Kinn voltak már az első csillagok, kék fényük visszaverődött a folyó felszínén a lebegő virágáldozat körül.
Kaita a hajókorlátba kapaszkodva figyelte, ahogy a perella gyengéd, rózsaszín szirmaival eltűnik a hajó által keltette hullámok között.
A víz fölé hajoló faágak beleborzongtak, ahogyan végigfutott a Mana felszíne fölött az északi szél, magával hozva az olvadó jég szagát.
Kaita összehúzta magán szürke gyapjúkabátját. Hozzá kell kötnie, már nem érte be, és az ujja is rövid volt. Már bánta, hogy nem terítette magára a köpenyét.
– Gondolod, értékelni fogja a perella virágod?
Kaita szíve megugrott a hangra. Aztán az ijedelme átfordult haragba.
– Nem unod még? – kérdezte magára erőltetett unott hangon.
– Az ijesztgetésed? – A hang egészen közelről hallatszott.
– A kötekedést.
Kaita láthatta a szeme sarkából Evont a semmirekellő mosolyával. Szeme fehérjénél csak fogai világítottak jobban a sűrűsödő félhomályban. Nem is csoda, a fiú folyton dimni gyökeret rágott. Ki tudja, hogyan bírta ki a csípősségét. Kaita a hússzori rágást is alig tűrhette reggelente, és fel is hagyna vele, ha nélküle a tea nem festené feketére fogait egy hét alatt. A dimni élénkítő hatása is jól jött, mikor a madarakkal kellett kelni.
Evon bőre mindenkiénél sötétebb volt a hajón, és ruhái is beleolvadtak az estébe, nem csoda, hogy ilyen észrevétlenül tudott osonni.
Kaita akkor sem fordult igazán felé, amikor megragadta a korlátot mellette.
Evon nem tisztelte az isteneket, és Kaitát ez aggasztotta. Veszélyes kihívni maga ellen Mana haragját. Azóta ismeri a fiút, hogy a hajóra került, és ritkán hagyta szó nélkül a virágáldozatokat, pedig jól tudta, miért fontosak a számára. Kaita megosztotta Evonnal a fájdalmat és a bűntudatot, amit magával cipel kiskorától fogva. Kaita fiatalon megtanulta, hogy Mana elvesz, ha nem adnak neki önként.
A kedvenc emlékei közé tartozott, mikor esténként lejöttek a folyóhoz az édesanyjával, és a húgával, hogy vízre helyezzék a vadvirágokból fonott koszorúkat. Nem engedhették meg maguknak, hogy tenyérnyi perella virágot vegyenek a piacon, azt csak a falubéli urak tehették meg. A perella a vadon magas fáinak koronájában nőtt, és nem kis veszéllyel járt a beszerzésük, de a legenda szerint ez volt Mana isten legkedvesebb virága.
– Nemhogy a hajadba tetted volna! Ilyesmire pazarolni a pénzed! – Evon elemében érezte magát, már biztosan megvacsorázott. Éhesen senki sem ilyen jókedvű.
– Mert mire költsem? Te mire költöd? Az biztos, hogy nem ruhára! – fordult Kaita Evon felé, és sokatmondóan végigmérte. Megesküdött volna, hogy Evon ugyanazt a pár rongyosszélű bő nadrágot és foszladozó mellényt viseli, mint tíz évvel ezelőtt. Se ing, se cipő nem volt rajta.
Evon halkan felnevetett.
– Hát szép lányokra, mire másra?
Kaita inkább ismét a vizet nézte, így legalább a szél lehűtötte lángra lobbant arcát.
Elkezdte babrálni hajfonatának végét. Persze tudta, hogy a legénység merre tölti az időt, míg ők a piacokon árulnak, vagy a szövéshez szükséges dolgok beszerzésében segítenek a Fabának, de valahogy elkerülte a figyelmét, hogy attól még, hogy barátok, Evon sem különb a többi férfinál.
– Pedig jobban tennéd, ha cipőre költenél, vagy egy hajvágásra. Lassan hosszabb a hajad, mint az enyém.
Persze ez nem volt igaz. Kaita fonata a derekáig ért, Evon haja épp csak bepördült a nyaka hajlatánál. Kaita nem értette, a Faba miért engedi neki, hogy különcködjön, amikor a legénység többi tagjának szigorúan röviden kellett tartania a haját, és nem növeszthetett arcszőrzetet, nehogy magukra vonják Ekket, a balszerencse és halál istenének figyelmét. Azt senki sem akarja.
Kivéve talán Evont.
Evon nem elégedett meg ennyivel, folytatta, egészen közel hajolt, pedig a fedélzeten rajtuk kívül csak a hajó orrában gubbasztó őrszem volt.
– Azt hiszed, ha virágokat dobálsz Manának, nem ránt a mélybe, ha megtetszik neki a csinos pofikád?
Katiának ettől rögtön nevethetnékje támadt, de visszatartotta. Csak az hiányzik, hogy a Faba meghallja! A főpapnő szerint csak az erkölcstelen nőszemélyek vihorásznak.
– A folyó istenének felesége van. Ezt mindenki tudja.
– Mana a folyó királya, nem isten. Meg mégis kit tartott valaha is vissza egy feleség?! Jó, ne nézz így rám! Akkor a virágocskád a folyó kéjenc szellemeit hivatott lekenyerezni?
– Már miért lennének Mana fiai kéjencek? Honnan szedsz ilyesmit?
– Manának lányai is vannak, és én másmilyen történeteket ismerek róluk, mint amiket te hallottál. Csak képzeld el: nem hagyhatják el a folyót, nincs szükségük sem italra sem ételre és nem is alszanak. Agyonra unják magukat! Muszáj valami szórakozást találni maguknak. Én biztosan azt tenném. Mi lehetne jobb, mint elcsábítani egy vagy két…
– Borzalmas vagy! – fakadt ki Kaita. Ahhoz képest, hogy Evon nem törődött az istenekkel, elég sokat gondolkodott a mindennapjaikról.
Kaita ellökte magát a korláttól, a hajó gyomrába vezető lengőajtó felé iramodott.
Volt, hogy hosszasan el tudtak beszélgetni, de időnként Evon nem állhatta meg, hogy zavarba hozza, és Kaita utálta ilyenkor.
– Kaita! Döntöttél már? – lépett utána Evon. Hangjából tovatűnt a piszkálódó könnyedség.
Kaita megtorpant. Összeszorult a torka. Tudta, hogy fontos a fiú számára a válasz, mégsem ezzel kezdte, neki pedig még nem volt válasza.
Megrázta a fejét, és az ajtót belökve, leszaladt a sikamlós lépcsőn. Mintha az életéért kapaszkodna a lépcső mellé kifeszített kötélbe.
A hálókabinba lépve legelőbb Zoját pillantotta meg – mindenkinek háttal feküdt, összegömbölyödött apró test a túl vékony takaró alatt. A többiek összebújva igyekeztek melegen tartani egymást.
Az idősebb lányoknak nem kellett az örökké nyirkos és mocsárszagú deszkapadlón aludniuk, kiérdemelték a függőágyat, amikor kitanulták a muszlin fonását és szövését. Ezzel együtt kaptak egy lakattal zárható, viasszal szigetelt faládát is, amiben a ruháikat, apróságaikat, és leglényegesebben a bérüket tarthatták.
Összesen kilencen szolgáltak elég ideje, hogy ezt kiérdemeljék. Négy-négy idősebb lány jutott a két szobára. Persze Velle, a Faba lánya, külön kabint kapott, rendes ággyal, selyemhuzatú párnákkal és paplannal. Kaita sosem látta ezt a csodásan hangzó kényelmet, mert Velle ki nem állhatta őt, így a kabinja közelébe se mehetett. Ha belegondolt, ez inkább rangjukhoz illő szállás lett volna. De Mana papnőiként nem lehettek élősködők, nem fogadtak adományokat – tehát csak a kivételezettnek járt kényelmes ágy és puha ágynemű.
A folyó nedves levegője csak a gyapotnak tett jót. Ezért éltek és dolgoztak a hajón.
A kicsik voltak a gyapotfésülők, és nem volt egyszerű a vékonyszálú gyapottal dolgozni. Könnyen szakadt, ha a levegő nedvessége nem volt megfelelő. A gyerekek nehezen viselték a folytonos nyirkosságot, és a megerőltető munkát – a számuk sajnos gyakran változott.
A Faba senkit sem kímélt. Kaita azért tudta, hogy mégsem emiatt kerültek az apró testek hullámsírba. Sokuknak megszakadt a szíve a szüleik árulása miatt.
Kaita jól ismerte az érzést, és maga is nehezen élte túl. Legszívesebben sosem gondolt volna a múltra, a gyengeségre és tehetetlenségre.
Zojához lépett, föléhajolva hallotta a szipogását. Gyengéden felnyalábolta. Túl könnyű volt, végtagjai túl vékonyak és törékenyek.
Zoja alig múlt hatéves. A Faba tíz napja fogadta szolgálatba. Kaita két évvel volt idősebb, mikor a hajóra került.
Az ujjbegyei sokat véreztek, míg ki nem alakultak a bőrkeményedései.
Kibírta az öt évet, aztán megtanulta a fonást, és az utóbbi két évben a szövést.
Három nap, és lejár a tízéves szerződése. Öt nap, és elérik Salardát. Addig döntenie kell.
Zoja szipogása pityergéssé erősödött, közben vékony karjait Kaita nyaka köré vetve belekapaszkodott.
Senki sem mert szólni, mikor a saruit lerúgva Zojával a karjaiban feküdt le a függőágyba. Kihúzta kötelékéből a fejénél rögzített gyapjútakarót és kettőjükre húzta. Zoja megremegett, fejét befészkelte Kaita hóna alá, és elcsöndesedett.
Tilos volt kivételezni, bárkit az ágyába engedni, de a szobában lévők közül mindannyian aludtak már vele, vagy a helyén, mikor betegen a padlón alvás az életükbe kerülhetett volna.
Zojának jellegzetes kisgyerek illata volt. Ialára emlékeztette.
A kishúga Zojával volt egyidős, mikor az anyjuk kivezette őket a mólóra. Kaita azelőtt sosem kívánta, hogy bár csúnyább lenne, vagy ugyanúgy ferde nézésű, mint Iala, akire csak futó pillantást vetett a Faba, és fintorogva félreintette, azzal, hogy bandzsa, haszontalan egy szövőhajón.
Kaita évekig hitegette magát, hogy az édesapja tudta nélkül került Mana szolgálatába, de a szülei gyümölcsöst akartak, és a két kecske nem adott elég tejet ahhoz, hogy a sajt árából kifussa.
Kaita próbált kényelmesebben elhelyezkedni, a lába alá gyűrni a takarót, mert sehogy sem tudott felmelegedni, de talán nem csak a hideg tartotta vissza az alvástól.
Emlékezett anyja gömbölyödő hasára, és a szavaira, amiket hozzá intézett az atikai mólón ácsorogva, miközben a sort várták. Nem sokáig állt a muszlinhajó a falujuknál.
– Mana elvitte az öcsikédet. Nem engedhetjük meg, hogy baj érje az új kistestvéredet, igaz? A folyónak adlak, higgyen a sajátjának. Megkeresed a hozományod, a Faba felöltöztet a folyó ünnepére, a díszes ruhádban arájának választ egy városi uraság. Jó dolgod lesz, kiszabadulsz innen.
Kaita nem értette, az anyja honnan tudja, fiúcska lakik a hasában, de nem merte megkérdezni, ahogyan tiltakozni sem mert. Valahol megérdemeltnek tartotta a sorsát. Az anyja hosszú szoknyájába kapaszkodó Iala jobban sírt, mint ő, mikor a hajó köteleit eloldották, és távolodni kezdtek a parttól.
A díszes ruhája elkészült, a hozomány alatta lapul a faládájában, aminek kulcsa a nyakában lógott.
Mégis elbizonytalanodott.
A tavaszi ég színű ruháját eladhatja Salarda egyik előkelő kisasszonyának, aztán hazatérhet. Vesz magának egy gyümölcsöst, és épít egy takaros kis házat.
A Faba muszlinjáért nemesek vetekedtek. Nem lenne nehéz vevőt találnia különösen azért, mert tényleg gyönyörű az a ruha – az elejét és szegélyét ezüstcérnával hímezte ki, akvamarin gyöngyöket varrt a virágok közepének, a melltű rajta holdkőből készült a messzi északon, a magas hegyekben, ahonnan a szél lehozza idáig a jégszagot, és Kaita egyhavi keresetébe került az az ékszer.
Vagy nem adja el a ruhát, nem száll le a hajóról Atakinál, nem tér haza, nem valósítja meg az álmát, hanem a hajóval tart a tengerig, huszonegy nap múlva részt vesz a folyó ünnepségén, kiállítja magát, szépen sorban a többi eladósorban lévő kékruhás lánnyal, és várja a jószerencséjét.
Ez lesz a legjobb.
Egy gazdag férj mellett más dolga sem lesz, mint andalogni a tengermenti sétányon, mézes-diós süteményt enni, túl édes ánizsteát inni. Muszlinban és selyemben jár majd, a haját mindig kiengedve hordja, szaténszalagokat és gyöngyöket kötnek majd bele a szolgálói.
Csupa lágy és halvány szín veszi majd körül. Nem lesz halszagú ebédlő, nem lesz a bőrét kikezdő durva gyapjútakaró. Lassan eltünteti majd az idő a bőrkeményedéseket a kezéről, és puha lesz a bőre, mint Zojáé volt nemrég.
Szaggatottan engedte ki a levegőt, nehogy felébressze a békésen szuszogó leánykát.
Döntenie kellett.
Salarda volt az első nagy kikötő lefelé csorogva a Manán. A folyó itt már szürkén hömpölygő folyammá szélesedett, és tovább duzzadt, ahogyan az Ocha és a Teneka beleömlött. A tavaszi áradás levonulóban volt, a megszokottnál több időbe telt a Faba hajójának leérni a nagy kikötőig.
Az alkonyati fényben a földsáncba vájt kőutakon görnyedt hangyaként haladtak a város felé a megpakolt málhások. A hegyoldalból kinyesett várkastély kupoláin és üvegablakain megcsillant a fény, lejjebb, az árnyékba borul kanyargós utcákon lámpások, fáklyák lobbantak lángra. Salarda terein a tehetősebb kereskedők terebélyes sátrai tarka szőnyegként takarta el a szürke kövezetet. Ilyenkor a város minden zuga megtelt hevenyészett bódékkal, az utcakőre kiteregetett portékával.
A kikötő mólói és a part a legkülönfélébb hajók, csónakok, tutajok kavalkádjává változott, és a fedélzetről nem úgy tűnt, hogy a Faba hajója bárhol ki tudna kötni.
Kaita már jobban tudta, mint a körülötte aggodalmaskodó kicsik. A Faba hajója a legnagyobb a Manán, és hivatalosan a folyó királyának védelme alatt állt, nem mintha bárki látta volna őt az utóbbi időben.
A Faba a legfinomabb muszlin készítésének tudója és őrzője, egyben Mana főpapnője mély tiszteletet érdemelt. Az nem létezett, hogy ne legyen számára hely a három nagy móló egyikénél.
A Faba épp főpapnőhöz nem illően szidta a kikötő küldöttjét.
Kaita és a többi lány szabadon bámészkodhattak, mert a színes muszlintekercseket már előkészítették, mind becsomagolva várta a kirakodást.
Megszólalt a vacsorára szólító gong, és az apraja zsizsegve az ebédlő felé vette az irányt. Nekik nem tették félre az adagjukat, mint a fonóknak és szövőknek.
Az idősebbek Velle körül legyeskedtek, aki arról áradozott, micsoda zafírnyakéket rendelt számára az anyja a folyó ünnepségére. Csak Velle és Kaita voltak eladósorban. Vellenek talán ezért volt baja vele.
Evon könyökölt a korlátra Kaita mellé. Ugyanolyan néma csodálattal figyelte a buzgó várost, mint ő.
– Ha nem költöd a pénzed virágokra, most te is vehetnél magadnak zafírnyakéket – súgta.
Kaita sóhajtva az égre nézett. Evon zavartalanul folytatta.
– Na, jó, fülbevalót.
– Nincs kilyukasztva a fülem, te ponytfejű! Nem vetted még észre? – sziszegte alig hallhatón Kaita, mert nem akarta, hogy a többiek felfigyeljenek rájuk.
– Észrevettem, de nem gondoltam, hogy ilyesmi akadályozna abban, hogy a legszebb légy azon az ünnepségen. Ki tudja, talán a folyó hercege pont a hatalmas zafírékszerekre bukik.
– Gondolod, hogy szóba állok olyannal, akit a rajtam lógó ékszerek izgatnak?
Amint kimondta, ráébredt, mennyire képmutató, amit mondott.
A muszlinruháját három éve készíti, külön festette egy mesterrel, fenn északon. A Faba azóta is próbálja leutánozni a színét, mert nem egyszerűen kék, hanem tengerkék – türkiz és szürke is keveredett abba a festékbe, de ki tudja, milyen arányban.
Vellének lehet zafír nyakéke, de sosem lesz olyan szép a ruhája, mint amit Kaita készített magának. A drága szabadidejét áldozta a hímzésére, és a nehezen megkeresett ezüstjeit a díszítésére, csak azért, hogy felvegye, és elkápráztasson benne egy idegent.
Remekül hangzott.
Hirtelen ideges lett.
Talán mégsem döntött helyesen.
Mikor elmondta Evonnak, hogy lehajózik a tengerig, úgy tűnt, mintha a fiú megkönnyebbült volna. Egyszer sem próbálta befolyásolni a döntését, és az is lehet, hogy Kaita ezt is csak beképzelte.
Evonnak mindegy volt, mi történik vele, ő a hajón marad. Öt évvel volt idősebb Kaitánál és sosem mondta, milyen hosszú a szolgálata. A fiúkat mindig nehezebben adják a szülők, és komoly indok húzódik az ilyen döntés mögött, épp ezért, gyakran örökre szól a szerződés. Kaita sosem merte megkérdezni, Evon pedig nem mesélt erről.
Evonnak nem volt ideje rámutatni Kaita kifacsart gondolatmenetére, mert hangos kiáltások szakadnak fel a hajón.
Kaita lélegzete elakadt. Egy melléjük szegődő hajó ellopta a város látványát. Elképesztő gyorsasággal siklott melléjük, és olyan hirtelen állt meg párhuzamosan, mintha varázslat irányítaná, de Kaita nem hitt az ilyesmiben. A vasmacskák csobbanása lehetett a magyarázata annak, hogy ilyen hirtelen képes volt a hajó lecövekelni – a legénysége irigylésreméltó tehetséggel irányította a járművet.
Mielőtt bárki kalózok miatt kezdett volna el aggódni, két széles palánk landolt a fedélzeten, és egy sötétzöld szaténba öltözött nemes lépdelt át rajta, mögötte két testőrrel. Bőr mellvédjükön különös fém mintázattal, oldalukon görbe karddal, és díszes tőrrel.
A nemest nem csak ruházata árulta el, hanem egyenes, határozott tartása. Látszott rajta, hogy hozzászokott ahhoz, hogy igaza legyen.
A Faba hajlongása nem értékelte, negédes üdvözlését lerázta magáról. Úgy nézett szét a fedélzeten, mintha a hajó az övé lenne. Mikor tekintete Kaitára esett, a lány szíve megrebbent. Meghajolt, ahogyan az illemleckéken tanították neki.
Az idegen tengermelléki volt, mint Evon, az ottaniakra jellemző sötétszürke szeme és sötét bőre elárulta. Abban a korban volt, amikor nehéz megállapítani, hány éves. Az állát keretező gondozott szakáll volt a legmeglepőbb rajta. Kaita nem tudta túltenni magát a látványon. A nemes vagy végtelenül bátor volt vagy bolond. A harmadik lehetőség, hogy Ekket szolgálója, megijesztette, ezért Kaita inkább gyorsan elvetette.
– Ez meg mit keres itt? – suttogta Kaita háta mögött Evon, hangjában gyanakvás.
A Faba lelkesen, és túlbuzgón mutogatni kezdte a kék muszlinokat, tönkretéve ezzel a félnapi munkát, amit az összecsomagolásra fordítottak. A Faba közben nyájasan magyarázott, a nemes pedig fitymálva ingatta a fejét. Szavaikból csak néhány ért el Kaitához, nem is volt kíváncsi rájuk, de Velle és a holdudvara egyre közelebb araszolt a dölyfös nemeshez.
Kaita inkább hátrált, elbújt a többiek takarásában. Evon biztonságot sugárzott mögötte.
A Faba grimaszolva dobta fel a kezét, majd kinyitotta a ládát, amiben a kész ruhákat tárolták. Az északi varrónők kézügyességét dicsérték, jónéhány közülük hercegnőre való remekmű volt, a legszebb ékkövekkel kirakva, de a nemes egyre türelmetlenebbül állt egyik lábáról a másikra, majd a kezét összefonta a mellkasán. Nyilvánvaló volt elégedetlensége.
Kaita megkönnyebbülten sóhajtott, mikor a váratlan vásárló láthatóan úgy döntött, hogy eleget látott, és a Fabának hátat fordítva fellépett a pallóra.
A Faba kétségbeesetten kapott a nemes keze után. Bizonyára nem tudta elviselni a kudarcot és a szégyent, amiért valaki csalódottan távozik tőle.
Az egyik testőr félig előhúzta kardját a hüvelyéből és a Faba csak azután ejtette maga mellé a karját, de bármit is mondott közben, elérte vele a célját – türelmetlenül bár, de a nemes visszafordult felé, mire a Faba eltűnt a kabinokhoz vezető ajtón át.
Kaita nem tudta lerázni magáról a rossz érzését, amit a különös nemes érkezése váltott ki belőle. Erről azonban rögtön megfeledkezett, mert a Faba kezében ismerős tengerkék anyag rebbent, és láttán a vevő arcán elégedett mosoly terült el.
Kaita gondolkodás nélkül lépett előre, megkerülve társait. A szíve a torkában dobogott. A tény, hogy a Faba az ő ruháját akarja eladni, kevésbé fájt, mint gyenge bizalmának szétrombolása. Végig sejtette, hogy a ládája kevés biztonságot jelent ezen a hajón, de azért a Faba meglepte azzal, hogy ennyire semmibe vette a szabályokat, amiket maga állított.
Kaita zsibbadtan nézte, hogyan kerül a ruhája egy idegen karjára. Már tisztán hallotta, ahogy az árról egyezkednek. Tett még egy lépést, de végül mégsem ő volt az, aki megszólalt.
– Hiszen az Kaita ruhája! – lépett mellé Velle, konokul előre vetve határozott állát.
A Faba arcát látva Kaita nem tudta eldönteni, kettőjük közül melyikük döbbent meg jobban azon, hogy Velle kiállt érte, amikor a Faba mindig Kaita munkáit állította a lánya elé, aki kevésbé volt tehetséges a szövésben, ezzel is szítva Velle ellenszenvét Kaita iránt. Talán Velle ellenkezése az anyjával szemben többe ért, ezért szólalt meg.
A Faba tekintete nem ígért semmi jót. Ingerülten leintette a lányát, de a nemes figyelmét nem kerülte el az apró színjáték.
– Melyikőtök Kaita? – A nemes mély hangjától libabőrös lett Kaita karja. A férfi végighordozta viharfelhő tekintetét a jelenlévőkön, aztán rátapadt Kaitára, mikor Velle enyhén előre lökte a könyökével. – Kaita? – kérdezte, és ő kényelmetlenül feszengve bólintott. Nem tudta miért, de a nemes szigorú arca megenyhült. – Kaita, beleegyeztél abba, hogy a Faba eladja a munkád?
Kaita elkerekedett szemmel bámult, mert tudta, hogy választ várnak tőle, de úgy érezte, bármit is mond, sehogy sem tud jól kijönni ebből a helyzetből. Ha ráhagyja a dolgot, akkor a Faba kihagyja az eladásból, és ki tudja, mennyit kap kézhez az eladási árból. Ha nemmel válaszol, annak súlyos következményei lesznek, amint a vevő elhagyja a hajót. A Faba nagyon leleményes tudott lenni, ha büntetések kiosztásáról volt szó.
Az áruba bocsájtást nem fordíthatta vissza, mert az hatalmas sértés lenne, amit nem csak a Faba, hanem mindenki megsínylene ezen a hajón.
Ha belegondolt, mindezt az istenektől érkező jelzésként is érthette. Arra az útra terelik, amit neki szántak.
– A ruha eladóvá vált – mondta végül.
A nemes szigorúan összevont szája elárulta, hogy pontosan értette, mit rejt a megfogalmazás. A Faba szeme bizonyára villámokat szórt, de Kaita nem mert ránézni.
– Harminc aranyat ajánlok érte.
– Annyiért ezt a haszontalant is magával viheti uraságod! – fújtatott a Faba, Kaitára szegezve köszvénytől göcsörtös ujját.
Kaita megszédült az összeg hallatán. Több mint három hónapot kellett dolgoznia egyetlen aranyért.
A nemes szemöldökét összevonva szorosan a Faba elé lépett, két testőre követte a mozdulatát. A fenyegetés egyértelmű volt, a hajón mindenki némán leste, mi történik.
– Azt mondod, a leány rabszolga? Mana hajóján?
Síri csönd lett, úgy tűnt, még a szél is elült, az esti madárricsaj is elhalt.
A helyzetet sürgősen orvosolni kellett. Kaita is jól ismerte a törvényeket, és azt, hogy Mana szigorúan betiltotta a rabszolgaságot a folyó területén, amit a követői kötelesek voltak betartatni. A legenda szerint Mana rabszolgaként született, és később vált királlyá, felszabadítva rabtársait.
A Faba humortalanul felnevetett.
– Bocsássa meg, nagyságos úr, egy öregasszonynak ezt a kissé ízléstelen viccet.
A nemes nem tűnt meggyőzöttnek, de nem tett megjegyzést, csak közelebb intette Kaitát.
– Gyönyörű a ruha, a lányom örömmel viseli majd a folyó ünnepségén – mondta barátságosan, közben intett, és az egyik testőr átnyújtott neki egy erszényt, ő pedig továbbadta Kaitának. – Csak okosan – tette hozzá atyáskodón.
– Köszönöm.
Mire a nemes átért a saját hajójára, Kaita eltűnt a fedélzetről. A ládájából előkapta az összekuporgatott pénzét, hozzáadta a harminc aranyhoz, és a régi rejtekhelyére tette az egészet, amit azelőtt használt, hogy ládát kapott volna.
Holnap lesz a nagy nap. Kikötnek, és tíz év után visszatér a szülőfalujába. Az útjuk során azóta többször is megálltak itt, de Kaita olyankor a kabinjában maradt. A Faba nem erőltette, hogy partra szálljon, és megküzdjön az érzéseivel, amit a szülőfaluja látványa okozott volna.
Most mással kellett szembenéznie. Miután a különös idegen megvette a ruhát, úgy érezte, kiüresedett, elnehezedett a szíve. Be kellett vallania magának, hogy megrémítette az elválás gondolata. A Faba hajóján kiszámítható volt az élete. És ami annál is lényegesebb: Evonra mindig számíthatott. Egészen az első naptól kezdve.
– Nyolc ezüst a heti béred, harminc lesz egy hónapra – mondta neki a Faba, és Kaita majdnem rábólintott, de valaki a fülébe suttogott a háta mögül.
– Az harminckettő!
Kaita szeme elkerekedett a meglepetéstől, és, mint egy papagáj, kibökte a számot.
A Faba bosszankodva összehúzta szemét, és valami ilyesmit motyogott magában.
– Hogy Ekket áldja meg azt, aki megtanított számolni…
Evon akkor még hosszú végtagjaival szerencsétlenkedő kamasz volt, de valamiért ezek után is ragaszkodott Kaitához. Nem volt olyan téma, amiről ne beszélgettek volna, gyakran titokban, az éléskamra hátsó végében, a hordók mögött, vagy jobb időben a fedélzeten, mindig elkerülve a Faba tekintetét.
Eddig tagadta a tényt: ha holnap leszáll a hajóról, Evont soha többé nem látja.
Napok óta alig aludt.
Vehetett volna egy másik kék ruhát a folyó ünnepségére. Húzhatta volna az elválást. Talán Evon elvárta. De a fájdalmas valóságon ez sem változtatott volna.
Épp azért döntött úgy, hogy ma este beszél Evonnal.
A vacsoraidőnek már régen vége volt, a fedélzet elcsöndesedett. A hajóorrban kuksoló őrszem hozzászokott ahhoz, hogy Kaitát ilyenkor a korlátba kapaszkodva látja. Hacsak tehette, kijárt ide, hogy hallgassa az éjszakai erdőt a parton, vagy bámulja a kék csillagokat. Azért sem szóltak soha, ha Evon csatlakozott hozzá.
De Evon megváratta ma este. Arra nem akart gondolni, hogy egyáltalán nem mutatkozik. Az nem lehet. Ez az utolsó alkalmuk arra, hogy kettesben beszélgessenek. Nem mintha Evon nem kerülte volna Salandra óta.
A hold aranysarlója lassan araszolt a vadon magas fáinak lombjai felé, színe fokozatosan változott hideg ezüstté, beleivódott a csillagok kéksége. Sós és fűszeres szellő libbent a tenger felől.
– Milyen fákat akarsz ültetni?
Kaita majd’ kiugrott a bőréből. Evon úgy tett, mintha semmi sem történt volna. Semleges arccal nézett az ég felé.
Kaita rádöbbent, hogy ezt egyszer sem gondolta át. Az álma a gyümölcsösről mindig elérhetetlenül távolinak tűnt.
– Az is lehet, hogy zöldségeskert lesz – mondta bizonytalan hangon, és túl sok gondolkodás után. Komolytalanul hangzott. Talán az is volt. Szinte semmit sem tudott a kertészkedésről. Nem baj, majd megtanulja, ahogy megtanulta a muszlinkészítést is.
Evon nem tett megjegyzést. Ez sokkal rosszabb volt, mint a piszkálódás.
A legjobb lenne, ha nem húzná tovább az időt, mert a végén begyávul. Tekintetét Evon arcára szegezve kérdezte.
– Velem jössz?
Evon csodálkozva nézett rá, mint aki nem biztos abban, hogy jól hallotta, amit mondtak neki.
– Úgy érted…?
Kaita torkát sírás fojtogatta. Maga sem értette miért. Csak bólintani tudott. Túl sokat kért ezzel. Evonnak el kéne szöknie, és ha valaha elfogják…
– Nem nekem való. – És Evon ismét inkább a csillagokat nézte.
Kaita nagyot nyelt, a sötétbe boruló part felé fordult.
Tiltakozni, győzködni akart, de a visszautasítás túlságosan fájt ahhoz, hogy csak úgy túllépjen rajta. De muszáj lesz, nem hagyhatja.
Nagy levegőt vett, és Evon felé fordult.
Csakhogy már nem volt kihez szólnia.
A víztől elnehezedett a szoknyája. Ki tudja, mióta állt a folyó partján, saruja beleragadt a szürke sárba, a locsogó folyó időnként felnyalt a bokájáig.
A Faba hajója elment, és ő a mólóról figyelte távolodni, aztán zavarba hozták a falubeliek. Tekintetükben nyíltan látszott az ellenséges szándék, ezért Kaita lesétált a folyóhoz, megkereste a helyet, ahová az anyjával jártak. A sekély öböl partjáról engedték a virágkoszorúkat a Mana vízébe, itt álldogálva figyelték, amíg a színes foltok eltűnnek, elviszi őket a sodrás.
Kaitát el nem sírt könnyek feszítették, lüktetett a halántéka.
Próbálta elfelejteni azt, ahogyan Zoja sírt és a lábába kapaszkodott búcsúzkodás közben. A Faba majdnem mosolygott, mikor áldását adta, meg sem próbálta rábeszélni, hogy velük maradjon. Velle szorosan tartotta a száját, nem látszott boldognak, pedig amióta Kaita a hajóra érkezett, a lány gyakran imádkozott hangosan azért, hogy Kaita végre eltűnjön az életéből.
A legénység tagjai is a korlátnál búcsúztatták. Kivéve Evont.
Az utolsó pillanatig várta, hogy feltűnik majd, vagy legalább az egyik kötélen himbálózva integet.
Egyedül volt. Csak a folyó és ő.
Meg a szoknya korca alá rejtetett erszénynyi pénz.
Senki sem jött ki elébe a mólóhoz. Sejtette, hogy így lesz, mégis volt egy része a lelkének, ahol megbújt a gyermeki ártatlanság és a remény.
A vizet bámulta, de csak egyetlen dolgot látott: Evont, ahogy lemondóan ingatta a fejét, és visszautasította.
A hajón kellett volna maradnia.
Mit is gondolt? Gyümölcsös? Miért akart gyümölcsöst, amikor semmit sem tud a növényekről?
Mint az uszadékfa, úgy bukkant fel az emlékezetéből az édesapja, ahogyan lehajol hozzá. Már régóta csak homályos kép élt róla, csak egy lenyomat – a biztonság, amit a karjaiban érzett.
– Aztán majd felraklak arra a fára. Akkora barackok teremnek majd rajta, mint a fejed!
Azt sem tudta, mikor vette elő az erszényt, de a kezében volt.
Belemarkolt az érmékbe, kiemelte őket. Hidegek voltak, és úgy érezte, ez a hidegség átárad az ujjaiba.
Minden erejét beleadva a vízbe taszította őket.
A folyó mohón befalta mind, az arany fényét legyőzte a Mana szürkesége.
Kaita eldobott még egy marokkal, kétségbeesett kiáltás szakadt ki belőle, és végre eleredtek a könnyei.
A maradék pénzt is a folyóba szórta.
Remegett. A sárba rogyott. Nem látott a könnyeitől, a fájdalmától.
Evon volt a biztonsága. Sosem követelt, még nem is kért. Sosem várta el, hogy Kaita más legyen, és sosem adta el szolgának egy hajóra.
– Sokkal nehezebb kihalászni ezeket az iszapból, mint gondolnád.
Kaita szíve a torkába ugrott. A szemét dörgölve meredt a hang irányába. Különös fojtott hang hagyta el, de nem tudott megszólalni.
Evon előtte állt, térdig a vízben, kezében arany csillant, arcán a rá jellemző mosoly.
– Már megint megijesztettelek? Reméltem, hogy sikerülni fog.
A pénzzel játszott, közben le sem vette a szemét Kaitáról.
Kaitét zavarba hozta ez az éber figyelem. Értetlensége múlt, és ekkor feltűnt neki, ami elsőre nem – Evon haja teljesen száraz volt, ahogyan a ruhája is. De akkor meg hogyan szedte ki a vízből az érméket? Meg egyáltalán, mit keres itt?
– Nem akartál velem jönni – mondta számonkérőn.
Evon elkomorult.
– Nem igaz. Azt mondtam, hogy a gyümölcsös nem nekem való. – Leguggolt, így az arcuk egyvonalba került. Kaita még sosem látta ennyire komolynak. Evon halkan folytatta. – A szárazföld nem nekem való. Már érted?
Kaita kitámaszkodott két oldalt, mert úgy érezte, a világ kimozdult a helyéről, és ha nem vigyáz, maga alá temeti.
Jóideig némán bámulhatott, mert Evon arca egyre aggodalmasabbá vált.
– Kaita? Ugye érted? Mondd, hogy nem haragszol!
Kaita megrázta a fejét, hátha az segít tisztábban gondolkodni. Evon mindig többet tudott a folyóról és Manáról, mint bárki más, és úgy tűnt, mindenkinél jobban ismeri a vadont és a csillagokat, sosem fázik, sosem zavarja a víz. Mégis, amit állított, az hihetetlen volt.
– De hát te… Te a Faba matróza vagy! Láttalak enni!
– Nem. Csak azt láttad, hogy az ebédlőasztalnál ülök.
– De a társaid…
Evon előrenyújtotta a kezét. Meleg tenyerét Kaita arcára simította, és lehetetlenség volt elutasítani a gyengéd érintést, de amit mondott…
– Csak te láttál, csak veled beszéltem. Ha visszagondolsz, rá fogsz jönni.
Kaita ismét sírni kezdett. Az érzések majd’ szétvetették a mellkasát.
– Miért? – Ennyire tellett tőle. Tudni akarta a választ erre az egyszerű kérdésre, mert bármit tudott Evonról, más fénybe került.
Evon szomorúan felsóhajtott.
– Későn érkeztem. Az örvény erős volt, én még túl fiatal. Hiába húztam a felszínre, már semmit sem tehettem. Annyira kicsi volt! – Kaita felzokogott. Evon bűnbánóan nézett rá. – Életemben először tehetetlen voltam, hiába volt mágia az ereimben, hiába hallgatott gondolataimra a folyó vize.
– Az öcsém! Nekem kellett volna vigyáznom rá, az én dolgom volt. Virágot szedtünk Ialával, és… ó, Evon, én…– A felismerés, hogy Evon próbálta megmenteni az öccsét, tönkre tette Kaita maradék önuralmát is. Minden egyes perella virág, amit a folyóba dobott, a testvére emlékének szólt, és minden egyes alkalommal emlékeztette Evont arra, hogy elbukott.
Evon még közelebb hajolt, és Kaita úgy kapaszkodott belé, mintha őt is lehúzhatná magával az az örvény, ami a hároméves öccsét elragadta, mikor ő hétéves múlt.
Evon a haját cirógatta, az esőre emlékeztető illata még inkább megnyugtatta.
– Láttam a szívfájdalmad, és a veszteséged. Figyelni kezdtelek, a közeledben voltam, mikor a folyóhoz jöttél. Aztán a hajóra kerültél, a Faba próbált becsapni, és nem állhattam meg, hogy ne szóljak. Azon meglepődtem, hogy meghallottál. Mondd, hogy nem haragszol, amiért nem mondtam el.
– De haragszom! – szipogta Kaita, és tudta, hogy nem meggyőző.
Evon itt volt vele. Evon mellette akar lenni. Evon miatta volt a hajón, csakis azért, hogy az életét elviselhetőbbé tegye, és ha Kaita belegondolt abba, hogy ez mit jelent, annyi boldogsággal telt meg, ami talán el sem fért a testében.
– Fogadunk egy csónakot, a következő falunál beérjük a Faba hajóját. Együtt leszünk. Szeretem a folyót. – Kaitából kiszökött egy apró nevetés. Sosem hitte volna, hogy önként és boldogan megy vissza arra a hajóra.
Evon szélesen elvigyorodott.
– Kényelmesebbre gondoltam – mutatott maga mögé, és Kaita csak most vette észre a hajót, aminek korlátjánál ott állt az a nemes Salandrából, mellette egy szélesen mosolygó nő, fekete hajában egy gyönyörű perella, pont olyan, amilyeneket Kaita Manának szokott bemutatni áldozatként, és két fiatal lány. Mind őket figyelték. – Anyám hálás a perellákért, tényleg azok a kedvencei, de a húgom bosszankodni fog, amiért nem viselheti azt a káprázatos ruhát a folyó ünnepére.