Erion Kay: Mauri legenda (részlet)

A VII. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

*

1.

A nap lemenőben volt, mikor megérkeztek Pendorba. Luciát máskor ámulattal töltötte el a legendás jósda látványa, most viszont a lelkét mardosó kétség, és a vállára nehezedő teher mindent elnyomott. Egész nap lovagoltak. Csapatával baj nélkül átvágott Thessonar tartományain, majd az amazonok uralta Ponga-fennsíkon. Elcsigázott volt, minden porcikája pihenésre vágyott, ám tudta, a java még csak ezután jön. Hátrafordulva végigpillantott csapatán, de a mauri testőrökön a fáradtság jele sem látszott. Büszke volt rájuk! Tudta, hogy szakmája színe-java sorakozik mögötte, és bármikor az életüket adnák érte. Viszont még nem ismerhették a titkot, ami őt lassan az őrületbe kergette.

A hatalmas sziklafal tövében eltörpültek Pendor robusztus falai. Ott fent, a sziklahegy belsejébe vájt üregekben már kigyulladtak az esti fények, az apró réseken át fáklyák pislákoltak a végtelen sztyeppére. A fal és a hegy között elterülő városnak csak a felső része látszott a magas bástyák miatt, de közelről még annyi sem. Pendor a falak előtt állva bevehetetlen erődnek tűnt.

A várárokban víz helyett száraz kóró tenyészett, és a masszív kapuhíd leeresztve várta, hogy csapatával átkeljen rajta. A kapuőrök uralkodónak kijáró tisztelettel fogadták, miközben lovaik patái végigdobogtak a híd deszkáin.

– Üdvözöllek, fenség! – Lailo lépett eléjük, az orákulum első szolgája. Lucia emlékezett rá évekkel ezelőttről. A férfin alig látszott az idő múlása. – Kívántok vacsorázni?

– Egy falat sem menne le a torkomon – válaszolt Lucia, miközben leszállt a lováról. – Viszont a csapatom éhes, hálás lennék, ha gondjukat viselnék. Az orákulum tud fogadni?

– Nagyasszonyom a türelmedet kéri. Addig talán mégis kóstold meg a vacsorát. A szakácsunk kifejezetten a tiszteletetekre készítette.

Luciát bosszantotta, hogy várnia kell, de igyekezett udvarias maradni.

– Akkor nem illik visszautasítani – mosolygott rá a férfira.

A nap már csaknem lebukott, de fénye még ott ragyogott a nyugati horizont vöröslő felhői között; a város szűk utcái árnyékba borultak, csak a tágas főtér, és a magasra felnyúló várfalak részesültek az utolsó sugarakból. Mialatt a mauri csapat kényelembe helyezte magát a fogadó előtti padokon, Lucia szintén leült az egyik asztalhoz. Úgy tűnt, ez is nekik van előkészítve. A fogadó étkezőjébe akkor sem fértek volna be, ha az történetesen üresen áll, most viszont a kiszűrődő hangokból ítélve teltház volt. Egyedül érezte magát, főleg így, hogy külön asztalt kapott. Az uralkodói család sarjaként illett némi távolságot tartania a katonáitól, de most pont nem a magányra vágyott. Szülei váratlan elrablása és a titok, amire pár napja fény derült, teljesen felkavarták. Most, hogy tétlenségre kárhoztatták, szinte elviselhetetlenné vált a várakozás.

Frissen sült báránycombot kaptak, húsa szinte levált a csontjáról. A katonák falták, Lucia csak piszkálta a villájával. Merthogy itt villát, meg kést is adtak, nem úgy, mint Menedék legtöbb városában, ahol kézzel ettek. Az étel illata csábította, néhány falatot magába gyűrt, de a gombóc, amit a torkában érzett, nem engedte, hogy többet egyen. Aggódott a szüleiért, aggódott, mit mond majd az orákulum, aggódott, találnak-e megoldást, és ha találnak, vajon elég erős lesz-e, hogy megoldja? Annyira szerette volna, ha most valaki mellette áll, átkarolja a vállát, és bíztatóan a fülébe súgja: ne félj, túl leszel rajta! Édesanyja szavajárása csengett a fülében. Mindig ezt mondogatta, ha megoldhatatlannak tűnő akadály előtt állt. De ő most Zadora foglya. Selva talán. A herceg jelenléte most megnyugtatná, bár az örökös féltése korábban valósággal megfojtotta. Ezért is váltak el az útjaik.

Beesteledett. Az asztalokon mécsesek égtek, a fogadó falára tűzött fáklyák bevilágították az egyre vidámabban iszogató maurikat. Lucia irigyelte őket a gondtalanságukért. Beleivott a poharába. A vörösbor még le sem ért a torkán, amikor ismét meglátta az orákulum első szolgáját közeledni.

– Fenség, az orákulum vár – szólította meg Lailo.

Lucia, mintha vesztőhelyre menne, felemelkedett a székéről, és elindult kísérőjével a zegzugos utcákon át, a vulkanikus hegy alkotta sziklafal felé. A házak ablakából gyertyafény szűrődött ki a félhomályba, meleg fényük a családot és a biztonságot juttatta eszébe. De tudta, hogy neki most az előtte álló akadályra kell gondolnia. Kezét ösztönösen a kardja markolatára csúsztatta és megszorította. Talán ő az egyetlen egész Menedéken, akitől nem kérik el a fegyvereit, ha az orákulum szentélyébe tart. Tisztában volt vele, hogy ez hatalmas megtiszteltetés.

A szentélyben tömjén és mentaillat fogadta. Izgalommal vegyes áhítattal lépett a csarnokba. A falakon lobogó fáklyák imbolygó fénnyel vonták be a torz kőfigurákat, melyek a szentély két oldalán sorakozó oszlopokról vicsorogtak rá. Bár nem hitte, kiskorában úgy tanították neki, hogy ezek egy alacsonyabb síkon létező világ torz lényei, akik olykor áttévednek magasabb létsíkokra, hogy az ott élőket riogassák. A szentély hátsó fala előtt, széles pulpituson, lótuszülésben várta az orákulum. Vastagon festett arca akár egy kőszobor, ruháját ismeretlen jelek tarkították. Vendége közeledtére elmosolyodott.

– Már vártalak, leányom! – Hanghordozása a különös megjelenés ellenére barátságosan csengett. Rámutatott az emelvény előtt leterített vastag szőnyegre. Lucia szó nélkül leült, és várta, hogy a nő újra megszólítsa. Örült, hogy nem transzban látja, mert attól két évvel ezelőtt a háta is borsózott.

– Mi járatban, szeretett hercegnőm?

– A tanácsodért jöttem orákulum. – Hirtelen azt sem tudta, hol kezdje, annyi mindent akart kérdezni. – Pár napja tudomásomra jutott, hogy mi az átok valódi oka. – Ránézett az orákulumra, de az mindent tudó, mindent értő szemmel figyelte. Luciának olyan érzése támadt, hogy előző mondatával semmi újat nem mondott neki.

– Te már tudtad? – kérdezte döbbenten.

Az orákulum bólintott.

– A vérvonalad. Az van elátkozva. De ez gondosan őrzött titok volt. Hogyan tudtad meg?

Lucia szája halványan megremegett. Eddig a pillanatig abban reménykedett, hogy az egész csak rosszindulatú mendemonda.

– Cornélia nagynéném mondta el, miután feltörték a caitani levéltár titkos rekeszét, és elvitték Aleppa levelét. Aztán a szüleimet elrabolták.

– Ez két igen rossz hír! Van gyanúd, ki tette?

– A szüleimet Zadora tőrbe csalta Variolban. Azt üzente, menjek értük, ha élve akarom őket viszontlátni.

– Eszedbe ne jusson! Megölnének mindhármatokat!

– Nem állt szándékomban… Zadora végre megszerezhetné a mauri trónt.

– Nem csak a trónt! – emelte fel csontos kezét az orákulum. – A két esemény, a levél és a szüleid elrablása összefügg. Leányom! Ha az egyik titok a tudomásodra jutott, meg kell ismerned a másikat is, mert ha csak az ellenségeid tudnak róla, könnyen veszélybe kerül az életed. Fontos, hogy tisztán láss! A titok első fele, hogy Aleppa három emberöltővel ezelőtt elátkozta a vérvonaladat, mert a dédanyád elutasította a fiát. Igen. A te vérvonalad miatt szenved világunk az átoktól, mert nem csak a családodat sújtja, hanem mindenkit. A titok másik fele viszont az, hogy az átkot az utolsó leszármazott véráldozata megtöri. Ez pedig te vagy!

Lucia döbbenten nézte. A hír letaglózta. Szólni is alig bírt. Hosszú pillanatokba telt, míg feldolgozta a hallottakat.

– Vagyis, ha meghalok – szólalt meg akadozva –, megszűnik az átok?

– Igen, mert a vérvonal megszakad. Ha nincs gyermeked, akkor vége az átoknak Menedéken.

Lucia sokkosan ült. Érezte, hogy kifut a vér az arcából. Kényszerítette magát, hogy gondolkozzon.

– Én a levél létezéséről sem tudtam! Egy levéltárosnak nyoma veszett a levéllel együtt. – Hirtelen felnyögött. – Teremtőm! Ha az a levél tartalmazza azt is, amit elmondtál…

– Tartalmazza – bólintott az orákulum.

Lucia becsukta a szemét, úgy érezte, ez egy rossz álom.

– Én ezeket miért csak most tudom meg? – préselte ki magából a kérdést.

– A titkot kizárólag a mindenkori mauri uralkodó ismerhette és én. Felfedése a királyi család, de akár a mauri birodalom végét jelentheti. Apád nyilván úgy gondolta, elég akkor a tudomásodra hoznia, ha majd királynő leszel. Nem könnyű ilyen teherrel együtt élni.

– Cornélia honnan tudott a levélről?

– Cornélia beavatott látó. Ott él veletek az udvarban.

– És ez már elég ok, hogy ismerje a családi titkot?

– Ő sincs tisztában mindennel. Azt, hogy véget ér az átok, ha a vérvonal megszakad, ő sem tudja! Légy óvatos vele, ne tedd az ellenségeddé! Olyasmiről is tudomása lehet, amiről csak keveseknek.

Lucia elgondolkodva nézett maga elé.

– Ha a levélben Aleppa mindezt megírta, akkor a titok nem titok többé. Hamarosan mindenki megtudja.

– Meglehet – hümmögött az orákulum. – Mostantól óvatosnak kell lenned, mert célponttá váltál. Menedéken hősként ünneplik majd a gyilkosodat!

Lucia remegő ujjakkal dörzsölte meg a homlokát.

– A Szinódushoz eljutott már a hír?

– A Szinódusra ne számíts. A Szinódus egy vallási köntösbe bujtatott, királyságok felett álló hatalom, és mágiával a legrejtettebb titkokat is képesek kifürkészni. Ha tudomásukra is jutott a hír, az érdekei nem mindenben egyeznek a tiéddel. Bizonyos célokkal egyetértenek majd, másokkal viszont nem. Ne legyenek illúzióid.

– Akkor… – Luciának elakadt a hangja, szinte megszédült. Maga sem gondolta, hogy ennyire nehéz lesz kimondani. – Akkor tudom, mi a dolgom.

Hirtelen csend lett. Valójában egy pillanatig tartott, Lucia mégis perceknek élte meg.

– Ne tedd! – Az orákulum megrázta a fejét. – Az önkéntes halálod nem megoldás! A mauri királyság előtt két jövő áll. Az egyik te vagy, a másik Zadora. Többször is végigpergettem a lehetséges következményeket. – Kimérten nemet intett a fejével. – Ne szabadítsd rá a népedre Zadorát! Az nagyobb csapás lenne, mint az átok. Neked kell uralkodnod az országod felett!

Luciában a levegő is bennszorult. Megkönnyebbülést érzett, de egyben szorongást is.

– Akkor mi a megoldás?

– Először szabadítsd ki a szüleidet. Az átok csaknem száz éve fennáll. A királyi párnak nincs ennyi ideje.

– Azt mondod, ne menjek értük. Akkor mit tegyek? Hogyan szabadítsam ki őket?

– Vagy ráküldöd a seregedet Variolra, vagy elfogadod a javaslatomat.

Lucia eltűnődött. Szülei nélkül jelenleg ő a mauri birodalom feje. Variol, az egykor szövetséges királyság ellenük fordult, átállt Zadora mellé. A mauri fővezér már korábban is a háborút sürgette.

– Ha megtámadom Variolt – fűzte tovább fennhangon a gondolatait –, és még ha győzök is, a szüleimet kivégzik, mielőtt kiszabadíthatnám őket.

– Ez nagyon valószínű – bólintott az orákulum.

– Aztán rám küldenék a fejvadászokat, hogy megtörjön az átok.

– Ez is így lesz.

– Mi a másik lehetőség?

– A másik lehetőség nem kevésbé veszélyes, de talán több sikerrel kecsegtet. Ehhez viszont át kell menned a Földre.

Lucia megütközve nézett a nőre.

– A Földre? – Megrázta a fejét. – Az lehetetlen! Majdnem két éve, hogy megszűnt az átjárás a Föld felé! A felderítőink többsége odaveszett, de aki visszajött, azt jelentette, hogy a kapu már nem oda vezet! Idegen világ van a túloldalon, és aki bement oda, soha többé nem került elő.

– Mors nem nézte jó szemmel, hogy átjártok a Földre az átok elől. Kettészakította hát a kaput, és begyűrte közé az Arkan világát. Egy harcedzett csapattal átjuthatsz, de csak nappal. Éjszaka ne merészkedjetek oda!

– A kapu Zadora földjén van, te is tudod. Egy egész csapat feltűnő lenne, velük a kapuig sem jutnék el.

– Hát vigyél csak néhány embert. A legjobbakat, hogy megvédjenek, ha kell. Tudom, hogy mestere vagy az íjnak, de az most kevés. Egyedül nem szabad nekivágnod!

– És aztán? Hogyan tovább?

– Ösztönösen megérzed a kapukat, használd a képességedet, és keresd meg a Földre vezető kijáratot. A megoldáshoz vezető út ott ér véget. – Lucia értetlenül nézett rá. Az orákulum lehunyta a szemét és mélyet sóhajtott. – Leányom, te csak az egyik fél vagy. Ide egész ember kell!

– Nem értelek.

A nő csodálkozva nézett fel.

– A másik feledről beszélek! Akivel a teremtés hajnalán egyek voltatok.

Lucia döbbenten hallgatott.

– A világot a kettősség hatja át – magyarázta az Orákulum. – Ahogy Mors kettészakította a kaput, úgy egykoron téged is szétszakítottak. Mindennek és mindenkinek megvan a párja. A fénynek a sötétség, az erőnek a gyengeség, a szeretetnek a gyűlölet, a férfinak a nő. Neked is van egy párod, egy valódi párod valahol… Tanuld az ősök nyelvét, mert bölcsességre nevel. Ha átjár a félelem, tudd, ez azért van, mert a párod nélkül fél elem vagy. A feleség csak fele az egynek. Találd meg őt és férj meg vele, mert akkor lesztek egész. Ez az egészség. Az ősök nyelvében a kettő egy, az egy pedig fél. A félkarú, a félszemű és a féllábú azért fél, mert nem egészséges. Ne gondold, hogy a párod más időben vagy más létsíkon él. Közelebb van, mint hinnéd. Hozd el őt Menedékre, és együtt kiszabadíthatjátok a szüleidet. Ha Zadora szétkürtöli a titkot, Menedéken mindenki rád fog vadászni. A párod az egyetlen, aki megvédhet. Vele bejuthatsz Belső Assendbe, a kapuk őrzőjéhez, és bezárhatod az arkani kaput! Vele még az átkot is megtörheted!

– Azt hittem, az átkot csak a halálom törheti meg.

– Az átkot Mors ereje tartja fenn Menedéken. Ha vele végeztek, erejét veszti az átok is.

Lucia hitetlenkedve ingatta a fejét.

– Morssal nem lehet végezni! Sokan megpróbálták már. Ellene a legerősebb mágia is hatástalan maradt.

– Tudom. Ez így igaz. De vele legyőzheted. Egymás mellett kiteljesedik az erőtök. Fokozatosan visszanyerhetitek az elfeledett képességeket, melyet valaha minden ember birtokolt, ám a szakadáskor elvesztett! Ma már nem uraljuk az őserőt, mint egykor, amikor még az Egység tartotta össze a világot. Veled visszanyerheti az erejét, ha a lelketek egyesül!

– Még mindig nem tudom, kiről beszélsz. Ismerem őt?

– Hogy ismered-e? – nevetett fel az orákulum. – Itt bent – bökött a mellkasára –, jól ismered, hiszen a részed. Itt viszont – érintette meg a homlokát –, talán rátalálsz az emlékeidben. Több évvel ezelőtt már találkoztatok. Nem is egyszer. A neve Marko Ferosa.

Lucia az emlékei közt kutatott, de nem volt ismerős a név. A fejét rázta.

– Sajnálom. Nem emlékszem. Talán, ha látnám…

– Ne az eszedre hallgass, amikor találkoztok! – figyelmeztette az orákulum. Tenyerét a mellkasára simította. – Itt fogod őt érezni!

– Mégis, hol keressem?

– Nem kell keresned. Már megtaláltam neked!

Lucia szeme elkerekedett. Az orákulum titokzatosan mosolygott.

– A földi kapu túloldalán vár.

– Ott vár? – suttogta ­Lucia elképedve.

– Nincsenek véletlenek, hercegnő! – jelentette ki az orákulum. – Alex Cesaro neve ismerősen cseng?

Lucia elgondolkodott, újra az emlékeiben kutatott.

– Szinte még gyerekek voltunk, jó barátok. A szüleivel átköltözött a Földre. Sok időt töltöttünk együtt. Talán tőlem féltették, az átok miatt.

– Ő a kapocs. Régi, jó barátja Markónak. Be fog mutatni neki.

– Teremtőm! – súgta Lucia. – Ő ebből mit tud?

– Semmit. Alex készíti fel a találkozóra.

Lucia becsukta a szemét, érezte, hogy minden ízében reszketni kezd. A lehetőség, hogy a saját, valódi párjával találkozhat, mérhetetlen izgalommal töltötte el.

– Te már… láttad őt?

– Fizikai valójában nem, de szellemi lenyomata illeszkedik a tiédhez. Megnyitottuk a csakráit, hogy befogadhassa az őserőt. Te vagy hozzá a kulcs!

– Istenem! De mi van, ha vénember? Akkor mit kezdek vele?

– Alex barátja nem lehet vén! Bízz a vonzás hatalmában!

– A kapuról tud? Menedékről tud? Egyáltalán elhiszi, hogy van élet a Földön kívül?

– Marko ízig-vérig földi. Hogy mit hisz és mit gondol, azt neked kell kiderítened.

Lucia kétkedve pillantott fel.

– Mégis, hogyan vegyem rá, hogy idejöjjön velem?

Az orákulum krákogó hangon felnevetett.

– Lucia! Ugye, nem komoly a kérdésed? Túl sok időt töltöttél a Földön, kedvesem! A sok ismeret gyengíti a hitedet. Higgy magadban és követni fog! Nő vagy! Nem is akármilyen! Nincs az a férfi, aki ne követne akár a pokol mélységes bugyrába, ha egyszer meglát!

– De ez nem lenne tisztességes vele szemben!

Az orákulum előrehajolt, hogy nagyobb nyomatékot adjon a szavainak.

– Ez veled szemben nem tisztességes, Lucia! Ha megkedveled, te leszel életveszélyben, nem ő! Rá nem hat az átok, de neked ide kell jönnöd vele Menedékre! Ez lesz a legnagyobb kihívás! Nem szerethetsz bele!

*