Erion Kay: Mellékhatás

Az ellenállhatatlan erő a bokor mélyére penderítette. Odakintről ordítozás, fémes, csattogó hang hallatszott. Szédelegve emelte fel a fejét. A hasán feküdt a csupasz földön, felette sűrű növényzet. Arca égett a karcolásoktól, sajgó teste ezernyi sebről adott hírt. Zavartan körbenézett, odakint csata dúlt.

Fogalma sem volt, hol van.

Ekkor megragadták a két bokáját és durván kirántották a bokorból. Újabb fájdalmas sebeket szerzett, ahogy az ágak végigszántották a hasát, mellkasát. Észrevette, hogy mobilja kicsúszott a zsebéből, és ösztönösen utánanyúlt. A jobb combjába heves fájdalom nyilallt.

– A gyáva mocsok, bemászott a bokorba!

Az életösztöne segítette. Hátára dobta magát, és felkészült, hogy védekezzen. A férfi, aki fölötte állt, döbbenten meredt a kezében tartott mobiltelefonra. Alex látta, hogy kardjáról csöpög a vér. Aztán a pillanat elmúlt, a harcos elemi erővel támadott, kardjával lefelé döfött. Alexnek mindig jók voltak a reflexei, most is ez mentette meg. Oldalra gurult, miközben ellenfele ordítva próbálta átszúrni. Még tovább hengeredett, de nem voltak illúziói. Tudta, hogy az élete csak pillanatok kérdése.

– Állj!

A határozott hang a távolból jött, és az életet jelentette. A támadás abbamaradt, de rémülete nem múlt el. Körülötte fura kinézetű férfiak álltak, kezükben kard, hátukon íj, testükön egységes színű, régies ruházat és fekete bőrvért. A földön, elképzelhetetlen kegyetlenséggel leölt holttestek hevertek. A látvány megdöbbentette. Lihegve felült, és ösztönösen hátrálni próbált, aminek újabb fenékre esés lett a vége. Többen felnevettek.

– Ki vagy te? – hallotta ugyanazt az erőteljes hangot, ami az imént megmentette az életét. A tekintélyt sugárzó férfi közelebb lépett, és áthatóan fürkészni kezdte az arcát. Öltözete hasonló, de díszesebb volt, mint a többieké. – Emlékeztetsz valakire. Talán levágták a nyelvedet, hogy nem válaszolsz?

Hirtelen vállba taszították.

– Állj fel, ha a hercegi fenség hozzád szól, félkegyelmű!

Alex szédelegve felállt. Úgy érezte, ez valami rossz álom. Szembe nézett a herceggel. Nem tudta, mit keres itt, nem tudta, hogy került ide, nem értett semmit.

– Ha érted a nyelvünket, áruld el, mi ez nálad? – mutatott a kezében tartott mobiltelefonra.

Alex lenézett, és felemelte. A mozdulat kisebb riadalmat váltott ki, a harcosok hátraléptek és kardjukat maguk elé emelték.

– Ez? – kérdezte értetlenül. – Csak egy telefon. – Megnyomta az oldalgombját, mire a képernyő kivilágosodott. A hatás frenetikus volt. A herceg kardot rántott, a katonák felbőszült fenevadakként ugrottak előre. Alex döbbenten kapkodta a fejét. Csak a legutolsó pillanatban állította meg őket a hercegi kiáltás.

– Vigyétek a többihez! – hangzott a kurta parancs. – Azt pedig vegyétek el tőle.

Mialatt a két kezét gúzsba kötötték, észrevette, hogy nem ő az egyetlen fogoly. Többségük sebesülten gubbasztott a harcosok gyűrűjében. Szedett-vedett ruházatuk merő ellentéte volt fogvatartóik egységes vértjének. A levegőt betöltötte a mosdatlanság bűze és a vér átható szaga. A csapat indulásra várt; lovaik patái tompán dobbantak a talajon, a lószerszámok megcsörrentek, lovasaik kurjongattak. A foglyokat felrángatták, és futószáron egy-egy ló mögé kötötték. Alex alig akarta elhinni, hogy vele is ezt teszik. Aztán, amikor a lovasok elindultak, megkezdődött az ámokfutás. Csuklóját percek alatt felsértette a durva kötél, ahogy összekötözött kézzel próbált lépést tartani. Ha valaki elesett, a lovas egy darabig még húzta; aki nem bírt felállni, azt szó nélkül leszúrták.

Alex nem akart a sorsukra jutni, egyszer mégis elesett. A lovas vonakodva megállt, és visszanézett. Alex térdén, könyökén cafattá vált a bőr, szemét ellepte a kosz, poros arcán véres mocsokká kenődött a verejték, ahogy összekötözött, sebes csuklójával megtörölte. Felállt, mire újra kezdődött minden. Most adott hálát magának, hogy mindig nagy hangsúlyt fektetett a testedzésre. Nagyjából fél óra telhetett el, de lehet, hogy kevesebb; az időérzéke eltompult. A csapat egy jókora sátortáborhoz ért. A foglyok közül öten haltak meg ezalatt.

Ha nem ilyen előzményekkel látja meg a tábort, azt hitte volna, hogy egy középkorban játszódó filmforgatás kellős közepébe csöppent. De hiányoztak a díszlethez tartozó modern elemek, a kamerák, az autók, a lakókocsik, maga a filmes stáb. Ellenben itt volt a kegyetlen bánásmód, a gyilkos fegyverek, a halottak és a sebesültek. Az egész vérfagyasztóan valódinak tűnt, pedig Alex tudta, hogy ez nem lehet valóság. Nem olyan rég még a kocsijában ült, a Nápoly felé vezető A1-es autósztrádán, mellette Lucilla, a gyönyörű menyasszonya, akivel épp Amalfiba tartott a szüleihez. Talán meghalt, és ez itt a túlvilág? Biztos, hogy a pokol! Más nem lehet! Akkor viszont mire volt jó az a sok templomba járás?

A tábor közepén, a szikes, kiszáradt földön kellett ülniük. Néhány fegyveres őr vigyázott rájuk, mialatt a nap kegyetlen sugarai tompítatlanul záporoztak a fejükre. A szomjúságtól kezdett taplóvá száradni a nyelve, víznek viszont hírét sem látta. Fogolytársai lehajtott fejjel gubbasztottak, láthatóan nem reménykedtek semmiben. Bosszantotta, hogy elvették a telefonját, mert így nem tudott hívni senkit, hogy segítséget kérjen.

– Hé, te! ­– A hang nyers volt és ellenséges. Egy frissen érkezett katona nézett felé. – Állj fel!

Először nem volt világos, pontosan kinek szól.

– Igen te, félkegyelmű! Vonszold ide a magad!

Vele együtt egy másik fogoly is felállt és elindult. A katona egy mozdulattal leütötte, aztán Alex felé intett. A tábornak egy távoli, nyugalmasabb részébe vezették, ahol sokkal nagyobb sátrak álltak, melyek kicsit a török szultán egykori, pompás sátraira emlékeztették. A felettük terebélyesedő liget fái jótékony árnyékot vetettek a sátrak előtt álló, kisebb csoportra. Alex felismerte köztük a herceget, aki több, hadúrnak látszó személy társaságában beszélgetett, miközben felé mutogatott. A zord harcosok között egy oda nem illő alakot vett észre. Nem akart hinni a szemének.

Egy nő?!

Öltözete hasonlított az őt körülvevő tisztek viseletére, viszont karcsú, törékeny alkata, és hullámokban leomló szőke haja messziről megkülönböztette tőlük.

Egy csipetnyi mennyország a pokolban! A látvány megmagyarázhatatlan bizakodással töltötte el, és azt remélte, hogy a fordulat végre pozitív változást hoz. A nő elmélyülten társalgott a herceggel, aki láthatóan egyenrangú félként kezelte. Oldalról és kissé hátulról látta, így az arca rejtve maradt. Aztán amikor megfordult, Alexben benne rekedt a levegő.

– Lucilla?!

Hátulról úgy hátba vágták, hogy elterült a földön.

– Akkor szólj, ha kérdeznek, félkegyelmű!

A füves talaj alig tompította az esés erejét, felsebzett könyökébe és térdébe fájdalom nyilallt. Összekötözött kezével nagy nehezen talpra tornázta magát. Mikor végre ismét képes volt felegyenesedni, sugárzó, női szempár tekintett rá. Kutakodva fürkészte az arcát.

– Emlékeztetsz valakire. Találkoztunk már? – Tiszta, csengő hangon szólt, ami Alexben olyan érzelmeket korbácsolt, hogy maga is meglepődött. Hirtelen nem tudta, mit higgyen, elbizonytalanodott, mert szerelme vonásait látta maga előtt, eszével mégis tudta, hogy ez lehetetlen.

– A beszéd nem a kenyere – jegyezte meg a herceg. – Válaszolj a húgomnak, ha jót akarsz.

Alexnek fogalma sem volt, mit kellene mondania. Csak nézte a kék szempárt, és egyszerűen feloldódott benne. Hátulról az őr közelebb lépett, hogy szóra bírja, de elég volt egyetlen pillantás a nő részéről, hogy hátrahúzódjon. A zavarba ejtő szempár újra rá szegeződött. Úgy döntött, hogy kockáztat.

– Alex vagyok, nem ismersz meg?

– Nem ismerek Alex nevű férfit – tűnődött a hercegnő. – A sok vér és kosz eltakarja a vonásaidat, mégis úgy érzem, találkoztunk már. Pedig a ruhád… olyan fura, a viselkedésed szokatlan, nem illik a hordába, ahol a bátyám rád talált. Úgy beszélsz, mint egy nemes, mégis a bokorba menekülsz a harc elől.

– Nem tartozom a hordához és nem menekültem a bokorba – vörösödött el Alex. – Csak odakerültem… valahogy…

Többen pukkadozni kezdtek a visszafojtott nevetéstől. Alex zavartan lesütötte a szemét.

– A gyávák emlékezete olykor kihagy! – gúnyolódott ismét a herceg.

– Nem vagyok gyáva… És nem tudom, hogyan kerültem a bokorba! Inkább azt árulják el, maguk kicsodák! Miért hordanak középkori ruhát, és miért öldösik az embereket?

– A zangori szűzre, ember! Honnan szalajtottak téged? Azt sem tudod, hogy a mauri királyság hercegi vadászatát zavartátok meg?

– Bocsánat… Bizonyára ismernem kellene a mauri királyságot, de…

A herceg előrelépett és távolabb taszította Alexet a húgától.

– Ha tüstént nem mondod el, honnan jöttél, és ki küldött, istenemre, tüzes vassal szedem ki belőled! Kém vagy?

– Dehogy vagyok kém! Nápolyban születtem és Rómában élek. A szüleimhez utaztunk Amalfiba, aztán egyszer csak ide kerültem.

– Nem ismerek ilyen királyságot, sem birodalmat.

– Ezek nem királyságok… Atyaúristen! Visszakaphatnám a mobilomat?

– Furcsán beszélsz, félkegyelmű! Nem értem a szavaidat.

Alex kezdett komolyan pánikba esni.

– Elvettetek tőlem egy kis dobozt. Azt szeretném visszakapni.

– Azt? Dehogy kapod! Még valami fondorlatos varázslatot művelsz vele.

– De az csak egy tel… Az egy olyan készülék, amivel másokkal lehet beszélni.

– Mondom, hogy varázsdoboz!

Ekkor előrelépett a hercegnő.

– Adjuk vissza neki!

– Veszélyt látok benne, Lucia! Nem tudhatjuk, mit fog vele művelni.

A név hallatán Alex elhűlve bámult a nőre. A neve majdnem ugyanaz, mint Lucilláé.

– Én kíváncsi vagyok, hogyan beszél vele másokkal.

– Ám legyen! – adta be a derekát a herceg. Fejével intett, mire egyik embere apró zsákot vitt oda Alexhez. Kibontotta és a férfi elé tartotta. Láthatóan nem akarta megfogni azt, ami benne volt.

Alex tüntetően felemelte az összekötözött kezét. A herceg bólintott, mire eloldozták. Benyúlt a zsákba, és érezte, hogy mobilja ismerősen simul a tenyerébe. Ahogy kivette, négy hátrafeszített íj szegeződött rá. Mielőtt bármit tett volna, figyelmeztetően felemelte a kezét.

– Lehet, hogy hangot ad ki – magyarázta nyugodt hangon –, sőt, fénye is lesz, de ez nem jelent veszélyt senkire!

Feszült várakozással figyelték, ahogy hüvelykujjával simogatja az előlapot, Végül elkeseredetten felnézett.

– Nincs térerő, sem GPS jel, sem internet. Nincs semmi! – Remegő kézzel végigsimított a homlokán. – Ez így használhatatlan. – Zsebre akarta tenni, de észrevette, hogy a feszülő íjak megremegnek. Alex mozdulata megtört. Óvatosan felemelte, és odanyújtotta a hercegnőnek. – Tessék, visszaadom. Csak hogy megbízzatok bennem.

– Lucia, meg ne fogd! – kiáltott a herceg. – Ez varázslás! – A nő egy pillanatra visszarántotta a kezét, majd tétován ismét érte nyúlt. Félelemmel vegyes érdeklődéssel tapintotta meg a simaságát, aztán a zsákot tartó katona felé nyújtotta és puhán beleejtette.

– Szeretném, ha megfürödne. Adjatok rá rendes ruhát! Látni akarom az arcát – mondta, majd megfordult, és eltűnt a hercegi sátorban.

Alex tisztán, helyi viseletbe öltözve, dobogó szívvel állt meg a hercegnő sátrának bejáratánál. A nyílást takaró függöny félrelendült, és a herceg jelent meg előtte. Ahogy Alex arcára esett a pillantása, megdermedt, aztán egy intéssel elküldte a két kísérőt. Ismét ránézett Alexre, és csak ennyit szólt.

– Kövess!

A hercegnő odabent várta. Ahogy meglátta Alexet, a lába megroggyant, szája elé kapta a kezét, és olyan hangot hallatott, mint aki a sikolyát próbálja elfojtani. Bátyja odasietett, megragadta a kezét, és átkarolta a derekát.

– Csak véletlen lehet! Eltemettük! – próbálta nyugtatni.

Lucia rémülten kapkodta pillantását, hol a bátyjára, hol pedig Alexre. Olyan sápadt volt, mint aki mindjárt elájul.

– Kérlek, szedd össze magad! Ez nem ő!

Elismerésre méltó önfegyelemmel próbált nyugalmat erőlteti magára, mélyeket sóhajtott, majd gyors mozdulattal megtörölte az arcát, végül újra Alexre nézett. Szája szegletében zavart mosoly bujkált.

– Bocsáss meg… Jól vagyok, csak… Kérlek, lépj beljebb. Nem vagy éhes?

Gyomra korgott az éhségtől. Inni kapott már, de ételt még nem adtak neki.

– Köszönöm, szívesen elfogadom.

Húga egyetlen pillantására a herceg elindult, aztán megtorpant.

– Mehetsz, ne aggódj! Hozass neki asztali terítéket is. Látni akarom, hogyan bánik vele.

– Ne felejtsd el, ő nem ugyanaz! ­– emelte fel figyelmeztetőn az ujját a herceg, aztán kilépett a sátorból.

Egyedül maradtak. Lucia közelebb sétált, tekintete áthatóan fúródott Alex szemébe. Pillantása lesiklott az arcára, szájára, majd még lejjebb, a testére.

– Áruld el – kezdte óvatosan ­–, ki vagy valójában?

– Eddig sem hazudtam. A nevem Alex Casarini, és a menyasszonyommal Amalfiba tartottunk az autópályán. Valami történhetett, mert ezután csak arra emlékszem, hogy itt vagyok.

A hercegnő lágyan megrázta a fejét.

– Olyan szavakat használsz, melyeknek nem ismerem a jelentését. Kérlek, mesélj a kedvesedről.

Alex nyelt egyet. Hogyan mondja el? Úgysem hinne neki.

– A neve Lucilla, és már biztosan aggódik értem. Hasonlít rád.

– Mennyire hasonlít?

– Nagyon. Mikor megláttalak, azt hittem, ő áll előttem.

Lucia összeszorította a szemét, elfordult, hogy Alex ne lássa.

– Teremtőm… hogy lehet ez?! – Remegő hangja kétségbeesésről árulkodott.

– Nem szeretnék tolakodó lenni – szólalt meg Alex részvéttel telt hangon –, de megkérdezhetem, mi történt?

Lucia ránézett, öklét a szájára szorította, szeme könnytől csillogott.

– Ismertem egy férfit – mondta fátyolos hangon. – Két éve halt meg egy csatában.

– Őszintén sajnálom. Úgy sejtem, szeretted.

A hercegnő már nem bírta visszatartani a könnyeit.

– Igen!

– Csak nem hasonlított… rám?

Lucia megrázta a fejét.

– Nem. Nem hasonlított. Pont olyan volt, mint te.

Az étkezés csendben zajlott; a herceg visszatérte után már nem beszéltek erről. Alex érezte, hogy az elmúlt percekben láthatatlan, megfoghatatlan szál szövődött köztük. Furdalta a lelkiismeret, mert Lucillára gondolt, ugyanakkor észrevette Lucia szemében a reménnyel telt várakozást, ami a következő pillanatban porrá omlott.

– Szeretnék visszamenni ahhoz a bokorhoz – szólt hirtelen Alex. – Talán visszajutok oda, ahonnan jöttem.

Lucia kezében megállt a villa. Merev tekintettel bólintott.

– A katonáim visszakísérnek. Már sötétedik, veszélyes ilyenkor az erdő.

Nem búcsúztak. Annyira fura lett volna. Mégis olyan volt, mint egy örök elválás. Alex elindult, Lucia pedig könnyek nélküli tekintettel kísérte végig, míg el nem nyelte az erdő sűrűje.

– Csakhogy magadhoz tértél, fiam! Túl vagy rajta, hallasz engem? Alex, az apád vagyok, nyisd ki a szemed!

Bántó fény szúrt a szemébe, valamit csöppentettek bele, amitől teljesen ki tudta nyitni. Apja arcát látta, aztán megint a fényt. Majd egy fehér köpenyes nőt.

– Kapcsoljátok le, zavarja ez a nagy fény! Fiam hallasz? Mondj valamit!

– Apa, te vagy?

– Én vagyok, mondom!

– Olyan fura helyen jártam. Egy táborban, sátrak között. Ott volt Lucia. Vagyis Lucilla. Annyira szép volt…

– Fiam, ez valami mellékhatás lehet – hallotta apja kijózanító hangját. – Helikopterrel hoztak be. Végig eszméletlen voltál. Megműtöttek, de meglátod, megint olyan leszel, mint régen.

– Hol vagyok? – A plafont nézte, nem látott semmit maga körül.

– Kórházban vagy! Biztonságban! Hála az égnek, túlélted!

– Micsoda? Mit?

– Alex, drágám, annyira boldog vagyok, hogy élsz! – Édesanyja elsírta magát a megkönnyebbüléstől.

– De hát mi történt?!

– Nem emlékszel? Autóbalesetet szenvedtetek az A1-es sztrádán.

Alexnek percekbe telt, míg felfogta a szavak értelmét.

– És Lucilla? – Felkapta a fejét, de a hátába fájdalom nyilallt. – Lucilla hol van?

Rövid csend után az anyja suttogó hangját hallotta.

– Most még nem mondhatjuk el. Meg kell várni, míg felépül.

– Anya, mindent hallok! Mit nem mondhattok el?!

– Fiam! – hajolt fölé az apja. – Most erősnek kell lenned! – Érezte, hogy keményen megszorítja a kezét. – Csak te élted túl, egyedül te.

– Mi? Hogy érted ezt?

– Lucilla meghalt!

Hosszú idő után, mikor ismét képesek voltak megszólalni, Alex felemelte a fejét. Ránézett az apjára.

– Mielőtt elmentek – nyögte elhaló hangon –, a mobilomat rakd a kezem ügyébe, hogy elérjem. Látni akarom az arcát.

– Drágám, a mobilod nincs meg – hallotta az anyja hangját. – Elveszett.

– Kértem, hogy keressék meg, mert tudtam, hogy fontos neked – mondta feszülten az apja –, a fényképek miatt. De vagy magába darálta az autóroncs, vagy elemelte valaki. Nem hiszem, hogy valaha meglesz.

Alex lassan kifújta a levegőt, ahogy óvatosan visszaereszkedett a párnára.

– Megvan az – súgta maga elé. – Ott maradt Luciánál.