8.
Szombat, este 22:00
– …és amikor már senki nem számított rájuk, felbukkantak az indiánok a folyó túlpartján, és veszettül elkezdtek felénk evezni – Forester hatásszünetet tartott, belekortyolt a kezében tartott ginbe.
– És ti mit csináltatok? – kérdezte türelmetlenül a kistermetű, vidám srác, aki Davidként mutatkozott be. Nem beszélt jól angolul, Foresternek oda kellett figyelnie, hogy a beszédébe kevert sok ivrit szóból kihámozza, hogy mit is akar a fiú.
– Persze kétségbeestünk, semmiképpen nem volt szabad semmilyen módon harcba bocsátkoznunk. Még Rióban, amikor az engedélyeket intéztük, a lelkünkre kötötték, hogy ott, a rezervátumban még kapcsolatba sem léphetünk velük. Végül aztán Taylornak mégis megjött az esze, és kihozta a lányt a sátorból. Annyi eszünk azért nekünk is volt, hogy azt már ne várjuk meg, hogy leellenőrizzék, szűz-e még!
Ahogy Forester gondolta, a sztori végén felcsapott körülötte a röhögés. Elégedetten gyűjtötte be a vállveregetéseket.
– A mi lányaink nem ilyen lelkesek, igaz-e, Yoram? – kérdezte David a pult mellett könyöklő nagydarab srácot. Nem lehetett sokkal idősebb, de Forester észrevette, hogy neki volt a legnagyobb tekintélye a kantinban. Kigyúrt, széles vállán feszült a póló, amit foltos kertésznadrágja alatt viselt. Közel ülő szemeiből Forester nyers erőszakot vélt kiolvasni. Most azonban ő is felkacagott:
– Hát én már nem is reménykedem, annyira nem lelkesek. Na és Brazília után hova küldtek dolgozni? – nézett Foresterre.
– Szomáliába. Na az meleg volt. És nem csak az idő.
– Az merre is van, Joshua? – kérdezett közbe Yoram, és a David mellett ácsorgó fiatalemberre nézett. Joshua csak bámult, láthatóan nem ő volt a legokosabb köztük, és csak akkor kapcsolt, amikor a többiek már rajta röhögtek.
– Afrika keleti partvidékén. Az a szarv alakú félsziget – segítette ki Forester, majd belevágott. – Mogadishuban szálltunk le, katonai reptéren, ott még viszonylag rendben van a helyzet. Bár az sem kultúrembernek való, a belvárosban is simán felkoncolnak. Rendőrök nincsenek, csak néhány önjelölt fegyveres polgárőr, akik egyfolytában hulla részegek, és mindenre tüzet nyitnak, ami mozog. Ez még hagyján. De ami vidéken folyik…azt egyszerűen nem hittük el. Mire felértünk a hegyek közé, Buur Hakaba mellé, addigra legalább tízszer akartak megölni minket, és sosem ugyanannak a szervezetnek a tagjai. Pedig az nincs százötven mérföldre a fővárostól. Volt, hogy tízéves gyerekek hadonásztak előttünk Kalasnyikovokkal, és persze egy szót sem beszéltek semmilyen nyelven, még a helyi tolmács is csak mutogatott nekik, mert egy szót sem értett abból, amit karattyoltak. Már tényleg be voltunk rezelve, hogy itt a vége, amikor meglátták a kólás dobozokat a kocsi hűtőládájában. Na, ha láttál gyermeki örömet…fél Szomáliát megvehettük volna egy rekesz kóláért.
– És nem vettétek meg? – kérdezte Joshua ámuló nagy barna szemekkel. A felfogásán nem sokat segített az az öt gin, aminek a fenekére vert már.
– Sajnos Szomáliának pont az a fele ripityára van lőve. Minek vettük volna meg? – kacsintott Forester Yoramra, aki vette a lapot, és harsogó kacagásban tört ki. Forester megemelte a többiek felé a poharát, majd kihörpintette a maradékot. A többiek lelkesen követték a példáját, látszott, hogy nem ma isznak először. Forester még egy kört rendelt, majd folytatta:
– Amikor megcsináltuk a munkát a hegyek között, alig hittük, hogy élve ki fogunk jutni. Végül kecskepásztornak öltöztünk, hogy legalább rakétával ne lőjenek minket. Addigra a kocsink teljesen tropára ment, nektek sincsenek valami jó útjaitok, de azért ezek tükörsimák ahhoz képest, ami ott van. Az első lengőkarok már odafelé megadták magukat, pedig komoly terepjáró volt. Akkor mondtunk le róla teljesen, amikor a visszaút elején a hátsó differenciál is elvérzett, nem tudtunk mit tenni, otthagytuk az út közepén, és gyalog mentünk tovább.
– És mi volt a kecskékkel? – vetette közbe David.
– Amikor már hatodszor lőttek ránk vállról indítható rakétákkal, elhatároztuk, hogy valahogy álcázni kellene magunkat. Épp akkor jött szembe egy pásztor negyven kecskével. Szerintem még azóta is meséli a haverjainak, hogy átverte azt a pár európait, akik megvették a kecskéit, legalább dupla árat kért értük.
A srácok felkacagtak, aztán Yoram bizalmaskodva hajolt közelebb:
– És mi volt eddig a legrázósabb melód?
Forester egy pillanatra elkomorult. Ahogy magában felidézte a kambodzsai heteket, még mindig kiverte tőle a víz. Végigfutott a hátán a hideg, ahogy a Kardamom-hegyi táborra gondolt. Azóta sem tudja elhinni, hogy még ma is léteznek ilyen helyek a világban.
– Kaptunk egy fülest, hogy az egyik kambodzsai hegységben van néhány elszigetelt Vörös-khmer sejt. Persze odaküldtek, hogy tudósítsunk. Frankón koncentrációs táborokat tartanak fenn a dzsungel közepén, és bárkit kicsinálnak, ha nem tetszik nekik valami. – Forester itt most nem szándékosan tartott szünetet, de elcsuklott a hangja. Hogy leplezze, gyorsan ivott egyet, és csak aztán tette hozzá – Csak én jutottam ki élve.
Forester néhány másodpercig a padlót bámulta, majd felhörpintette a maradékot a pohár aljáról, és intett, hogy kér még egy kört.
– De persze mindannyian tudtuk, hogy ez nem nyugdíjas meló. Abban az értelemben semmiképpen, hogy biztos nem éred meg a nyugdíjat.
Megint felcsattant a nevetés, Forester pedig megmarkolta az újabb gint. Érezte, hogy hosszú évek óta ez lesz az első olyan munkája, amikor nem akarja majd mindenki megölni.
Ebben azért tévedett.
9.
Szombat, este 23:00
Sára a kantin sarkából figyelte Forestert. A fotóriporter ekkor már túl volt legalább tíz pohár gin elfogyasztásán, és ez meg is látszott rajta. Kapaszkodnia kellett a bár szélébe, hogy ne tántorogjon feltűnően, és copfba kötött hullámos haja is egyre ziláltabban lógott minden alkalommal, ahogy fejét hátravetve nevetett.
Sára gyűlölte Forestert azért, ahogy azonnal kapcsolatba tudott lépni az emberekkel, akik értették a vicceit, és értékelték a történeteit. Utálta, hogy alig tette be a lábát, máris csupa mosolygós arc, és hátbaveregetés vette körül. Egyből a társaság középpontja lett, és Sára hiába tudta, hogy épp ez a társaság az, ami elől elvágyódik, szíve mélyén nagyon irigykedett. Ő a kibucban töltött csaknem tizennyolc év alatt egyszer sem nevettette meg így ezeket az embereket, és soha nem állták körül ennyien. Ő valahogy mindig kilógott a kortársai közül is. Persze ő volt a legfiatalabb, és ő volt az egyetlen lány. A többiek élvezték a falusi élettel járó munkákat, szerették a földet, az állatokat. Szerettek korán kelni, és ahogy cseperedtek, szerettek esténként jól berúgni egymással. Szerettek zsinagógába járni, szerettek zsidók lenni. Sára nem ilyen volt. Neki egy jó könyv, vagy film sokkal többet jelentett a közös zsolozsmázásnál, a földeken végzett munkát pedig egyenesen utálta, és ahányszor csak tehette, ki is maradt belőle. Nem szerette ezeket az embereket, már akkor sem, amikor a gyerekkorukat töltötték együtt a gyerekházban.
Sára ismét felnézett a könyvből, amit az ölében tartott. Már percek óta ugyanazt a lapot bámulta, egy sort sem tudott befogadni. Forester a pultnál könyökölt, és éppen a következő ginnel bíbelődött. Hirtelen a pohárral a kezében megpördült, és egyenesen Sára szemébe nézett. Sára állta a tekintetét, és furcsamód nem volt az az érzése, hogy részeg ember szemébe néz. Forester arcán elolvadt a mosoly. Sárának az volt az érzése, hogy most majd odalép hozzá, és megszólítja. Forester ehelyett biccentett egyet, és újra elmosolyodva Sára felé emelte a poharát. Felhajtotta a gint, majd visszafordult a körülötte álló cimborái közé, és folytatták a beszélgetést.
Sárában ismét felbugyogott a düh. Megint mindenhol a mosolygó arcokat látta, amik rá sosem mosolyogtak, megint a nevetéseket hallotta, amik sosem az ő vicceire csendültek fel. Soha senki nem szerette őt ebben az átkozott kibucban. Napbarnított karján megfeszültek az izmok. Sára felpattant az asztaltól, és kiviharzott az éjszakába. Meg sem állt kis házáig, feltépte az ajtót, és levetette magát az ágyra. Lekapta az ágya feletti kis polcról a fejhallgatót, és az ósdi hifin megcsavarta a hangerő szabályzóját.
A homloka mögötti zűrzavart egy pillanat alatt felváltotta a ritmus, a zene, és ez így is maradt reggelig.
10.
vasárnap, hajnali 2:15
Forester megint arra ébredt, hogy fogalma sincs, hol van. Annyit érzett csak, hogy erős kezek markolják a karját, és vonszolják kifelé a szobájából. Még akkor sem tért magához, amikor arccal a földre lökték a háza előtt. Mindenhonnan kiabálást hallott, de nem értette a nyelvet. Valaki mellélépett, megmarkolta a haját, és a fejét felrántva az arcába ordított. Forester meglepetten látta, hogy az egyik kocsmai ismerőse volt. Forester nem volt buta gyerek, de ezúttal tényleg fogalma sem volt arról, hogy mit akarnak tőle.
Bal karját kirántotta a szorításból, és elkezdett feltápászkodni. Féltérdre emelkedett, és szabad kezével ellökte a fickót, aki a hajába kapaszkodott. Óvatosan körülnézett, megpróbálta felmérni az erőviszonyokat. Legalább tízen álltak körülötte, és simán lehettek még egyszer ennyien a többiek mögött. Jobbra egy másik ismerős arcot látott, a szakállas fiút Joshuának hívták. Persze, amikor a kantinban beszélgettek, még nem vágott ilyen elszánt arcot.
– Mit akartok? – kérdezte a tőle telhető legbarátságosabb hangon.
A hajrángatós fickó válasz helyett ököllel az arcába vágott. Forester megszédült az ütéstől, és ha nem tartja Joshua a jobb karját, lehet, hogy el is esik. Végül megőrizte az egyensúlyát, és szabad bal kezével ismét ellökte a fickót, és Joshuához fordult:
– Mi történt? Mi ez az egész?
Forester fejében egymást kergették a gondolatok. Ki akarják rabolni? Hiszen nincs szinte semmije. Valakivel összetévesztik? Egy órája még vidáman ittak együtt. Valami rosszat mondott a kocsmában, és csak mostanra esett le nekik? Kezdte elveszíteni a türelmét. Megragadta Joshua mellén az inget, és őt is ellökte. Most, hogy mindkét karja szabad volt, kicsit jobban érezte magát.
– Mi a francot akartok?
A következő ütés hátulról érte, majd valaki oldalról rúgta hasba. Minden levegő kiszaladt a tüdejéből és térdre esett. Hörögve próbált levegőt venni. Ekkor már csak a fejét próbálta védeni. Hátulról kapott még egy rúgást, és érezte, hogy legalább egy bordája eltört. Összegömbölyödött a földön, próbált minél kisebb támadási felületet adni.
Forester akkor érezte igazán, hogy ez nem az ő estéje lesz, amikor a rátérdeltek, és hátrabilincselték a kezeit.
Ezúttal is rutinosak a mondatok, én már-már hányavetinek érzem a fogalmazást. A szerző a rutin védőbástyája mögül olykor lazábban fogalmazott némelyik itt jelentkező kezdőnél, de ez csak ritkán fordult elő. A bőbeszédűség viszont vaskosan utal a gyakorlatra. Csakhogy engem nagyon zavart a lényeghez egyelőre lazán sem tartozó beszámoló az eddig ismeretlen szereplő idegen világban zajló kalandjairól. Ezen kívül Sára magatartása sincs annyira profi módon kidolgozva, mint ahogyan a mondatok gördülnek. Gyűlöli Forestert. Első látásra legfeljebb szerelem születhet – szerintem többnyire a mesében van így –, azt még sehol sem olvastam, hogy valakit lehet első látásra gyűlölni. Azt sem tartom teljesen logikusnak, hogy a kibucban élő egyetlen ifjú nő létére mindenki utálja. Ehhez még az is kellene, hogy három lába, vagy két orra legyen. Ha arról van szó, hogy ezt Sára csak bebeszéli magának, akkor azt nem ártana jelezni.
Azután ismét függőben marad a mesélés. Mint átlagolvasó örülnék végre két egymáshoz tartozó résznek. Az afrikai anekdota helyett jobban élveztem volna ha egymáshoz kapcsolódó bekezdéseket olvashatok.
Kicsit meglepődtem az elején, hogy mit keresnek az indiánok a kibucban, de aztán leesett, hogy csak kocsmai anekdotázásról van szó. 🙂
Szerintem sem lényeges ezeket az élményeket ennyire részletezni, nem is igazán hihetőek, de sebaj.
Az már az előző részletből is kiderült, hogy Sára nem érzi otthonosan magát és gyűlöli a lakókat. Most ismét kaptunk egy adagot ugyanabból a szenvelgésből, annyi különbséggel, hogy pénteken lángolt a düh, szombaton meg bugyogott. Valamint tényleg irreálisan jó a távgyűlöletben. 🙂 Pénteken még izgalomba hozta Forester, szombatra már gyűlölte. Ezt az egynapos érzést én inkább még csak ellenszenvnek mondanám.
Összességében véve nagyjából annyit tudtam meg a részletből, hogy ezt a Forestert kedélyessége dacára mindenhol üldözik. Egyébként könnyű volt olvasni, és folytatnám is, hátha kiderül még valami érdekes.
Értem én, hogy húzni kellett az időt (meg kitölteni a helyet, fokozni az izgalmakat stb.) a holttest megtalálásáig, hogy ne rögtön szaladjanak bele, s így más gyanúsított is szóba jöhessen, ne csak a közösség tagjai, mert különben nincsen sztori (vagy teljesen más, hamarabb megoldható, mert nem lehet kijátszani az „idegen”-kártyát), és hogy erre kellett a kocsma-jelenet. De azért ez az „alibiből” írt dialóg szerintem lehetne jóval helyzethez illőbb. Nekem egyenesen morbid volt az indiános-kalandos kezdés; nem is illik a közegbe; főleg, hogy a funkciója tényleg csak az időhúzás. Viszont arra remek írásgyakorlat, hogy megmutasd, hogyan tudsz 2-3 órányi időt nyerni, ha annyi kell a történetnek. Szóval a problémám csak annyi, hogy látom a funkcióját, s nem ragad magával mint párbeszéd.
A másik gondolatom (bajom) az, hogy noha sokféle fogás emlékeztet nálad Ulickaja „Daniel Stein, tolmács” című regényére (biztos ismered, ott is van kibuc, meggyilkolt pap, idegen nézőpontot behozó újságíró), eddig nem tudtam komolyan venni/elhinni a te kibuc-ábrázolásod. Még azt se, hogy valóban lennének kocsmák kibucokban. Legszívesebben rákeresnék, de ha meg akarom ezt tenni, rögtön kiesem az olvasói szerepből. Ami Ulickajánál megteremtődik (ott elhiszem, hogy látott már kibucot), az nálad valamiért nem. Elgondolkodtam, hogy nem azért érzem-e ezt, mert nagyon érződik, hogy könnyen írsz. Lehet, hogy csak néhány magyarázó-leíró beszúrás kellene, amitől kicsit szándékosan nehézkesebb lenne a szöveg (por- és izzadtságszagúbb a környezet); vagy ha talán valamiféle következetesség lenne Sára hangulatának ábrázolásában (utalásk arra, hogy mért unja az egész kibucot), nem tudom…
Mindenesetre gratulálok, s kíváncsi vagyok, mi sül ki mindebből.