[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/mesek/dani-es-a-szarnyas-macska” newwindow=”yes”] Ajánló[/button]
[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/emri-nora-dani-es-a-szarnyas-macska-1793.html” newwindow=”yes”] 1. rész[/button]
Harmadik fejezet
amelyben Dani könyvtárba megy és ott is marad
Dani első küldetése nappal kezdődött, hiszen a könyvtárba csak ekkor juthatott be. Előző nap beiratkozott és szétnézett a hatalmas épületben, ezen a kedden már ismerősként érkezett. Kulcscsomójára fűzte a Leviculustól kapott két kulcsot, a térképet pedig, amin a titkos könyvek lelőhelye és a mozgásérzékelők voltak feltüntetve, egy füzet két lapja közé ragasztotta. Sikeresen átjutott a biztonsági ellenőrzésen, kikért egy könyvet és belépett az olvasóterembe.
Szeme azonnal a bejárattól balra lévő sor utolsó asztalkáját kereste, és megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy a hely üres. Nem volt konkrét terve, mit csinál, ha már van ott valaki. Úgy gondolta, talán leül valahol a közelben, és amint feláll az olvasó, ő észrevétlenül elfoglalja a helyét. Szerencsére azonban az asztal rá várt. Lassan, nyugodtan odament, kihúzta a széket és leült. Semmilyen hirtelen mozdulattal vagy zajjal nem akarta magára felhívni a figyelmet. Kivételesen nem izgult, valami hihetetlen nagy nyugalom és bátorság szállta meg. Ő most fontos küldetést teljesít, mint az ügynökök a filmekben. És az ügynököknek sosem esik bajuk…
Nem messze tőle egy sötét hajú, szemüveges ember az asztalra könyökölve olvasott. Most elhomályosult tekintettel felpillantott a könyvéből, és összehúzott szemmel, kíváncsian fürkészni kezdte a fiút. Danit idegesítette a szürke szemek átható pillantása és magában igyekezett legyűrni a feltörekvő rossz érzést.
– Hiszen nem ismer, nem tudhat semmiről – mondogatta magában, míg el nem hitte. Nagyot sóhajtott, kinyitotta a könyvét meg a füzetet, és igyekezett úgy tenni, mintha felváltva olvasna és jegyzetelne. A férfi jelenlététől valahogy elpárolgott a nyugalma, az izgatottságtól annyira nedves lett a tenyere, hogy alig tudta fogni a tollát.
A hosszú órák alatt, amit látszólag a könyv olvasásával és jegyzeteléssel töltött, alaposan megfigyelte merre vannak a mozgásérzékelők, hogyan jut el addig az ajtóig, melynek kulcsa a zsebében lapult. Kitervelte azt a mozdulatot is, mellyel a kellő pillanatban elbújik majd. Csak ez a fekete hajú ember menne már el! – gondolta feszülten. Közeledett a záróra, egyre többen álltak fel, lassan kiürült a terem.
Az utolsó percig húzva az olvasást Dani is felállt, hogy visszavigye a kikért könyvet, a füzetét és tollát pedig az asztalon hagyta. Beállt a sorba, percenként az olvasóterem ajtaját figyelve, kijön-e végre rajta a szürke szemű. Leadta a könyvet és mielőtt visszament az olvasóterembe, hirtelen ötlettől hajtva lehajolt, s egy gyors mozdulattal kikötötte a bal lábán a cipőfűzőjét.
A szíve összeszorult, amikor belépett: a férfi az asztalánál állt és kezében tartotta az ő füzetét. – Ugye nem volt ideje belelapozni? – gondolta rémülten.
– Fiatalember, a füzete – nyújtotta felé a férfi. – Azt hittem itt felejtette.
– Ó nem, köszönöm, gondoltam még visszajövök érte – hebegett Dani és elvette a füzetet. Nem tudta kiolvasni a férfi szemüveg mögött is metsző szürke szeméből, hogy vajon gyanakszik-e, vagy csak a jószándék vezette. Lenézett a bal lábára: – A cipőfűzőm! – kiáltott fel és leült a székre, hogy bekötözze.
– Hát akkor a viszontlátásra! – indult végre a kijárat felé a férfi.
– Viszlát, és köszönöm! – mondta Dani és mélyen lehajolva vacakolt a cipőfűzővel.
A következő pillanatban, amint megbizonyosodott róla, hogy tiszta a levegő, fogta a füzetét és egy mozdulattal az asztal mellett álló hatalmas virágtartók meg a fal közé hengeredett. Éppen elfért a négy, méteres kaspóban burjánzó kisebb őserdő, meg a terem hátsó fala között. Így fekve, mozdulatlanul kellett kivárnia, míg mindenki elhagyja a könyvtárat, és az alkalmazottak bezárnak.
Az idő most már keservesen vánszorgott.
Most, hogy a szemüveges férfi már biztonságos távolban volt, Dani nem kételkedett abban, hogy helyesen cselekszik, amiért segít Leviculusnak. Végtére is nem akar ellopni semmit, csak egy szóra, egyetlenegy kicsi szóra van szüksége, amely itt lapul valahol a közelben, egy könyv százhatvanötödik oldalán… Emlékezetébe vési, és hipp-hopp, már itt sincs, soha nem tudja meg senki, hogy ő valaha elbújt a növények mögött és itt maradt záróra után.
Sokáig kellett várnia, míg az alkalmazottak mindent helyére tettek és bezártak. Dani egy pillanatra megijedt, nehogy megjelenjen egy takarítónő, aki biztosan kisöpörné őt rejtekhelyéről… Azonban szerencsére Leviculus egészen biztosan tudta, hogy a könyvtárban korán reggel takarítanak.
Már teljesen elgémberedett minden porcikája, mire végre teljesen egyedül maradt a sötét könyvtárban. Lassan kimászott a virágok mögül és várt kicsit, hogy visszatérjen az élet a végtagjaiba, melyeket pár percig mintha tűkkel szurkáltak volna. Különös érzés volt itt ülni egyedül a sötétben.
– Tulajdonképpen nincs is annyira sötét, mert a jelzőfények világítanak és kintről is beszűrődik a Hold fénye az ablakokon – bíztatta magát. – Nincs mitől félnem, hiszen itt csak könyvek vannak. – azzal óvatosan a padlón mászva négykézláb elindult a nagy faajtó felé, amely azt a kis szobát rejtette, ahol a különleges könyveket őrizték. Ugyancsak sajgott a térde mire elérte az ajtót. Kivette a zsebéből a jókora kulcsot és a zárba tette. Minden erejére szüksége volt, hogy megforgassa, és az ajtó nyikorogva kinyílt.
Dani beleborzongott ebbe a nyikorgásba, lélegzetét visszafojtva várt egy kicsit mielőtt belépett, de semmi nem mozdult.
Odabent a földtől egészen a plafonig könyvek sorakoztak, védő üvegfal mögött. A levegő egészen más volt itt, mint kint, jóval szárazabb és fojtóbb. Dani azt vette észre, hogy az izgalomtól zihálva lélegzik, és egy verejtékcsepp elindul a halántékán lefele.
Vele szemben ott állt a szekrény.
Egyszerű, fából ácsolt alkotmány volt, üvegezés vagy díszítés nélkül. Csak a kisebbik kulcsot kellett a zárba illesztenie és kinyílt.
Azt az egyet azonban nem mondta Leviculus, honnan fogja megismerni a könyvet. – Tudni fogod melyik az – ennyit mondott határozottan a macska és Daniban felébredt a gyanú, hogy valójában ő sem tudta…
Dani kiskorától rajongott a könyvekért. Beleborzongott a gondolatba, mennyi különleges nyomtatvány lehet itt, egészen régi művek is. Olvasta valahol, hogy itt őrzik a Halotti beszédet, corvinákat Mátyás király könyvtárából, Kossuth és Petőfi kéziratait és számtalan egyéb csodás könyvet. Mióta csak megtanult olvasni, lelkesen és sokat olvasott. Eddig mindig csak képzeletében élte át a rengeteg kalandot, és most ő is résztvevőjévé vált egy kalandregénynek!
Egy percig bámulta a hatpolcnyi gyönyörű, fekete bőrkötéses könyvet, beszívta a különös, mégis varázslatos ódon illatot, majd egyenesen a harmadik polcon lévő darabért nyúlt, az egyetlenért, melynek a gerincén egy pici arany csillag ragyogott. Remegő kézzel fellapozta a százhatvanötödik oldalt és elolvasta az első szót, mely ott állt: Vexillum.
Mélyet sóhajtott, helyére tette a könyvet és sietett vissza a terembe.
Leszámolta jobbról az ötödik ablakot – azt, amelynek párkányára gyakran felugrott egy nagy, fekete macska, rendszeres galibát okozva ezzel, és melynek riasztóját ez okból kiiktatták – és kinyitotta.
– Megvan? – kérdezte rekedtes nyávogó hangján Leviculus.
Dani bólintott és felmászott a párkányra, ahonnan a következő pillanatban együtt repültek bele a sötét éjszakába.
Negyedik fejezet
amelyben használható oroszlánokat keresünk
– Dániel! – suttogta Leviculus halkan. – Dánieeel! – suttogta kissé hangosabban, ám válasz nem érkezett. A macska óvatosan beljebb lökte orrával a nyitott ablakot és mellső két mancsával a belső ablakpárkányra lépett, miközben a farkával a kinti oldalon egyensúlyozott. A szoba szemközti falánál álló ágy irányába nézett és erősen fülelt. A paplan alól egyenletes szuszogás hallatszott. Leviculus megköszörülte a torkát:
– Khm! Dániel, ébresztő!
A paplan megmozdult, kissé megemelkedett és kibukkant alóla Dani kócos feje.
– Jaj, Leviculus, ne haragudj, azt hiszem elaludtam.
– Nos, khm, én is azt hiszem. Talán kissé sokáig mulatoztunk tegnap este, de mégiscsak meg kellett ünnepelnünk az első sikeres küldetésedet – kacsintott a macska.
– Bizony – mosolygott elégedetten Dani és egy alapos nyújtózkodás után kipattant az ágyból. – Ma mit kell csinálnom?
– Csak lassan, lassan! – intette nyugalomra a macska. – Ma elsősorban a fejünket törjük. Ki kell találnunk, hogyan szerezzük meg a térképet, amely elvezet a kulcshoz.
Egy perc múlva már úton voltak Devenio kunyhója felé. Dani igyekezett kiélvezni azt a néhány percet, amikor repülhetett, és nem sejtette, hogy hamarosan legmerészebb álmainál is messzebbre szállhat.
– Egy dolgot tudunk – mondta Devenio, miközben a négyszögletes ácsolt asztal körül ültek a kunyhóban –, azt, hogy a térképhez négy oroszlán vezet el. Ebben az országban azonban nem élnek oroszlánok.
– Állatkert? – kérdezte Dani.
– Bennünk is felmerült az ötlet, de ellenőriztük, és az állatkertben csak három oroszlán él.
– Valaki esetleg titokban oroszlánokat tart?
– Nem valószínű. Egyet még talán, de négyet…
Rövid csend borult a kunyhóra, mindhárman maguk elé meredve gondolkodtak. Devenio szórakozottan a boros kupájával játszott közben, Leviculus az asztalon könyökölt és a szárnyait mozgatta le-fel, Dani pedig az ujjait ropogtatta. Édesanyja mindig rászólt, amikor ezt csinálta, tudta, hogy rossz szokás, de a legjobb ötletek rendszerint ilyenkor pattantak ki a fejéből, mint most is.
– Talán nem is élő oroszlánokról van szó. Talán kőből faragottak… – morfondírozott. – Négy szobor. Gondolkodjunk, hol láttunk ilyet!
– Az Országház bejáratát oroszlánok őrzik – mondta Leviculus.
– De ők csak ketten vannak – intette Devenio.
– Várjunk csak! Két helyet ismerek a városban, ahol négy oroszlán van: a Lánchidat és a Várat – kiáltotta diadalmasan Dani.
Devenio szeme felcsillant, izgalmában majdnem fellökte a borát.
– Ez az! Dániel, tudtam, hogy te vagy a mi emberünk!
– De hogyan várhatom, hogy négy kőből faragott oroszlán segítségemre legyen? Van rajtuk valami felirat? Rejtekhely a közelükben? Vagy talán a tegnap megszerzett jelszó varázsszó is egyben, és életre kelti őket? Igen, azt hiszem ez lesz a megoldás – tanakodott magában Dani.
– Elviszlek a hídhoz, kezdjünk ott – nyávogott Leviculus –, de nélkülem kell megoldanod a rejtélyt, azt hiszem csak belezavarnék.
Későre járt, a Lánchíd világítását már lekapcsolták mire Dani és Leviculus leszállt a budai hídfő közelében.
– Sok szerencsét! – mondta a macska és feltűnően gyorsan kereket oldott. – Ha szükséged lenne rám, csak hívj, itt termek rögtön! – azzal eltűnt az éjszakában.
Dani ott maradt egyedül a sötétben. Megcsapta a folyó jellegzetes szaga, meg az itt mindig érezhető hűvös szellő, és megborzongott. Aztán nagy levegőt vett és óvatos léptekkel elindult az egyik kőoroszlán felé. Megállt, felnézett a felé magasodó szoborra és kimondta a szót: Vexillum. A szépen faragott nagymacska azonban rezzenéstelenül őrizte tovább a hidat, ahogy azt az elmúlt másfél évszázadban is tette.
Dani tanácstalanul álldogált. Az oroszlán talapzatát fürkészte, hátha talál valami árulkodó feliratot, vagy jelet – észre sem vette a feléje közeledő alakot. Az öregember olyan hirtelen lépett ki a sötétből, hogy Dani szíve majd megállt az ijedtségtől.
– Jó estét! Mi járatban, fiatalember?
Dani szemügyre vette az idegent, aki fekete nadrágot, bő ujjú fehér inget viselt, ritkás haja és szürkés szakálla volt. Mivel nem jutott eszébe egyetlen épkézláb indok sem, hogy miért ácsorog itt éjnek évadján, és szólongat kőoroszlánokat, úgy döntött megmondja az igazat, legfeljebb bolondnak nézik.
– Jó estét! Az oroszlánokhoz jöttem.
– Á, vagy úgy … – bólintott az öreg.
– Tudja, nagy szükségem lenne a segítségükre, csak nem tudom, hogyan bírjam szóra őket.
– Hát, szóra bírni azt nem könnyű őket, mivel nincsen nyelvük. Így nem mondhatják el azt a rengeteg titkot, amit tudnak.
– Ó – csüggedt el Dani.
– De ha igazán szükséged van rájuk, hát legyen. Elengedem őket egy időre. Több mint százötven éve hűen őrzik a hidat, nekik is jár egy kis szabadság. Egyetlen feltételem, hogy mielőtt pirkad a hajnal, újra a talapzatukon álljanak.
Azzal az öregember eltűnt. Dani pedig ott maradt újra egyedül, immár a folyó csobogása mellett egy másik zajt is hallva a feje fölül: Lassan mozduló mancsok, nyújtózkodó hátak, hatalmas, ásító álkapcsok recsegése, fogak csattanása hallatszott. Az oroszlánok hamarosan mind a négyen Dani előtt álltak.
Egyikük fejével intett, hogy a fiú üljön a hátára, majd néma csendben a magasba emelkedtek és elindultak dél felé.
*
Leviculus három kopogás után belépett a kunyhóba, és az egyik székre telepedett.
– A fiú?
– Úton van Afrikába.
– Te nem mentél vele?
– Tud ő magára vigyázni!
– Ebben nem lehetsz biztos. Most azonnal repülj utána!
– Legalább másfél óra repülés – nyávogott Leviculus. – Lehet, hogy az oroszlánoknak csak pár perc, de nekem a kis szárnyaimmal nem könnyű.
– Nyomás! – dörrent rá Devenio, és Leviculus duzzogva kilépett az ajtón.