Ina nehezen türtőztetett gyermeki izgalommal leste a hóesést tágas irodájának hatalmas ablakán át. Mostanra már olyan sűrűn hullott, hogy alig látott ki, csak a kocsik fényei törték át a zuhogó hó függönyét. A város szürke árnyalatait fokozatosan elnyelte a fehérség, a park bogas fáira fehér vonalakat húzott a hó, eltűnt az avarral borított talaj, lágyultak a metropolisz acél- és üvegépületeinek szélei, a háztetők eltűntek a hótakaró alatt.
Nehezére esett az értekezletekre figyelni, pedig fel kellett készülniük a vihar miatti néhány nap munkaszünetre, és főnökként elvárták tőle, hogy megoldja a gondjaikat, előre lásson előreláthatatlan gubancokat.
Ahogy mozdulatlanul állt az ablaknál, csizmájának tűsarka belesüppedt a plüss-szőnyegbe. Füle mögé tűrte zúzmaraszínű haját. Hosszú korok óta először vállalhatta fel valódi hajszínét anélkül, hogy kitűnt volna vele.
Fekete kosztümjének blézerét a széke karfáján hagyta, selyemblúza lágyan érintette a bőrét. Lehunyt szemmel élvezte az üvegfalon beszüremlő hideget.
Mély levegőt vett, és ahogy kilélegzett, az üvegen jégvirágok bomlottak ki. A szíve ujjongva dobbantott. Érezte, hogy őrült módján mosolyog.
Kopogtak, és már abból tudta, hogy Pete lesz az, és ezt a hirtelen kivágódó ajtó egyértelművé tette. Csak a vele egyenrangú mer így rátörni. Pete-től nem várhatott mást. Ugyanolyan lelkesedéssel nyitott be egy ajtón, amilyennel romba döntött másokat, vagy győzött meg egy befektetőt. A belőle sugárzó pozitivitás miatt volt olyan nehéz megállni, hogy Ina ne szeressen bele ismeretségük elején. Egy csókig jutottak. Pete hősként viselte a visszautasítást, azóta talált magának feleséget, a legidősebb fia az idén iratkozott be a Harvardra, fekete haja megritkult a halántékánál, és megszaporodtak a szarkalábak a szeme sarkában. Mivel férfi, azt mondják rá, karizmatikus.
Ha Ina arca ráncosodna, simán azt mondanák, hogy öreg. Csakhogy nem kellett ilyentől tartania. Ráadásul manapság fiatalos kinézetét ráfoghatja a botoxra.
Pete elé ment, remélve, hogy eltereli a figyelmet a jégvirágos ablakról. A modern épületekben csak aggodalomra adna okot a látvány. Néhány perc, és leolvad.
– Haza kell küldenünk a bagázst, különben mind itt ragadunk. A hókotrók nem bírják, gyérül a forgalom. Korán érkezett ez az átkozott hó!
– Szerinted minden évben korán érkezik a hó. December huszadika van, szerintem elég jól kihúztuk.
– Akkor is itt az ideje, hogy bezárjuk a bazárt. Még jó, hogy péntek van. A hétvégén eltakarítják. Van rá esély, hogy hétfőn minden haladhat a megszokott kerékvágásban.
– Reménykedhetsz! – mondta Ina, miközben felvette a blézert, és kifelé indult.
– Hová-hová? – nézett Pete csodálkozva.
Ina megtorpanás nélkül haladt kifelé.
– Már úgyis elengedted őket.
Meg is győződhetett róla, amint kilépett a folyosóra Pete mellett. A kollégák javában pakolásztak az irodáikban, többen már a liftnél várakoztak.
Mary Sue erőltetetten rámosolygott titkárnői – ó, elnézést – asszisztensi asztala mögül. Attól tarthatott, hogy Ina őt nem engedi el. Joggal, akadt már példa ilyesmire.
– Viszlát, Mary Sue! Remélem, az idő ellenére megérkeznek az unokáid.
– Hajnalban szállt le a gépük, még a sűrűje előtt. Már otthon várnak – mosolygott Mary Sue, miközben leakasztotta a kabátját Ináéval együtt, és átnyújtotta neki az övét. – Akárhányszor ránézek erre a vörös kabátra, eszembe jut, hogy magamnak is szeretnék egyet.
– Az idei karácsonyi bónuszból futná – mondta Ina, és intett a távozóban elköszönő Pete-nek.
– Futná, futná, de már tudom, hogy az idén is thomasos gőzmozdonyokra meg szárnyas Barbie babákra költöm majd – nevetett Mary Sue, ahogy együtt haladtak a liftekig.
Ina mosolygott, próbálta elrejteni a szomorúságát.
Vigasztalhatta magát azzal, hogy adott esélyt Mary Sue-nak arra, hogy unokái legyenek. Csak épp voltak pillanatok, mikor ez nem volt elég. Tudatlanul ugrott, hatalmas, bátor álmokkal. A világ érdekeit vette figyelembe, eszébe se jutott milyen áldozatokkal jár majd megtartani a Földet az embereknek.
A kabát kámzsáját a fejére húzta, de az utcán még így is kilógott a sálba, sapkába, símaszkba bugyolált emberek közül. Még ha sejtették volna, hogy legszívesebben minden ruhájától megszabadulna, hogy együtt repülhessen a süvöltő északi széllel, de sajnálta volna, ha a mágia felemészti a Ferragamo csizmáját, ezért inkább a latyakban botladozókkal együtt a metrólejáróhoz tartott. Csak csillagászati áron tudná pótolni, kivonták a forgalomból, és az idei modellnek idétlen fordított háromszög a sarka.
Tényleg ez lett a legnagyobb gondja? Egy pár csizma sorsa? Hihetetlenkedve nézett maga elé a metróra várva. Megszokásból nem nézett szét. Ha találkozott a tekintete valamelyik munkatársáéval, mindig késztetést éreztek a beszélgetésre, talán attól tartva, hogy rossz néven venné, ha átnéznének rajta.
Nem voltak illúziói. Kettőjük közül Pete volt a közösség lelke. Ezért működtek olyan jól együtt – Ina lehetett a távolságtartó, a szigorú főnök. Ezért esett nehezére tervezgetni a kilépést ebből a szerepből, de hamarosan eljön majd az a pont, amikor többé már nem magyarázhatja a fiatalságát a plasztikai sebészttel.
Itt könnyű volt eltűnni és új életet kezdeni. A filmekben az ilyesmi gyakran lelepleződik, de a valóságban az emberek azt látják, amit el tudnak hinni. Kimagyarázzák maguknak a megmagyarázhatatlant. Eddig még senki sem vádolta meg, hogy vámpír lenne.
Átszállásnál úgy döntött, inkább gyalog teszi meg azt a kétállomásnyi távolságot hazáig. Élvezni akarta a hóesést, és a barnatéglás házsorok ideális hátteret adtak.
Néhol szorgos házmesterek igyekeztek letakarítani a járdát, de a munkájuk végén kezdhették volna elölről. A hókotrók forgalmasabb utakat takarítottak, erre már nem jártak autók, és a parkoló járművek sem látszottak ki a hóréteg alól.
Ina hátravetette a kámzsát, kigombolta a kabátját, és mélyeket lélegzett a jeges levegőből. A bőrén keresztül szívta magába a hideget, kiélvezte az arcába csapódó hópelyhek apró szúrásait.
Ismerős dalfoszlányok ütötték meg a fülét, és ekkor ébredt rá, hogy annyira elbambult, hogy elfelejtette a kerülő utat. A Szürke varjú a földijei törzshelye volt, a tulajdonosa Inával együtt jött száműzetésbe. Valamennyien kínosan ügyelve kerülték őt. Az újak közül sokan azt sem tudták, hogy a közelben lakik, ahogyan azt sem, hogy az ő mágiája az, ami idevonzza őket.
Azt nem tudta, mennyire hibáztatják azért, ami történt, vagy tudják-e, hogy egyedül ő tartja fenn a falat a világaik között, és ő engedi át a menekülteket, de csak ha egyszerű közemberek. Rajta kívül más mágiát gyakorlók nem kerülhettek erre az oldalra. A királyi vérűeknek odaát kell maradni.
Az átkelés további feltételeiről nem tehetett. Hallott pletykákat, mikor álruhában meglátogatta a kocsmát. Királyi családja olyan kegyetlenül bánt alattvalóival, ahogy számítani lehetett. Palotai szolgálat volt az ára annak, ha valaki az emberek szabad világába vágyott. Ezzel az erővel kínkamrába is zárhatták volna őket, gyorsabban túl lettek volna rajta.
Ina gyomra felfordult az emlékektől. Még az éltető hideg sem segítette túl rajta. Fekete jégkristály könnyei a szempillájára tapadtak.
A Szürke varjú kitárt ajtaján át kihallatszott a harsogó ének, ablakain át sárga fény vetült a járdára.
Ina összeszorult torokkal lehajtotta a fejét, és meggyorsította a lépteit, míg biztonságos távolságba nem ért.
Elillant jókedvét csak a lakóépülete előtt nyerte vissza. A ragyogó főbejárat meleg fénnyel hívogatta, a portás a pultja mögött szorgalmasan tanult a vizsgáira.
Ina megkerülte az épületet. Egy jelentéktelen szürke ajtó mögött várta a magánliftje.
Megengedhette volna magának, hogy egy elképesztő villába költözzön, és szolgák hadával vegye magát körbe. Ismerte azt az életet, és attól jobban értékelte a nyugalmát és a titkait. Azt is megoldotta, hogy ne érkezzen az épület tulajdonosától kíváncsiskodó kérdés, amiért alacsony a hűtésszámlája – megvette az egész házat, és a tetszése szerint alakította át a legfelső emeletet.
A csakis kulccsal működő, bordó bársonnyal borított lift egyenesen a lakásába vitte. Végre megérkezett oda, ahol önmaga lehetett. Fehérneműre vetkőzött a háztetőre nyíló balkonajtó felé haladva. Szétszórta a ruhadarabokat a fehér márványpadlón.
A zár kattanásának zaját elnyelte megkönnyebbült sóhaja. Beengedte a telet a hálószobájába. Kilépett a félhomályban kéken ragyogó fehérségbe.
Lelkének lényege süvítve ébredt, a boldogság éhesen kapott a szívéért. Megkönnyebbülten engedte el folyton marokban tartott varázserejét, és az az északi szélbe kapaszkodott. Az emberek csak azt látták, hogy a hófúvás új erőre kap.
Nyúlt a melltartó kapcsáért, hogy levetkőzze emberi álruháinak utolsó darabjait.
– Úrnőm! – kiáltotta a szél az anyanyelvén.
Ina a hang irányába meredt. Bizonyára csak képzelődött. De a sűrű hóesés ellenére is ki tudta venni a sötét alakot a balkon korlátjánál.
Ösztönösen maga elé kapta a kezét. Aztán zavartan leengedte. A szégyenlősséget az emberektől tanulta el, a népére nem jellemző, és az alak, aki meglepte otthonának magányában, a sajátjai közül való, csak az volt a talány, mégis hogyan került oda.
Mielőtt Ina kérdőre vonhatta volna, a közeledő alak megingott, a hóba puffant, és nem mozdult.
Ina ingerülten dobbantott, és rögtön undok ötévesnek érezte magát miatta. Felkészült a szárnyalásra, a vihar bármikor elcsöndesedhet, ő pedig elveszíti a lehetőséget az élvezetre és a mágiája feltöltésére, de ez a valaki nyilvánvalóan nem volt jól.
A hátára fordította a férfit. Égkék vérnyomokat hagyott maga után a hóban, és a sérüléseit nem az eséstől szerezte. A vér színe biztos jele volt, hogy a hideg nem árthat neki, de Ina mégis úgy döntött, hogy jobb lesz bevinni, mert a sűrű hóesésben nem egyszerű a sebesültellátás.
Egy kis noszogatás után a szél segített felemelni a nehéz testet. Ina gyakorlatlannak érezte magát. Már évtizedek óta csak a világok közötti fal fenntartására használta az erejét, a kis játszadozások a jégvirággal nem nagyon számítottak. Azért sikerült gond nélkül az ágyra helyezni az eszméletlen férfit.
A szél behúzta maga után az erkélyajtó szárnyait. Hirtelen csönd lett.
Különös volt egy másik személy légzését hallani a személyes terében. Mintha a régi idők szentélye lenne, ahová rajta kívül senki sem léphetett be. Eddig erre sosem gondolt. Elintézte annyival, hogy nem volt értelme bárkit idehívni. Ami nem volt hazugság, csak így utólag úgy tűnt, nem volt a teljes igazság sem.
Olyan érzés volt a férfi arcába bámulni, mintha nem létező emlékek közé tekintene. Ismernie kéne, de mégsem tudta elhelyezni. Bárki lehetett – egy őr a palotából, aki mellett számtalanszor elhaladt, de sosem nézett rá, a szatócs, aki a csizmáját varrta, vagy a szatócs fia, esetleg a matróz, aki felhúzta a hajóin a vitorlákat, de ő észre sem vette. A kérdés az volt, hogy hogyan jutott fel a tízemeletes épület tetejére a zúgó hóviharban. A szél csak akkor segíthette, ha maga is a királyi vérvonalhoz tartozott.
Ina úgy tudta, hogy eddigi senki sem juthatott át a falán, akiben mágia fészkelt. A túloldalon olvasott arról, hogy voltak felfedezők, akik ő előtte a Földön jártak, de bizonyára mind visszatértek. Ez a férfi nem tartozott közéjük.
Végignézett a fehér selyemhuzatát összevérző alakon. Fekete szövetkabátja, farmere, gumitalpú bakancsa minden hipszter álma volt, de semmire sem utalt. Határozott állán két-három napos borosta, elszíneződött ütésnyomok lilultak makulátlan fehér bőrén. Az egyik szemén biztosan nem látott ki, akkor sem, ha történetesen ébren lett volna. A hollófekete haj sem árult el semmit a származásáról.
Ina meg akarta vizsgálni közelebbről. Felemelte a férfi karját, hátha talál rajta valami ékszert. A lehorzsolt ökle tanúsította, hogy nem hagyta magát, mikor így helybenhagyták.
Ina szíve gyorsabban vert, ahogy végighúzta ujját a férfi puha, kellemesen hűvös bőrén. Eddig mélyen elásta a hiányt, ami most ordítva támadt fel benne – érinteni, ölelni, csókolni, valaki illatában fürödni, kábultan, őrülten, elengedni a benne tomboló jeges káoszt a gyönyör pillanatában – nem született a Földre olyan ember, aki elbírta volna a mágia erejét, ami felszabadulna.
Feleslegesnek tartotta összeszámolni a magányban töltött évszázadokat, de az űr a szíve helyén egyre csak nőtt ez idő alatt.
Érdekes, a mesékben a fiú szíve válik jéggé, nem a királynőé.
A legtöbb történetre rosszul emlékeznek az emberek.
Nem pazarolhatott több időt felesleges elmélkedésre, szüksége lesz a vihar erejére, hogy kibírja a nyári hónapokat, és tartani tudja a falat.
Elindult az élvezetesen süvítő szelet kizáró erkélyajtó felé, de visszalépett. Megengedhette, hogy másra is használja az erejét a szükségeseken kívül, így hát ismét felemelte a férfi kezét, és rálehelt. Azonnal tüskés jégkristályok nőttek a sebeken. Ina közelebb hajolt, és ráfújt a férfi arcára, és a formálódó zúzmara alsó rétege halványkékké vált a vértől. A párnán növekvő folt jelzett egy fejsérülést, amit eltakart a férfi haja. Ez okozhatta az eszméletvesztést.
Ina óvatosan felderítette a sebet, ami öltéseket igényelt volna, de a mágiája el fogja intézni.
Eljátszott a gondolattal, hogy levetkőzteti a férfit – pusztán azért, hogy megvizsgálja. Szabados gondolatai felidézték benne régi életét, amikor nem számítottak mások érzései. Nem akart visszatérni oda. Így törést keresve óvatosan végigtapogatta az ápoltja végtagjait, majd a torzóját, puffadás után kutatva. Emberi mértékkel nem volt képzett orvos, de a csaták elég gyakorlatot adtak hozzá, hogy fel tudja mérni valaki sérüléseit.
A zúzmara kéken lüktetett a fejsérülésen, a mágiája dolgozni fog a férfi gyógyulásán, míg ő távol lesz.
Könnyebben hagyta ott az idegent, és gázolt a térdig érő hóba. Felitta a jégkristályok formájában rejlő ősi erőt, megszabadult az alsóneműjétől, és átadta magát a hívásnak.
Megsemmisült, széllé és hóvá változott, a hideg űrré, ami az atomok között feszül.
Csak egy röpke pillanatnak tűnt, míg odavolt, de az égalja már világosodott keleten, mikor az idegen iránti aggodalma a tudatára ébresztette, pedig az emberek életét megbénító hóvihar még tombolt, és normális esetben csak a szél csitulása vette volna rá, hogy hazatérjen.
Érkezésének szele nagy puffanással letakarította az erkélyt a felgyülemlett hótól.
Az ágyat üresen találta, csak a feketére száradt vérfoltokból tudta, nem képzelődött, valóban megkereste valaki az övéi közül. Próbálta lenyelni csalódottságát, de frissen feltöltődve még túl nyers és nyitott volt a lelke ahhoz, hogy hazudjon magának.
Az öltözőasztal mellőli fogasról leakasztotta királykék selyemköntösét, és belebújt. Csak állt. Hirtelen semmihez sem volt kedve. Ki kéne használnia az időjárást. Mégsem moccant. Nem létezett más, mint a mellkasát szorító érzés. Szerette ezt a szenvedést, emlékeztette rá, hogy él.
– Királynőm!
A hangra megpördült. Az idegen a fürdőszobából léphetett ki, annak ajtajában vágta hasra magát, kezét előrenyújtva, a teljes megadás pózában.
Ina lehunyta a szemét. Libabőr futott végig a hátán. Megrohanták az emlékek. Amit egyszer természetesnek vett, mostanra álomszerűvé homályosult, mintha nem őelőtte kúsztak volna kegyelemért, mintha nem ő lett volna, aki a pillanat hangulatától függően utasította a szerencsétlent, aki a kegyeire bízta magát, hogy a talpát nyalja, vagy ha vonzó személyről volt szó, akkor kielégíthette a nyelvével, esetleg ha úgy tetszett, jégszikéivel lehámozta egyes testrészükről a bőrt, vagy addig korbácsoltatta őket, míg kékre nem festette a terem padlóját a vér.
– Hagyd ezt abba! – Megremegett a hangja. Ilyen gyengeséget!
Az idegen összeráncolt homlokkal pillantott fel rá, de időbe telt, míg hitt Inának. Feltérdelt, tekintetét a kövezeten tartotta.
Erős volt a kísértés, hogy Ina hozzálépjen, és kihasználja a hatalmát. A teste édesen remegett, a jeges hóvihar mágiája még ott zümmögött a bőre alatt, ujjbegyeiben érezte a hatalmat.
Összehúzta magán a selyemköntöst. Ezzel együtt igyekezett visszatalálni emberségéhez.
– Csukd be azt a fürdőszobaajtót! Befagynak a csövek – mutatott körbe a behavazott szobában, aminek egyes részein már pocsolyák képződtek. Hiába a szigetelés, a lakása egyes részeit muszáj volt fűteni, és az alsó szomszédja miatt a padló sem volt olyan hideg, hogy a hó megmaradjon.
A férfi végre felállt – magasabb volt, mint eddig tűnt –, és szót fogadott. Aztán az ágyhoz lépett, és elkezdte lehúzni a véres ágyneműhuzatot.
– Általában mielőtt bárkinek megengedem, hogy összevérezze az ágyam, tudni szoktam a nevét.
Megakasztotta a mozdulatsort, az idegen küzdött a kényszerrel, hogy a földre vesse magát.
Ez elárult annyit, hogy a férfi nemrég lépte át a határt a két világ között.
– Királynőm! – hajlongott a félig lehúzott párnát szorongatva. – A nevem Aros. És hű szolgád vagyok!
– Aros.
Ina az ágy végéig sétált. Figyelte, ahogy a férfi folytatja az ágyazást. Ahogy oldalra fordult, feltűnő volt a fehér forradás, amit a begyógyult fejsérülés hagyott hátra. A haj lassan nő majd vissza.
– Nem vagyok senki királynője.
Erre a férfi rásandított, de kerülte a szemkontaktust.
– Számomra örökké I…
– Ne ejtsd ki azt a nevet!
– Úrnőm?
Ina keserűen elmosolyodott.
– Ereje van a nevemnek, különösen ekkora viharban. Szólíts a mostani nevemen. Madison.
Aros most először tekintett egyenesen rá, elkerekedett szemekkel. A kezében tartotta a véres párnahuzatot. Persze átázott, a párnát is tönkretette, de Ina nem akarta megakadályozni a takarítást.
– Madison?
Ina felrántotta a vállát.
– Divatos név. Ugyanolyan jó, mint bármelyik másik.
– Nem kívántam megkérdőjelezni, úrnőm… vagyis nem kifogásoltam, csak egyszerűen… – Aros felnézett rá. Végre igazából ránézett, és látta is. – Mondtam nekik, hogy megváltoztál, hogy az a királynő, aki mellett kiálltam harcolni, nem lehet ugyanaz, akit ilyen keserűséggel tartanak a szívükben. Mondtam, hogy beszélnem kell veled, és éreztem a vonzást, de azt hittem, hogy a kapu okozza, senki sem tudja, vagy senki sem árulta el, hogy végig itt voltál! A többiek erősködtek, hogy hagynom kell a dolgokat, de nem azért kockáztattam az életemet, hogy megállítsanak!
Ina szemét elhomályosították fekete könnyei. Próbálta kipislogni őket. Sosem találkozott azokkal, akik a végső csatában visszafogták a többieket, hogy megszökhessen, és felülírja a fal és a kapu mágiáját. Percek voltak, de azok a percek mérhetetlenül drágák lehetettek azoknak, akik szembefordultak a királyi udvarral.
Kutatott emlékei között, hátha felvillan lelki szemei előtt ez a férfi. Ha már ekkora áldozatot hozott, illett volna ismernie legalább az arcát.
Illik megkérdezni, hogyan élte túl? Mennyire lenne elkeserítő tudni az árat, amit fizetett a lázadásáért? Senki, de senki nem lázad fel a királyi család ellen! Még egy családtag sem. Legfőképp nem az egyik királynőjük.
De hiszen milyen királynő az olyan, akinek csak névleg van népe és hatalma? Hogyan lehetne egy olyan világ királynője, ahol az idő melegedésével a lakói annyira megváltoztak, hogy sosem élhetnének eredeti otthonukban?
Az emberek a meleg vérükkel és elképesztően tudatlanságukkal mégis az ő népe. Nem válhattak prédává a családtagjai kegyetlenségének. Volt elég borzalom a Földön, mégis, az emberek többsége nyugalmas életet élt, egyre kevesebb volt közöttük a háború, felfedezték az atomhasadást, nemrég a fekete jeget, és a víz számtalan lehetséges halmazállapotát, már csak hajszálon múlott, hogy felfedezzék az atomok közötti űrben rejlő erőt. Egy-két millennium, és meglesz az is. Csak békén kell hagyni őket, és még lehetnek jobbak.
Inában ez tartotta a lelket. A népe hatalmasabb lehet egy nap, mint az őseik valaha.
Aros türelmesen várta, hogy szóljon valamit, és Ina még mindig nem tudta, mi lenne helyes.
– Megláttál a Szürke varjúnál. – Aros bólintott. – Nem akarták, hogy utánam gyere. Azt hiszik, nem tudok róluk. – Ina sejtette, hogy a mosolya keserű. – Nem várhatom el tőlük… Néhány évszázad nem törli el a korokon át húzódó kegyetlenséget, nem kérhetem tőlük, hogy felejtsék el, amikor én sem tudom.
Aros tekintete elsötétedett.
– Ha azt hinném, lehetetlen megváltozni, nem lennék itt. Attól rettegnék, hogy mikor ér utol a sorsom. Nem te vagy az egyetlen, akinek az élete a döntéseddel gyökeresen más lett.
Inán volt a sor, hogy félrenézzen. A szemrehányás a legkevesebb, amit megérdemel.
– Bármi történt, sajnálom. Azt tudnod kell, mennyire hálás vagyok.
– A házam örökké hűséges Ina királynőhöz.
A fogadalom kiejtése pillanatában megállt a világ, lélegzetet vett, hogy aztán lüktetve megiramodjon. Ina szíve hevesen vert. Aros akarattal használta a nevét, a figyelmeztetése ellenére. Bármit indított el mindezzel, visszafordíthatatlanul együtt vészelik majd át.
Régóta csak magára támaszkodhatott. Azelőtt sosem értékelte azokat, akik nap mint nap könnyebbé tették az életét, mindig a számíthatott a családjára, bármennyire szélsőséges is volt velük a kapcsolata. Egyeseket jobban szeretett, mint másokat, de ott volt a kapocs közöttük – a vér szava, amit végül elárult egy bolygónyi lényért, akik közül senki sem tudja, milyen veszélyben van, míg a világok kereke tovább nem mozdul.
– Sejtem, miért jöttél. A fal meggyengült. – Aros zavartan félrenézett, a rossz hír miatt Ina haragjától tarthatott. Aros ismerte a régi életében. – A tény, hogy itt vagy, a bizonyíték a gyengülésre. Átjutottál.
– A palota falai között szolgáltam. A szerencsések közé tartozom, amiért élek. Bevul házához kerültem. – Aros nyelt egyet, állkapcsa megfeszült. Nem kellett kifejtenie, mit jelentett Bevult szolgálni. Ina tudta, hogy Bevul a szolgái vérén élt. Megcsapolta őket, levágta testrészeiket, egyszer a medencéjét töltötte meg a vérükkel. Ina a saját szemével látta, mikor három szökőkút bugyogott fel sűrű, kék testnedvvel.
A kegyetlenség felsőfoka, hogy nem hagyta meghalni őket. Bevul, a gyógyító bárkit visszahozott, fürdőzve az okozott kínok látványában.
Ina rémálmaiban kísértett a tucatnyi megnyúzott alak, akiknek annyi volt a bűne, hogy Bevul temploma előtt álltak meg beszélgetni. Ina gyerek volt még, mikor ez történt, de megtanulta, hogy a bátyja nem ismer kegyelmet. És Inával ellentétben nem találkozott egy emberrel, aki megolvasztotta volna fekete jégbe merített szívét.
Arosnak egy szót sem kellett ejtenie arról, milyen volt Bevul szolgálatában. Némán álltak az ágy mellett, szörnyűbbnél is szörnyűbb emlékekbe merülve. Aros sápadtságát látva Ina ebben nem kételkedett.
– Hogyan jutottál ki? – kérdezte Ina a nappaliba vezető ajtó felé indulva. Röpke pillantással meggyőződött róla, hogy a férfi követi.
Leült a sötétkék kanapéjára, gondosan a térdére simította szaténköntöse szétnyílni akaró széleit.
Aros csak állt.
– Meg kell szoknod, hogy itt nem érvényesek a törvényeink, nem kell az engedélyemre várnod. – A férfi nem mozdult. – Ülj már le! – szólt rá Ina türelmetlenül. Itt társalog, mikor a vihar erejét kellene kihasználnia! Aztán ráeszmélt, hogy parancsolt. – Kérlek, ülj le, ha kedved tartja.
Szerencsére így tartotta Aros kedve. Leült az egyik túlméretezett fotelbe a hidegen tátongó tűzhely előtt. Ina mindig csak tervezte, hogy vesz valami szobrot vagy akármit, ami eltakarja az ürességet, amit a tűz hiánya okoz. A Föld légkörében nem tudott ametisztet égetni, mást meg nem volt érdemes.
– Az idő múlásával elveszítettem magam, a szolgáknak nincs neve, egyénisége, így múltja sem lehet. Elveszett az ok, amiért Bevul házához kerültem, de a büntetésem lejártával leesett a bokámról a béklyó. Addigra megtanultam elrejteni… aki vagyok. Egyszerű túlélési stratégia. A bátyád különös figyelmet szentel azoknak a szolgáinak, akik vérében mágia van. A béklyó tompította az erőm, de attól nem szűnt meg a részem lenni.
– És elrejtetted, mikor az átkelést kérelmezted?
Elméletileg ennek nem kellett volna működnie. Vagyis a fal meggyengült. Ina próbálta kordában tartani növekvő idegességét.
– Nem tudatosan döntöttem, nem voltam teljesen önmagam… vagyis régóta nem vagyok önmagam. Hosszú ideig céltalanul léteztem, nem számoltam a rabságom idejét, nem gondoltam se királynőre, se a Földre, se szabadságra. De Bevult meglátogatta az anyakirálynő és… – Aros rászegezte sötét szemét, mintha próbált volna belelátni. Ina érezte benne a szunnyadó gyanakvást. Teljesen meg tudta érteni a férfi viselkedését. – A szolgák láthatatlanok uraik számára. Többségük más világokból való, nem értik a nyelvünk. Szabadon beszéltek előttem… – Aros arcszíne sárgásra váltott, nyúzottsága elárulta, nem lehetett olyan helyzetben, amiben bárki feltételezte volna, hogy bármit is hall. Ina gyomra felfordult a gondolatra. Lelki szemei előtt látta a jóképű férfit megcsonkítva, véres cafatok lógtak izmos mellkasáról, hiányzott a fél arca. Megpróbálta kizárni a képeket. Emlékek voltak. – Előttem mások is átjutottak, a családod tagjai. Neveket nem tudok, de azt igen, hogy gyémántokat hoztak át, és a pénzt az olajiparba, lobbizásba ömlesztik. Bármilyen ügyet támogatnak, ha az elősegíti a globális felmelegedést.
– De miért? El akarják pusztítani a népemet?
– Az csak mellékes céljuk. A felmelegedés előrébb hozza a következő jégkorszakot. Az anyakirálynő célja, hogy a következő ciklusban újabb kolóniát hagy a Földön, de gondosan korlátolt körülmények között, hogy ne történjen ilyen visszafordíthatatlan mutáció. Tartanak attól, ami veled történt.
Ina lázas gondolkodásba kezdett. Tudott az embereket fenyegető közelgő katasztrófáról, amit maguknak teremtettek, de bízott abban, hogy képesek kimászni belőle. De mi van akkor, ha a mendemondák a folyton megsemmisülő újító technológiákról nem csak az összeesküvés-elméleteket gyártók agyszüleménye? Mi van, ha az anyja és a családja aktívan tesz érte, hogy az emberiség a vesztébe rohanjon?
Felugrott a kanapéról, és a következő pillanatban Aros is talpon volt.
– A pénzt követni tudjuk, és ez az én világom, elkapom őket – mosolyodott el Ina. – Még jó, hogy ez a munkám. De előtte… – Szorosan Aros elé állt, felé nyújtotta a kezét, már nem törődött a szétnyíló köntösével. – Gyere! Táncolj velem a viharban, megmutatom, mit kell tenned! Segíts! Tudom, hogyan erősíthetjük meg a falat. Ketten erősebbek lehetnénk. Nemrég szabadultál a szolgaságból, most mégis arra kérlek, vállald velem ezt a terhet, fogadd magadba a jég erejét, az én erőmet.
Aros megilletődötten hátrált fél lépést, és Ina kezét bámulta megbabonázottan.
– Nem vagyok méltó… Apró házból származom, tizenhetedikszeres a származásunk, az anyakirálynő apjához vezetjük vissza, csupán egy szolga vagyok, csupán egy…
Ina a férfi szájára tette az ujját. A közelségük tovább szította a vágyát, hogy teste minden részén érezze azokat a puha ajkakat. De sosem kényszerítene senkit. Többé már nem.
– Sokat kérek. Jól tudom. – Nem állíthatta meg a szeméből kicsorduló könnyeket. A magánya hirtelen többmázsás súlyként nehezedett a vállára. – Nem kellett volna hozzám kötnöd magad, Aros.
Ahogy kimondta a férfi nevét, a mindenség újabb levegőt vett.
Aros is megérezhette, mert elkerekedett szemmel nézett rá. Aztán megszólalt.
– Sosem mondtam volna ki, ha nem érzem helyesnek. Nem álltam volna fel és léptem volna közéd és üldözőid közé, ha nem hittem volna, hogy egy szebb jövőt hozhatsz el nekünk.
Inán volt a sor, hogy meglepődjön.
– Nektek?
– Készen állunk a változásra, lázadás forrong a fal túloldalán. Azért próbáltak agyonverni a Szürke varjúban, mert nem akarták, hogy bevonjalak, de amit az egyszerű nép nem tud, hogy esélyünk sincs, ha nem állsz mellénk. Képes vagy kordában tartani az anyakirálynőt. Több mint hétmilliárd ember áll mögötted, még tudatlanságukban is erőt képviselnek. A te néped. Az uralmad alatt más világ lenne…
– Azt akarod, hogy visszamenjek? – Ina a másik fotelbe rogyott. Fellázadni a királyi család ellen…
Most Aros volt, aki felé nyújtotta a kezét.
– Bízom a királynőmben – mosolygott halványan, most először, mióta találkoztak.
Ina nem látta többé a kételyt, mikor a szemébe nézett.
Engedte, hogy felsegítse. Aros mosolya szélesedett, ahogy közeledtek a nyitott erkélyajtóhoz. Szótlanul kezdett vetkőzni, és Ina nem tett úgy, mintha nem élvezné a látványt. Inkább megszabadult a köntöstől, és átadta magát a bizsergésnek, amit a férfi vándorló tekintete váltott ki belőle.
Aros késlekedés nélkül fogta meg a balját. Ina rábízta magát a szélre, érezte, ahogyan a teste jegessége átáramlik a férfiba. A kiáltását elnyelte a süvöltés.
Fényes atomjaikra hullva felröppentek. Ina még egy ideig tudatában volt Arosnak maga mellett, aztán nem maradt más, csak a végtelen hideg ereje.
Apró gyerek volt, amikor először felkapta a vihar, a visszatérés számított a legnehezebbnek. Egy időszakban attól tartott, hogy sosem ölt ismét testet, magával ragadja a hideg űr. Aztán idővel megértette, hogy valójában a test, ami ideiglenes állapot, és a megszületése előtt sem hiányzott magának.
Azt tartották, hogy csak az térhet meg, aki képes megtalálni magában a végtelent. Más viszony volt ez a halállal, mint az embereké, akiknek örökítőanyagába beépült az önmegsemmisítés.
Eleinte csábító ötletnek számított kideríteni ennek a titkát, Ina vágyott arra, hogy levegye mostani valóját. Egészen addig, míg meg nem tapasztalta a veszteséget.
Időnként kívánta, máskor rettegte az emberi törékenységet.
A vihar utáni erőtől ittas állapotban minden tökéletes volt.
Könnyeden érkezett a behavazott erkélyére. A hó porcukorként röppent a levegőbe. Aros becsapódása aztán letakarította a maradékot, még a szomszédos háztetőkről is eltűnt a vastag hóréteg.
Inát mindig elképesztette az élmény, mikor mágiával telten visszaemlékezhet a széllel töltött idejére, az utcákra, emberekre, tornyosuló felhőkre, amiket megérintett útja során. Ehhez most csatlakozott az érzés, hogy a férfi végig ott volt mellette. Észszerű magyarázat nélkül kellett elfogadnia.
Aros fehéren izzott, mint egy halogénégő, a haja, mintha még mindig a szél fújná, pedig nyugalmas hajnal honolt körülöttük, lustán szállingózó hópelyhekkel. A férfi megingott. Inának alig sikerült időben elkapnia a könyökét, majd a dereka köré fonta a karját.
– Köszönöm – lehelte Aros, közben hófehér fény szivárgott ajkai közül. Ahogy Inára nézett, szeme csillagként ragyogott. – Fáj…
Ina szíve összefacsarodott. Halvány emlékei maradtak csak azokról a korai időkről, amikor tudatos erőfeszítésébe telt magában tartani a mágiát. A pihenés számított az egyetlen gyógymódnak.
– Elsegítelek a vendégszobáig. Jól leszel, amint kialszod magad. – Úgy érezte, magát is győzködi. Elméletileg a királyi leszármazottak közül bárkivel megoszthatja az ajándékát, de mi van, ha igenis számít, ha valaki tizenhetedszeres leszármazott, és nem harmadik, mint ő?
Hevesen dobogó szívvel vezette Arost, és addig tudatában sem volt meztelenségüknek, míg az ágyhoz nem értek, és próbálta elengedni a férfit, hogy félrelökje a szürke plüss díszpárnákat és a púderrózsaszín, szatén ágytakarót, de Aros keze az övére fonódott, és még közelebb húzta. Határozott céllal közeledett felé, és nagy volt a kísértés, hogy Ina engedjen a csóknak, hogy átadja magát a férfi akaratának.
Részben a büszkeség tehetett róla, hogy csók helyett az ágyra lökte a férfit, és szó nélkül visszavonulót fújt.
Benne is tombolt a mágia, el sem tudta képzelni, milyen érzés lehet Arosnak, de bizonyára a hatása alatt tartja, és ilyenkor csinálhat olyasmit, amit egyébként nem tenne. Ina nem akart csak egyvalaki lenni, akivel a férfi levezeti a feszültséget.
Attól nem tartott, hogy Aros követné, és jól számított. Nyugodtan pihenhetett, sőt, a férfi másnap reggel sem ébredt fel. Így Ina nélküle kezdett hozzá a munkához. Arcátlanul ki fogja használni a cége lehetőségeit és minden összeköttetését az üzleti világban.
Otthonról dolgoztak, míg a város ismét járhatóvá válik, így Ina a konyhába bekuckózva itta a frapuccsinóját. A munkahelyén csak simán kivárta, míg a kávéja kihűlt, de idehaza télen is ihatta jégkásával.
Azzal kezdte, hogy felhívta a társát. Pete minden csintalanságban benne volt, ráadásul megszállott környezetvédő, amiért Ina még sosem volt ennyire hálás. Közösen kiagyalták, hogy visszafelé követik le a pénz útját, és megvizsgálják a keresztmetszeteket. Ha megvan, hogy hol találkoznak a különböző pénzadományok, kenőpénzek útjai, meglesznek a királyi család itteni kémei, vagyis az orosz olajmágnások emberei – ahogyan Pete tudta, mert azt talán nehezebb lett volna elhitetni, hogy egy párhuzamos világból beszivárgó romlást igyekeznek megakadályozni, ráadásul, akit Madisonnak ismer, maga a népmeséket megihlető jégkirálynő és annak változatai, mint Holle anyó, és igen, a mostanában dívó Elsa is, csak igazi, és rajta múlik az emberiség túlélése. Semmiség!
Pete ajánlott egy külsős céget, ami kimondottan digitális adatbányászattal foglalkozott. Egyeztetés után megkezdték a munkát, és biztosították Inát róla, hogy a harminckét tagú csapatuk gyors eredményt biztosít.
Ina az online megbeszélései alatt többször ránézett az ágyban mozdulatlanul elterülő vendégére. Aros szabályosan lélegzett, és legalább már nem ragyogott.
Két napba telt az anyja kémeinek felkutatása, és Aros kis híján lekéste a szembesítést. Ina szerette szembesítésnek nevezni.
Régen kényszerült kegyetlenségre, és az egésznek köze sem volt a fair harchoz, de ezt üzenetnek szánta, és akinek szánta, csak ezt érti meg.
A bérelt szobáikban keresték fel a kémeket.
Ina egész úton odafelé mentegetőző szöveget próbált a fejében, hogy ne tűnjön Aros szemében ugyanolyannak, mint Bevul.
Mikor Aros rákérdezett a tervére, színt vallott, lesz, ami lesz.
– Kővé fagyasztva visszaküldöm valamennyiüket. Egyenesen anyám palotájának makulátlanul tiszta bejárata elé hajítom őket, hogy darabjaikra törjenek. – Beszéd közben figyelte a férfit, és megkönnyebbült, mikor csak elégedettséget látott rajta.
Aros tovább bizonyította elkötelezettségét, amikor két menekülni próbálót ő maga kapott el, és fagyasztott le a leheletével.
– Hogyan küldöd őket át? – kérdezte Aros, mikor az első csoporttal megvoltak.
Ina a szoborrá fagyott hat tetemre bökött.
– A világtól idegen dolgokat vonzza a kapu. Felturbózom azt a vonzást. Nem lesz annyira precíz, mint szeretném, de terveim szerint tetemek darabjai fogják beborítani a felvonulási teret.
A kapuhoz csatlakozva Ina végrehajtotta, amit felvázolt. A hat alak eltűnt a szemük elől. A fénynél kicsivel lassabban haladtak, de jócskán a látható sebességen túl, így nem kellett tartani, hogy bárki meglátja őket, és így az anyagon is keresztülsiklottak.
A másik két csapattal is hasonlóan végeztek.
A jó munka után a tetőerkély havas nyugágyain pihentek, miközben Ina kikérdezte Arost arról, hogyan érzékeli a falat és a kaput. A férfi részleteiben is látta a kristályszerkezetet és a kapu hártyarétegeit, amik szűrték az átjutó dolgokat, de amikor Ina megpróbálta őt rákapcsolni, sorozatosan kudarcot vallott.
Több órán át próbálgatták, a végén már mindketten fényt izzadtak, Aros szájából fénypára szivárgott, mikor végül Ina feladta. Kimerülten ejtette a fejét a kissé megkeményedett hópárnára. Aros megfogta a kezét.
– Nem adhatjuk fel! Igazságtalan, hogy egyedül te viseld magadon ezt a terhet. Mert érzem, hogy mekkora. A többieknek tudnia kell erről! Ha az emberek között nem is akarunk pánikot kelteni, legalább a mieinknek tudnia kéne. Bármi történt azelőtt… Nem te vagy az egyedüli, aki semmibe vett másokat, és visszaélt a hatalmával, és tényleg nem kifogás, hogy tudatlanságból eredt. Leszolgáltam a büntetésem, és neked is járna legalább egy kis könnyítés.
Ina torka elszorult. Hálás volt a támogatásért, de ez így még rosszabb volt, mint mikor teljesen egyedül kellett boldogulnia. Kegyetlen dolog felébreszteni a reményt és aztán széttiporni a következő pillanatban.
– Nincs értelme, hogy elszigeteld magad a többiektől. Már nincs. Elfogadtam volna az áldozatod, ha tudnál segíteni a fallal, de így felesleges lenne.
Aros megütközötten engedte el a kezét. Ina nem értette, mit mondhatott, ami így megdöbbentette a férfit.
– Akkor jobb, ha megyek.
Ina marasztalni akarta. Be akarta ismerni, hogy még a bőrén érzi az érintését, és még akar belőle. El akarta mondani, hogy valamit ismét megölt magában azzal, hogy elengedi. Ki hitte volna, hogy még volt mit megölni?
Aros felállt, és főt hajtott.
– Köszönöm a megtiszteltetést, Ina királynő.
Elbúcsúzott, mégsem indult.
Ina biccentett, majd lehunyta a szemét.
A szélfuvallat jelezte Aros távozását.
Ina egy röpke pillanatig megpróbált hazudni magának, de nem ment. Nem tudta lenyelni a csalódást, amit a férfi távozása okozott. És ha valamit, hát azt megtanulta hosszú élte során, hogy a vágy irányíthatatlan, és ha megtagadja, csak erősödik. Beismerte hát, hogy csábító volt a gondolat, hogy Arost maga mellett tarthatja, és idővel, talán, a vonzalomból szerelem lehet, de megelégedett volna egy felszínes kapcsolattal is, csak megérinthessen végre valakit, és megérintsék úgy, hogy attól ismét élőnek érezze magát.
A napközben elcsöndesülő havazás sűrűsödni kezdett, finom rétege belepte Ina kopott fekete farmerét és a pántos pamutfelsőt. Igazi királynői viselet, mosolygott magában, és megmozgatta meztelen lábujjait. Míg mások a strand homokját élvezték, ő nyugtatóan ismerősnek találta a hó érintését a talpán.
Már közel járt az álom mezsgyéjéhez, mikor egy ismeretlen csipogó hang felriasztotta. A zaj megismétlődött, és mikor fülelt, úgy tűnt, a lakásából ered. Álomtól kábán állt fel, lerázva magáról a hótakarót. Magához tért annyira, hogy ráébredjen, a kaputelefonját hallja.
Ingerülten nyomta meg a nagy ezüstgombot. Biztosra vette, hogy valamelyik lakó felejtette el a kulcsát, vagy egy pizzafutár próbál bejutni az épületbe.
A tenyérnyi képernyő életre kelt a konyha falán.
Ina szíve nagyot dobbant.
Aros egyenesen a kamerába nézett.
A tény, hogy visszajött, elég lett volna ahhoz, hogy újraébredjen benne a remény, de Aros nem volt egyedül. Valóságos tömeg ácsorgott mögötte. A fiatal nők fején kristályokból összedrótozott korona, a férfiak kezében ital meg fonott kosár. Feltűnően könnyeden öltözködtek az évszakhoz képest, és valamennyien feketét viseltek.
– …Ina, ne csináld! Engedj be bennünket… – suttogta Aros a mikrofonba, és Ina ebből jött rá, hogy bizonyára beszélt már egy ideje.
Megköszörülte a torkát, de nem szólalt meg. Tartott tőle, hogy a hangja elárulná, mennyire elérzékenyült.
Aros hátat fordított neki, és Ina majdnem felkiáltott, hogy ne menjen el, máris kinyitja az ajtót nekik, de ekkor énekelni kezdtek.
Aros hangja csendült fel elsőnek, először csak néhány nő követte, aztán egyre többen. Ősi dallam volt, amiről Ina azt hitte, többé már nem hallja. Egy dal, ami a tiszteletére született, mikor a mágiája megmutatta magát, és kikiáltották a jég királynőjének, akkor kapta meg ünnepének az év legrövidebb napját.
A Földön ma volt ez a nap.
Ina sírástól remegve ütötte be a kódot, ami nyitja a lenti ajtót a lobbiba.
Magára nézett, és egy pillanatra bánta, hogy nem uszályos nagyestélyiben dőlt le a nyugágyra, nem tudott átöltözni, mert időt nem varázsolhatott magának. Megelégedett egy koronával, ami ropogva fagyott rá fekete hajára – gyémántokat megszégyenítően csillogtak a hatalmas hópelyhek kristályai.
Mikor énekszó szűrődött be, kinyitotta a lakásajtót.
Aros mosolyogva állt mellé, és mögötte beáramlott a negyven, esetleg ötven személyből álló csapat. Egyesek kíváncsian méregették, mások tekintete kimondottan ellenséges volt, de mikor a dal elhalt, mind egységesen letérdeltek.
Ina meghajolva fogadta a tiszteletet.
– Kezdődjön a vigasság! – kiáltotta.
A felszólítására mindannyian felugrottak és köszöntötték.
Mielőtt Ina megkérdezhette volna Arost, hogy mégis hogyan vette rá a Szürke varjúban ünneplőket, hogy meglátogassák, a férfi karon ragadta, és elkezdte bemutatni az összegyűlteknek. A csoport fele itt született, őt csak a szüleik meséiből ismerték.
A társalgás akadozva kezdődött, de a férfiak kibontották az italokat, amiket hoztak, és az ebédlőasztalra felkerültek az étellel teli kosarak, és emelkedett a hangulat. A szokáshoz híven napkeltéig tartott az ünnepség, és mire Ina észbe kapott, egyedül maradt Arosszal a lakásban.
– Hogyan?
– Megmutattam nekik, hogy megosztottad velem a mágiád, és megmutattam nekik a falat. Elmagyaráztam, mit teszel ezért a helyért, ahol nyugalomra, menedékre találtak, és mit tettél az anyakirálynő kémeivel. Emlékeztettem őket, hogy velük ellentétben te egyedül vagy.
Ina összeszedte a bátorságát, és megtette a háromlépés távolságot közöttük. Különös, hogy bizonyos dolgok sosem változnak, bármilyen hosszú életet él valaki.
– Ismét kiálltál értem. – Óvatosan Aros szívére simította a tenyerét, felkészülve rá, hogy a férfi elhúzódik.
– Most, másodjára teljesen önző indokból tettem. Úgy látszik, túlnőttem a fennkölt célokat. Csak az érdekel, hogy mosolyogni lássalak, mit nekem a világ megmentése!
Ina elveszett Aros fekete jégként csillogó szemében. A torkában dobogott a szíve, ahogy a férfi lehajolt hozzá.
– Meg akarlak csókolni. – Fénypára szivárgott a férfi ajkai közül, ahogy kimondta.
Inának egy bólintásra tellett.
Beleborzongott, ahogy Aros puha, jeges ajkai az övére simultak. A belőle áramló mágia ismerős volt, mégis más.
A férfi erősen tartotta a derekánál, egyre mélyült a csókjuk. Ina mindkét kezét a férfi nyaka köré fonta, lehunyt szemmel átadta magát, engedte, hogy a másik megtartsa.
Az öböl felől érkező mennydörgő robaj szétugrasztotta őket. Ina vágytól kábultan igyekezett meglelni értelmét, és aztán megérezte.
Kacagva ugrott Aros nyakába, lábait a dereka köré kulcsolva lógott rajta, és szenvedélyesen megcsókolta.
A férfi megingott, a kanapéra dőltek.
– Mi… mi történik? Ez különös, mintha… – Aros ismét elkerekedett szemmel nézett rá.
– Sikerült! Összefonódott a mágiánk.
Ina lelkesedése alábbhagyott, mert mi van, ha tévedett, és a férfi megbánta, hogy…
Aros szája vadul tapadt az övére.
Egy csók kellett a csodához, mint a mesékben. Minden ősi történetben van valami igazság. A jégkirálynő szíve lehet fagyott, mégis dobog.