mit mondjak, na, tudták, hogy írek vagyunk. Csirió! – Hátba vágta a testvérét és bement a szobába zenét hallgatni.
Másnap reggel Patrick dudorászása keltette Markot. Egy kis dohányzóasztalnál ült és épp cigarettát sodort. Amikor meglátta, hogy a testvére nyitogatja a szemét, felugrott ülőhelyéről és elé lépett, hogy az orra alá dugja művét.
– Nem tudtam aludni, bocs. Apa felhívott és minden részletet tudni akart, szerintem egy órán keresztül nem tudtam letenni. Olyan lelkes, mintha legalábbis neki kerültek volna meg az elveszett rokonai, elképesztő tervei vannak. Kijössz? – azzal elindult a terasz irányába.
Mark felült az ágyban és megdörzsölte az arcát. A nyitott ajtón betörő friss levegő megborzongatta.
– Nádasdy-kastély? – kérdezte.
– Azaz! – jött a válaszkiáltás kintről.
Mark a szemét forgatva, de mosolyogva indult a testvére után. A család apai ága mindig is jómódú volt, szüleik megengedhették maguknak, hogy fenntartsanak egy lakást Budapesten, ahová az anyjuk és a nagyanyjuk időről időre ellátogattak, de néha az egész család megfordult Magyarországon. Néhány évvel ezelőtt egy ilyen kiruccanás alkalmával jutottak el Nádasdladányra, ahol az apjuk, a történelem megszállottja, megtekintésre érdemesnek ítélte a szóban forgó kastélyt. A Kanadába kivándorolt Nádasdy-család maradéka egy alapítványon keresztül működtette múzeumként az ingatlant. Amióta kiderült, hogy a fiúk örököltek, apjuk nem tágított az elképzeléstől, hogy valami hasonlót kell nekik is megvalósítaniuk.
Mark lehuppant a rossz állapotban lévő rattan fotelbe és megpróbált kényelmesen elhelyezkedni benne, majd átvette Patrick kezéből a cigarettát.
– Mondtad neki, hogy ez egyáltalán nem akkora? És hogy nem is igazi kastély?
– Mondtam, hogy egy ágyban kellett aludnunk. Kinevetett. Szerinte ez egy hosszú távú befektetés. Aztán hosszasan ecsetelte a méltó kulturális örökséget, a felnőtté válást és a felelősséget. Azt hiszem, ebben a sorrendben.
– Az biztos, hogy a nevét nem írhatjuk ki a kapura: Csapás. Miféle ember épít magának házat ilyen névvel? – Mark kényszeredetten elnevette magát, ahogy felidézte kettejük arckifejezését a végrendelet felolvasásának abban a pillanatában, amikor megtudták, hogy egy sorscsapást örököltek. A nagymamájuk szerint ez csupán valamilyen furcsa vezetéknévre utalt, és a kastély az építtetője után kaphatta a Csapás-villa elnevezést.
– De elszóltam magam, hogy van egy beázott könyvtár – vágott bűnbánó képet Patrick.
– Bakker!
– Hát, én javasoltam, hogy egy Drakula-szálloda jobb befektetés lenne, de állítólag olyan már van, és nem is ez az autentikus helye. Az itteniek valami más dolgokban hittek, a vámpír-cucc csak a szláv területeken megy, hiába az a népszerű manapság.
– Látom, ki lettél okítva – ásítozott Mark.
– Viccelsz? Nem is értem, mit vár tőlünk. Úgy értem, tudom, hogy nem sok mindent csináltam az elmúlt években, de ha azt akarja, hogy felelősséget vállaljak, akkor ennek az egésznek nem így kellett volna kinéznie. Hiszen már minden elő volt készítve, mire ideértünk. Az egész átvételt elintéztük egy meghatalmazással, a Forrás családot meg előre kifizette év végéig. Nekünk nem maradt más hátra, mint hogy kitakarítsunk és könyveket katalogizáljunk.
– Te is tudod, hogy ez nem így van – csitította Mark. – A meghatalmazásra szükség volt, mert Polli néni nem várta ki a nyári szünetet, hogy meghaljon. Ki jött volna ide februárban? Forrásék meg legalább rendben tartanak azóta is mindent. Ráadásul itt nem csak rólad van szó! Sértő, hogy kifelejtesz az eddigi felelőtlen életvitelből! – és mielőtt visszanyújtotta volna a cigarettát, meggondolta magát, és még egyszer mélyen beleszívott.
– Ugyan, mindenki tudja, hogy te rendben leszel – Patrick ezt szinte csak magának mondta. Nem tűnt féltékenynek, és Mark igazából úgy sejtette, az apjuk hozzáállása sem okozott valós felháborodást benne. Ami azt illeti, kényelmes amiatt háborogni, hogy túl könnyű dolguk van. Ismerte annyira az öccsét, hogy tudja, esze ágában sem lett volna idejönni dolgozni nyárra.
– De egyébként, ha így érzel – világított rá erőlködve Mark, miközben a levegőt próbálta benntartani – tervezzük meg a programot. Kezdjünk el utánajárni, hogy mennyiért lehetne megcsináltatni a házat, hívjunk ide egy szakembert, hogy ez a könyvgyűjtemény ér-e egyáltalán valamit, javítható-e, nézzük meg a kertet…
– Hó-hó! – Patrick megadólag feltette mindkét kezét. – Én igenis elkezdtem utánajárni dolgoknak! – azzal az asztalon lévő tabletre bökött és a testvére felé fordította. – Kettőt mondok: sziklamászás és off road motortúra. Kössünk üzletet! Hajlandó vagyok elismerni, hogy tudsz majdnem olyan felelőtlen lenni, mint én, ha egy hétig nem említesz semmit, amit kellene csinálni!
– Egy hétig?
– Igen – bólintott. – Egy hét móka, ami belefér… – grimaszolt egyet – ami itt elképzelhető. Aztán elkezdünk foglalkozni a házzal is, persze csak szép, normális tempóban. Az én tempómban.
– Nekem jó – vonta meg a vállát Mark. – A hét végére könyörögni fogsz, hogy csináljunk valami értelmeset is, hogy minél előbb itt hagyhasd ezt a porfészket és vízre szállhass, még Kellyvel karöltve is.
– Meglátjuk – monda Patrick, és nyomatékosan eloltotta a tövig égett cigarettát.
Viszonylag jólfésült – bár nem hibátlan szöveg. Nekem talán túl bőbeszédű, de nem tudom eldönteni, hogy ez ízlés dolga, vagy a szerkesztők is így gondolják majd, ha a kezükbe kerül. Logikai baki nincs benne, viszont a lényegről még keveset tudunk meg a bevezetésből. Azt megkérdőjelezném, hogy egypetéjű ikrek esetében az írás ábrázolt sok különbözőség valóban lehetséges-e.
Néhány dolog a bő lére eresztett szövegen kívül is zavar. Ma már szerintem Erdélyben sem szólítanak senkit nagyságos asszonynak. Azután megtaláltam a majdnem pallérozott szövegek egyik rémét, az „egy” határozatlan névelőt vagy számnevet a kelleténél többször – mint sokaknál olvasható. A magyar nyelv sajátossága, hogy irtózik a felesleges ismételgetéstől. Ha a határozott névelőt nem írjuk a főnév elé, azonnal határozatlanná válik, és felesleges kiírni az „egy” névelőt, csak kiemelt esetben van rá szükség. Számnévként is spórolhatunk vele, a magyarban, ha nem teszünk valamit többes számba, akkor biztosan egyről beszélünk. A szemelvény közepén találtam három mondatot, ahová sikerült ötször beilleszteni az „egy”-et. Az ötből egyik sem igazán fontos, de három biztosan felesleges. „Kifelé indulva egy pillanatra megállt az ajtó melletti komódnál. Fölötte [egy] kézzel szőtt fali szőnyegen lányok táncoltak egy tisztáson, virágkoszorúval a hajukban. Mellettük [egy] kis tó, egyikük épp [egy] (a) benne úszó hattyú fejére helyezte a saját koszorúját.” Megjegyzem szerintem ezzel a résszel a kelleténél éppen eggyel több bőrt nyúztál le erről a látványról.
Meg kellett néznem az író nevét, miután elolvastam a részletet, először azt gondoltam, hogy férfi az író. Érdekes, hogy nő létedre férfi főszereplőket választasz. A szöveg szépen megírt, én nem találtam benne zavaró hibát. Bevezeted az olvasót a történetbe, annyi infót adsz át, amivel fent tudod tartani az érdeklődést. Innen még bármerre kanyarodhat a mese, én romantikus regényre tippelek… Összességében tetszik, gratulálok!
Szia! Az utolsó részlethez hasonlóan kellemesen indul a te történeted is. Bennem a jobban sikerült Nora Roberts könyvek hangulatát idézte,azokat pedig régen nagyon szerettem. Gratulálok a kikerüléshez, olvasni fogom a folytatást is!
Üdv,
Judit
Kedves Rita!
Eddig ez a részlet tetszett a legjobban, bár a szövegből én is húznék itt-ott. Nekem bejött az info adagolás, hogy néhol csak sejtetsz dolgokat, ezzel felkeltetted a kíváncsiságomat.
Ami nekem fura, hogy a lovászfiú ugyan nagyságos asszonynak hívta az elhunyt asszonyát, az örökösöket azonnal letegezte, ha mégoly fiatalok is. Értem, hogy az angolban ez nincs megkülönböztetve, de a jelenet egy részében magyarul beszéltek. Így ez kimondottan zavart, hiszen idegenek voltak ott.
Egyébként tényleg tetszik, és remélem, olvashatom tovább. Gratulálok! 🙂
Ez a második történet, amire azt írhatom, hogy tetszett. 🙂
Találtam benne pár hibát, ahol a szóhasználattal baj van, de ezek nem zavartak különösképpen.
pl: …Mark mindig magát érezte bátynak, és nem csak (amiatt) a néhány perc miatt, amennyivel korábban született.
vagy: Megmutatom gyorsan a házat és (aztán) választotok (választhattok) szobát.
Szerintem nyugodtan hívhatták Polli nénit a környéken nagyságos asszonynak, bár az igaz, hogy mostanában ez inkább pejoratív értelmű.
Nekem tetszettek a leírások is, néha éreztem csak kicsit soknak. De 1-2 szó kihúzásával ez bőven korrigálható.
3 dolgot nem értek csak.
1. Patrick miért megy zenét hallgatni miután Misi elmegy? Nem fáradt? nem akar aludni? 🙂
2. Annyira zötykölődött a kocsi, hogy rosszul lett?
3. Mikor Misinek bemutatkoznak én azért kicsit meglepődnék, hogy olyan egyformák. Ok, ikrek mindenütt vannak, de talán mégis. Nekem ez olyan önkéntelen reakció lenne.
De mindezek ellenére gratulálok, hogy sikerült elnyerned az érdeklődésem és várom a folytatást! További sok sikert!
Sziasztok! Köszönöm mindenkinek a hozzászólásokat és a biztatást! Remélem, találkoztok még következő részlettel is, ami (végleg) meggyőz Benneteket a további olvasásról!