Emma ZR: Hurrikán előtt (részlet)

A 10. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

 

1. Carolyn

Fogalmam sincs, mi ülhetett ki az arcomra, de Oliver hirtelen befejezte a beszédet.

Remek, már azon gondolkodtam, hogy a poharammal ráverek az asztal szélére, és a kezemben maradó szilánkot a combomba szúrom. Persze soha nem tennék ilyet, valamivel azonban le kellett kötnöm magamat, mielőtt sikítani kezdek.

Harry Scott sajtófőnökének az asszisztenséről sok minden elmondható, például, hogy úgy néz ki, mint ahogy a külföldiek elképzelik az angol férfiakat: barna szemek, sötétbarna haj vöröses beütéssel, magas, vékony termet, de a humort igencsak mellőzte. Pedig a vacsora elején sziporkáztam, hátha ezzel sikerül oldanom a feszültségét.

– Eleget beszéltünk rólam – szólalt meg – mi lenne, ha mesélnél magadról?!

Eszembe jutott a Hófehérke és a hét törpe, mesének megfelel? Végül is, kitalálhatok valamit, a valóságot kicsit keverem a Grimm fivérek egyik történetével, és máris izgalmasabb lesz a vacsoránk. Mi az, hogy „mesélj”? Inkább kérdezne valamit!

– Figyelj, szerintem nem működik közöttünk a kémia – mondtam ki keresetlen őszinteséggel.

Mondjuk, annyira nem voltam őszinte, ha igazán az lennék, akkor azt mondanám: előbb kezdek kapcsolatba egy fatállal, mint vele. Viszont nem állt szándékomban megsérteni. Lehet, a későbbiekben szükségem lesz még erre az ismeretségre, tehát visszafogtam a nyelvemet.

Kinyitotta a száját, én meg inkább megelőztem:

– Fizetjük felesbe a számlát? – villantottam rá egy kedves mosolyt. Legalábbis bíztam benne, hogy kedvesre sikerült, és nem úgy nézek ki, mint akinek éppen a fogát készülnek kihúzni.

– Nem, semmiképpen sem, hiszen én hívtalak meg – válaszolta összezavarodva.

Talán túl hirtelen történt számára a váltás? Nos igen, az előbb még én kérdezgettem az állásáról és az életéről, mintha borzalmasan oda lennék érte. Igazából egyáltalán nem érdekelt, csupán a munkájáról akartam megtudni valamit, akármit, bármit. Például, hogy Harry Scott, hogyan úszta meg a részegen való megjelenését a Parlamentben?!

Ehelyett megtudtam sok mást, ami egyáltalán nem érdekelt. Egyebek közt azt, hogy Olivert ki nem állhatják a kollégái, random eldugják a bögréjét és más dolgait az irodában. Múltkor meg kifogytak a nyomtatópapírból két órára.

Mit ne mondjak, izgalmas élete van!

Grimaszolva elnéztem a pincér felé. Ugye érzi mennyire égető szükségem van rá? Lehetőleg azonnal!

Kezdett kínos lenni a csend. Túl gyorsan adtam ki az útját. Ha a fizetés utánra időzítek, akkor megkímélem magam ettől a pár hosszú és kellemetlen perctől.

– Jobb lesz, ha megyek – mormoltam megjátszott bűntudattal. Magamhoz vettem a táskámat, nincs itt semmi keresnivalóm. – Örültem a találkozásnak!

Meg se vártam a válaszát, elsétáltam az asztaltól. Egyre idegesebb lettem, elvesztegettem két értékes órát az életemből a nagy semmire!

Az étterem kijárata egy hotel halljába vezetett. Megálltam az egyik oszlopnál, majd elővettem a telefonomat, hogy taxit hívjak. Egy pillanatra felnéztem, s lefagytam a döbbenettől.

A Mikulás ebben az évben előbb érkezett!

A liftnél ott állt Sam Huggon, egy igencsak dekoratív nővel, akinek mellei kidomborodtak szűk, fekete ruhájából. Éppen ránevetett a politikusra, aki egy hiéna vigyorával figyelte. Megemeltem a telefonom, gyorsan lefotóztam őket, utána meg a fülemhez tettem, mintha telefonálnék.

– Igen, jó, tíz percen belül ideér? – mondtam a mobilba és elindultam kifelé.

A hallban sok ember forgolódott, hamar elvesztem közöttük. Szerencsére ez nem egy luxushotel, aminek minden négyzetcentimétere be van kamerázva. Valószínűleg a miniszter úr is ezért jött ide.

Megálltam a bejárat közelében. Applikációból taxit hívtam, aztán megnyitottam a képet. Ezért akár még két randit is simán végigszenvednék Oliverrel!

A másik telefonom nem volt nálam, így nem tudtam azonnal posztolni, de holnap reggel megy is a világhálóra.

Facebook, Instagram, Twitter – ördögi hármas.

Általában celebekkel foglalkoztam, de nem menekültem el, ha mondjuk, egy politikus akadt a hálómba, mint ma este. Velük nem olyan jó ötlet ujjat húzni… ők talán még energiát is fektetnének abba, hogy kiderítsék, ki vagyok. Ez azonban nem rémísztett meg. Aki mer, az nyer!

„Keresztény értékek?” – Csupán ennyit írok majd a képhez.

Egyébként Sam Huggon soha nem tartozott a kedvenceim közé, folyton azt hirdette: a nő helye a konyhában van, fenébe az egyenjogúsággal! Az asszonyok dolga a gyerekszülés, nem tölthetnek be vezető szerepet! Legalább a prostitúcióval nincsen problémája…

Családja van, felesége és gyerekei.

Akár egy ártatlan fotó is lehetne egy férfiról és egy nőről, akik együtt szállnak be a liftbe, majd elválnak az útjaik.

Ez a kép csupán feltételezés.

Ezt a feltételezést az emberek fogják megtölteni valósággal. Rajtuk áll vagy bukik, mi lesz a politikus sorsa: nem én döntök, nem én csapom le a fejét, hanem a nép.

Megérkezett a taxim, beszálltam és elindultunk a Burberry nevű szórakozóhelyre. Az éjszaka még nem ért véget, talán ott is horogra akad valaki.

 

Tömegközlekedéssel mentem az irodába. A mindig nálam lévő telefonomon a világhálót böngésztem, hátha találok valami érdekeset a „Pletykák királynője” posztján kívül, amit a reggeli kávém mellett töltöttem fel. Persze kapott hideget–meleget, szokás szerint. Nem foglalkoztam vele, soha nem válaszoltam a kommentekre. Mindenki azt gondol, amit akar. Ez a mottóm.

Megnyitottam az üzeneteimet. Érkezett pár hajnali négy körül a barátnőimtől, Candytől, Bertától és Lilytől. Kérdezték, hova tűntem a Burberryből. Már kettőkor leléptem, szokás szerint köszönés nélkül, nekik viszont kellett pár óra, mire ezt észrevették. Jól szórakoztak, részegen dülöngéltek egy diszkószámra, én meg józanon figyeltem a felhozatalt a szórakozóhelyen – nem magam miatt, hanem az alteregóm végett –, de semmi érdekeset nem láttam. Igazából csak beugrottam és már mentem is.

Gyors választ írtam a közös beszélgetésünkbe, nem akartam bunkónak tűnni. Nem mintha ez számítana is valamit. Ezek érdekbarátságok, felszínes kapcsolatok, amiket csak azért tartok fent, hogy bejuthassak minden olyan helyre, ahova mások csak álmukban juthatnak el. Ráadásul rengeteg pletykát hallanak: Candy élsportoló, Berta a tévénél dolgozik, Lilynek meg van egy multimilliomos férje, aki benne van „mindenben”. Senki nem tudja, valójában mivel foglalkozik, még Lily sem. Ez azért sok mindent elárul a házasságukról.

Fél óra alatt jutottam be az IRODÁBA. Csupa nagybetűvel, mert számomra sokat jelentett ez a hely. Itt kaptam először lehetőséget az egyetem után, hogy megmutassam, mit is tudok.

Egy néger srác ült az ablaknál: Bandu. Az egyik hobbija a sárkányrepülőzés, amiről órák hosszat tudott beszélni. Mindenki legnagyobb örömére. Ki képes a sárkányrepülőzésről órák hosszat mindenfélét hallgatni?

Vele szemben Chris, (vagy Christina?), még nem döntötte el. Kereste önmagát, de nem lelte, ezért minden héten más színű hajjal jelent meg. Sokszor női ruhát vett fel, gyöngysorral, a körmeit meg kifestette. Mindig is liberális eszméket vallottam, ezért nem kötekedtem vele, pedig jó pár gonosz megjegyzés megfordult a fejemben. Így is van elég baja, nem hiányzik neki a munkahelyi zaklatás.

Az ő részük előtt egy nagyobb asztal helyezkedett el, ahol akár hatan is elférnénk, ha bejárna mindenki dolgozni. Ilyen korán – majdnem kilenc órakor –, azonban csak az igazán elszántak jelentek meg a cégnél, például Mathilde, aki erősen a hatvanas évei közepén járt, a számítógépek és az internet meg elég gyakran kifogott rajta. Hugo, a főnök, a napilap alapítója valószínűleg azért tartotta meg, mert ő felelt a pénzügyekért, ő készítette el a könyvelést, s mert már az alapításkor is ott ülhetett annál az asztalnál. Vagy, mert régebben összejártak. Ezt nem tudhattam biztosra, ugyanakkor néhány titkos összenézés erre engedett következtetni.

Köszöntem, leültem az asszonnyal szemben, majd az oldaltáskámból elővettem a notebookomat.

– Láttad a Pletykák királynője új posztját? – szólított meg Bandu a másik asztaltól.

– Tudod, hogy nem nézek ilyen szennyet – feleltem közönyösen.

Idebent egy álcát viseltem: előadtam a kedves, egyszerű újságírót, akit csakis a nők jogai érdekelnek. Ha valaki belelátna a fejembe, hamar kidurranna a lufi.

– Pedig érdemes lenne ránézned. Sam Huggonról hozott le egy képet. Egy elég, hogy is mondják?

– Pikánsat? – segítettem ki, közben meg a szememet forgattam.

Annak ellenére, hogy Angliában született és nőtt fel, a mai napig akadtak gondjai bizonyos szavakkal. Vagy csak megjátszotta magát. Vagy csak éppen a sárkányrepülőjére gondolt.

– Az biztos, hogy nem pozitív a személyét illetően – fejezte be.

– Milyen a fogadtatása? – csengett érdektelenül a hangom, pedig az adrenalinszinten alaposan megugrott.

– Amilyen mindig, néhányan azt írják manipulált kép, mások szerint pedig mocskos, aljas gazember. – Rápillantottam, éppen erősen vonogatta a vállát, nem szeretne állást foglalni a témában.

– Az életünket mocskos, aljas gazemberek írják – vontam le a következtetést. Ezek szerint nagyot megy a poszt, nekem meg csakis ez számít.

Megnyitottam a Pletykák királynője Twitterét a számítógépen. Megdicsértem magam, amiért ilyen szép, éles képet tudtam készíteni, és közben senki nem vett észre. Egy újságírónak nagyon fontos, hogy mindig jó helyen legyen, jó időben. Eddig rengetegszer volt mázlim, ami egy rakás pénzt hozott.

Persze, pénz nélkül is imádtam az emberek szekálását, de nekem is élnem kellett valamiből. A reklámpénzből pedig, amit a Pletykák királynője bezsebelt, végre külön költözhettem a lakótársaimtól. Egyedül élhetek egy színvonalas bérelt lakásban, Londonban. Az újságnál éppen annyit kaptam, amiből egy szobát tudtam bérelni, és nem haltam éhen.

Elkezdtem egy cikket, amiben Sam Huggon eddigi munkásságát részleteztem. Interjúkból ollóztam ki részleteket, ahol a keresztény értékekről beszél, a házasság fontosságáról, a nők helyéről. A pártja biztosan letépi a fejét, aztán koncként a kutyák elé veti.

A cikk felénél jártam, mikor Hugó kilépett az irodájából, körbenézett, végül a tekintete rajtam állapodott meg.

– Carolyn – szólított meg.

– Szép jó reggelt! – mosolyogtam rá bájosan, mint egy kislány az apjára. Az életemben ő az egyetlen ember, aki valamiféle apaszerepet tölt be.

Egyébként is bírtam a főnököt, nemrég betöltötte a hatvanat, de alig nézett ki ötvennek. Próbált divatosan öltözködni és fiatalos maradni, fontosnak érezte a folyamatos megújulást, ami nélkül az újság is rég elveszett volna a süllyesztőben. A Ma – ennyire egyszerű nevet viselt – az ő kis dédelgetett gyermeke, akit próbált a világ viszontagságaitól megvédeni.

– Megtennéd, hogy bejössz az irodámba? – Ellépett az ajtótól. Nem várt választ, tudta mit fogok cselekedni.

Felkeltem, lecsuktam a számítógépem tetejét, a telefonom pedig magamhoz vettem. Bár mindkettő eszközt jelszóval védtem, senkiben sem bíztam. Ez mondjuk, érthető, rengeteg mindent kellett eltitkolnom.

A biztonság fontos.

Hugo irodája a minimalista stílust követte: asztal, egy vendégszék, aminek a helyén régen puff volt, de szerencsére pár hónapja megszabadult tőle. Egy polc, amin egy kép állt a családjáról és egy focilabda, valamelyik híres focicsapat tagjainak aláírásával. Nem zsúfolta túl a szobát felesleges berendezésekkel.

Leültem, majd a mobilomat lefordítva az asztalra tettem.

– Britany beteg – nézett rám, miután helyet foglalt. – Lenne ma egy interjúja.

– Szeretnéd, ha megcsinálnám? – segítettem ki, felvont szemöldökkel. – Tudod, hogy ez nem az erősségem. – Britany általában celebekkel és zenészekkel foglalkozott. Ez nem igazán érdekelt a valós életben. Egyébként se nekem való a velük való társalgás.

– Igen, szeretném, ha megcsinálnád, bár tudom, hogy nem az erősséged a könnyűzene – egészítette ki a férfi, a gondolataimban olvasna.

– Éppen Sam Huggonról írok egy cikket. Egész jól haladtam vele, de ha most át kell váltanom egy zenekarra… – hagytam félbe a mondatot célzásként.

Jelezni akartam: nem csak úgy bejöttem az irodába, mert nincs más dolgom, hanem valóban dolgoztam egy cikken.

– Rákaptál a Pletykára? Ráér délutánig, az interjút pedig elég holnap leadnod.

– Hánykor, hol és kikkel? – tettem fel a legfontosabb kérdéseket, figyelmen kívül hagyva a szurkálódó megjegyzést. Úgyis nekem kell elkészítenem az interjút, kár húznom az időt.

A férfi odahajolt a számítógépéhez, pötyögött rajta, aztán hátradőlt a székében.

– Átküldtem a válaszokat.

– Nem lett volna egyszerűbb elmondanod? – Felvettem a telefonom, és megnyitottam az imént elküldött e-mailt.

– Ez egy exkluzív interjú, egy nagyon híres bandával. Ne szúrd el! – figyelmeztetett csendesen.

– Ezt kikérem magamnak! Soha, semmit nem szoktam elszúrni! – Keményen a szemébe néztem. Soha nem hibázok. Soha nem szúrom el.

Hugo nem szokott ennyire körülményes lenni. Valószínűleg elég sokba került ezt összehozni. Egy híres rockzenekar: oda ne rohanjak! Máskor biztos egyszerre legalább öt-hat újságírónak adnak interjút. Két óra felkészülés a bandából, és lazán megcsinálom. Kapok pár öntelt barmot, majd szépen mosolygok, kivillantom a combom, ők meg a tenyeremből esznek. A férfiak könnyedén manipulálhatók.

– Mit gondolsz, ki a Pletykák királynője? – Hugo elmerengve kibámult az ablakon. Az emberek nagy részét hónapok óta foglalkoztatta ez a kérdés, a főnököm viszont először állt elő ezzel.

Nem bíztam senkiben, senkinek nem mondanám el a titkomat. Pedig szívesen áradoznék róla, mekkora szerencsém tud lenni. Ott van például a tegnapi éjszaka.

– Fogalmam sincs. Azonban nagyon jó kapcsolatai lehetnek. – Úgy tettem, mint akit egyáltalán nem érdekel a téma. Így a legjobb.

– Szerintem egy híresség lesz. Olyan magánbulikról is posztolt, ahova halandó embert be sem engednek. – Ezzel a kijelentéssel tudnék vitatkozni: elég csak jó helyen lenni, jó időben.

Gyorsan átfutottam a mailt. Ma tizenegykor a Grace hotelben lesz az interjú a One hour to Jupiter nevű zenekarral. Pár számukat ismertem, amiket egész jónak is tartottam, mást azonban nem tudtam róluk.

A hotelbe húsz perc alatt odaérek taxival, tehát van másfél órám nyomozni róluk az interneten.

Egy újabb remek interjú, eszetlen zenészekkel.

 

2. William

Egyszerűen kipattantak a szemeim. Semmi átmenet nem volt alvás, és nem alvás között, nem ébredezett nyugalomban a testem, nem mocorogtam féléber állapotban, az agyam nem lebegett valami fura ködben. Egy csapásra felkeltem, az izmaim zsongtak, azt akarták ébredjek fel azonnal, menjek és kezdjek neki a napnak. A fejemben gondolatok pörögtek, mintha villám vágott volna belém.

Nem tetszett ez az elcsigázottság. Az ébresztő nem csengett a telefonomon, szóval még nincs reggel nyolc óra. Legalább nyolcig aludni akartam… erről viszont gyorsan letettem. Ha felébredtem, nincs mese, képtelen vagyok csak úgy fetrengeni az ágyban.

Felkeltem, és az ablakhoz sétáltam, amit nehéz, sötét függöny takart el, csupán a két szélén derengett be némi fény a szobába. Elhúztam.

Igazából azt sem tudtam hol vagyok. Tegnap éjjel repültünk ide a koncertsorozatunk ki tudja hányadik állomására. A gép leszállta után rögtön elfoglaltam a szobámat, és lefeküdtem aludni. Egyáltalán nem néztem meg a várost. Kit érdekel? Nem sokat fogok látni belőle, és nem is szeretnék. Nem igazán voltam már kíváncsi semmire. Az elmúlt hónapok pörgése masszív letargiává kezdett válni, ami nehéz bársonytakaróként beterít és lehúz.

Figyeltem a várost, és bár engem nem érdekelt hol vagyok, az agyam összerakta a képet: Londonban tett le minket a magánrepülőnk. Jártam már itt régebben, akkor sem nyerte el a tetszésemet. Bűzös, mocskos, esős, borongós – pár szóval összefoglalva.

Izmaim továbbra is húztak, csinálnom kell valamit. Akármit! Képtelen vagyok megállni egy percre is, a folyamatos mozgás az életem része lett, az utazás kikezdte az idegeimet. Hosszan beszívtam a levegőt, aztán kifújtam, hátha ez segít lazítani azon a tempón, amit diktált a szervezetem. Újabb város, újabb koncert, újra adnom kell magamból, pedig tegnap is a színpadon álltam.

Elmentem fürdeni, utána egy szál törölközőben leültem a nappaliban lévő kanapéra. Nem akartam emberek közé menni, ezért leszóltam a recepcióra, hogy a reggelimet a szobámban tálalják. Ma talán ki se teszem innen a lábam – ezt a gondolatot pontosan három másodperc alatt vetettem el –, a gyomromat sürgető érzés rántotta össze.

Futnom kell, mint egy versenylónak, ameddig csak lehet.

A hotelben biztos van egy felszerelt kondiszoba, esetleg uszoda, ahol kiadhatom ezeket az energiákat. Vagy fel is szedhetnék egy csajt. Ahhoz viszont le kéne mennem az emberek közé, ahol nők is vannak, és meggyőznöm egyet, mennyire szuper ötlet lenne velem töltenie a délelőttjét. Ez mondjuk, pontosan tizenöt percembe kerülne. Nem csak azért, mert baromi híres vagyok, hanem mert piszok jól nézek ki és elég férfiasan viselkedek ahhoz, hogy a nők egyszerűen igent mondjanak, aztán befeküdjenek alám. Vagy felém. Vagy csak nekidőljenek a falnak…

Elengedtem a gondolatot. Az elmúlt pár hónapban, mióta tartott a koncertezés, minden országban meghúztam valakit, és már ez is csak fárasztott.

Felszolgálták a reggelimet, miközben kibámultam a hatalmas ablakon, figyelve, ahogy az eső lassan elered. Először apró cseppek rajzolódtak ki az üvegen, majd egyre több lett belőlük, egyre sűrűbben húztak csíkot a felületre.

Bekapcsoltam a tévét, a videótárban kerestem egy régi filmet, hátha le tud kötni és kizökkent abból az állapotból, amibe kerültem.

A film felénél jártam, mikor megszólalt a beállított ébresztőóra a telefonon, és ugyanebben a pillanatban kopogtak az ajtón is.

– Gyere! – szóltam ki hangosan.

– Jó reggelt, Will – lépett be Anastasia, az asszisztensem. Kicsit sem lepett meg, hogy van kulcskártyája a szobámhoz. – Jól aludtál?

– Kábé öt órát. – Leállítottam a filmet, így nekiszentelhettem osztatlan figyelmemet.

A legjobb énemet lekapartam a falról, magamhoz képest nyugodtan felé fordultam. Kezdett eluralkodni rajtam egy borzalmas emberundor, amin nem lehet csodálkozni – több ezer ember előtt, teltházas koncerteket adok napról-napra. Arcok, nevek, hangok, néha csak egy hatalmas zűrzavar az egész.

– Nincs jókedved – állapította meg gyengéden. Közelebb sétált, de megállt az asztaltól két lépésnyire. – Azért öltözz majd fel!

– Minek? – húztam el a számat, mint egy durcás gyerek. – Szeretnék egész nap itt morogni magamban.

– Moroghatsz másoknak – mosolygott rám, mintha ennek annyira örülnöm kéne. – Három óra múlva lesz egy interjútok a hotelben, aztán délután kettőkor találkoznod kell a koncertszervezőkkel, hatkor pedig van egy fotózásotok.

– Ez nagyon laza. Mondd a többit! – A karjaimat keresztbe fontam a mellkasom előtt. – Ne kímélj!

– Tokió szórakozik, de kézben tartom a dolgot. – Felemelte védekezőn a két tenyerét. – Szólok, ha van valami!

Erre kíváncsi leszek. Ani nagyon jó a szervezésben, de amikor piranhákkal kell kommunikálnia, akkor egyszerűen elveszik. Reggelire elfogyasztják. Vajon hány óra múlva mondja el a sztorit, mert nem tudja megoldani?

Adok neki egy napot.

Addig is élvezem ezt a pár órás semmittevést.

Nem árt, főleg, mielőtt a szervezőkkel találkozok a helyszínen. Ők is igazi ragadozók, akik a hibáikat próbálják eltussolni. Szerződés köti őket, mégis olyan ostobaságokat követnek el, amikért a legszívesebben beverném az arcukat.

Amerikában megtehettem, hogy saját stábbal dolgozok, akik nagyjából minden problémát megoldottak pár óra alatt. De így is estem pofára. Egy hete Coloradoban, a saját felszerelésünkkel égtünk be, a technikus elszúrta a kábelezést, emiatt a nagyszerű belépőnk teljesen máshogy szólt, mint ahogy elterveztem.

– Cserébe holnap csak egy jótékonysági estélyen kell részt venned – szépítette a dolgot az alacsony, szemüveges nő. – Meg persze próbálnotok kell egyet a stadionban, ha akarsz. Ez a te döntésed. Te szoktad ezt kérni – kezdett el szabadkozni.

Egy intéssel leállítottam, pontosan tudtam, az én mániám a tökéletesség.

– Rendben, most viszont befejezem a filmet – vettem kézbe újra a tévékapcsolót.

– Érted jövök tizenegy előtt pár perccel. – Eltette a telefonját. – Addig pihenj egy kicsit!

Rávillantottam a legszexibb mosolyomat. Anastasia a szemét forgatva távozott a szobából. Nem vagyok a legjobb passzban, ezt viszont nem kell az orrom alá dörgölni. Visszavehetnék a tempóból, de nem fogok. Egy versenyló vagyok, akit a zsoké addig hajt, míg össze nem esik a célvonal után. Persze előtte megnyeri a versenyt.

El kell kezdenem fújtatni.

A film után egy újabbat indítottam el. A testem ellazult, élvezni kezdtem a kanapén való üldögélést. A lábamat felraktam az asztalra, és hagytam magam szétcsúszni.

Anastasia tizenegy előtt öt perccel jelent meg az ajtóban, ahogy ígérte. A filmből még hátra volt húsz perc. Egy pillanatig sem hezitáltam azon, hogy időben érkezzek-e meg az interjúra vagy befejezzem-e a vígjátékot. Nem szeretek késni, általában nem is szoktam, de ennyi kikapcsolódás nekem is járt.

Miután végeztem, gyorsan felvettem egy melegítőnadrágot és egy pólót.

– Szerezz állványt, ecsetet és festéket! – mondtam, mikor hajlandó voltam végre elhagyni a szobát. Ani feszülten toporgott mellettem. – Meg persze vásznat, holnapra!

– Oké – bólintott egyet a nyomomba szegődve. – Ha szólsz, akkor lemondom, látom, mennyire nincs kedved hozzá!

– Nem érdekel. Annyi interjút adtam már, hogy alhatnék is közben, úgy is elmondanám a válaszokat – vontam meg a vállam. Tényleg nem foglalkoztatott, fél óra alatt letudom, és mehetek a dolgomra.

– Itt balra – irányított a nő, mert elég dinamikusan haladtam, ő meg az apró termetével nehezen tartotta velem a lépést. – Igor és Zakery már bent vannak.

– Gondoltam, jófiúk – vigyorodtam el. A testvérem említésére mindig jókedvem lett, és a vígjáték is feldobta a borongós hangulatomat.

– Ez lesz – állított meg egy ajtó előtt. – Egy kalappal!

– Most tényleg? – Felvontam a szemöldököm. – Egy interjú előtt ilyet mondasz? Még jó, hogy a nyolcvanadik koncertünknél megkíméltél ettől. Tuti kinyírtad volna az agyamat egy hónapra!

Az asszisztensem intett egyet, én meg benyitottam. Mintha szükségem lenne jókívánságokra. Jókívánságokra és szerencsére annak van szüksége, aki nem olyan alapos, mint én. Vagy nem olyan tehetséges.

A bandám tagjai egy üvegasztalnál ültek, velük szemben egy újságíró vagy riporter, vagy ki tudja micsoda. Egy bukméker is lehetne, csak fel kell olvasnia pár kérdést, ez nem egy másodfokú egyenlet több ismeretlennel…

– Helló – sétáltam be, majd alaposan szemügyre vettem az újságírót.

A desszert házhoz jött! És még az emberek közé sem kell elmennem vadászni. Barna, hosszú haja lágy hullámokban omlott a dekoltázsára, amit szűk, kivágott felsője igencsak kiemelt. Zöldesbarna szemeivel engem méregetett. Leültem a szabad székre Zakery mellé.

– Köszönöm, hogy megtiszteltél minket a jelenléteddel. – Szórakozott félmosolyra húzta az ajkát. Ez akár kedves megjegyzés is lehetne, de a mosolya túlságosan ironikusnak tűnt.

– El is mehetek – dőltem hátra a székben. Velem nem éri meg szórakozni. Nézhet ki bármilyen jól is a csaj, a szívózást nem viselem el.

– Pont most mondtam: köszönöm, hogy megtiszteltél minket a jelenléteddel. – Tényleg nem veszi észre magát, vagy csak szórakozik?

– Talán, ha kevésbé gúnyosan mondanád – morogtam rosszkedvűen.

Egy idegen pontosan húsz másodperc alatt elkezdett kihozni a sodromból. Biztosan szükségem lenne pár nap pihenésre, mielőtt egy szerencsétlen, ártatlan ember addig feszíti nálam a húrt, hogy porig alázom vagy megverem.

– Köszönöm, hogy megtiszteltél minket a jelenléteddel. – A mosolya még szélesebb lett, a hangjából meg csöpögött a maró rosszindulat. Ezek után biztos, hogy szórakozik velem.

Pontosan ennyi türelmem volt ehhez az interjúhoz, készültem felállni, mikor Zakery megfogta a karomat.

– Higgadj le, Will! – nézett a szemembe. A barna íriszében édesanyánkat láttam viszont, és ez megnyugtatott. Végül visszaültem. Adhatok még egy esélyt a nőnek, csak Zakery miatt.

– Akkor talán be is mutatkoznék. – A riporter felállt a székéről, kezet nyújtott nekem. – Carolyn Everson. Tudod, mi földi halandók, így csináljuk.

Remegés futott át rajtam. Elfelejtettem bemutatkozni és az, hogy erre felhívta a figyelmemet borzalmasan dühített.

– Hetente több interjút adok, mint amennyit te elkészítesz. Nem véletlenül nem mutatkoztam be. – Először a kezére néztem, aztán a szemébe. – Pontosan ennyi idő alatt már el is felejtettem a nevedet.

Meglepetésemre a szemében táncoló jókedvet ez a hatalmas sértés sem oltotta ki. Visszaült a helyére, majd kuncogni kezdett.

– Mégis, min nevetsz? – Nem fogta fel, hogy az előbb aláztam meg? Ennyire ostoba lenne?

– Rajtad. – Félredöntötte a fejét. – Szimplán elfelejtettél bemutatkozni, de beismerés helyett támadsz. Elég közhelyes.

Fel kéne állnom, majd egyszerűen elmenni. A nő nem tisztel kicsit sem, pusztán szórakozik rajtam. De egy kis kihívástól nem szoktam megrettenni…

– Higgy, amit szeretnél – tártam szét a karjaimat. Kihívón végigmértem az újságírót, aki nem jött zavarba a kéretlen pillantásomtól.

– Akkor esetleg haladhatunk tovább? Zakeryvel éppen arról beszélgettünk, milyen érzés neki az árnyékodban élni – folytatta. – Hiszen, ha te nem lennél, valószínűleg még mindig egy autószervizben dolgozna, éhbérért, és egy lakókocsiban élne.

– Ez hülyeség! – jelentettem ki határozottan. Baromira zavart, amiért degradálja a bátyámat.

– Vele beszélgettem, nem veled. – Újabb mosoly, rideg és érzéketlen, bármennyire is kedvesnek próbál látszani. – Ez a valóság. Ebben semmi szégyellnivaló nincsen, ha…

– Kezd elegem lenni – vágtam közbe, aztán felkönyököltem az asztalra.

Az agyamban összevissza zúgtak a gondolatok, nevek, elintéznivalók, telefonhívások, amiket meg kéne ejtenem. Erre itt ülök és cicázok egy nevesincs újságíróval, aki csak arra pályázik, hogy kihozzon a sodromból. És elég jó úton is halad.

Ma egyébként sem a legjobb hangulatomban ébredtem. Zakeryre néztem, aki vidáman szemlélődött a beszélgetést hallgatva. Ezek szerint őt egyáltalán nem zavarta ez az ostoba feltételezés.

– Nem vall túl jó modorra, ha mások szavába vágsz – incselkedett velem, lezser kacérsággal. Nagyon élvezte, hogy felhúzhat.

– Nem a kifogástalan modoromról vagyok híres. Mi lenne, ha feltennél pár normális kérdést, aztán békén hagynánk egymást?

Miért is nem mentem még el? – morfondíroztam magamban. Az olyan lenne, mintha feladnám, és akkor a nő nyer.

Na jó, felszedem és alaposan megbüntetem az arcátlanságáért. A végén kettesben maradunk, akkor bepróbálkozok nála. Egy próbát megér, meglátjuk mi lesz.

Néha visszautasítottak. Néha előfordult. Nem túl gyakran, de megesett.

Rég megtanultam, nem futok olyan busz után, ami nem vesz fel.

Nem halok bele, ha nemet mond, ugyanakkor úgy éreztem, hatással vagyok rá. Jól esne bosszút állni rajta, és legalább elütném azt a kis időt, ami a következő napi programom előtt van. Az egyedüllét nem nekem való, bármennyire vágyom rá.