Kies és Szikla
(Prológus)
A flíw legénység öt tagja csendesen beszélgetett. Kényelmesen feküdtek a csillagalakban elrendezett, fogorvosihoz hasonló székeikben, és figyelemmel tartották a köztük lebegő lostik anyahajó valós idejű hologramját.
Kezük meg sem állt a pulton, játszi könnyedséggel legyezték a feltörő színes fényeket, s kezük nyomán a hajó teljesítette néma parancsaikat.
– Legutóbb nem így nézett ki!
– Ez lostik technológia! Bármikor képesek megváltoztatni a hajó külsejét. Folyamatosan átépítik, ahogy azt a helyzet megkívánja.
– Mire készülhetnek?
– Belül építenek valamit… de nem látom mit! Ügyesen kicselezik a scannereket… csak tanultak valamit a loproktól és a luvonoktól…
– Nézd! Csatornákat nyitnak kifelé… mihez kell nekik a vákuum?
– Remélem, nem arra készülnek!
– Kizárt! Régóta használják a vákuumtechnológiát, ismerik a veszélyeiket. Abba az egész hajó belerokkanna… Egyszerűen felemésztené…
Egy flíw tiszt lépett hozzájuk.
– Még mindig nem válaszolnak?
– Nem. Be sem engedik a jeleinket! De folyamatosan dolgoznak valamin! Belül építkeznek…
– Juttassanak be egy szondát valahogy! Kapcsolatba kell lépnünk velük!
*
Az ember azt hinné, hogy amikor egy gyermekkori vágya teljesül izgatott és lelkes lesz, és úgy falja az élményt, mint valami édességet, amivel képtelenség betelni.
Az én vágyam teljesült, itt ebben a pillanatban, és az egyetlen, amit érzek, az a mérhetetlen döbbenet.
Gyermekkoromban szentül hittem, hogy létezik olyan személy, akinek az a foglalkozása, hogy Mindent-tudó.
Kíváncsi természetű, tudásra éhes gyermekként, aki meg akarta fejteni a világ minden titkát, hajtott a vágy, hogy egyszer eljussak egy ilyen emberhez.
Arra már nem emlékszem, hogy én magam alkottam-e ezt a tévképzetet, vagy csak egy felnőtt buta vicce ragadta meg fantáziámat, de én évekig őriztem a lehetőséget, hogy egyszer tán eljuthatok hozzá…
Gyerekként a felismerés, hogy nincs ilyen nem volt olyan kiábrándító – pedig rosszul esett tudomásul venni –, mint amekkora döbbenetet okozott felnőttként az, hogy igenis van!
Itt állok a teremben, melynek nem látom a tetejét, olyan hatalmas.
Megtántorodtam. Iszonyú sok ez a felhalmozott tudás.
És rám vár.
Izgatottság töltött el. Szívem minden dobbanását éreztem, majd szétfeszítette a mellkasomat. Egy hőhullám pírt festett az arcomra, borzongás futott át rajtam, s minden egyes pihe szőrszálam meredten állt.
Önkéntelenül is arcomhoz nyúltam, finoman megsimítottam. Kezem érintése felitta a borzongást bőrömről.
– Jól érzed magad? – kérdezte kísérőm. A szavak, amiket mondott, még hangzásban sem voltak ismerősek, jelentésüket mégis tisztán értettem.
– Jól, csak megszédített ez a rengeteg… – elakadt a szavam, ahogy újra felnéztem.
– Ülj le!
Invitált egy hatalmas asztalhoz, amely mellett a kerekasztal lovagjaiból elfért volna néhány száz… Engedtem a bársonyos hangú kérésnek.
– Mond el, a veled történteket, úgy ahogy te láttad, ahogy te emlékszel, ahogy megélted! Pontosan idézz fel mindent, mert a legapróbb részlet is fontos lehet.
– Hol kezdjem? – tanácstalan voltam, szívesen vettem a segítségét.
– Mutatkozz be. Mondd el, miért vagy itt…
Hát, ez talán még megy…
– Majoros Réka, 28 éves, egyedül álló nő vagyok. Az utóbbi két hónapban… olyan dolgokat éltem át, melyekre nem készíthetett fel sem tankönyv, sem vasárnapi iskola, sem szülői óva intés. 27 év élettapasztalat állt csupán mögöttem, s ennek tudatában hoztam jó és rossz döntéseket. Szerettem azt, aki a magányomért felelős, gyűlöltem azt, aki a védelmezőm, csalódtam abban, aki a megmentőm, s kezembe adta a világot. S mindezek tudatában sem változtatnék egy döntésemen sem!
– Számodra hol kezdődött ez a történet?
Elgondolkodva néztem kísérőmre. Ez a kihallgatás messze nem olyan volt, mint amire számítottam. Bármit is éltem át és abban bármenyire is voltam bűnrészes, egyetlen percig nem érezteti velem, hogy bűnös lennék.
– Nem biztos, hogy mindenre emlékszek… – próbáltam elhárítani a teljes felelősséget magamról.
– Majd segítek! – mondta türelmesen, majd intésére zene csendült fel. Lágy, nyugtató zene. Nem is, inkább csak meditációs hangok…
Hátradőlve a hatalmas székben, elmélyedve a gondolataimban hipnotikus álomba merültem tőle.
Sóhajtottam, és elmém felszínére hoztam minden emléket. Készen álltam megosztani azt kísérőmmel. Hol élénk emlékképként jelentek meg előttem a velem történtek, hol egyenesen átéltem.
*
Tétova lépteim csosszanásai megtörték a falu utcáin uralkodó döbbent csendet.
Sehol egy lélek!
Nyomasztó ez a nyugalom.
Hol vannak az emberek? Hétköznap délelőtt itt kisvárosokat meghazudtoló nyüzsgés szokott lenni.
A virágbolt ajtaja nyitva állt. Benéztem.
Valika, az eladó sehol. A bolt elé kipakolt muskátlik és petúniák a palántázó ládában katonás rendben várták a kedves arra sétálót, hogy tápoldatos mosolyukkal győzzék meg, bizony ő is szeretne belőlük az ablakába, hisz ez a rendezett, gondos ház egyik kitétele – az ápolt virágok.
Tanácstalanul néztem körül újra az utcán. Csend volt mindenütt.
Tekintetemet a többi üzlet felé vezettem, ez itt a falu központja, itt csoportosul a legtöbb bolt – van vagy öt is! És persze itt van a kocsma is. Mind üresen álltak.
Céltalanul tántorogtam, forgolódtam az úttesten. Se egy autó, se bicikli, vagy gyalogos…
Éles fájdalom nyilallt a bal vállamba. Odakaptam, s összegörnyedtem.
Lassan, lüktetve el is múlt, s mire felnéztem, egy pisztoly csöve meredt rám közvetlen közelről. Ösztönösen összehúztam magam, hogy kitérjek a lövés elől, aztán hallottam, ahogy iszonyatos robajjal elsül…
Felriadtam. Zihálva próbáltam a valóságban tartani tudatomat, nehezen szabadultam álmom utolsó rémképétől.
Leizzadtam, tiszta víz a pólóm… a levegő is fülledt és elhasznált. Büdös van!
Hol vagyok?
Ez nem az én ágyam!
Alig látok! Csak a tetőablakon szűrődik be némi…
Tetőablak? Az én szobámon nincs… Mit keresek én itt?
Kinyújtottam a bal kezemet, de falba ütközött – erre számítottam –, tenyerem végigsiklott rajta villanykapcsoló után kutatva, s amint megtaláltam könyörtelenül felkattintottam…
A fény egy pillanatra elvakított, hunyorogva pislogtam, s tenyeremmel takartam a fényforrást a szememtől. Az előttem lassan kibontakozó látvány földöntúli rémületben részesített.
Már nem az érdekelt, hogy nem az ágyamban voltam. Jobban lefoglalt, hogy ne essek pánikba.
A szobában csendesen aludt négy ember nagyságú gyík. Varánuszok?
Tünés innen!
Nem sokat tudtam ezekről az állatokról, de az a csekély mennyiségű természetfilmből, ami épp nem kerülte el a figyelmemet, jól tudtam, nem szerencsés ébren összefutni velük.
Csendben leszálltam az ágyról, és kisurrantam a szobából.
A tetőtéri helységből egy falépcső vezetett lefelé egy csöppnyi kis lakásba. Leszaladtam rajta – minden fokánál azon imádkoztam, nehogy nyikorogjon.
Azonnal a kijáratot kerestem.
Amint kiléptem az udvar hűvös levegője megcsapta az arcomat. Jól esett. Kitisztította a fejemet.
Szürke, hideg színe volt mindennek. Hajnalodott, de a nap még nem emelkedett a horizont fölé.
Ismerem ezt az udvart. Már tudom, hol vagyok!
Pillanatok alatt biztos támponttá szilárdult bennem az emlék: munkahelyem udvarán vagyok, ahol lassan egy éve a CÉG alkalmazottait elszállásoló panziót vezetem.
Ennek egyik lakása előtt állok.
Bárhogy is próbálok visszaemlékezni, hogy mi történt velem, hogyan kerültem a lakásba, egyszerűen nem megy.
Utolsó kép, hogy hazajöttem a szüleimtől és vacsorát főztem Konrádnak… Konrád…?
Végignéztem a zárt udvaron. Minden lakás előtt állt egy autó.
Soha nem volt még itt ennyi vendég egyszerre!
De mit kerestem én a vendéglakásban? Van sajátom!
Ennek utána kell járnom!
Az étkezőre nyílt egy hatalmas teraszajtó. Mióta ideköltöztem, ez mindig zárva volt, most tárva várta a belépőt.
Engedtem a vonzásnak, bementem az étkezőbe.
Három hatszemélyes étkezőasztal várt odabent, a túlsó falon az ablak előtt konyhapult húzódott.
Nem rémlik, hogy itt ennyi asztal lett volna, de minden másra ráismerek.
Ez az én konyhám.
Határozottan jobban éreztem magam az ismerős környezettől, de még mindig nyomasztó a tudat, hogy fogalmam sincs mi történt.
Minden csendes volt, ez megszokott hajnal négy táján, de éreztem, hogy valami megváltozott. A szobám felé néztem.
Fura ridegség fogott el… mint amikor tudom, hogy járt ott előttem valaki…
Beléptem.
A kanapé és a két fotel a szokott helyén. A LED tv is csendesen lapult a falon… viszont az asztalon a mobilom alkatrészei kis halomban alkották saját sírhalmukat – nem rémlik, mi történhetett vele. Mellette egy halom kötszer és a láda, amiben tartottam és a szőnyegen lábnyomok vezettek a szobába.
Erősebben dobbant meg a szívem… Van valaki a hálómban?
Benéztem.
Hajnali félhomály, de semmi változás, ami elsőre feltűnne. Nincs bent senki.
Egy autó motorja indult be odakint.
A vendégek… már majdnem elfelejtettem őket…
Amikor felvettek ide, külön tanfolyamokon kellett részt vennem, ahol a szálló vezetését tanították. Kitértek arra is, ha tele van a panzió, az étkeztetésről nekem kell gondoskodnom.
Már pedig most teltház van!
Valószínű ezért a két plusz asztal az étkezőben, és a mindig zárva lévő, hátsó udvarra nyíló ajtó is ezért lehet most nyitva.
A változásokat elnézve, már jó néhány napja itt lehetnek a vendégek.
És én végig aludtam volna?
Kíváncsi vagyok, melyik idióta tart varánuszokat háziállatnak, és hogy miért rakja őket velem egy szobába…?
Fogalmam sincs, hogy van-e ennyi kaja a raktárban. Fel kell mérnem a helyzetet…
Beléptem a kamrába.
Megborzongtam a hidegház hatását idéző hűvös levegőtől. Felkapcsoltam a villanyt, melytől az első két polc kapott megvilágítást. Egy szokásos méretű spájz alapját keretezték, a köztük lévő rés mély sötétséget rejtett maga mögött.
A dupla kapcsoló másikját is felkattintva fény derült a sejtelmes sötétre, egy felszerelt raktár várt.
Átsurrantam a két első polc között. Innen szoktam előre csomagolt, kész ételekkel feltölteni a szállók étkezőit, ha csak egy-egy vendég van.
Csodálkozva sétáltam el a sorok előtt. Ennyi ételt még nem láttam itt. A polcokon katonás rendben, de dugig töltve álltak az élelmiszerek.
Zajt hallottam az ajtó felöl. Egy alak lépett be, talán az egyik vendég. Rögtön meglátott. Mögötte egy varánusz… ami aztán mellé érve felegyenesedett….
Ez…, ez nem varánusz!
És a pasi sem pasi!
Ezek valami gyík-emberek!
Mi a franc? Mit akarnak itt?
Döbbenten bámulnak rám. Remélem, elhúznak innen…
Bejönnek… nem mennek el!
Nyugalom, nyugalom, nyugalom… nem biztos, hogy jó ötlet hisztérikusan visítozni…
Jaj, csak közelebb ne jöjjenek…
Mit…, mit akar ez… azzal a zsúrkocsival?!
Közelednek… itt még elbújni sem lehet…
Nekiállnak a polcról válogatni? Ezek… kajáért jöttek?
Nagyon szánalmas egy polctól fedezéket remélni, de kilépni mégsem merek mögüle.
Közelednek, de rám se bagóznak… csak a kaját pakolják.
Hol a másik? Egy a konzerveket válogatja, de hol a másik?
Annyira, annyira remélem, hogy kiment, de amilyen szerencsém van…
ÁÁÁÁÁÁÁ…!
Ahogy elém lépett, megbotlottam, és hanyatt estem. Kapálózva próbáltam hátrébb jutni.
Csak meg ne harapjon, vagy karmoljon… Ne csináljon velem semmit!
Szenvtelen ábrázattal fölém hajolt, levett a polcról egy kisvödör ruszlit, futólag rám pillantott és távozott.
A szeme… a szeme hihetetlenül emberi volt…
Nem arra gondolok, hogy hasonlít a mienkre, hanem hogy tudta, mit miért csinál. Tudta, hogy rettegek tőle, és azt is, hogy ha idejön, azzal megtöri a jeget, mert rájövök, hogy tőlem nem akar semmit!
Ezek a lények legalább olyan tudatosak, mint mi emberek.
Még a víz is levert!
Mire összevakartam magam a talajról, ők már nem voltak a raktárban.
Kellett néhány perc, mire annyi bátorságot gyűjtöttem, hogy utánuk menjek. Kilestem az ajtón. Az asztalra rakodnak.
Most kell lelépnem! Csendesen kisurranok az ajtón.
De mire végigértem a gondolatmeneten, az egyik gyík a falon végigsurranva elém ugrott és utamat állta, fura sziszegő hangot hallatott. Villás nyelve fenyegetően villan elő szájából.
Ijedten néztem rá.
Nem mozdult, nem kapott felém – csak nem akar megharapni…
Lassan felemelte a karját és az asztalok felé mutatott. Kellett egy pár másodperc, mire leesett, hogy mit is akar.
Leültem az étkezőben. Ezzel elégedett volt, otthagyott. Folytatta a reggeli előkészítését. Felegyenesedve meglepő hasonlóságot mutattak az emberekkel. A fejük volt más, és a bőrük. Mint valami csúnya pikkelyes bőrbetegség áldozatai…
Honnan jöttek ezek?
Egy sci-fi filmben tudnám elképzelni őket, kísérleti atomrobbantások utáni mutáns gyíkok, vagy egy őrült tudós ember-gyík hibridjei… vagy a kettő együtt, a mutáns tudós gyík hibridjei…
Ah, még a hideg is kiráz…
Harmadnapos rutinnal nekiálltak reggelit készíteni.
Egy-egy vágódeszkát, tálat keresve végignyitogatták a szekrényeket, kihúzogatták a fiókokat, de csakhamar mindent megtaláltak. Rendszerető társaság volt, mindent vissza is raktak a helyére, amit már nem használtak – igaz mosatlanul.
Kezük kicsit suta volt a sok földi eszközhöz, a finomabb holmik mindig elakadtak a pikkelyeikben – mit finomabb! – még a konyharuhával sem boldogultak.
Bár nem is csoda, ilyen kezekkel… Nem volt szembefordítható ujjuk, vagyis inkább mind az volt, és erős, sötét színű karom volt mindegyik végén.
Mintha négy hüvelykujjuk lett volna, vastag és tömör volt mindegyik.
Pikkelyeik közelről meghatározhatatlan színűek. Messziről inkább kekinek mondanám, mint zöldnek, vagy barnának… változtatták a színét… biztos vannak kaméleon felmenőik is…
Testalkatuk, mintha valaki szórakozásból összegyúrt volna egy gyíkot és egy embert.
A mozgásuk szintén ilyen vegyes, simán jártak két lábon, de nem volt akadály számukra a falon négykézláb végigszaladni, ha nem fértek el egymás mellett a folyosón.
Ruházatuk olyasmi volt, mint a földi viselet. Nem tudnám eldönteni, hogy ez saját kultúrájuk alakította ilyenné, vagy már átvették a földi mintát…
A gerincvonalon végigvonuló nem túl magas taréj kicsit sárkányszerűvé tette őket.
Hm. A világon nem sokan mondhatják el magukról, hogy saját házisárkányuk van! Nekem kettő is jutott!
Elnézve az előkészített ételeket, vegyesen volt benne növény és hús is. Utóbbi nem nyersen feltálalva.
Kontár munka! Ezek semmit sem értenek a konyhaművészethez!
A szeletelt száraz szalámi, a retek, káposzta, fehérgyökér és a füstölt olajos sprotni egy tálra borítva, a konzerv bab poharakba töltve, némelyikre egy-egy tojás nyersen ráütve. Na és egy rakás zacskós kaja, amivel a lakásokat szoktam feltölteni.
Kinek készítik ezt a moslékot? Ez kettőjüknek rengeteg…
Hűvös levegő csapott meg, az udvar felől jött a huzat. Jól esett.
Lassan, nagyon lassan felálltam… és kinéztem az udvarra. Tettem néhány tétova lépést. Látnak, de nem szólnak rám. Le se veszi rólam a szemét…
Hamarosan felkelnek a szálló vendégek… Ha más nem, majd tőlük kérek segítséget… és persze figyelmeztetem őket a fura helyzetre…
Már teljesen kivilágosodott. A nap is egyre erősebben süt…
Hé! A szállók ajtajai nyitva vannak!
Az egyiken épp egy gyík mászik ki a falra kapaszkodva…
Most nézem csak… A falon mindenütt gyíkok napoznak… Ember nagyságú gyíkok!
Megtántorodtam, az ajtóban sikerült támaszt találnom.
A lakások falain és a tetején gyíkok tanyáztak. Mint valami sziklán, feküdtek és szívták magukba a reggeli napfény erősödő melegét.
Az egyik önjelölt szakács megállt mellettem, és valami vinnyogó hangot hallatott – kihagyott egy-két ütemet a szívem, megijedtem a helyzettől, a közelségétől, a hangtól -, amire az összes napozó sárkány-fajzat felkapta a fejét, és szélsebesen a konyha felé vették az irányt.
E-ez nem tetszik! Ez nagyon nem tetszik!
Pillanatokon belül vagy harminc gyík rohant felém.
Ezt én nem… ki kell innen szabadulnom!
Átrohantam a konyhán, az előszobán, ki az első kertbe.
Újabb rettentő felismerésem bizonyítást nyert: minden szállóvendég ehhez a fura fajhoz tartozott.
Nincs kitől számon kérnem hajnali rémületemet az egzotikus háziállatok miatt.
Itt én vagyok a házi állat!
Felnéztem.
Az én privát udvarom megszokott látványa fogadott. Ezt bármikor használhattam, míg a szálló udvarára csak adott időben mehettem.
Az egyik gyík megállt mögöttem.
Ránéztem, talán most nem utasít vissza az étkezőbe.
Nem tette. Látta, hogy nem szökni akarok… csak menekülni a helyzet elöl.
Visszafordult, és csatlakozott a társaihoz.
Kész, ez sok nekem. Le kell ülnöm!
A járdáról a tökéletesen nyírt fűre léptem.
Kikerültem a kis, önjáró fűnyíró robotot – egész nap fel s alá szaladgál a kertben.
A medencéhez léptem.
Fel van töltve vízzel – ez emlékeim szerint nem az én művem volt. Valaki átvette az irányítást a ház fölött.
A napozóágy sincs a helyén. A kis sövénykerítés mögött fa ülőgarnitúra van a nádtetős terasz alatt – láthatóan használták, mert a székek szanaszét vannak tologatva, sőt egy felborulva fekszik a füvön. Rajta túl egy hangulatos kerti tavas, kispados kertrész, amit anyukámnak csak szanatóriumként emlegetem a telefonban.
Leültem egy székre, felhúztam a lábam, és elmélyülten bámultam a tavirózsák haragoszöld levelei között megbúvó szégyellős bimbókat. A sziklába fúrt lukon keresztül mesterséges forrásként bugyogott elő a víz, mindig friss oxigént biztosítva a halaknak.
Mi történt itt? Kik ezek a lények?
Úgy fél óra elteltével kinyílt a tömör kerítés egyetlen kapuja, és kihajtott rajta a hátsó udvarról mind a hat autó. A kapu azonnal bezáródott.
Elment mindenki? Utána kell járnom.
Hátramentem a szállókhoz.
Valóban nem maradt egy autó sem.
Miután végigjártam a lakásokat, visszamentem a konyhába.
A mosogatógép bőszen végezte a dolgát, az asztalok pedig üresek voltak.
Tudatosult bennem a gyomromat már lassan görcsbe rántó fájdalom, s émelygéssel járó szédülésem legfőbb okozója: éhes vagyok. Valamit ennem kéne. Felkaptam egy almát a gyümölcsöstálról, válltáskámat a nyakamba akasztottam, a kulcsos szekrénykéből kivettem a slusszkulcsot és a kapunyitót, és az udvarra sétáltam.
***
[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/a-szovetseges”] A szerzőről[/button]
Szórakoztató írás volt 🙂 Kedvelt fogás hüllőszerűnek megformálni a földönkívülieket.
Egyik novellámban én is eljátszottam a gondolattal, milyen lenne, ha egy idegen faj számára az ember háziállatnál nem jelentene többet. Nincs hasonlóság eme írás és saját művem között, mielőtt hirtelen erre terelném a gyanút 😀
Egyre inkább azt látom más hozzászólásokból is, a szerkesztői munka igen kemény!