Aranyrög pályázati novella, 348 pályázó között I. helyezést ért el
Figyelmeztetés: erőszakos tartalom, káromkodás
– A férfiak szája olyan, mint a pöcegödör – mondta anyám, aztán a csorba fogú fésűvel szétválasztotta a hajamat. – Trágár is, büdös is, minden szart elnyel, nem csoda, hogy visszaböfög a mocsok.
A szeme elrévedt, miközben beszélt, a keményített csipkefüggönyön keresztül most is az utcát figyelte. Csontos ujjaival erősen markolta a hajamat, és miközben egymással keresztezte a tincseket, Janót nézte az utca túlfelén, ahogy irhakabátját hanyagul a vállára vetve támasztja a kerítés betonoszlopát. Emlékszem, Janó mindig hosszan szívta a pipáját és lassan eregette a füstöt; nem úgy, mint apám, aki mohón és gyorsan jutott a dohány végére, és szinte még el sem nyomta, már gyújtotta is a következőt. Janó élvezettel dohányzott, a füstpamacsai kerekded, formás kis labdacsok voltak, apám meg, mint a sárkány, nyomta ki egyszerre az orrán és a száján is a füstöt.
Janó még akkor is ott állt a kapu előtt, amikor a friss, ropogós hóban az iskolába indultam. Tudtam, a kenyereskocsit várja, jeges az út, talán azért késik, a kezében ott a csíkos vászonszatyor. Felemelte göcsörtös kézfejét, intett is felém, egyenesre vágott bajsza alatt talán még mosolygott is; nem tudom, igazából nem is figyeltem, később mégis mindig így emlékeztem rá, még az apró gödröcskéket is látni véltem a szája szegletében.
– Ma is menni köll, Anika? Télleg, nem szombat van – kapott a fejéhez, azzal a megjátszott, színpadias komolyságával, amitől mindig mosolyognom kellett.
Akkor még nem tudtam, anyám miért nem állhatja a Janót, apám csak évekkel később fecsegte el, miközben a borosüveg nyakát szorongatva elterült a sezlonyon. Igazából nem is nekem akarta elmesélni, inkább anyámat akarta bosszantani vele, azért is kezdett bele. Aztán mindjobban lovallta bele magát a történetbe, és kifejezetten élvezte, hogy mint tavasszal az első rügy az akácfa alsó ágán, pattan meg anyámban a türelem illékony burka, s felfakad belőle a csendes, önemésztő méreg. Anyám ilyenkor a száját olyan erősen szorította össze, hogy ajkaiból kifutott a szín, az arca is egészen piros lett, mint a kisbabáké, ha megcsípi a hideg. Sosem mert visszaszólni, csak szaladgált fel, s alá, a fapapucsa sarka csattogott a linóleumon.
– Elég lesz, Feri. Nem a lányka előtt kéne… – inkább kérlelte, semmint korholta apámat.
– Mér’, nem így volt? – morgott vissza az, aztán meghúzta az üveget.
Azon az estén tudtam meg, hogy miután nagyapámat elvitte a szívbaj, nagyanyám Janóval állt össze. Alig telt le a gyászév, már be is bútorozott a gangos házba, kigazolta a kertet, mintha az övé lenne, a baromfisba összekalapálta a górét – az még ma is áll, mutogatott az apám az ablakon kifelé –, hogy szellőzni tudjon a takarmány, ne penészedjen meg a pincében. Ezzel nem is lett volna semmi baj, csak aztán nagyanyámat szájára vette a falu. Romlottvérű cafat, ezt vágta oda neki a templom gondnoka, s ezzel olyan mély sebet ejtett nagyanyám lelkében, mint Krisztus homlokán a koszorú vastag tövisei.
– Ne viccelj, Mari! Mit csináljak ezzel a hárommal? – mutatta a gyerekeket; a legkisebb még ott ült a karján, alig múlt egyéves. – Tudod, hogy nem maradt senkim se!
Mari rántott egyet vállán, amolyan „bánom is én” módon; én legalábbis így képzeltem el. Nagyanyám meg kifordult a templom kapuján, hazament a gyerekekkel, vállfára akasztotta az ünneplő ruhát, berakta a szekrénybe a szárított levendulacsokor mellé, aztán hátrament a kertbe, és kivette Janó kezéből a kapát.
– Eridj innét, nem tudom szégyenben felnevelni őket – ennyit mondott neki.
Janó nem ellenkezett, még aznap el is ment, aztán pár hónapra rá megvette a szemközti telket. Nem történt köztük semmi sem, egyetlen szót sem váltottak többé egymással. De anyám sokszor talált rá nagyanyámra a nagyszoba ablakában, ahogy a függönyt elhajtva az utcát kémleli, Janó meg minden vasárnap tűzött egy szál virágot a kapu rácsai közé, néha kimért krumplicukor meg keserűcsokoládé is volt mellette, stanicliben. Nagyanyám ezeken a napokon feltűnően könnyed lett, szinte átlebegett a seprővel az udvaron, kapaszkodnia kellett a szálkás nyélbe, talán el is szállt volna nélküle; mesélte később anyám. Ők meg tátott szájjal nézték, ahogy arca meglágyul, vonásai kisimulnak, mint az öntöttvas vasaló nyomában a ráncos szövet, és élet szökik azokba a bánatos, mogyoróbarna szemekbe. Aztán persze mindig jött valaki, aki a gyász béklyójánál fogva visszarántotta őt a földre, s örömét lelte abban, ahogy arca kérgessé válik a rárakódó kosz alatt.
–Nem értem, akkor mi volt a baj a Janóval? – kérdeztem óvatosan. – Cukrot is hozott nektek.
– Őmiatta volt minden. Egész életemben azt hallgathattam, hogy nem vagyok én más, csak egy kurvának a gyereke.
Próbáltam megérteni anyámat, mikor erről mesélt, mindig olyan fásult és meggyötört lett, így még inkább szerettem volna rokonszenvezni vele. Mindhiába; a végén mindig csak arra tudtam gondolni, milyen jó is lenne, ha az apám, legalább egyszer az életben, krumplicukrot venne nekem.
Anyám szavai jártak a fejemben, amit a férfiakról, meg a mocsokról mondott, akkor is, amikor Ádámmal a vízaknába bújtunk. A gödröt az apja ásta ki, nem volt még benne semmi, csak a deszkapalló az aljára fektetve. Egymás mellett ültünk, nyirkos volt a föld, a párát meg szinte harapni lehetett, s ha a számon vettem a levegőt, úgy éreztem, mintha a nedves göröngyök rátelepednének a nyelvem hegyére. Arról beszéltem Ádámnak, hogy ha csöndben maradunk, biztos hallani fogjuk, ahogy a giliszták tekergőznek a fejünk mellett a földoszlop belsejében. Aztán fülelni kezdtünk, sokáig, egy idő után szabályosan remegni kezdett a testem, mert akkor már olyan régóta hallgattuk egymás szuszogását, hogy egyszerűen képtelenségnek tűnt, hogy ne itt és most, ebben a földszagú gödörben történjen meg. A keze sáros volt, miközben a sötétben a számat tapogatta, az alsó ajkam is piszkos lett tőle. Nem töröltem le, moccanni sem mertem; attól féltem, hogy akkor ő is meghallja majd a mellkasomban dörömbölő szívemet. Aztán hirtelen azok a plakátok jutottak az eszembe, amik színüket vesztve lógtak már évek óta a fogorvosi rendelő falán. Elképzeltem, ahogy a sok mocsok beragadt a fogai közé, mint a gyereknek ott a képen, s az ő szájában is úgy ülnek a feketére rohadt, lyukas csonkok, mint a pernyével töltött, kiégett kráterek. Erre gondoltam, amikor megéreztem a leheletének melegét az arcomon, aztán elfordítottam a fejemet.
Ádámot sosem éreztem büdösnek, a szaga inkább volt olyan nyers és tömény, mint a talajból felszökő pára a friss, tavaszi zápor után. Az arca mindig sápadt volt, az orra kicsi, de hegyes, a szeme meg szürke, mint a házuk falára hányt, csupasz vakolat. Vézna volt és elég ügyetlenül mozgott, valahogy sosem tudta, hová tegye aránytalanul hosszú kezeit, emiatt különösen esetlennek tűnt. Sokszor meg is mosolyogtam emiatt, ő ilyenkor duzzogni kezdett, sokáig nem is szólt hozzám, hátra ment a fészerbe, és dobálni kezdte a hasított fát, mindenféle cél nélkül, a műhely egyik sarkából a másik végébe.
Ádámmal szemben apámnak volt szaga. Amikor megcsapta az orromat, mindig a rúdra lógatott avas szalonnatömbök jutottak az eszembe; sós volt, állott és füstös. Az izzadtság is pont úgy ütött ki a bőrén, ahogy a szalonnán a nedvesség kövér cseppjei, ha az ablak üvegén keresztül rásütött a nap. A haja is zsíros csimbókokban tapadt a homlokára, ha beletúrt, mindig csillogott utána a tenyere.
Azon a napon, amikor az egész kezdődött, még csak részeg sem volt, a szokásosnál legalábbis nem nagyobb mértékben. Azt hiszem, jobban el tudtam volna viselni, és később talán könnyebben elrendeztem volna magamban a dolgot, ha lett volna bármi, amibe kapaszkodhatok. Ha a miértek, nem, mint egy ingatag, foghíjas kötélhíd feszültek volna az életem korábbi, s azt követő része közé, talán én sem toporogtam volna olyan sokáig gyámoltalanul a szakadék peremén, hanem képes lettem volna megtenni az első lépéseket.
Egy különösen meleg, nyárvégi nap volt, emlékszem, a betonból is áradt a forróság. Azt játszottam, hogy a halványszürke cementfoltok, amikkel apám az udvarban betömte a gödröket, igazából sziklatömbök, s csak azokra lépve juthatok át az izzó lávatengeren. Apám a kert felől, a hátsó kapun keresztül jött haza. Már messziről észrevettem a narancssárga kertésznadrágját; figyeltem, ahogy lefordul a földútról, megkerüli a ponyvázott szénakazlat, belöki a kaput, átvág a kerten, s egyenest az udvarba megy. A táskáját egy hanyag mozdulattal ledobta a padra, kicsatolta a nadrágját, levette alóla a piszkos munkáspólót, amit úgy átáztatott az izzadtság, hogy nem maradt rajta egy gyűszűnyi száraz hely sem. Egy szót sem szólt hozzám, gömbölyű, szőrös hasát csupaszon hagyva ment lefelé a pincébe; a nadrág lógva hagyott pántjai minden lépésnél hozzácsapódtak a térdéhez. A lépcső felénél megállt, aztán intett, hogy kövessem.
A borospince fala nem volt bevakolva, a tenyérnyi terméskövekből sugárzott a hideg, s a szálas penészbolyhok úgy kúsztak be a köztük lévő résekbe, mint a víz alatti sziklák üregébe a tengeri sünök. Apám kivette a hordó dugóját, azt mondta, vigyázzak rá, de csak a végénél fogjam, nehogy piszkos legyen. Szívni kezdte a lopótököt, arca kétoldalt egészen behorpadt, úgy nézett ki, mint mi, amikor a halak cuppogását utánozzuk a barátnőimmel. A lopótök tojásforma ballonja nagyjából félig lehetett, amikor a nagy, húsos ujjával a cső alját betapasztotta. Asztal nem volt a pincében, csak egy gyalult rönk, azon pedig a megkészített, maszatos üvegpoharak; az aljukra sárga karimát rajzolt a beleszáradt bor. Apám félig töltött kettőt, a maradékot pedig a kancsóba eresztette. Maga alá húzta a kisszéket, mindig mulatságosnak tartottam, mikor ezen ült, ilyenkor úgy összetöpörödött, hogy a térde már-már az állát verdeste. Én csak álltam az ajtó mellett, a mellkasom előtt keresztbe font kézzel; akkor már nagyon fáztam, egy vékony póló volt csak rajtam. Apám a háta mögé nyúlt, a ládából kivette a szifont, aztán szódát nyomott a bor fölé.
– Gyere csak ide, Ancsa, ülj szépen az ölembe! – a szavakat elnyújtotta, a hangja ettől szokatlanul nyájasnak tűnt.
Odamentem hozzá, óvatosan ráereszkedtem a térdére, de azért próbáltam tartani is magamat, nehogy túlságosan nehéz legyek.
– No, hát ne úgy. Rendesen. Majd én megmelegítelek – magához húzott, éreztem, ahogy a hasának petyhüdt, hájas fodrai a hátamhoz nyomódnak.
Elvette a rönkről a poharakat, aztán a kezembe nyomta az egyiket. Nagyokat pislogtam, mert eddig mindig azt mondta, a bor nem való gyereknek. Valami olyasmit dünnyögött, hogy sokat nőttem a nyáron, meg észre sem vette, micsoda nagylány vagyok; de erre nem nagyon figyeltem, a buborékokat néztem, ahogy hozzátapadnak a pohár falához. Arra gondoltam, hogy ilyen lehet a tó közepe is, csak kicsit sűrűbb, de a halak is biztos így lélegeznek, eregetik a buborékokat a hosszú szálú hínár meg a békalencse között. Aztán beleszagoltam a pohárba, savanyú volt és szúrós. Örültem, hogy apám a hátam mögött volt, így nem látta meg, hogy önkéntelenül is fintorogni kezdtem. Nem mertem ellenkezni vele, hiába volt az egyik pillanatban mézesmázas, néha már-már émelyítően kedves, ha valami nem tetszett neki, rögtön csattant a tenyere. Jó nagyot kortyoltam hát a fröccsből, erős volt, rögtön köhögnöm is kellett. Apám kuncogott a hátam mögött, ettől picit megnyugodtam; tudtam, ha jó a kedve, nem vág majd nyakon. Letettem a poharam a rönkre, ezzel próbáltam jelezni, nekem ennyi elég is lesz, mosolyogtam is hozzá, pedig a bor még mindig kaparta a torkomat.
– Ó, nem. Tessék csak mindet meginni, nem lehet pazarolni. Anyád miatt ne aggódj, nem mondom el neki.
Akkor arra a porra gondoltam, amit anyám szokott a teámba keverni, amikor hasmenésem van. Annak még ennél is rosszabb az íze, mégis meg tudom inni, egyetlen kortyra kell, úgy könnyebb; addig iszom, amíg nem látom a bögre alját. Felemeltem a poharat, inni kezdtem, a forróság végigszántotta a torkomat.
– Nohát, nemcsak fiúzik, inni is tud – csipkelődött apám.
Ismertem már ezt a hangot, tudtam, ha most rosszat szólok, dölyfös és rátarti lesz, akkor meg mindegy, mit is mondok, csak hergeli magát. Nem mertem ránézni, a pohár csíkjait figyeltem, mintha felettébb érdekes lenne, hogyan fut egymás mellett a sárga, meg a fehér, s tényleg izgatna, hogy a túloldalt vajon meggörbül-e az egyenes.
– Hallottam ám, hogy azzal a kis suttyóval hemperegsz.
– Nem szoktam hemperegni vele – csúszott ki a számon.
Aztán eszembe jutott, hogy néha sokáig forgunk körbe, széttárt karokkal, míg mindketten el nem szédülünk. Utána megfogjuk egymás kezét, úgy szaladunk a dombról lefelé. Néha el is esünk, és úgy gurulunk tovább, mint a krumpliszsákok, de akkor sem engedjük el egymást, csak ha már leértünk a domb aljára. Igazából elesni a legjobb, néha direkt is szoktam, mindig úgy csinálom, hogy Ádám fölém kerüljön, akkor egymáshoz ér a testünk. Anyám múltkor mérges is volt, mert füves lett a nadrágom, azt mondta, nézzem meg, hiába súrolja OMO-val, nem jön ki, nincsen pénz másikra, egy lány különben sem csinálhat ilyet.
– Akkor, mit csináltok? Basztok? Szokta a pinádat fogdosni?
Próbáltam felállni, de szédülni kezdtem és visszaesetem apám térdére. Két hatalmas lapátkezét a derekamra tette, egy pillanatig attól féltem, össze fog roppantani, olyan erővel nyomott le az ölébe. Maga felé fordított, akkor vette csak észre, hogy könnyezek.
– Nem picsogni kell. Nem hallod? Felelj! – ordított velem.
– Nem – akkor már elemi erővel tört fel belőlem a zokogás. Apám sokszor volt trágár, de ilyen alpári és közönséges – velem legalábbis – azelőtt sohasem.
Később sokáig gondolkodtam, pontosan mi is történhetett aztán; akkor már hangosan sírtam, így nem is nagyon hallottam, miket mondott nekem. Ködös lett a világ, mintha valaki fátylat dobott volna az arcomra, s azon keresztül láttam volna magam körül mindent. Arra emlékszem csak, hogy a 25-ös izzót néztem, ami foglalat nélkül lógott a plafonból. Láttam, ahogy a fémszál vibrál, néha fellobban, aztán elhalványul és homály borul a pincére. A hordók árnyéka émelyítő táncot járt a sarokban. Közben apám a félrehúzott rövidnadrágom mellett matatott a lábaim között. Sok mindent ma sem tudok felidézni, az arcára viszont élénken emlékszem; vörös volt, mint a frissen vágott disznó húsa, halántékán pettyeztek az izzadtságcseppek. Ezen meglepődtem, miért izzad, ha én didergek, az, hogy a mutatóujjával a punimban turkál, valahogy távolinak tűnt, mintha nem is lenne valóság, s ami nem igazi, amellett valamiképp el tud siklani az ember, de az, hogy a teste miképp mond ellent a fizikai törvényszerűségek, akkor sokkal égetőbb kérdésnek tűnt.
Próbáltam kirántani magam a szorításból, de megérezte, és erősebben húzta magához a felsőtestemet. Elernyedtem, mint egy rongybaba, úgy éreztem, nem maradt egy cseppnyi erőm sem; nemcsak felállni vagyok képtelen, de nehezemre esik pislogni és valamiképp fáj a légzés is, mintha pince levegője megfagyasztaná a torkomat. Az arcom a hónaljához tapadt, megéreztem izzadtságának savanyú szagát, akkor jutott csak az eszembe, hogy igaza volt anyámnak azon a fagyos reggelen, mikor a jégvirágos ablakból Janót figyelte; a férfiak tényleg büdösek.
Aztán már csak arra emlékszem, ahogy hörgött, meg mozgatta a csípőmet az ölében. Majd csend lett, megigazította a ruhámat, letett az öléből, és úgy csinált, mintha nem történt volna semmi sem. Nem tartott meg a lábam, lerogytam a szemközti székre. Miközben ott ültem, egyszerre minden olyan szokványosnak tűnt, ahogy apám tölti a bort, most csak magának, nekem nem, aztán szódát spriccel bele, egy pillanatra el is gondolkodtam azon, lehet, hogy csak képzeltem az egészet; elvégre anyám is mondja mindig, a bortól meghülyül az ember. Sokáig hallgatott, aztán mentegette magát; muszáj volt ellenőriznie, igazat mondok-e. Meg, hogy az orvos is így csinálta volna, csak még valami vasat is dugott volna be, higgyem el, az nagyon kellemetlen. Akkor már inkább ő, mégiscsak az apám, nem lenne helyénvaló, ha egy idegen férfi nyúlkálna a lánya hüvelyében. Emlékszem, pont így mondta, meg is lepődtem, hirtelen milyen választékos lett, és semmiképp sem fért a fejembe, mégis hogyan lett ilyen röpke idő alatt a pinámból hüvely.
– Meg hát szegény anyádnak is beteg a szíve, nem tenne jót neki, ha még miattad is idegeskedne – ezt már csak mellékesen tette hozzá, mintha nem is tulajdonítana neki különösebb jelentőséget.
Akkor, ott, a pince jéghideg, penészes falai közt, egy pillanatra olyan tisztán láttam mindent, ahogy korábban sohasem. Hirtelen kikristályosodtak körülöttem a dolgok, úgy éreztem, mintha kimerevített képkockákként lenne egy múzeum falára szögelve az életem, én pedig ott állok egy nagyítóval a terem közepén, s képes vagyok arra, hogy külön-külön megvizsgáljak minden apró részletet. Láttam magam előtt anyámat, ahogy reggelente kinyitja a babakék konyhaszekrény ajtaját, kiemeli onnan a rongyos szélű kartondobozt, tele fényes, sötétbarna üvegcsékkel. Mindegyikből egyet a lyukacsos abroszra tesz, gondosan megszámolja őket; ilyenkor nem merem zavarni. Sosem árulta el nekem, miért szedi őket. Apámnak bezzeg igen, ő mindvégig tudta, hogy beteg a szíve; elönt az az irigység, mint a sav, marni kezdi a gyomromat. Rossz érzés arra gondolni, hogy köztük ilyen erős a szövetség, anyám is jobban apámé, mint az enyém, s én bárhogy is szeretnék, nem tartozom sehova sem.
Apám időnként ellenőrizte, hogy tartom-e a szavamat, pedig nem is mentem át Ádámékhoz többet. Dühös voltam rá, mintha cserben hagyott volna, magamban árulónak könyveltem el. Egyszer ott állt az ajtóban, nyomta a csengőt, volt nála egy plüssmackó, azt mondta, ne haragudjak, pedig el sem mondtam neki, mi történt. Én meg azt, hogy látni sem bírom őt többet. Könnyezett, amikor elment, ettől még mérgesebb lettem, úgy éreztem, nekem inkább lenne okom rá, ezt is elveszi tőlem. Én nem sírtam, abban az időben legalábbis; csak gyülemlett bennem minden, míg egy idő után rájöttem, hogy már képtelen vagyok arra, hogy bármit is érezzek. Akkor arra gondoltam, ha egyszer könnyezni kezdenék, talán nem lennék képes abbahagyni soha többet, hömpölyögne ki a sok mocskos, sáros víz; magamat belülről akkoriban valahogy mindig ilyen piszkosnak képzeltem.
A pincébe se mentem le többet; anyám hiába kérlelt, hogy hozzak fel tojást, inkább összeszedtem az ólban a frisset. Mindig sikerült kibúvót keresnem, ahogy megtalálta apám is a módját, hogy magának alkalmat teremtsen. Bevonszolt a disznóól mögé, vagy hozzányomott a kertben a mogyorófa törzséhez; a kemény göcsörtöktől másnapra lila lett az oldalam. Néha könnyed volt, mintha barátok lennénk, csak a végén szúrt oda, mintegy mellékesen, hogy ne felejtsem el a közös titkunkat. Máskor fenyegetett, ha anyám szívének miattam lesz baja, akkor majd rojtosra veri a seggemet.
Aztán szilveszter reggel – ez már sokkal később történt, abban az évben, amikor végzős lettem – arra ébredtem, hogy tenyérnyi vérfolt van alattam a lepedőn. Nem ijedtem meg, inkább bizsergető, jóleső megkönnyebbülést éreztem; az osztályban akkor már csak nekem nem volt menzeszem.
– Most már úgyis mocskos vagy, megette a fene az egészet – mondta apám, mikor anyám elmesélte neki.
Nem nyúlt hozzám többet, de hiába próbáltam elfelejteni, az emlékek átlyuggatták a valóság leheletvékony hártyáját. Álmaimban sokszor érzem apám húsos, tömpe ujjait a combomon, s a fájdalmat, ahogy a húsomba mar. Máskor anyám előtt állok, szólni próbálok, de ahogy kinyitom a számat, elmállanak a fogaim. Képtelen vagyok bármit is mondani, csak köpködöm a darabkákat, olyanok, mint az apró dolomitrögök, szinte maguktól morzsolódnak szét. Egyre több, és több lesz, megtöltik a számat. Köpdösök tovább, már egészen el is felejtettem, hogy valamit mondani akartam, csak az érdekel, hogy ne fulladjak meg. Aztán, mikor már köpni sem tudok, nyelni kezdem a rögeket. Utána szoktam hányni, és az öklődésre rendszerint sikerül felébrednem. Ilyenkor kimegyek a fürdőbe, lógatom a vécébe a fejemet, hideg a csempe a térdem alatt. Sokáig maradok így, érzem, hogy hánynom kell igaziból is, de nem jön, csak amikor arra gondolok, apám is ide szokott pisálni, az övé keveredik az enyémmel, akkor sikerül végre; áttetsző, habos nyákot öklendezek, és egyetlen röpke pillanatra könnyűnek érzem magam. Aztán nagyanyámra gondolok, így érezhette magát vasárnaponként, mikor Janó rózsáját a hajába tűzve végiglebegett az udvaron.
Anyámat végül nem a szíve vitte el. Észrevétlenül fakult meg apám mellett, ahogy a ruha is elveszti a színét, ha sokszor mossa az ember. Bőre fakó lett és élettelen, szemében sem csillogott már az a méltóságteljes büszkeség, amit gyerekkoromból olyan jól ismertem. Elképzeltem, ahogy felpolcolja a lábát a kispárnára, magára teríti a bolyhos gyapjútakarót, aztán középtájt felüti az imakönyvet, de bele se néz, tudja fejből az összes zsoltár kacifántos szövegét, szemüveg nélkül amúgy sem lát már semmit sem. Aztán maga mellé fekteti a kiskönyvet, összekulcsolja a mellkasán a kezét, és úgy dönt, hogy ő nem kel fel már soha többet. Nem voltam ott az utolsó percekben, de nyakamat merem rá tenni, hogy csakis így történhetett. Az orvos rögtön megmondta, hogy nem a szíve vitte el, de azt már csak a boncolási jegyzőkönyvből tudtam meg, hogy soha nem is volt szívbeteg.
Ádámot csak évekkel később egy koncerten láttam viszont. Nem volt már félénk, sem vézna; az arca borostás, a válla szélesebb lett. Csak a szeme nem változott, ugyanaz a galambszín szembogár nézett rám, mint régen a domb tetején, amikor forgás közben találkozott a tekintetünk. Tudtam, ez az egyetlen esélyem arra, hogy kilépjek a múltam keserű medréből, mielőtt a könnyeimmel együtt megindul a piszkos ár, végighömpölyög rajtam és örökre maga alá temet. Sokáig csókoltam, amíg számban meg nem ízleltem a sáros göröngyök zamatát, s életemben először nem éreztem úgy, hogy én is könnyed vagyok; pont, mint a talajból felszökő pára az első tavaszi zápor formátlan tócsája felett.
*
Erdődi-Juhász Ágnes írásairól ide kattintva tudhatsz meg többet
Ó… Nem is tudom, hogy mit mondjak. Nagyon felkavaró.
Remek írás. Igazi, keresetlen. Nem is akartam épp olvasni, csak belekaptam és belefelejtkeztem, először a végéről az elejére, majd újra le, az elejétől a végéig.
Nagyon választékosan fejezed ki magad, és itt nem a trágár szavakra gondolok. Ebből látszik, hogy nekem van még mit tanulnom 🙂
Azonban valami zavart, hogy a történetnek nem volt igazán eleje, sem vége. Én kerek egészben szoktam gondolkodni.
Valamint a novella lényegét lekicsinyítette az ápolatlan férfiakról való elmélkedés. Pedig sajnos a mai világban ez elég súlyos probléma, hogy az elkövetők nem kapják meg méltó büntetésüket.
Attól, hogy nem lineárisan halad, még egész. Pont attól balladai, mert vannak benne kihagyások, elhallgatások, térbeli, időbeli ugrások. Az apjával kapcsolatos iszonya, undorérzete, ami megkeserítette, bemocskolta a saját szexualitását is, összenőtt egy erős szagélménnyel.
Nagyon- nagyon tetszik. Érzelmileg felkavaró. Teljesen bele tudtam helyezkedni. Minden pillanatát átéltem. Csodálatos írás.
Gratulálok Ágnes! Nagyon szépen fogalmazol, ez abszolút vitathatatlan. Nem olvastam még írásodat, ezért nem ismerem a tartalmakat, amik mozgatnak az írásban. De ez…nagyon megrázó. Nehéz egy ilyen történet után megszólalni.
Nem tudom, hogyan is mondjam. Ezt leírni sem lehetett könnyű. Talán nem is kell…
Három generáció nőtagjainak boldogtalansága tetőzik egy kislánynak már nem, de még nőnek sem mondható gyerek soha fel nem dolgozható abúzusával, ahol az apa nem a segítő kezét nyújtja a gyermekének. Hátborzongató. Ugyanakkor nagyon szép választékos nyelvezettel megírt, nagyon szomorú novella.