Emmerich Palmer: Novellapályázat

            – Fogadjunk, hogy feleslegesen strapálod magad! – kiabált Izabel a konyhából.

            – Örülök, hogy ennyire hiszel bennem! – válaszolt fennhangon Jones, bár tudta, hogy az asszony nem érti egyetlen szavát sem a mosogató fémtálcájába zubogó víz miatt.

            Nem esett jól a felesége véleménye. A nőt soha nem érdekelte, hogy miket ír Jones, egyetlen sorát sem volt hajlandó elolvasni. A véleményét viszont, – mely szerint időpocsékolás az írásra fordított számtalan hosszú este –, sűrűn hangoztatta. Jones igazából még csak bő egy éve ismerte Izabelt, tavaly nyáron költözött a szomszédjába. A dús keblű fiatal lány már érkezésének napján gondoskodott arról, hogy Jones észrevegye. Vérző ujjal ragtapaszért csöngetett be hozzá. Mindezt combtőig érő rövidnadrágban és egy szál vékony fehér pólóban tette, mely alig leplezte hegyes mellbimbóit. Jones hosszú, szőke hajú szomszédja ezek után is sűrűn jelentkezett. Izabel majd mindennap átment hozzá, hol levesbe való kölcsönzöldségért, hol tojásért, hol pedig megkérte, hogy cserélje ki nála az egyik led izzót. Találkozásaik során a lány egyre többet beszélgetett vele, számtalan kérdést nekiszegezve faggatta ki addigi életéről. Fordítva ez jóval kevésbé működött, Jones a női lélek közismert kiismerhetetlenségének tudta be a foghíjas információkat.

Ismeretségük második hetében Jones mélyrehatóan meggyőződhetett arról, hogy mit rejt az első napon látott fehér póló és a rövidnadrág. Több mint kielégítő estében volt része. Végül összeköltöztek, majd néhány hónapja a házasságkötő teremben is megerősítették kapcsolatukat.

            Jones nagyot sóhajtva összeszedte a papírjait, bedugta az egész paksamétát egy műanyag dossziéba, majd útnak indult. Világéletében úgy gondolta, az ő valódi életcélja az írás. Mindig egyformán jelentkezett az érzés. Valahol a gyomra tájékán született a sürgető késztetés, mely arra ösztönözte, hogy leülve a számítógép elé fantasztikus novellákat kreáljon. A témáiból volt egy listája, bár a legfrissebb történetének ötlete jóval régebbről származott. Kamaszkorának egyetlen, műtét miatti mélyaltatása során álmot látott, mely az egyéb víziókkal ellentétben oly mély nyomot hagyott benne, hogy még napokkal később is többször eszébe jutott. Bár akkor még nem jegyezte le, a sztori valahogy önálló életre kelve, addig kúszott vissza a gondolatai közé, míg több hónappal később végül lekörmölte az ötletet. A kissé tintapacás papírlap azután a fiókjában végezte, egészen addig porosodva, míg úgy négy hónapja olvasott egy hirdetést. Novellapályázatot hirdettek pontosan abban a témakörben, amelyről az idők során megsárgult papírra vetett sorok szóltak. Ennek köszönhetően végre megszületett a több évtizede álmodott történet.

Igyekeznie kellett. Tél volt, a járdák szélét takarta ugyan néhány centi gyorsan olvadó hó, de az útviszonyok nem lassították a város forgalmát. Szokatlanul melegnek tűnt a januári időjárás, másnapra szinte tavaszias időt jósoltak. El sem köszönt Izabeltől, úgy indult el otthonról. Egészen pontosan fél órája volt, hogy odaérjen a meghallgatásra. Sheffield kertvárosi részéből huszonöt percbe telt, míg elautózott az öreg művelődési házba. A parkolóban azonnal talált helyet, egyetlen autó sem pihent az aszfalton.

Átjutva a napszítta poszterekkel teleragasztott üvegezett forgóajtón, besétált az előtérbe, ahol a falnak támasztott derékig érő tábla szűkszavúan hirdette:

FÖLDÖNKÍVÜLIEK TÁMADÁSA novellapályázat.

Nagykabátjától azonnal megszabadult, legszívesebben a pulóvert is lekapta volna magáról. A ruhatár ugyanúgy, mint az egész előtér, teljesen kihaltnak tűnt. Nemhogy télikabátokat, még egy árva ruhatárost sem rejtett a fogasok százaival felszerelt oldalsó helyiség. Jones kissé furcsának találta, hogy rajta kívül senki nem található az előtérben, a többtucatnyi szék üresen árválkodott a helyiségben.

            Talán én vagyok az utolsó – futott át benne a gondolat. Ez óvatos optimizmusra adott okot, a logika azt diktálta, hogy az értékelés végére a legjobb művek szerzőit hívják be, a gyengéket nyilván már a délelőtt során kiszórták. Kabátját a hóna alá szorítva leült az egyik székre. A háttámla kényelmetlenül billegett mögötte, Jones mégis vidámnak érezte magát. Odakint hétágra sütött a nap, a korai tavasz megállíthatatlanul űzte el a gyenge telet.

Két hete küldte be legfrissebb alkotását a pályázatra, majd néhány nappal ezelőtt kapott egy e-mailt, miszerint szeretnék személyes találkozón megismerni. Az írása fogadtatásáról egyetlen szó sem esett a levélben, ezért is bízott a pozitív véleményben. Ha nem tetszene a novellája,  nyilván nem hívták volna be.

Ránézett az órájára. Már tíz perccel múlt három óra. A repedezett furnér lapra festett hatos számot az egyik közeli ajtóra biggyesztve fedezte fel. Felugrott a székről és határozott léptekkel oda sietett. Kétszer kopogott.

– Jöjjön! – hallatszott bentről.

– Jó napot! – köszönt hangosan és jól érthetően, amint belépett az ajtón. Választ nem kapott.

Nem nézett körbe,  pillantása egyből a középen terpeszkedő hosszú íróasztalra tévedt, amely mögött hárman ültek. Középen idős, szemüveges nő, jobb oldalán vékony, karvalyorrú, kopaszodó férfi, másik oldalán pedig mintha az ikertestvére lett volna, elhízott kiadásban. Névtábla egyikük előtt sem volt, így magában azonnal elnevezte őket Vén banyának, Hórihorgasnak és Köpcösnek. Ettől majdnem elröhögte magát.

– Kérem, foglaljon helyet – intett Köpcös, az asztal előtt árválkodó székre mutatva. Olyan lassan beszélt, mint aki komolyan elgondolkodik minden egyes kiejtett szó előtt.

Jones leült, elővette mappájából a kéziratát, és várt. Izgatottnak érezte magát, komolyan és magabiztosan tekintett az előtte álló percekre, melynek a végén reményei szerint elhangzik: ő nyert. A zsűri tagjai elmélyülten olvasgattak valamit, míg Jones óvatos pillantásokkal megnézte magának mindhármukat.

Köpcös nyakkendője megkaphatta volna a világ legcsúnyábban megkötött nyakkendője címét, ilyen béna, elfuserált csomót Jones még az életben nem látott. Hórihorgas úgy nézett ki, mint aki főállásban madárijesztőként tevékenykedik valamelyik isten háta mögötti kukoricatábla közepén. Kockás zakója legalább egy mérettel tűnt nagyobbnak, mint gazdája. Vén Banya pedig, ahogy az hamarosan kiderült,  a fogakkal állt hadilábon. Az előtte fekvő papírdarab olvasása közben egyszerre hangosan szörcsögni kezdett. A jobb levegővétel érdekében nagyra nyitotta száját, melynek sötét üregében a pont oda pillantó Jones egyetlen fogat sem bírt felfedezni. Döbbenten kapta el a tekintetét. Komfortérzetét máris rontani kezdte a teremben uralkodó hőség, a kintről akadálytalanul besütő napfény mellett régimódi öntöttvas radiátorok ontották a meleget.

– Nos – horkant fel Hórihorgas, mint aki most ébredt fel egy álomból –, köszönjük, hogy megjelent a 2018-as „Földönkívüliek támadása” sci-fi pályázat zsűrije előtt.

– Köszönöm a lehetőséget – válaszolt Jones elmosolyodva.

– Olvastuk a művét – nézett rá Hórihorgas. Eres kezével kotorászni kezdett zakója láthatatlan belső zsebében, majd előhúzott egy négyrét hajtott vastag lapot.

– Tehát – mondta Hórihorgas miközben lassú mozdulattal széthajtotta a hófehér papírdarabot.

Tehát maga nyerte a novellapályázatot – egészítette ki Hórihorgas mondandóját magában Jones. Egyre izgatottabbnak érezte magát, megérzése azt súgta, hogy jó hírt fog hallani.

– Nézzük a története szinopszisát – mondta Hórihorgas, zakóját úgy összehúzva nyaka körül, mint aki éppen nagyon fázik –, kérem, mondja el tömören.

Jones nagyot sóhajtott.

 – A földönkívüliek – kezdett bele Jones kezét összekulcsolva maga előtt–, az ipari forradalom kezdete óta megfigyelik a bolygót. Számtalan ötletet sugalltak a gondosan kiválasztott embereknek, így felgyorsítva a technológiai fejlődést, a fosszilis energiahordozók használatának elterjedését. Céljuk nem az emberiség jóléte, hanem az, hogy a Föld klimatikus viszonyait a homo sapiens közreműködésével megváltoztassák. Az idegen faj számára optimális élettérként egy meleg, páradús légkör a legmegfelelőbb, magas széndioxid és metán tartalommal.

Jones pillanatnyi szünetet tartva ránézett a zsűri tagjaira. Egyre türelmetlenebbül várta a jó hírt, amit a szkeptikus Izabellel akart elsőként megosztani.

Mondjátok már végre – gondolta.

Azok hárman látszólag mással voltak elfoglalva. Hórihorgas a fülét dörzsölgette, Köpcös csukott szemmel lassan szuszogva úgy nézett ki, mint aki bóbiskol, Vén Banya pedig a körmét rágcsálta mély átéléssel.

Basszus. Ezt nem hiszem el.

– Az első atombomba felrobbantása után – folytatta Jones nyirkos tenyerét a nadrágjába törölve –, több tízezer embert raboltak el a bolygóról. Őket űrhajó pilótának és katonáknak képezték ki.

Jones érezte amint néhány kövér izzadtság csepp elindul lefelé a gerince mentén. Szinte szaunában érezte magát, annyira melege volt. Fészkelődött a kényelmetlen széken, a kezében szorongatott nyomtatott papírlapok egyre inkább hullámossá váltak tenyerének izzadtságától.

– Azért van szükségük idegen fajok tagjaira, mert nem kockáztatják saját létüket a mély galaxis felderítésére. Néhány évtizede felismerték, hogy az ismeretlen féregjáratokon át vezető utakra legalkalmasabb a homo sapiens, mert egy fajban sincs ekkora kalandvágy, mint az emberben. Mindemellett az emberi gonoszságot is kihasználják a saját céljaikra. Mivel ők maguk nem képesek fizikai erőszakra, ezt megteszi helyettük a homo sapiens. Itt és más bolygókon is. Az idegenek civilizációnk kontrollálását az élet minden területére kiterjesztették, a politikától és gazdaságtól kezdve a tudományokon át egészen a kultúráig. Novellám főhőse mindezt egy balesetet követő látomás hatására kinyomozza, emiatt az idegenek saját módszereikkel megpróbálják elhallgattatni. Folyamatos megfigyelés alá vonják, életének szinte minden pillanatát ellenőrizve. A végén pedig következik a csattanó, amely…

            – Összességében egész érdekes – vágott közbe hirtelen Vén Banya –, lenne, ha néhány dolog tekintetében eltérne a jelenlegi változattól.

            – Van egy-két apróbb probléma – szólt közbe Köpcös.

– Először is – pillantott fel Vén Banya összehúzott szemmel –, ez a történet rendkívül hasonlít a kilencvenes években, egy amerikai magazinban publikált másik íráshoz.

– De hát én nem… – Jones halk szavai elvesztek a térben. Jókedve pillanatok alatt nyomtalanul elpárolgott. Észre sem vette amint az üres dosszié lecsúszott térdéről a padlóra.

A plágium vádja fenyegető árnyékként jelent meg mellette. Számtalan angol és amerikai sci-fi novellát olvasott életében és soha nem találkozott ilyen, vagy még csak hasonló történettel sem. Néhány próbaolvasója is arról biztosította, amikor megosztotta velük sorait, hogy még ehhez hasonlót sem olvastak soha.

– Emiatt a történet nem tekinthető újszerűnek – mondta Hórihorgas.

– Ráadásul – folytatta Vén Banya, miközben az asztal mélyéből maga elé tett egy pohár vizet –, a történet egyes elemei különválasztva felbukkannak más írások soraiban.

Vén Banya szavai nehézkesen csordogáló, mindent felégető lávafolyam képét idézték fel Jones fejében.

Vén Banya nagyokat kortyolt a vízből, majd lecsapta az üres poharat.

 – Ha jól sejtem, legalább tucatnyi idegen műből ollózta össze a sajátját. Így van? – harsant fel előrehajolva.

Jones összegörnyedt a képzeletbeli gyomrostól. Tisztában volt a saját ártatlanságával ám ennek bizonyítása itt és most nemcsak lehetetlennek, hanem értelmetlennek is tűnt.

– A tartalmi elemeken túl az írástechnikában is van jó néhány rossz megoldás – nézett rá Hórihorgas. Jones maga elé meredve bámulta a kezében szorongatott papírlapokat.

– A párbeszédei siralmasak, nem életszerűek – mondta Köpcös –, a szereplői folyton kibeszélnek a sorok közül.

– Annyira gyengén sikerült, hogy nem érdemes átírnia. Inkább írjon másikat. Sőt önnek írás készség hiányában egyáltalán nem kellene többé írnia – mondta Vén Banya, akinek utolsó szavai jeges vödörként zúdultak Jones nyakába.

Csend lett körülöttük. Jones érezte, hogy ég az arca, legszívesebben azonnal elrohant volna innét, ha van hozzá ereje.

Elbuktam, vége – futott át benne a gondolat.

De vesszőfutása ezzel még nem fejeződött be.

– A leírásai egysíkúak, fantáziátlanok és elnagyoltak – folytatta Vén Banya –, jelzők felesleges tömkelegével megpakolt, barokkos hosszúságú mondatok. A mai rohanó világban rövidke mondatok kellenek. Vagy inkább kurta mondatocskák a mostanában divatos rövidítésekkel tömörítve.

– A stílusa pedig – vette át a szót Köpcös –, nos, inkább mondjuk azt, hogy ön stílustalan.

– Az első három bekezdést két szóval is elintézhette volna.

– Szereplői ábrázolása csapnivaló. Története végén pedig siralmas a csattanó. Talán nem is nevezhető csavarnak, inkább kényszer szülte zárómondat. Ezért az előbb már eszembe sem jutott.

Jones a fejét kapkodta. Úgy érezte mindjárt elsüllyed a székkel együtt. Önbizalma úgy párolgott el, mint jégkocka a forró aszfalton.

– Minek hívtak be? – suttogta maga elé meredve, míg azok hárman felváltva szapulták. Meg sem hallották a kérdését. Megfájdult a feje, torka kiszáradt. A pocskondiázó szavak egyszerre felszították a dühét.

– Minek hívtak ide?! – kiáltása a zsűritagokba fojtotta a szót.

A zsűri tagjai hirtelen elnémultak, majd olyan arckifejezéssel figyelték, mint a rovartudós, aki meglepődik azon, hogy a tárgylemezen élve boncolt darázs megpróbál visszadöfni.

– Minek? – kérdezte ismét Jones.

A dolog ettől kezdve tétnélkülivé vált. Udvariasságnak nem volt többé helye. Ezek az emberek olyan szinten pocskondiázták az írását, ami nem maradhatott válasz nélkül. Keze ökölbe szorult, izmai megfeszültek.

– Nos – mondta Vén Banya –, az irodalmi élet megtisztítása a sarlatánoktól az egyik feladatunk.

– Engem sarlatánnak tartanak?! – kérdezte Jones.

– Sarlatánnak talán nem – válaszolt komótosan Köpcös –, de olyannak mindenképpen, akinek nem való ez a pálya.

– Önnek ehhez nincs egy fikarcnyi tehetsége sem – összegezte Hórihorgas.

– Még csak azt sem javasoljuk, hogy szépírást tanuljon.

– Szerintünk inkább az élet más területén próbálkozzon.

– Írás helyett mondjuk paradicsomtermesztéssel – nézett rá hunyorítva Vén Banya.

– Menjenek a pokolba – sziszegte Jones.

Felugrott a székről, majd gombóccá gyűrt papírjait szanaszét szórva kirohant a teremből.

Autójával alig negyedórába telt hazáig száguldani. Mikor kiugrott a kocsiból, majd a bejárati ajtóhoz ért, még csengetnie sem kellett, az máris kinyílt előtte. Izabel fogadta plüss papucsban és lenge hálóingben, arcán széles mosollyal.

– Hogy sikerült? – kérdezte miközben átölelte férjét.

– Szerinted? – nézett rá összehúzott szemöldökkel Jones.

– Jaj, szegénykém – sóhajtott Izabel, miközben segített levetni Jones utcai ruháját. Kezével fürgén húzta le róla a pulóvert, majd kicsatolva a szíját nadrágjától is megszabadította.

– Képzeld, drágám, itthon mi történt – mondta Izabel mikor a ruhákat felakasztgatta a fogasra.

– Ha elmondod, megtudom – mondta Jones. Egy szál alsógatyára és atlétára vetkőzve a mérge lassacskán csillapodott.

– Megnyertük a szolgáltató játékának fődíját – lihegte izgatottan Izabel –, holnap ajándékba kapunk egy vadonatúj óriásképernyős UHD tévét.

– Miért van az, hogy ez engem nem hoz lázba? – dünnyögte Jones.

– A nyeremény miatt mától nem nyavalyás harminckét csatornánk lesz – folytatta Izabel –, hanem kétszáznyolcvan tévécsatorna közül választhatunk! Hát nem csodálatos? Minden este és hétvégén is tévézhetünk!

– Fantasztikus – dünnyögte Jones különösebb lelkesedés nélkül.

– Ráadásul egy élő sztriptíz előadás vár rád – villantott még szélesebb mosolyt Izabel, miközben egyik melle előbukott a hálóing laza csipkéje mögül. Megfogta férje kezét és magával húzta a hálószobába.

Bő két órával később Jones óvatosan felkelt a teljesen széttúrt ágyneműről. Izabel egyenletesen szuszogott a vízágyon, a só lámpa halvány narancsfénye sejtelmes megvilágítást adott hibátlan bőrének. Odakint már besötétedett, ezért a dolgozószobába érve Jones lámpát kapcsolt. Felhajtotta a laptopot, majd hosszan meredt az éles fénnyel világító képernyőre.

– Azért sem – mormolta maga elé, és írni kezdett.

*

            Mikor a férfi feldúltan kirohant a hatos teremből, Köpcös elsétált a nyitva maradt ajtóhoz és lassan becsukta.

– Szerintetek sikerült? – nézett rájuk Vén Banya, hasznavehetetlen szemüvegét az asztalra hajítva.

– Bízzunk benne hogy egy életre elvettük a kedvét az írástól – jegyezte meg Hórihorgas.

– Még soha nem találkoztam ilyen emberrel – törölgette le a verítéket Köpcös a homlokáról. – Ez a fickó egy zseni a maga módján.

– Nagy kár hogy se pilótának, sem pedig katonának nem alkalmas – sóhajtott Hórihorgas.

– Ha ez az írás megjelenne, rövid időn belül lebuknánk – mondta ki Köpcös azt, amit mindannyian tudtak.

– Akár népünk hódításainak krónikása is lehetne – dünnyögte Vén Banya.

– Így van – bólintott Hórihorgas –, akkor, ha nem földi lenne.

– A Nagytanács elé kell vinnünk ezt az ügyet – mondta Köpcös.

– Jones molekuláris bontására  teszek javaslatot.

– Tudod jól, hogy népünk törvényei tiltják ezt a fajta beavatkozást – mondta Vén Banya. – A tavaly mellé rendelt bio robottal folyamatos megfigyelés alatt tartjuk. Ez a legtöbb, amit tehetünk.

– Illetve bízzunk abban, hogy többet nem ír.

– A bio robot felügyelőt átprogramoztuk arra, hogy még intenzívebben vegye el a kedvét az írástól.

– Mit tegyünk, ha mégis folytatja? – kérdezte Köpcös.

– Az legyen a Nagytanács gondja, míg mi itt fagyoskodunk– mondta Vén Banya, kontyba tűzött méretes parókáját az asztalra hajítva.

*