Erdős István: Forester és a Bar Abbas törzs – 1. részlet

1.
Péntek, reggel 8:00
Moshe Budeznak aznap is boldogan ébredt. Nagyon szerette a Szombatokat. Szerette a szertartásokat, szerette a Tóra-olvasást, a közös éneklést és az imádkozást. Szerette az ünnepélyes ebédet, és a gyertyák illatát. Ez a Szombat azonban még különleges is volt: az őrjárat beviszi majd őt a városba, és a péntek estét Elihuval töltheti.
Megmosta a kezét és az arcát a kis mosdófülkében, ami a házikó egyetlen szobájához csatlakozott. Ahogy a mosdókagyló fölötti tükörbe nézett, elmosolyodott. Kerek állát borító ritkás szakálla most csatakosan állt szanaszét, máskor gondosan göndörített pajesza pedig csapzottan lógott. Gyors mozdulattal a fülére csavarta a haját, majd öltözni kezdett. Egyszerű fekete nadrágja fölé fehér inget húzott, és oda sem figyelve gombolgatta pocakja felett. Imasálát a derekára tekerte, majd fejébe nyomta a széles karimájú kalapot, felemelte imakönyvét az ágyról, és belefogott reggeli imájába. Dallamosan mormolta a szavakat, és teljes szívével átérezte az imádság minden sorát. Ahogy végzett, sóhajtott egyet, és kilépett az utcára.
A kis szoba hűvöse után jólesett neki a kellemes meleg. A reggeli nap még nem hevítette fel az utcát, csak megsimogatta sugaraival a poros háza-kat. Ahogy a zsinagóga felé tartott, Moshe úgy érezte, hogy hazafelé megy. Sokkal inkább otthon érezte magát a régi padok között, mint a saját házában. Menachem igazi bensőséges templomi hangulatot tudott varázsolni a vályog-falak közé. Moshe nem volt biztos benne, hogy amikor majd eljön az idő, hogy átvegye a szolgálatot az öreg rabbitól, vajon ő is képes lesz-e megőrizni a hely szentségét.
Befordult a főtérre, ahol Menachem háza mellett állt a zsinagóga. Jóval nagyobb volt, mint a kibuc többi épülete, és magas, kétszárnyú ajtajával tiszteletet parancsolóan uralta a környéket. A tér szélén sorakozó pálmák mintha helyeslően bólintottak volna, mikor Moshe lenyomta a kilincset, és belépett a szentélybe.
3.
Péntek, délelőtt 11:00
Moshe Budeznak elégedetten méregette magát a tükörben. Kis szobáját szétdobált ingek, nadrágok borították, de végre rátalált a megfelelő darabra. Kicsit ugyan kopott volt az öltöny, de kétségkívül eleganciát sugárzott. A cipőjéről sajnos nem lehetett ugyanezt elmondani, de bízott benne, hogy az összhatást nem fogja nagyon lerontani. Sóhajtva ereszkedett térdre, hogy bekösse a foszlott végű fűzőt.
Kopogtak.
– Gyere be, nyitva van – mondta Moshe, majd felegyenesedett, és le-porolta térdét. Ha visszaér, első dolga lesz, hogy kitakarítson. Már így is egy hete halogatja.
– Mikor indulsz? – lépett a látogató a szobába. Hunyorognia kellett, hogy a félhomályban lásson valamit a kinti verőfény után.
– Egy órán belül itt az őrjárat, ők visznek be a városba – mondta, és imasálát szorosabbra húzta a derekán. A szekrény ajtaja megnyikordult, ahogy becsukta.
– Van valami, amit még előtte el kellene intéznünk – mondta a másik.
Moshe érdeklődve fordult felé. Szombati jókedvét egy pillanatra bosszúság árnyékolta be. Nem számított rá, hogy még ügyeket kell intéznie indulás előtt, és agya önkéntelenül is a kifogásokat kezdte keresni.
– Nem lehetne … – kezdte Moshe, de a másik hirtelen közelebb lépett, és valami megcsillant a kezében.
– Nem – mondta szelíden, miközben jobb kezével megfogta Moshe vállát. Moshe értetlenül megrázta a fejét, ahogy a másik a szívébe tolta a keskeny pengét.
A hideg acél érintését lüktető forróság váltotta fel. Moshe térde esett, megpróbált a másikba megkapaszkodni, de a lábaiból kiszállt az erő. Nem tudott semmire gondolni, mindenét a lüktetés töltötte be. Ahogy az oldalára dőlt, feje éppen az ajtón beszűrődő fény sávjába koppant. Néhány pillanatig még nézte a fényben táncoló porszemeket, aztán minden sötét lett.
4.
Péntek, délután 12:15
Menachem Ben-David nem szerette az újságírókat. Azokat pedig különösen nem, akik hosszabb időt akarnak a kibucban eltölteni. Tulajdonképpen senkit nem szeretett, aki látogatóba érkezett a kibucba. Ez az ő kibuca, az isten szerelmére, minden egyes téglájához hozzátapadt az ő verítéke is, ma már szinte csak ő él az öregek közül, akikkel lerakták az alapokat még a Brit protektorátus idején. Azért építették, hogy legyen végre egy hely, ahol a saját szabályaik szerint élhetnek, és együtt hozhatják meg ezeket a szabályokat. Lelkes fiatalok voltak akkor, de az elgondolásuk végül helyesnek bizonyult. Még mindig itt áll a kibuc, és működik. Azóta persze sok minden változott, szinte minden házba került folyóvíz és csatorna, és most, hogy a magtárak tetejére felkerültek a napelemek, végre az áramot sem kell a szolgáltatóknak nevezett maffiától venniük.
Menachem a háza előtt álló datolyapálma árnyékából nézte a közeledő porfelhőt. Az őrjárat ezúttal menetrendszerűen érkezett. Ahogy a porfelhő a falu széléhez ért, Menachem érezte, hogy összeszorul a gyomra. Hiába él lassan hatvan éve Izraelben, nem tudta megszokni a katonákat. Fiatalkorában, még Európában verték beléjük ezt a félelmet az egyenruháktól, és nem ám képletesen. Akkoriban sem a legokosabb fiúk választották a fegyveres szolgálatot, és ezek az egyszerű legények hajlamosak voltak a komplexusaik okát másokban keresni. És jaj volt annak, akiben megtalálták.
A kocsisor bekanyarodott a főtérre, és épp Menachem háza előtt állt meg. A teherautókról állig felfegyverzett tizenévesek ugráltak le, és nyújtóztatták ki elgémberedett végtagjaikat. A konvojt vezető terepjáróból az egyenruhások után egy civil is kiszállt. A katonák fegyelmezetten tisztelegtek Menachemnek, aki kis biccentéssel üdvözölte őket. A civil kilépett a terepjáró mögül, így az öreg jobban szemügyre tudta venni. Kopott farmerje és pólója nem illett a kibuc díszletébe, még kevésbé a súlyos szett-táska, ami a vállát húzta. Vállig érő hullámos haját rövid copfban fogta össze a tarkóján, öreg katonai málhazsákját pedig a kezében cipelte. Napszemüvege mögül kíváncsian nézett körül, és ahogy megakadt a szeme Menachemen, egyből felé indult.
– Mr. Ben-David? Engedje meg, hogy bemutatkozzam: Timothy S. Forester vagyok, fotóriporter. Remélem értesítették, hogy jövök.
Menachem érezte, hogy máris kezdi elveszíteni a türelmét. Mintha a kibuc csak egy szálloda lenne, ahol mindig mindenkit szívesen látnak, ha bejelentkezik. Ez a nyikhaj észre sem veszi, hogy mekkora szívességet tesz neki azzal, hogy beengedi a kibucba, és nem viteti vissza a katonákkal. Vett egy mély levegőt, és próbált jó képet vágni a dologhoz.
– Hogy van, Mr. Forester? Már előkészítettük a szállását. Kérem szólítson Menachemnek.
– Köszönöm, Menachem. Igyekszem nem nagyon megzavarni az életüket.
Menachem ismét türtőztette magát, biccentett a járőrök felé, akik már elkezdtek visszakászálódni a kocsikra, majd a főtér túlsó oldala felé intett.
– Erre van a háza, Mr. Forester – mondta, és elindult a motorjukat pihentető teherautók között. Forester követte, és menet közben próbálta meg-igazítani szétcsúszott haját. Már majdnem elérték az apró tér túlsó oldalát, amikor az őrjáratot vezető hadnagy utánuk szólt.
– Mr. Ben-David! Nem tudja, mikor ér ide, akit be kell vinnünk a városba? Indulnunk kellene.
Menachem hátrapillantott, és széttárta a karját:
– Nem tudom, hadnagy – elgondolkodva végigsimított a szakállán – Nem hiszem, hogy bárki utazna ma önökkel.
5.
Péntek, délután 12:18
Sára Malkowitz a sövény árnyékából figyelte az induló őrjáratot. Ahogy a konvoj elhaladt, Menachem és az újságíró csendben átvágtak a poros téren az egyik üres ház felé. Jó pár ilyen ház volt a kibucban. Az öregek meghaltak, és nem születtek gyerekek, hogy elfoglalják őket. Új emberek pedig nem jöttek: vagy nem is akartak, vagy Menachem nem engedte őket letelepedni. Persze ahogy gépesítették a kibucban a termelést, valóban egyre kevesebb munkáskézre volt szükség. Ugyanakkor a faluban mindenki tudta, hogy Menachemnek furcsa fogalmai voltak a közösségről, és senki nem vitatkozott vele, amikor éreztette, hogy ebbe a kibucba kívülről bekerülni lehetetlen.
Az öreg bíbelődött egy darabig a zárral, majd beengedte Forestert.
Sára a földön ült, hátával az egyik pálma törzsének támaszkodott. Sötét ruhájának hosszú szoknyája szétterült körülötte a földön, mint egy legyező. Derékig érő fekete haja minduntalan az arcába hullott, hiába fésülte ujjaival a füle mögé. Az ölében tartott könyv már egyre kevésbé tudta lekötni. Újra és újra arra pislogott, ahol Menachem eltűnt az újságíróval. Ritkán jöttek idegenek a kibucba, és a fiatalember felbukkanása akarata ellenére is izgalomba hozta Sárát. Itt az isten háta mögött, szinte teljesen elzárva a külvilágtól, Sára borzasztóan vágyott a kitekintésre, történetekre a világból. Ugyanakkor nem akart ostoba vidéki libának látszani, aki egyből a nagyvilági idegen ölébe ugrik.
Menachem kilépett a házikó ajtaján, és elindult a zsinagóga felé. Sára hallotta, hogy az öreg imát mormol magában. Lassú, fáradt léptekkel bandukolt a porban, fehér inge hátán átütött az izzadság, szandáljával pedig fekete nadrágja lelógó szárán taposott, de túl gondterhelt volt, hogy észrevegye.
Sára úgy érezte, még sosem látta ilyen fáradtnak és meggyötörtnek az öreget. Szinte már sajnálni kezdte, de ekkor eszébe jutott, hogy éppen Menachem volt, aki nem engedte el a városba tanulni. Akkor Sára megfogadta, hogy ezt sosem bocsátja meg neki. Az emléktől ismét fellángolt benne a düh az egész kibuc iránt, újra teljes szívéből gyűlölte az itt lakókat, a többi kibucnikot. Az ostoba birkák, akik engedik, hogy ez a totyakos vénember a szabályaival uralkodjon rajtuk.
Sára keze ökölbe szorult a könyv fölött, ujjai kifehéredtek a dühtől.
Már csak egy hetet kell kibírnia, akkor végre nagykorú lesz, és senki nem állhat az útjába. Ahogy az öreg mögött becsukódott a zsinagóga ajtaja, Sárában mintha elpattant volna valami, dühe elpárolgott, a helyét a bezártság, a kiszolgáltatottság gyötrő érzése vette át.
Egy percig még küzdött a könnyeivel, aztán a könnyek győztek.
7.
Szombat, délután 17:00
Tim Forester egy rándulással ébredt zaklatott álmából. A forró szobában nem tudta, hol van. Egy dermesztő pillanatig azt hitte, hogy még mindig Kambodzsában van, a hegyek között a táborban, és mindjárt jönnek érte. Aztán eszébe jutott az őrjárat, a kibuc és Menachem. Eszébe jutott a képriport, amin már egy hete dolgozik. Feltápászkodott az ágyról, és a falra szerelt kis csaphoz lépett. Léptei nyomán por kavarodott fel a deszkapadlóról. Megmosta az arcát, bevizezte a haját, és végre kezdett megnyugodni. Az órájára nézett: még legalább két óra, amíg kimegy a szombat. Addig teljesen reménytelen, hogy ebben a porfészekben valami piához jusson. Csatakos pólóját az ágyra dobta, és hátizsákjából tisztát vett elő.
A szobácskában csak a legszükségesebb bútorok voltak, egy egyszerű ágy, két fali polc és egy billegős szék, bár ezt elfoglalta a régi, katonai hátizsák. A sárral tapasztott falon csak egy pici, lőrésszerű ablak engedett be valamennyi fényt, a szobából hátrafelé nyíló mosdófülkének pedig csak egy parányi ablaka volt. A plafonról mindkét helyiségben csak egy-egy csupasz villanykörte lógott le. Forester ránézésre a villanykapcsolókat és a konnektorokat a kibuccal egyidősnek saccolta. A mosdókagyló és a zuhanytálca tisztának tűntek, de Forester esküdni mert volna rá, hogy a WC csésze pereme alatt csak úgy hemzsegnek a baktériumok.
Az öreg ágy keservesen megnyikordult, ahogy Forester ráült. Felhúzta a bakancsát, és szélesre tárta az ajtót. A téren lassan kezdtek végre megnyúl-ni az árnyékok, és talán a hőség is alábbhagyott. Forester kiült a házikó lépcsőjére, és kezében a kis Leicával figyelte a zsinagógába szállingózó falubelieket. Összesen talán ötven ember számolt meg, mire elfogytak. Férfiak, nők vegyesen, inkább középkorúak, mint fiatalok. A templomba sétáló emberek láttán furcsa érzése támadt, de nem tudta volna megmondani, miért.
Forester mindig csodálta a vallásos áhítatot, bár ő maga távol tartotta magát a misztikumtól. Számára a világ a kézzelfogható dolgokból állt, és nem tudott mit kezdeni a körülötte élők hitével. Tudata egyszerűen elutasította, hogy ilyen dolgokban higgyen. Gyerekkorában persze próbálták őt szülei elrángatni templomba, és az internátusban is volt mindig istentisztelet, de ezek leperegtek racionalitása védőfaláról. Soha nem tudta elfogadni, hogy a sorsa esetleg más kezében lenne, és nem csak saját döntései határoznák meg életét. A szertartásoktól, amik a valláshoz kötődnek, pedig egyenesen rosszul volt. Biztos volt benne, hogy ha esetleg mégis van valami felsőbb akarat (mert azért teljesen kizárni nem tudta), az lenne az utolsó dolog, aminek örülne, ha merev liturgiákkal, vagy előre megírt imákkal hódolnának neki. Ő, Forester sokkal inkább a művészetet érezte volna őszinte leborulásnak a teremtés előtt, a kreatív odafordulást.
A csend megtöltötte a kis teret, csak a templomból kiszűrődő hangfoszlányok jutottak el Foresterhez. Érezte, hogy a benne feszülő görcs végleg átadja a helyét egy zsibbadt nyugalomnak, ahogy a nap végre eléri a tér peremét őrző pálmák koronáját, és óvatosan lebukik mögéjük. A hívek lassan a Havdala végére értek, és pár perccel azután, hogy az utolsó hangok is elhaltak, a templom ajtaja kinyílt, és felbukkantak a falubeliek.
Forester figyelte, ahogy a férfiak egy csoportja elbúcsúzik a többiektől és elindul kifelé a térről. Vidáman beszélgettek, néha hangosan felkacagott valamelyikük. Forester felpattant, és a kis csoport után indult. Ösztöne azt súgta, erre találja majd azt, amit keres. Mint már annyiszor, most is jó volt a megérzése: a férfiak a kantinba igyekeztek. Csak amikor átlépte volna a küszöböt dermedt meg egy pillanatra. Eszébe jutott előbbi rossz érzése a templomba sorjázó falubeliek láttán. Egy szívdobbanásnyi ideig átjárta a felismerés.
A faluban nem voltak gyerekek.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 6.2/10 (35 votes cast)
20 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Úgy látom, én vagyok az első, aki írok. 🙂

    Érdekes a történet, noha én ennyiből nem tudtam eldönteni, hogy mi lehet a műfaja. (Persze, lehet, hogy ez csak az én hiányosságom) Van benne gyilkosság, valós környezet, a végén a sejtelmes nincsenek gyerekek mondat…

    Furi, hogy néha egy-egy szót a gondolatjel szétszed, de én úgy vélem, ez a feltöltésből adódhat. pl: háza-kat. A 4. részben nagyon sokallom a kibuc szót, nekem már kissé zavaró volt. A 7. fejezetben meg a zárójel használatát nem értem… Tudom, ezek csak stilisztikai dolgok.
    De a jelzőid szépek és a fogalmazásod is kiforrottnak tűnnek.

    Összességében tetszett a történet, noha olyan sok infót kaptunk már ebből a kis részletből is, hogy én egyelőre el sem tudom képzelni, milyen irányba mehet tovább a történet. De kíváncsivá tett, vajon mi lehet a folytatás.

    Gratulálok a továbbjutáshoz és további sok sikert kívánok!

  2. Kifejezetten érdekesnek tűnik az alapötlet (amennyi eddig látszik belőle), és nyelvileg is teljesen rendben van, érezni a szövegen, hogy többkötetes szerző alkotása. A kibucok kultúrája olyan hátteret ad, amiről olvasóként szívesen tudnék meg többet, ugyanakkor már az elején érezhető, hogy burkolt formában jelen lesz a társadalomkritika is.

    Két észrevételem lenne a részlettel kapcsolatban: az egyik, hogy voltak benne klisés megoldások (álmából ébredő szereplővel való indítás kétszer is, valamint a szereplő külső leírása annak apropóján, hogy megnézi magát a tükörben), a másik pedig, hogy a nagyon gyors nézőpontváltások miatt olvasóként nehezen vonzott be a történet. Ez a nézőpont-dolog persze ízlés kérdése is, és nem akarok túl kritikus lenni, mert szerintem tényleg ígéretesnek tűnik az írás. De mi lett a 2. és a 6. résszel? 🙂

  3. Rutinosan írt mondatok, ez vitán felül áll. Talán a rutinnak köszönhetően látok benne némi kézlegyintést: Jó lesz ez így is. Az első, harmadik, negyedik és ötödik fejezetet péntekre dátumozta a szerző, de szombatról mesélt. A következő részben váratlanul szombattá alakul az időpont megjelölés. Egy bétaolvasó alighanem kiszúrta volna ezt a nem lényegi, de zavaró hibát. Lényeginek érzem azt, hogy az eddigi szöveg alapján a regény vagy akciótörténet, vagy bűnügyi sztori. Elképzelhető persze más folytatás is, de ha az első két eset valamelyike lesz a mese jellege, akkor kissé hígnak találom a kezdést. Persze ábrázolni kell a helyszínt, be kell mutatni a karaktereket, de valamivel több cselekmény jobban lekötne.

  4. Először is gratulálok a továbbjutáshoz 🙂 Nagyon tetszik az alapötlet, egy érdekes világba kalauzol el a szerző minket. Ami elsőként feltűnt, amit már Gergely is említett, hogy a 2. és 6. direkt maradt ki? Ez kicsit furcsa volt nekem.
    Két karakter más most felkeltette az érdeklődésemet: Forester és Menachem úgy érzem köztük még lesz valamilyen konfliktus.
    A műfajt én elsőre kriminek tudnám tippelni, de remélem majd később kiederül.
    Szépen megfogalmazott, igényes műnek igérkezik, csak egy helyen akadtam meg a “kimegy a szombat” kifejezésnél, én ezt így még nem hallottam azelőtt, de lehet, hogy csak én nem ismertem.
    Sok sikert a továbbiakban!

  5. Kellemetes olvasmány volt, köszönöm.

    Ennek ellenére van benne valami, ami miatt nem igazán fogott meg. Nem a már többek által is említett nyelvtani dolgok, az nálam másodlagos. Én mindig azt nézem, ha elolvasok valamit, az megérint-e bennem valamit. Mindegy, hogy egy részletről, fülszövegről vagy egy egész műről van szó. Sajnálom, de neked ez most nem jött össze. Egyszerűen a végére jutva a részletnek, nem tudom, hogy mire gondoljak. Miről is szólhat ez a történet. Nyilván egy részletből nem lehet mindenre választ kapni, de engem nagyon zavar, hogy szinte semmit nem tudok meg. És nem érzek késztetést sem, hogy megtudjam. Engem még a karakterek sem fogtak meg.

    Bár tény, hogy valóban szépen fogalmazol, láthatóan nem most kezdtél el írni!

    Nem akarom túlragozni a dolgot, hiszen ez csak egy vélemény lesz a sokból.

    Sok sikert kívánok a továbbiakban is!

  6. Számomra teljesen korrektnek tűnik ez a felütés, rutinos kéz írhatta. A stílus és a mondandó itt-ott egészen leegyszerűsödik, ez érdekes ismertetőjegy. A sztori is elindul, van itt egy gyilkosság, feltűnik az idegen fotóriporter, a leírtak hihetőek. Nekem valami krimi félének ígérkezik, nem igazán műfajom. A kisebb-nagyobb hibákat, amiket a többiek eddig leírtak, olvasás közben nem vettem észre, ami szerintem jót jelent, benn tudtál tartani a történetben.

  7. Köszönöm mindenkinek a hozzászólásokat és az építő kritikát, biztos lesz olyan, amit eszembe jut majd megfogadni.

    A szöveg persze sok helyen nyers még (én is találtam benne felesleges szóismétlést még most, kb. századik olvasatra is), de ha valaha eljut odáig, egy ügyes szerkesztővel majd alaposan kigyomláljuk.

    A Szombat (nagybetűvel) itt nem a napra, hanem a zsidó vallás ünnepnapjára utal, ami péntek (kora)este kezdődik. A “kimegy a Szombat” ennek az ünnepnek a végét jelenti, bár a jelek szerint ez nem forog annyira közszájon, mint gondoltam.

    Az elválasztásokért pedig elnézést kérek, valamit nyilván elbénáztam az utolsó verzió formázásánál.

  8. Nyelvileg szerintem rendben van az írás, maga a történet viszont nem fogott meg. Lehet, rosszkor olvastam vagy csak túl távol áll tőlem ez a téma, és ezért nem tudott most igazán lekötni. Kicsit zavartak a túl gyakori nézőpontváltások. Túl rövidek a részletek, nagyon sok mindent pedig nem tudtam meg a karakterekről, és amit megtudtam, az sem tudott igazán elvarázsolni. De az is igaz, hogy nagyon rövid volt ez a részlet, szóval ha kikerül a 2. rész, adok neki esélyt.

  9. Gratulálok a kikerüléshez! Ilyen rövid részlet alapján lehetetlen összetett képet kapni a műről, így ez a vélemény – akárcsak az írásod – egy pillanatnyi benyomás lesz csak az egészről. Olvasás közben semmi olyan nyelvi hibába nem ütköztem, ami magára vonta volna a figyelmemet, a stílus gördülékeny, “lendületesen” olvasható. A történet világa sajnos nem igazán szippantott be, a gyakori szempont váltások mindig kirántottak az olvasás folyamából, illetve így az egyes szereplőkről nem tudtam meg igazán sokat. Mindenki felvillant egyszer-kétszer, de soha nem annyi időre, hogy részletesebb, árnyaltabb képet lehessen alkotni róla. A történet magában hordozza az izgalmat -akár egy krimi felütése – bár tippelni sem tudnék, hogyan folytatódik majd (ez persze lehet jó tulajdonság is,bizonyíték a sablonosság hiányára 🙂 ). Kíváncsi vagyok, mi lesz belőle.

  10. Gratulálok a továbbjutáshoz!:) Elsőre nekem is olyan érzésem volt, mintha egy Leslie L. Lawrence regény akadt volna a kezembe, bár magát a témát egy kicsit idegennek éreztem. Ettől függetlenül szépen összeszedett szövegről van szó, amin látszik, hogy többször lett szerkesztve (ám ez nem negatívum). Igazság szerint, nem igazán vagyok célcsoport, ezért valószínűleg nem olvasnám el, ha kezembe akadna, de maga a nyelvezet, a szerkezet teljesen rendben van.
    Gratula!

  11. Csatlakozom a “tetszett, mégsem fogott meg” hozzászólókhoz. Éreztem én is, hogy van benne rutin, szép a fogalmazás ,de engem annyira nem ragadott meg, hogy már a negyedik részt sem olvastam végig. Kicsit az is zavart, hogy a második rész kimaradt, mert gondolom, abban írt a zsinagógáról, az ott történtekről, és így furcsa volt rögtön a harmadik fejezetbe belevágni, amiben már hirtelen megint otthon volt. Mindezektől függetlenül gratulálok a kikerüléshez, és kívánok további sok sikert! 🙂

  12. Én sem tudtam, hogy ünneplik a Sabbathot, de a nagybetűből azért leesett, hogy nem egyszerűen a hét hatodik napjáról van szó. Ahogy az is, hogy ilyen sokszor nem ronthattad el a dátumot. Gondolom annak is jó oka van, hogy kimaradtak fejezetek. Majd előkerülnek 🙂 Nekem érdekesnek tűnt, komolyabb mondanivalót várok, és trükkösen szerkesztett szöveget, de majd elválik, mit terveztél (remélem 🙂 ) én mindenképp folytatni fogom.
    Gratulálok a kikerüléshez!

  13. Még az eredeti görög szövegekben Barabbást Jézus Barabbásnak, Iesus Bar Abbasnak hívják, ami arámi nyelven azt jelenti: Jézus az Atya fia. A keresztény írások már Krisztusra való tekintettel elhagyják A Jézust, és csak Barabbásként említik az állítólagos rablógyilkost, akit Krisztus helyett engedtek el a nép akaratára. Mondják rá azt is haramia, ami az arámi nyelvben (haram) kifejezetten Isten ellenest jelent. A haramia szót ebben az értelemben a legsúlyosabb bűnök elkövetőire mondják, mint a gyilkosság.
    (Egyébként a pészah ünnepén a zsidók az egyiptomi tíz csapásra emlékeznek, amiben ugye a legutolsó az elsőszülöttek halála volt. Nem tudom, jó felé tapogatózok-e, ezt most inkább csak mellékesen jegyzem meg itt.)

    Amúgy tetszett az írás, és hajlandó leszek tovább olvasni, ha még a történet is érdekes lesz, és nem lehet az első pár oldal után levágni a csattanót! 🙂

  14. Engem megzavart, hogy péntek szerepel a dátumban, de szombatról van szó.
    Viszont érdekes betekinteni ebbe a világba. 🙂 Voltak szép leírások, összességében azonban nem fogott meg a történet. De ez a későbbiekben még változhat. Kíváncsi vagyok, mi lesz a folytatásban. 🙂

  15. Két megjegyzést szeretnék megosztani.
    1. Szombaton gyilkolni, hmm…, s mintha a rabbi(?) is benne lenne; ez kicsit sok nekem, kilóg a környezetből.
    2. A templom szót tudtommal nem használják a Templom lerombolása óta. A zsinagóga ‘gyülekezeti hely’ szerepel helyette. Nyelvhasználati hibának tűnik, de ha már a Szombatot-időt úgy mérjük, ahogy kell, a szavak súlyozása is fontos.

  16. Kedves István!
    Gratulálok a kikerüléshez. Gördülékenyen olvastam, az alábbi apróságokon akadtam fenn (hátha hasznos 🙂 )
    A részlet egy hétköznapi eseménysorral indít, a karakter gondolatvilágát és érzelemvilágát mondod, pozitív hangulat árnyékok nélkül. Az ismétlések nyomatékosítása indokolatlannak tűnt, egyéni türelem és empátia kérdése, hogy hányadik “szerette/nem szerette” után leszek elutasító ezzel az idegennel szemben – akiről ki is derül, hogy hulla, azaz lényegtelenné tetted a személyes preferenciáit.
    Feltűnően ismétlődő szerkezet az elején: Moshe úgy érezte, / Moshe nem volt biztos benne, / Nagyon szerette / Tulajdonképpen senkit nem szeretett, stb.
    Töltelék szófordulatos félmondatok – érdekes kísérlet lenne, hogy mi marad a szövegedből, ha midet kihagyod belőle – akkor a legerősebb a kontraszt (sztem javítaná) – persze a használatuknak van egy optimális aránya.
    (Az 1. jelenetet egyébként feleslegesnek érzem. Az áldozat szempontja egy kb krimi(?) elején félrevihet, (többnyire TVsorozatos nyitókép, ahol az állandó szereplőt már ismerjük – regényben úgy viselkedik, mint az álom-látomás-képzelgés stb. nyitás) érdemes újragondolni, és a lehető legrövidebbre venni. Mellé a 3.ban ismételsz infókat, amiket akár egyetlen jelenetre is összevonhatnál, feleannyi hosszon.
    Az áldozat szempontja a jelenet végén visszaüt, mivel belemész a gyilkosság érzetébe, és kínosan kerülgeted a gyilkos megszólítását, leírását)
    “Azóta persze sok minden változott, szinte minden házba került folyóvíz és csatorna, és most, hogy a magtárak tetejére felkerültek a napelemek, végre az áramot sem kell a szolgáltatóknak nevezett maffiától venniük.”
    – Itt tetten érhető az alkotói gondolatmenet, az első félmondat jut először eszedbe, abban döntöd el mi a szituáció, és a következőkben ezt részletezed. Abban a pillanatban, hogy leírtad a részleteket, az első fél fölösleges általánosítássá vált. – Olvasóként nincs rá szükségem.
    “sok minden/szinte minden/mindig mindenki/soha senki stb.” – semmitmondó általánosítás – ahol csak teheted konkretizálni kellene
    “persze” – narrációban kiszólás
    “szolgáltatóknak nevezett maffia” és társai – minősítések – ha nem ért egyet veled az olvasód ellenszenvet generál (nem biztos, hogy a karaktered felé – és könnyen csúszik közhelybe)
    Kérdésem, a számozás mi célt szolgál a részletek előtt? – ha eltérsz a berögzött megszokásoktól kimozdítod az olvasót a komfortzónájából – nem mindenki akar majd követni. (ha csak benne felejtetted az összevisszaságot az negatív képzettársításokat vonz 🙂 )
    Hány szereplőt kezelsz nézőpontként hosszútávon? (mert annyi ütős nyitójelenetet kellene írni nekik), a felütéseid közül a 7. a legerősebb, ahol ritmust is váltasz – javul a szövegminőség is (bár még mindig vannak töltelékek), de Forester a legélőbb nézőpontod. Benne megvan a finom ellentmondás és mélységre utalás, ami a többiekből hiányzik.
    (a korábbi részletekben utána kellene menni ennek a váltásnak, és jó lenne ha később nem fordulna elő… 🙂 ) – nála nem zavart a templom szó használata, lehet arra építeni, hogy kulturális tudatlanság van a karakterben, bár E3ban narrálsz, és ez összemosódhat a narrátor tudás/tudatlanságával.
    Egyébként miért érdekli a veterán dzsungelharcost a wc pereme alatti baktériumkolónia?
    Összességében a sztoriban lévő lehetőségek, téma, környezet, szituációk ígéretesek :), kérdés mit hoztál ki belőle, és hogyan.
    Sok sikert a továbbiakban!

    és csak úgy halkan mondom 🙂 :
    “egy jó szerkesztő majd megoldja” kijelentésnek van egy párja “egy jó szerző ezt megoldotta volna” – kényelmi álláspontok.

  17. Újfent köszönöm mindenkinek a hozzászólást, nagyon örülök annak, hogy van akinek tetszik ez a részlet, és talán még jobban annak, hogy van, aki elég komolyan veszi ahhoz, hogy a negatív véleményét is kifejtse.

    Egy pár megjegyzés:

    a péntek-Szombat problémáról már korábban is sokan írták, hogy zavaró. Valószínűleg ezt valahogy meg kell oldanom majd, hogy a szokásokat (vallási szabályokat) kevésbé ismerők is értsék. Emiatt nem lehetett pl egyértelmű, hogy a gyilkosság még a Szombat bejövetele előtt történik (MajorAnna), bár ennek valójában nincs jelentősége.

    Kati/Illés Gábor Matócsi: jófelé keresgéltek, de nem akarom elspoilerezni 🙂

    Valter: neked külön köszönöm, nagyon sok dologban egyetértek veled, igyekszem odafigyelni majd ezekre. Biztos van szerző, akinek ez elsőre megy :), én szívesen támaszkodom a szerkesztőre, segít kívülről látni a szöveget.

  18. Szerintem az ilyen háttér információkat egy lábjegyzettel meg lehet oldani, és akkor nem lesz szájbarágós a szöveg, miközben az is megértheti, aki semmit nem tud a zsidó kultúráról, úgyhogy emiatt ne aggódj. 🙂
    Én most, hogy olvasgatom a találgatásokat másoktól, pl egyre jobban hiányolok egy ilyen lábjegyzetet, mert nagyon szeretem a megfejtésre váró szövegeket/történeteket, és én sem ismerem eléggé a zsidó kultúrát. :/

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük