Első fejezet, amelyben valaki landol az ablakpárkányon, de később már ketten ülnek ott
Dani, mióta az eszét tudta – ez már vagy tizenkét évre visszanyúló történet – mindig félt a sötéttől. A szobájában éjszakánként égve maradt egy aprócska jelzőfény, hogy nyugodtabban aludjon, de még így is több órát töltött azzal, hogy alvás helyett a sötétséget fürkészte, a neszeket hallgatta és mindenféle titokzatos lényt képzelt a hálóba.
Ezen a meleg nyári estén is nyakig bújt kockás paplanja alá, nehogy a szörnyek elragadják a kilógó lábát vagy kezét. Az ablak csak résnyire volt nyitva, hogy bejöhessen egy kis hűsítő fuvallat, de Dani mégis inkább a paplan alatt izzadt. Épp azzal szórakozott, hogy jobb, majd bal szemét behunyva figyelte, hogyan táncol a kis piros jelzőfény a konnektornál, amikor zajt hallott.
Esküdni mert volna, hogy valami az ablakpárkányra csapódott! A következő pillanatban meg is nyikordult az ablak. Dani a paplan alá bújt ijedtében, de a kíváncsiság erősebb volt benne, mint a félelem, és néhány perc múlva kikukucskált.
– Na végre! – mondta rekedtes, nyávogós hangon a fekete macska az ablakpárkányon.
– Jaj! – Dani újra a paplan alatt landolt.
– Dániel! – szólt a macska, de nem érkezett válasz a paplan alól. – Dániel, ne csináld ezt, kérlek! Csak miattad vagyok itt, állj már szóba velem!
– Miattam? – bújt elő végre Dani óvatosan.
– Miattad. Téged akarlak megkérni, hogy segíts nekem.
– Pont engem? De miért?
– Tudom, hogy félsz a sötétben és az éjszakáid felét ébren töltöd, hát most itt a lehetőség, hogy ne itt az ágyadban forgolódj. Szükségem lenne egy emberforma segítőre. Segítesz nekem, Dániel? Ígérem, nagyszerű kalandokban lesz részed és a sötétség is barátoddá válik!
– Miben segíthetnék én neked?
– Rútul elvarázsoltak – nyaffantott a macska. – Nem elég, hogy macska lettem, még ezeket a rémes hollószárnyakat is a hátamon hordhatom, szégyenszemre.
És valóban, ahogy a holdfény ráesett, jól kivehetően látszott, hogy a hátán két viharvert fekete madárszárny csúfoskodik.
– Segítened kell, hogy megtaláljam azt, aki ezt tette velem, és visszaszerezhessem a régi formámat!
– Ki voltál azelőtt? – kérdezte gyanakodva Dani.
– Majd megtudod. Most induljunk! – mondta türelmetlenül a macska, és a hátán máris sürgetőn csapkodtak a kis fekete szárnyak.
– Várj csak! – kiáltotta Dani és kipattant az ágyból. – Mégis, hogyan mehetnék veled? Nem tudok lemászni a negyedik emeletről az ablakon keresztül!
– Amíg velem vagy – de jól jegyezd meg, csak amíg ott vagyok melletted – ugyanúgy tudsz repülni, mint én.
– És miért nem nappal röpködünk? – próbálkozott még egy utolsót Dani.
– Jaj, Dániel, van fogalmad, mit szólnának az emberek, ha egy szárnyas macska meg egy gyerek röpködne a fejük fölött fényes nappal? Mindkettőnket elkapnának, bezárnának és mindenféle fájdalmas vizsgálatnak vetnének alá. Ezt akarod?
Daninak nem maradt több érve. Bizalmatlan volt, de a kíváncsisága győzött. Sokszor álmodta, hogy repül, olyan nagyszerű érzés volt, most végre valóra válik, ezt nem hagyhatja ki! Felmászott hát az ablakpárkányra, a macska mellé ült és alaposabban szemügyre vette a jövevényt.
A macska nem volt sem túl szépnek, sem kövérnek mondható, egy picivel hosszabb szőrű fekete bundát viselt, mint a házimacskák szoktak, és a farka is vastagabb és hosszabb volt. Borostyánsárga szemeiben nem látszott gonoszság, bár némi kis ravaszság mintha csillogna benne – gondolta Dani.
– Akkor indulunk? – kérdezte a macska
– Bemutatkozhatnál… Még a nevedet sem tudom – húzta az időt a fiú.
– Leviculus – biccentett a macska és türelmetlenül hozzátette: – Készen állsz?
Válaszra sem várva elrugaszkodott az ablakpárkánytól és már repültek is.
Daninak nem maradt ideje sem megijedni, sem gondolkodni, máris a háztetők felett szálltak. Fenséges érzés volt odafenn siklani a langyos szellő hátán, és látni, ahogyan a Hold megvilágítja a háztetőket.
A Körút már kihalttá vált, csak a távolban csikorgott egy álmosan döcögő villamos.
Milyen furcsa innen fentről nézni a házakat – gondolta – eddig fel sem tűnt ez a végtelen kémény-erdő odafent. Szó szerint elakadt lélegzete az élménytől: attól tartott, hogy elfelejt levegőt venni, a szembe fújó szél miatt különösen nehezére esett lélegezni.
Ám Leviculus nem hagyta, hogy sokáig élvezze a repülést, hamarosan egy kis erdő felé kerültek és leszálltak egy aprócska tisztáson.
*
Második fejezet, amelyben egy eldugott kunyhóba visz az utunk, és Dani is bátrabb lesz
Leviculus a tisztás szélén álló sűrű bozótos felé indult. Látszott, hogy sokszor járt már erre. Hirtelen szökkenéssel a bokrok közé ugrott – Dani alig tudta követni a sűrű ágak erdejében – és egy alig észrevehető nyíladékon át egy jelentéktelen méretű, deszkákból összeeszkábált kunyhóhoz vezette a fiút.
Dani egy pillanatra megtorpant, hogy alaposabban szemügyre vehesse a különös tákolmányt, amely mérete és anyaga ellenére, mintha egy vár aprócska mása lett volna. Négy sarkán négy tornyocska derengett a holdfényben, az ajtaja közepén – mely aránytalanul hatalmas veretekkel volt az ajtókerethez erősítve – egy oroszlánfejes kopogtató díszelgett, a tetején pedig egy bádog szélkakas nyikorgott a szélben. Amint Dani szemét összehúzva egy kicsit jobban megnézte, nem mert volna megesküdni, hogy kakast lát, inkább valami más madárra emlékeztette a figura.
Leviculus megemelte az oroszlánfejes kopogtatót és hármat kopogott. Odabent zaj támadt, csoszogó léptek hallatszottak, és egy borízű hang megkérdezte:
– Ki vagy?
– Leviculus – suttogta a macska. Magammal hoztam a fiút is.
Néhány zár csattanása után az ajtó szélesre tárult és kilépett rajta egy öregember. Vállig érő fehér haja, fürkésző szürke szeme, elviselhetően csúnya karvalyorra volt és a bal lábára erősen sántított.
– Devenio, ez itt Dániel. Dániel, ismerd meg Devenio barátomat. Mi ketten együtt számítunk a segítségedre.
Az öreg melegen megrázta Dani kezét.
– Nagyon örülök, ifjú barátom! Fáradj be és engedd meg, hogy elmeséljük, miért van szükségünk rád! – azzal betessékelte a fiút és Leviculust.
Odabent Daninak az az érzése támadt, hogy több száz évet ugrott vissza az időben. A szegényes berendezés egy szalmazsákos priccsből, egy ácsolt asztalból – rajta félig töltött boros kupa -, néhány székből és egy olajlámpásból állt. Valahogy minden olyan igazán réginek tűnt – olyan volt, mintha múzeumban járna.
Devenio hellyel kínálta őket és nyomban mesélni kezdett.
– Úgy történt, hogy Leviculus barátom és én néhány évvel ezelőtt, még fiatal emberi mivoltunkban egy okkultista társaságba keveredtünk. Tudod Dániel, spiritiszták meg boszorkánytanoncok gyülekezete volt ez.
Kezdetben remekül szórakoztunk a szombat esténként tartott titkos összejöveteleken egy közeli hegy tetején, de később úgy alakult, hogy az egyik hölgy beleszeretett a barátomba, aki nem viszonozta az érzelmeit, mert közben kiderült, hogy ő valójában egy valódi gonosz szellem, aki ezt a társaságot arra akarta felhasználni, hogy rávegye őket a sötétség erőinek szolgálatára.
Leviculusszal szerettünk volna kereket oldani és nyomtalanul eltűnni, ám ő elkapott bennünket, és dühében szárnyas macskává és sánta öregemberré változtatott. Az átok, amit ránk olvasott, kizárólag egy aranypénz jelenlétében fogott, melyet közben a kezében tartott. Az aranypénzt egy ládába helyezte, amely egy jelszó és egy kulcs segítségével nyílik; a láda kulcsát egy labirintusba rejtette, a hozzá vezető térkép pedig valahol messzeföldön pihen, csak annyit tudunk, hogy négy oroszlán vezet el hozzá, de ezt a rejtélyt még meg kell fejtenünk.
– Tehát – foglalta össze Devenio, – a láda kinyitásához kell egy kulcs, meg egy jelszó, és szükség van a térképre, amely a kulcshoz vezet. Beláthatod Dániel, hogy egy magamfajta sánta öregembernek és egy szárnyas macskának ez nem könnyű feladat. Jómagam nem szívesen mozdulok ki a házamból a fájós lábammal, Leviculust pedig, nos, nem hinném, hogy jó szemmel néznék az emberek. Dániel, te jószívű és okos fiúnak látszol, segítenél-e két bajbajutott szerencsétlenen?
Dani, aki alig bírta követni az információ áradatot, valóban megszánta a két szerencsétlen flótást, ezért komoly arccal bólintott.
– Ez a beszéd! – lelkendezett Devenio. – Pecsételjük meg az egyezségünket egy kis jófajta borocskával! – azzal még két kupát tett az asztalra.
– Köszönöm, de én nem iszom – tiltakozott Dani, és Leviculus is rákontrázott:
– Nem szabadna ennyit innod, Devenio!
– Jól van, jól van, csak egy kis ártalmatlan, finom borocska – tüntette el bánatosan a kupákat Devenio. – Tudod, hogy én mindig mértéket tartok!
– A fiúnak épp elég volt ennyi mára – nyávogott türelmetlenül Leviculus. – Most visszaviszem az ágyába, hogy alhasson, aztán holnap este megint elhozom, hogy megbeszéljük az első küldetésének részleteit. Azzal kiléptek a házból és egy perc múlva már úton voltak vissza a Körút házai felé.
*
Másnap Dani nem volt egészen bizonyos benne, hogy nem csak álmodta-e az előző éjjel történteket, annyira valószínűtlennek tűnt az egész. Hiszen a macskák nem szoktak repkedni, sem beszélni, és különben is, miért pont őt választotta volna ez két a fura figura, hogy segítségére legyen? Miért nem egy ügyesebb, bátrabb valakit?
Először semmi sem utalt rá, hogy igaz lett volna az esti kaland, azonban alaposabb vizsgálódás után talált néhány szál fekete macskaszőrt az ablakpárkányon. Ettől olyan izgatottá vált, hogy hiába feküdt le korán, újra csak forgolódott a takaró alatt. Folyton az ablakot leste, és alig várta, hogy különös, új ismerőse megjelenjen.
És valóban, Leviculus rövidesen kopogott az ablakon! Újra az erdőbe repültek, hogy Devenioval együtt felkészítsék Danit a jelszó megszerzésére.
– A jelszót a Várban lévő könyvtárban találod, a szigorúan őrzött titkos könyvek között, a százhatvanötödik oldalon. Minden szükséges információ a rendelkezésünkre áll, de rajtad áll vagy bukik az egész! – mondta Leviculus. – Nagyon ügyesnek kell lenned!
– Leviculus, te sosem félsz a sötétségtől?- kérdezte Dani, miközben hazafelé repültek.
– Ó, a sötétség nekem jó barátom, puhán körülölel és megvéd az óvatlan pillantásoktól. Próbáld csak ki, sötétben lenni sokkal izgalmasabb! Szabadabban szállhat a képzeleted, mint nappal.
– Hmm – ingatta a fejét Dani.
– Várj csak, itt leszállunk!
Egy szikla oldalában álltak, előttük a hegybe vájt barlang bejárata.
– Lépj be! Mondd el, mire gondolsz!
– Most nem félek annyira, mert velem vagy…
– Menj egyedül, kint megvárlak. Használd a füled, az orrod, meg a kezedet a szemed helyett!
Dani nagy levegőt vett és belépett a koromsötét barlangba. A levegőbe szippantva nem volt benne biztos, hogy milyen szagot érez, de valami régi szag volt az. Kezét előrenyújtva lépett előre.
Bent csend volt, egyetlen pisszenés sem hallatszott, biztos volt benne, hogy egyedül van. Sima, fából ácsolt bútorokat tapintott. Félt, hogy valami undorítóhoz ér, de a barlang tisztának és száraznak tűnt, lakók nélkül. Tovább ment, ujjaival valami rossz szagú szövetet érzett. Úristen, mi ez, talán egy múmia? – Danit pánik kerítette hatalmába és kirohant Leviculushoz.
– Mesélj, mi volt bent?
– Régies, rossz szag volt, és a barlang végén egy múmia…
– Múmia? Láttad?
– Nem – vallotta be Dani.
– No nézzük, hol is lehet a villanykapcsoló? – Leviculus a barlang belső, sötét falán tapogatózott. – Hopp, megvan!
Egy kattintás, és a barlang fényben úszott.
– Egy kápolna! – lépett be Dani újra. Odabent tisztaság és nyugalom volt.
– És a múmia?
Dani előre nézett, ahol egy szobor állt, díszes ruhába öltöztetve.
– Csak képzeltem – vallotta be mosolyogva.
– Látod, nem volt itt semmi félnivaló, csak a képzeleted hozta létre – bólintott Leviculus. – Sötétben sokszor olyasmit is odaképzelünk, ami nincs. Jusson ez eszedbe éjjel a szobádban – kacsintott sárga szemével.
Dani nem volt benne biztos, hogy amit képzelünk, az nincs. Tulajdonképpen még abban sem volt biztos, hogy ez a fura macska, meg az ősz hajú öregember létezik-e, vagy csak egy visszatérő álom szereplői…
***
[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/mesek/dani-es-a-szarnyas-macska”] A szerzőről[/button]