A januári előszűrésben kilencvenkét pályaművel találkoztam, ezek kapcsán osztom meg a tapasztalataimat. Regényt írni komoly munka, már azt is nagy sikernek tartom, ha valaki egyet befejezett. Az írói fejlődés folyamat, a pályázaton való részvétel is ennek része. Fontos tisztázni, hogy nem maguk az írók akadtak fenn vagy hulltak ki a rostán, hanem az adott történet. A kikerült írások sem hibátlanok, és minden valaha létező regénynek vannak mulasztásai, viszont különbség van a hibák között. Ha például egy írásnak van valamilyen erőssége vagy egyedisége, akkor olvasóként is megbocsátóbbak vagyunk a gyengeségeivel szemben, viszont az is előfordulhat, hogy a történet bármennyire érdekes és egyedi, a nyelvi szint akadályozza a megértését.
A kezdő írók gyakran hiszik, hogy egy kézirat átnézése és csiszolása abból áll, hogy kiszedik a felesleges szavakat, kijavítják az elírásokat. Ez az utolsó simítás, előtte még rengeteget kellene dolgozni a szövegen, egy regény még nincs kész azzal, hogy megírtuk. Előfordulhat, hogy át kell írni egész fejezeteket, variálni, kihúzni bekezdéseket, újraírni jeleneteket.
Néhány szerzőnél előfordult, hogy nem volt tisztában művének a zsáneri besorolásával, és körülbelül a történetek 80%-ánál tapasztaltam, hogy légüres térben zajlanak, az írók elfelejtik megmutatni, hol vagyunk. Nincs meg a most és itt érzésének a megteremtése, a specifikusság, és a jelenetekben való gondolkodás.
Az E/1 személyű nézőpont nagyon népszerű, ami persze nem gond, csakhogy a nézőpont használatából amatőr hibák egész sorozata származik. Sok szerző nem ábrázol érzelmeket, helyette álpátoszba bocsátkoznak, hatásvadász érzelmi ömlengésekkel, hosszadalmas belső monológokkal, eltúlzott reakciókkal, és egyediséget nélkülöző hanggal. A nézőpont miatt úgy érezhetik, hogy már nem is fontos jeleneteket írniuk cselekménnyel, csupán a szereplő gondolatait kell közölniük. Az olvasót azonban aligha érdeklik a szereplő „szegény énjének” érzelmes reakciói, amíg nem látja a cselekményt, a stimulációt, amely kiváltotta. Szintén a nézőpont téves használatához tartozik, hogy E/1-ben a karakter kintről láttatja önmagát cselekvés közben. (például az elpirulását is látja, nem érzi) Típushiba még az első oldalakon végigvonuló érdektelen, statikus és direkt párbeszéd, amelyekből ordít, hogy az író adta azokat a szereplők szájába.
Meglepően gyakori hiba volt az írói kiszólás, sőt, a „kedves olvasó”-stílusú megszólítás, a közhelyes életigazságokkal való indítás, a szájbarágó narráció, és úgy általában az jött át ezekből a stílusokból, hogy a szerző lenézi az olvasót. Egyébként a meséknél is gyakran megjelent ez a szerzői attitűd. Meséknél gyakran találkoztam didaktikussággal, vagy éppen azzal, hogy a szerző sem tematikailag, sem nyelvezetileg nincs tisztában a célközönséggel.
A kiszűrt írások legnagyobb gondja a gyenge nyelvi szint és a szegényes szókincs. Sablonos a fogalmazás, a szöveg tele van felfújt, de zavaros mondatokkal, rossz helyesírással, helytelen vesszőhasználattal, hasonló hangzású, de eltérő jelentésű szavak használatával, alanytévesztéssel, borzalmas szórenddel. Az erős igék és konkrét főnevek helyett túlhasználják az általános vagy éppen túlcicomázott jelzőket, a felesleges határozószavakat. Sajnos a közhelyesség sokszor kiterjed a történet elemeire is. Kevés szerző kreatív, a legtöbben elfelejtik használni a fantáziájukat, és olyan klisés elemekből építkeznek, hogy a történetét már mindenki látta a tévében, vagy olvasta könyvben, talán nem is egyszer. Például még mindig túl sok történet kezdődik azzal, hogy első nap az új suliban az átlagos, de amúgy „sosem voltam átlagos” lány megpillantja az „irtó helyes srác” „gyönyörű zöld szemeit”, és még mindig több a Sarah, mint a Sára.
Nem jelent elbukást, ha egy kézirat javításra szorul, hiszen minden kéziratnak szüksége van átírásokra. A gyenge és a jó írók között az a különbség, hogy a jó írók ezt tudják, és sokszor átírnak, mielőtt publikálnának. Mítosz az, hogy valakinek egyik napról a másikra az első vagy a második regényével sikert kell elérnie íróként, különben nincs is tehetsége. Igenis, tehetséges vagy. Éppen ezért kell igényesnek lenned. Kész vagy tanulni? Felállni és újrakezdeni? Kész vagy másokat egy átélhető kalanddal megajándékozni? Elutasítottak? Na és aztán? Írj egy másikat! Vagy írd újra ezt, hasznosítva mindazt, amit tanultál. Amikor úgy érzed, hogy a történeted a lehető legjobb lett, amire csak képes vagy sokszori nekifutás után, akkor tedd félre legalább egy hónapig. Vedd elő, és olvasd fel hangosan.
Az olvasónak csak egyetlen első benyomása lehet rólad, és nem állsz mellette a nappalijában vagy a könyvesboltban, hogy a fülébe súgd: „Ne aggódj az első oldalakért, csak olvasd tovább. Később jobb lesz, meglátod.” Sok időt kell szánni egy regényre, mert csak úgy tudod mélyíteni a karaktereket, izgalmasabbá tenni a cselekményszálakat, feszesebbre húzni a szöveget, árnyalni a párbeszédeket. Ne elégedj meg másodkézből vett ötletekkel sem, variálj bátran, légy kreatív, és ne félj beletenni a szíved mélyéből felhozott kincseket.
.
Egyetértek. Ha az ember félreteszi az írást, egy idő után szembetűnőek a hibák, főleg, ha közben foglalkozott mással.
Az első regényemet remeknek tartottam, most már az idő távlatából rájöttem, hogy nem volt az. De el kell jutni idáig, ami sok kritika elfogadásával jár.
Bizonyos hibák tényleg szembetűnőek, de a legtöbb rejtőzködik. Az ember a saját hibáit látja meg legnehezebben. Az újraírás rendkívül gyötrelmes módja a tanulásnak – segítség nélkül. Bétáztassátok a munkát, és bétázzatok! (Kereshettek szakembert is, de az pénzért van. A könyvmolynál is vannak tanfolyamok, és írószervizek.)
Ó, szerintem, aki helyes önértékeléssel rendelkezik, az az idő során átértékeli, amit ír… 🙂 Én rengeteg írásommal voltam már így, hogy, amikor megírtam iszonyatosan jónak tartottam, egy év távlatában pedig borzalmasnak… 😀 De ebből is látszik, hogy fejlődik az ember… 🙂
A pályázatban szerintem az a nehéz, hogy eleinte csak nagyon rövid rész kerül ki az írásból, az alapján meg igen nehéz véleményt mondani a többi pályázónak/olvasónak. Persze a rövid részlet alapján is van valami elképzelése a többieknek talán, de, ha az eleje nem igazán figyelemfelkeltő, lehet nem is érdekli már a folytatás.
És egy kérdés: a túlcicomázott jelzők használata oka volt önmagában a történetek kiesésének? Mert rám jellemző szokott lenni a túlburjánzó fogalmazás…
Amit a fentiekben olvashattunk az nagyon hasznos a kezdő íróknak, szerintem senkinek nem ártana elolvasni, akinek szándékában áll regényt írni.
Egyetlen kérdésem van csupán: Valóban ilyen nagy probléma, ha egy történet nem Magyarországon játszódik? Tisztában vagyok vele, hogy magyar „szerzőként” logikus lenne hazánkat választani helyszínnek, de megkérdeztem pár ismerősömet erről, és többen is úgy vélték, Magyarországnak nincs meg a „hangulata” teszem azt egy izgalmas fantasyhoz, vagy egy igazán mély romantikus történethez. Volt, aki szerint egy érzelemdús jelenetet tönkrevághat egy „bénán” hangzó név (különösen becenév).
Ennek persze szerintem sem ártana változnia, hiszen elég siralmas, hogy manapság az itt élők így viszonyulnak Magyarországhoz és a magyar dolgokhoz, és nyilván ezért is értékelik jobban az itthon játszódó történeteket.
Vagy ez amiatt van, hogy némelyik szerző nem jár utána elég pontosan az általa választott helyszín (ország, város) szokásainak, építészetének, vagy akár történelmének, éghajlatának, és így hiteltelenné válik az írás?
Nyilván, hiszen egy kezdő, külföldi tapasztalatokkal nem rendelkező szerző nem tudja meghazudtolni azt, hogy ide tartozik, és hiába jár utána, nem lesz ugyanaz, mintha egy olyan helyet használna, amit ismer, így hiteltelenné válhat az egész.
De vajon előítélettel tekintenek azokra a történetekre, amelyek külföldön játszódnak (vagy akarnak játszódni)? És lehet vagy történt-e már olyan, hogy kezdő magyar szerző külföldön játszódó művét kiadták volna (akár ennek a pályázatnak a során)?
Szerintem hasznos önfejlesztő eszközök:
OLVASÁS. Minőségi munkák olvasása. A magyar költők versei rengeteget fejlesztenek a szókincsen, a kifejezésmódon, a választékosságon, és kicsit rávilágítanak arra is, hogy el lehet szórakozni, játszani a szavakkal, mondatokkal. Ha valaki például Arany János összes versét végigolvassa vagy Weöres Sándorét, akkor utána, jó értelemben, nem lesz ugyanaz az ember. De Parti Nagytól, Petritől, satöbbitől sem kell magunkat megtartóztatni. Ott a PIM DIA, digitális formában és ingyen elérhető a kortárs vagy a közeli irodalom elég nagy része. A novellák gyorsan olvashatók, ezért könnyebben elemezhetők a regényekhez képest. Mikszáthot, Krúdyt, Mándyt, Csáth Gézát vagy Kosztolányit kötelező annak olvasni, aki ezen a nyelven írni akar. Egy novellát pár óra alatt sokszor el lehet olvasni, ki lehet elemezni, szétszedni, hogy mitől működik, mire van kihegyezve, hogy áll össze a logikája satöbbi. Jó író szerintem abból lesz, aki (a közhiedelemmel ellentétben) nagyon földhözragadt, aki pontosan tudja mit miért ír le, minden szóval el tud számolni. Ezt az alapvető szigort a novelláknál (írásnál, olvasásnál egyaránt) aránylag könnyű elsajátítani. Megjegyzem, ezen a ponton érdemes elgondolkozni a cselekmény helyszínének kiválasztásán is. A fantasztikus környezeteket NAGYON ki kell gondolni, a logikátlanságokat kigyomlálni. A történelemnek utána kell nézni. Idegen kultúrának (például angolszász ugye) szintén nagyon, de nagyon utána kell nézni. Itt a pályázaton rengeteg olyan munkát olvastam, amely megmosolyogtatóan mímeli a filmekből ismert világot. A Harry Potter sem leválasztható a brit kultúráról, irodalomról és irodalmi tradícióról. Talán könnyűnek látszik ezt utánozni, de kellő felkészültség (legalább pár év az adott országban és a helyi irodalom magas szintű ismerete) híján olyan eredményt kapunk (és ezzel most nem fogok túlozni, tényleg ilyen a hatása kívülről nézve), mintha valaki úgy írna Magyarországról, hogy itt mindenki lovon közlekedik, és éjjel-nappal gulyást zabál.
ÍRÁS. Írni kell sokat, elsősorban és kezdetben novellákat, és idővel érdemes novella pályázatokon részt venni. Ma már talán nincsenek (azért vannak) komolyabb nyereménnyel járó pályázatok, de már csak a sikerélményért is érdemes indulni. Illetve azért, hogy valaki megtalálja, mi megy neki, és mi nem. Fontos szerintem, hogy zsűris pályázaton induljunk. A netes szavazóst örökre el kellene felejteni, mert abból csak a vetélkedés lesz, hogy ki tudja a facebook-on minél több ismerősét mozgósítani.
A harmadik eszköz lehetne gondolkodás, de én inkább azt mondanám: JÁTÉKELMÉLET. Fontos, hogy tanuljunk a hibánkból. Nem működött, akkor miért nem működött? Ha valamit húszszor ugyanúgy csinálok, akkor húszszor ugyanaz lesz az eredmény. Le kell ülni, türelmesen végiggondolni: mit kellene nagyon máshogy, mibe kellene több munkát fektetni. Bétázzuk magunkat! Tegyük félre az írást, majd vegyük elő valamennyi idő múlva, mintha nem a miénk lenne. Legyünk maximálisan kritikusak, rettentő szemetek (persze csak megalapozottan, nem kell bedepiztetni magunkat mindenáron). Ugyanakkor nézzük meg azt is, hogy mivel értünk el sikert! Mit szerettek bennünk? Itt, a pályázaton is visszatérő gondolat, hogy nem az írás rossz, hanem az olvasó hozzáállásában van a hiba. Utóbbi igaz is lehet bizonyos esetben. A Bűn és bűnhődést sokan kriminek olvasták, és ezért nem tetszett nekik. De itt azért, lássuk be, nem ilyesmik kerülnek elő. Kőkemény, alapvető problémákról beszélnek a legtöbbször a kommentelők, habár néha persze előfordul a rosszindulat, illetve alkalmanként begyepesedett gondolkodásból, felkészületlenségből eredeztethető kritikák is érkeznek. Ezek egyrészt ritkák, másrészt szerintem könnyen felismerhetők. Illetve nekem van egy olyan (talán hibás) meggyőződésem, hogy a szíve mélyén mindenki tudja, hol döcög az írása. (Ha valaki nem talál ilyet, az azt jelenti, hogy mindenhol.) Olyan ez, mint egy vizsga. Vannak tételek. Pontosan tudjuk, melyik tételt nem tanultuk meg, melyiket nem szeretnénk húzni. Addig tudunk nagy eséllyel levizsgázni, amíg több tételt tudunk, mint amennyit nem. Ha megtanultunk egyet vagy kettőt ímmel-ámmal, akkor még bélás sem lesz a dologból. Erre gondoltam az erős önkritikánál, hogy tudatosítsuk, hogy az olvasó (akár egy vizsgáztató) az esetek túlnyomó többségében nem hülye. Nem ússzuk meg, ha nem készültünk fel eléggé. Márpedig a felkészültségével valahol mélyen vagy nem mélyen, de mindenki tisztában van.
Ez a külföldi tér nálam is megvan, amiről nem lehet tudni hol játszódik, csak hogy vélhetően Amerikában, de persze erre is főleg a nevekből lehet következtetni. Én viszont ezt nem tartom a történetem hibájának, főleg, hogy nem a hely a lényeg, hanem a karakterek pszichéje és szerintem igazán kellemetlen lenne az olvasónak, hogyha véletlen az én roggyant elméjű karaktereimmel azonos a nevük. Meg nem az amerikai kultúra jön elé, hanem a globális emberi viselkedés,és nekem így sokkal könnyebb (az is zavarna ha ismernék valakit azzal a névvel még ha a karakter nem is hasonlít).
Amúgy nagyon hasznosnak tartom ezt a cikk sorozatot, mert ha kész leszek ezek alapján fogom bétázni magam, és idén már ha elkészülök én is indulok, remélhetőleg szerencsésen. Felkel Ádámmal is nagyon egyet értek, de szerintem mondjuk a világirodalmi klasszikusok a fontosabbak, mert nem a magyarnak kell írni, hanem az embereknek, bár igazából mindegy, csak jó példa legyen az ember előtt. Ha ponyvát olvasok és tudom, hogy tudok annál jobbat írni az nem feltétlen jelenti azt, hogy amit írok majd az jó lesz, maximum annál jobb 😀 Köszi a cikket, hasznos volt :3
Én részben azért sem választottam Magyarországot helyszínnek, mert – írtam blogot, van miből merítenem -, akaratlanul előkerül a politikai hovatartozás, a mindenbe mindent belelátás, satöbbi. Bár így utólag visszagondolva meg lehet egy regényt írni ezek kikerülésével, de a jelenlegi helyzetet tekintve sokkal jobb egy helyszínt külföldre tenni, nem csak a nevek miatt is. Egyébként tervezek magyar szereplős regényt, novellát, mert szerintem pl. egy Nesbo-féle társadalmi problematika felvetésével együtt lenne létjogosultsága, de a kritikára nem áll készen még a társadalom. Hát, majd meglátjuk…
Kivétel nélkül mindegyik írásom (amelyik a Földön játszódik) hazai háttér előtt forog. Nem is értem mások problémáját. Azt hiszem, leginkább az van emögött, hogy sokan nem mernek valós hazai helyszínt választani, mert nem vállalják a pontos háttér ábrázolását. Egyszerűbb Dél-Kaliforniába tenni a helyszínt, mint Dabasra, mert ha valaki azt írja, hogy a dabasi pálmák kedvesen bólogattak, akkor minden olvasó röhögni fog. Kaliforniáról meg bármit lehet írni, onnan nincsenek ismeretei az átlagembernek. Úgy sem néz utána, hogy ott a középiskolák milyen rendszerben működnek.
Meg aztán az is szempont, hogy a Kádár korban kialakuló nézetet, mint minden ócska, ami magyar, muszáj vallani, tehát a magyar helyszín az olyan ciki. – Ne máá! Dabas? Nem tudtál valami jobb helyet kitalálni? Frei Tamás is bejárja a világot a hőseivel, és csak a pejoratív kifejezések miatt tartja meg a szótárában a magyar fogalmakat.. Elvégre kell arra is szereplőt találni, akit lehülyézhetünk.
@Gini
„És egy kérdés: a túlcicomázott jelzők használata oka volt önmagában a történetek kiesésének? Mert rám jellemző szokott lenni a túlburjánzó fogalmazás…”
Ha sablonos volt, akkor igen, kiesik. Ha nem volt az, akkor valószínűleg nagyon örültek az előszűrők egy erősen képi világnak.
@Eszter
„Egyetlen kérdésem van csupán: Valóban ilyen nagy probléma, ha egy történet nem Magyarországon játszódik?”
Mindegy, hol játszódik. A magyar is lehet nagyon jó, de a külföldi is, vagy a képzelt helyszínek. A lényeg mindig az, hogy élő leírások legyenek.
@Ádám, köszi a kibontást. Igen, ezek nagyon fontosak. 🙂
„Azt hiszem, leginkább az van emögött, hogy sokan nem mernek valós hazai helyszínt választani, mert nem vállalják a pontos háttér ábrázolását. Egyszerűbb Dél-Kaliforniába tenni a helyszínt, mint Dabasra, mert ha valaki azt írja, hogy a dabasi pálmák kedvesen bólogattak, akkor minden olvasó röhögni fog. Kaliforniáról meg bármit lehet írni, onnan nincsenek ismeretei az átlagembernek. Úgy sem néz utána, hogy ott a középiskolák milyen rendszerben működnek.”
Ez szerintem nagyon igaz. És pont ez a baj, hogy ezt nem lehet, nem lenne szabad megspórolni. A másik ez a politika dolog, amiről TomVét írt. Előkerül ez az angolszász regényekben is, legfeljebb mi nem vesszük észre. Na de például Stephen King-nél még nekünk is jól kivehető a város-vidék szemben állás, republikánus-demokrata ellentét satöbbi. Ugyanígy kőkeményen megjelenik a politika, illetve még tovább menve az emberek politikai gondolkozása a Wayward Pines-ban. Ez ráadásul nagyban épít Shirley Jackson The Lottery című, alapjait tekintve kőkeményen politikai novellájára. És ott van a Harry Potter-ben is. Utóbbinak ráadásul van ezer epigonja Magyarországon is akár, mindegyik unalmasan, felszínesen majmolja az eredetit. Pedig ha csak egy olyan akadna, amelyben Harry mondjuk politikailag semleges, Hermione jobbikos és a vörös hajú srác meggyőződéses kommenista család sarja, munkásőr felmenőkkel, az már ezzel is ki tudna tűnni. Ráadásul hihetőbb, felismerhetőbb lenne, vesztene a mesterkéltségből. Nem azt mondom, hogy lépten-nyomon politikai kinyilatkoztatásokat kell tenni, de ez része az életnek, ezért miért ne lenne része a szereplők életének. Ezt nem lehet csak úgy kivágni John-ok és Jane-ek alkalmazásával, mert nekik is van politikai felfogásuk, kulturális hátterük, és hogy ezt valaki nem ábrázolja, azzal létre is jön a légüres tér, melyről a mostani előszűrő írt.
Aranymosó: Nagyon szívesen, bár ilyen wall of text-et nem terveztem. Kicsit szíven is ütött, amikor a pőre valójában megláttam, bocsi érte! 🙂 Kellemes ünnepet mindenkinek!
Most ezek alapján gyorsan belenéztem a könyvembe… Hát nem kellett volna. Most vettem csak észre, hogy a drive worldje kivette a kötőjeleket, és nem érdekelte a különböző betűtípus… de most már mindegy :(,sok sikert mindenkinek és NE BÍZZATOK, A DRIVE WORLDJÉBE!!
Remek ez a kis összefoglaló, és az Ádámé is. 🙂 Egyetértek a három lépéssel, amiről írtál. Már a gimis magyar tanárom is megmondta, hogy ha szépen akarsz írni, előtte olvass Kosztolányit, utána egyszerűen rád talál a választékos kifejezésmód. Persze ez igaz sok más kitűnő magyar íróra is. 🙂
Magyar színhelyek: nekem is minden írásom itthon játszódik. Ezt ismerem igazán, és nem hiszem, hogy bármiben is korlátozna. Az én idei pályaművem alapvetően fantasy, és remek helyszínnek találtam hozzá a várost, ahol lakok. Ezáltal legalább megmutathattam néhány olyan vonatkozását, amelyről mások nem sokat tudnak. Pl. az Eger alatti, összefüggő pincerendszert, amelyben kilométereket sétálgathatsz föld alatti patakokat, máskor a néhány száz éves káposzta savanyító medencéit kerülgetve. Ha pedig találsz egy ajtót, könnyen érhet meglepetés, mi nemrég véletlenül a papnevelde pincéjében találtuk magunkat jó néhány boroshordó társaságában. 🙂 A város melletti tufafalba vájt, elhagyatott pincéket pedig a kisfiam sárkánybarlangnak hívja. 😀 Szóval nem nehéz ezeket képzeletbeli lényekkel benépesíteni, és ilyen helyek mindenhol léteznek, csak nyitott szemmel kell járni. Természetesen a közélet is akaratlanul beszűrődik a történetbe, hiszen ha a pl. az egyik szereplő nem talál a fősuli elvégzése után munkát, és elhatározza, hogy külföldre megy dolgozni, máris egy mai magyar valóságot leíró helyzetről írsz. De így legalább megőrizzük a kor hangulatát, lenyomatát, amelyben élünk. 🙂
Egyébként gratulálok Ádám a regényedhez, nagyon tetszett a tavalyi Aranymosáson, várom már a megjelenést! 😀
Ééés máris úgy érzem, hogy el akarok menni Egerbe, és felfedezni a föld alatt magbújó katakombákat. Szonykó, szuper vagy, még a turizmust is feldobhatod 😉
De jó, Kati, volt egy ilyen rejtett célom is a regény megírásakor. 😀 Amúgy ha turistaként jön ide az ember, akkor a „város a város” alatt program keretében meg is nézheti a föld alatti járatok egy részét. Na de nem is reklámozom többet, csak eszembe jutott a magyar helyszínekről, ezek is lehetnek olyan izgalmasak, mint a külföldiek. 😀 Ha egyszer lehetek olyan szerencsés, hogy a lektor elég jónak tartja az írásomat, akkor talán az oldalon is lehet majd Eger föld alatti életéről olvasni. 😉
Kedves Szonykó!
Köszönöm szépen! 🙂
Én viszont nem értem, hogy most miért van mindenki ennyire rákattanva, hogy csak a magyar helyszín a jó. Miért ne ismerhetné egy magyar az általá választott külföldi helyszínt vagy országot/kultúrát? Miért ne nézhetne utána? És itt most nem csak az USA merül fel, mint közkedvelt helyszín, van ezen kívül még ezer másik. Játszódott már regényem Rómában, Párizsban, mindkét helyen éltem több hónapig, szerintem van annyi helyismeretem, ami szükséges. Persze nem társadalom kritikát írok.
Ugyanígy nem érzem azt, hogy légüres tér alakulna ki attól, hogy a szereplőnek nincs politikai elkötelezettsége. A valóságban sem érdekel mindenkit a politika. Nagyon sok emberrel és nagyon sokáig el tudok úgy beszélgetni, hogy ez a téma fel sem merül. Miért kellene egy regényben ezt feltétlenül szóba hozni?
Személy szerint én nagyon szívesen olvasok külföldön játszódó történeteket, mert a magyar valóságot ismerem, nem kell arról olvasnom, hogy hányan akarnak külföldre menni dolgozni. Szintén tudom, hogyan működnek a középiskolák.
Persze az már hiba, ha valaki nem néz utána a tényeknek, aztán az amerikai középiskolában megjelenik a magyartanár (hány ilyennel találkoztam már, hogy a tinik amerikai köntös húznak a magyar középiskolákra). Az sem jó, ha csak a filmek által ismételt kliséket ismerjük egy országról, majd ezt hajtogatjuk (az angoloknál sem csak az ötórai tea létezik).
A legtöbb itthon játszódó regény sem akar újat mondani (tisztelet a kivételnek), én pedig szeretek olyasmit tanulni, amiről eddig nem tudtam. Lényeg, hogy hiteles legyen az információ.
A politika csak egy része a világlátásnak. Nem hiszem, hogy bárkivel túl sokáig el lehet úgy beszélgetni, hogy legalább impliciten ne derüljön ki az illető világlátása, ideológiai meggyőződése, véleménye erről-arról. Az hogy ennek a politikai összetevője konkrét párthoz kötődik vagy sem, az voltaképp mindegy. Például amikor Hermionéről kiderült, hogy sárvérű (vagy micsoda), akkor erre a többi szereplő reagált valahogy, ami a világlátásukból, ideológiai felfogásukból következett. (Ebben a konkrét esetben egy konzervatív-liberális szembenállásról volt szó.) Sőt világlátás nélkül nem lenne konfliktus sem. Hogy aztán az adott mű az egyik gondolkozásmódot elítéli, a másikat piedesztálra állítja (Star Wars birodalom és köztársaság, autokrácia és demokrácia ellentéte) vagy éppen ellenkezőleg, egyformán igazságosnak gondolja mindkettőt, és így az összecsapó feleknek a maguk szempontjából egyaránt igaza lesz (klasszikus példa: Antigoné), az már a szerzőtől függ. A világlátás, gondolkozásmód pedig következik a szereplők előtörténetéből, neveltetéséből, társadalmi osztályából, tanulmányaiból, tapasztalataiból, satöbbiből. Ez még akkor is előkerül, ha csak Karl és Maria berlini románcáról van szó, és főhőseink csak a szerelemről töprengenek. Hiszen lesz egy felfogásuk a női-férfi szerepről, ezek alapján megfogalmazódó elvárásuk a másikkal szemben és így tovább. Az univerzális mindig a konkrétumokból ered, így azt nem lehet megspórolni. Ilyen értelemben, és csak példaként, egyetlen összetevőként írtam a politikáról. (Egyébként speciel a nő-férfi szerepkörről alkotott vélemény is politikai-ideológiai vélemény.)
A helyszín kapcsán ugyanazt gondoljuk, és szerintem lényegében senki sem mondott mást. A probléma ott van, hogy a filmekből felületesen megismert és abból tákolt, jellemzően angolszász-amerikai hátteret próbálják néhányan következetesen alkalmazni, hogy a melót megspórolják. Pedig még ha csak „hangulati háttérnek” is szánunk egy idegen környezetet egy könnyedebb műhöz, az sem kevesebb munkával jár a hazai háttér alkalmazásánál, hanem sokkal többel. Hiszen egy csomó, a saját környezetünkben evidens ismeretnek utána kell(ene) ebben az esetben járni a tömegközlekedéstől kezdve az oktatási rendszeren keresztül az egészségügyig és még ki tudja, mi mindening bezárólag. (Különben sokan hazai környezetben sem ismerik azt, amiről írnak. Ilyet a pályázaton konkrétan láttam, és szóvá is tettem.) Hozzáteszem, képzelt világoknál mindez szerintem egy fokkal keményebb meló, mert abban az esetben logikusan és végiggondoltan ki kell találni az egészet.
Úúúúh, ez az egri pincerendszer annyira jó lehet! 😀 Én annyira élvezném felfedezni, főleg, ha még titkos ajtót is találnék (még ha abban nem is boroshordók lennének 😀 )!!! :DDD Az én városom alatt is egész alagútrendszer húzódik, de sajnos egyik sem látogatható, így nem is láttam még, ami nagy szívfájdalmam. 🙁 Ezek a dolgok olyan izgik!!! :DDD
Kedves Jusztina!
Szerintem senki sem írta, hogy a külföldi helyszínek rosszabbak lennének a magyarnál. Inkább az lehet gond, amit te is írtál, ha valaki a filmekből és regényekből ismert kliséket akarja ráhúzni a történetére. Kissé túlzásnak tartom, amit írtál, hogy „a legtöbb itthon játszódó regény sem akar újat mondani”. A regények többek, mint helyszínek és országok leírásai, általában emberi kapcsolatokról, érzésekről, gondolatokról szólnak, a helyszín csak háttér. Legalábbis én nem azért olvasok egy regényt, hogy új dolgokat tudjak meg egy másik országról. 🙂 Inkább azért, hogy új gondolatokkal, érzésekkel, történetekkel gazdagodjak. Ilyen esetben pedig nem a háttér a lényeg, csak annyiban, hogy jól el legyen benne helyezve a történet. Szóval játszódjon bárhol egy regény, legyen jól megírva, rántson be a világába, és máris megvett! 😀
Dryka: Szuper, hogy nálatok is van ilyen! Igen, sajnos sok alagútrendszert le kell zárni, mert életveszélyesek. Egerben a borászok jobban karban tartják a pincéket, de itt is csak egy része van nyitva az egész rendszernek, én csak a munkám révén járhattam be többet. Sokan nem is tudják, hogy az házuk alatt is húzódik a pincerendszer, ami izgalmas, de olykor ijesztő is, hisz történt már olyan, hogy az udvar fele egyszer csak eltűnt a föld alatt…
Szonykó: nem, nem azt mondtam én sem, hogy rosszabb lenne a külföldi helyszín, de most általánosnak érzem azt, hogy „jaj, de jó, itthon játszódik”. Ebből pedig számomra következik, hogy „jaj, már megint egy James”, ami ezek szerint kevésbé érdekes.
Azt, hogy újat akar-e mondani egy regény, én is úgy értettem (csak nem jól fogalmaztam meg), hogy a helyszín inkább háttér, nem az a lényeg. Nem akar útikönyvet írni az író, nem arra törekszik, hogy mindenképp bemutassa a helyi szokásokat vagy társadalmi kritikát fogalmazzon meg. Persze, ez így-úgy belekerülhet, de nem ez a lényeg. Az pedig, hogy (csak mondok egy példát) barátnők Budapesten vagy Londonban találkoznak-e, Katának hívják-e vagy Kate-nek, szerintem teljesen mindegy. Nem ettől lesz jó vagy hiteles egy történet. Lehet, hogy engem megfertőzött Hollywood, de (hogy egy régi példával éljek) számomra érdekesebb volt a Dallas, ami egy tőlem távolálló közegben játszódott, mint a Szomszédok, ami egy olyanban, amit én is ismerek, és azokat a problémákat boncolgatta, amikkel minden nap találkozom.
Ádám,
Ami a politikát illeti, az látja bele mindenbe, akit foglalkoztat. De az is lehet, hogy másképp használjuk a fogalmat, mert számomra a világnézet nem egyenlő a politikával. Számomra az, hogy ki hogyan viszonyul a sárvérűekhez, egyszerűen a gondolkodásmódja. Én nem kapcsolom ezt össze azonnal azzal, hogy az illető konzervatív vagy liberális. Valószínűleg téged ez a téma nagyon érdekel, ezért rögtön ez ugrik be, engem nem, szóval számomra semleges. Szerintem még sokan vannak, akik egy-egy megnyilvánulásból nem következtetnek azonnal a politikai hovatartozásra.
Jusztina, a Dallas és a szomszédok között minőségi különbség volt. A Dallas egy-egy epizódját mondjuk 2 millió dollárból forgatták, a Szomszédokat meg mondjuk ötezer dollárból. Ez a minőségen meglátszik. A regénynél az anyagi háttérnek nincs jelentősége, tehát a példa ide nem alkalmazható. A legdrágább magyar film költségei is eltörpülnek egy közepes hollyoodi produkció költségei mellett.
Továbbra is azt hiszem, hogy az ismerethiány és a divat teszi vonzóvá a külföldi helyszíneket. Bizony kötelező pontosan ismerni a helyszínt, a hátteret és a társadalmat akkor is, ha nem akarok semmi politikát belevinni. Ehhez a Gugli nudli. Persze, ha vendégként járok ott, akkor a vendég szemével kell pontosnak lennem. Egy regény vékony szála Amerikában játszódik, mert egy ott élő magyar nőt meggyilkol egy odalátogató rokon. Ehhez nem kell őslakosnak lenni, vagy éveket ott élni. Továbbá. Ha valaki sok hónapot – legalább félévet – élt egy országban, akkor már jobb ismeretei lesznek, mint egy éjjel nappal guglizó írópalántának, tehát írhat Rómáról vagy Detroitról.
Azért van valami fontos, amit említettél. Ha egy regény hősnője esetében teljesen mindegy, hogy Katának vagy Kate-nek hívják, akkor miért hívja a szerző Kate-nek? Őszinte választ kellene adni erre.
Jusztina, engem halálosan nem érdekel a politika. 🙂 Annyit írtam, amit te is, hogy ez a világlátás része. De ha még általánosabban szeretnék fogalmazni, akkor a dolog lényege annyi, hogy minden szereplő jött valahonnan, látja valahogy a dolgokat, gondol valamit egy-egy eseményről, és ez a szereplők közt konfliktushoz vezet. Jó esetben. Rossz esetben mindenki rohadtul egyetért mindenben, vagy épp ellenkezőleg, nem gondol semmiről semmit. Esetleg a tényleges, a szereplőkből és az ő hátterükből következő konfliktusokat mesterkélt konfliktusokkal próbálja a szerző kiváltani. Ilyenkor történnek vicces dolgok, hogy a szerzők pár mondattal letudnak olyan eseményeket, megpróbáltatásokat, melyeknek következményei lennének a valóságban. Például Bélának volt egy súlyos balesete, és ennyi. Egy súlyos baleset általában komoly kihatással van az életre, és hogy Béla hogyan akarja ezt a helyzetet megoldani, függ a hátterétől. Például Béla milliárdos, elmegy gyógyulni Svájcba. Vagy Béla csóró, elveszti a melóját, de van egy kislánya, akiről gondoskodnia kell, ezért Béla kitalálja miként lehet kerekesszékből bankot rabolni. Ha viszont azt mondom, hogy Bélának volt egy balesete, de ez nem érdekes, mert olvasott egy könyvet, amely Arisztotelész filozófiájával foglalkozik, és Arisztotelész mennyire szépeket írt már, de a mai fiatalok ezt nem értik (nagyon sarkítok, és nem konkrét pályázati anyagra célzok), akkor az olvasó számára hiteltelen leszek. Így értettem, hogy Béla nem lóghat a levegőben. És a politika szóba sem került. 🙂
Attila,
A Dallas és a Szomszédok esetében nem a költségvetésre vagy a látványra gondoltam, hanem az alaphelyzetre. Számomra ismeretlen világ a gazdag amerikaiak világa, az ő külön problémáikkal együtt. Tehát nekem érdekesebb, mint hogy Jucinak alacsony a nyugdíja. Ezzel nem a problémát akarom bagatelizálni, én csupán szórakozni vágyom, újdonságokat látni (lehet, ez már megint az én hiányosságom).
Miért kell Kate-nek hívni a szereplőt? Miért kell Katának hívni? Azért, mert én magyar vagyok, nekem kötelességem magyar helyszínt és neveket választani? Mindenki csak arról írhat, amiben benne él?
És ha az illető esetleg nem csak a magyar piacban gondolkodik? Mit kezdene egy angol nyelvű olvasó Dabassal és Katával?
Ádám,
ezzel teljes mértékben egyetértek, ezért sem tudtam hová tenni a politika kérdését, mert számomra ez nem az. Az pedig evidens, hogy a történéseknek hatással kell lenniük a szereplőkre, és tovább kell vinniük a sztorit. Ezzel egy percig sem vitatkozom.
A politika úgy jött (most visszaolvastam), hogy valaki írta, hogy azért választ külföldi helyszínt, hogy ne hazai politikai színezetet kapjon a dolog. Vagy valami ilyesmit. Erre írtam, hogy politika mindenhol van, még ha nekünk, más kultúrkörből származó olvasóknak, ez nem is tűnik fel.
A Dallas-os Kate-es dologhoz azért annyit mondanék, hogy nem feltétlen szerencsés példa, hiszen a Dallas gyakorlatilag kizárólag szórakoztatásra készült, míg a Szomszédok esetén némi politikai tanulság-didaktikus szájbarágás azért bőven felfedezhető (ez a korból is következik). Talán kicsit sportszerűbb, ha a Mézga családot hasonlítod például a The Simpsonhoz.
Kettő. Nekem személy szerint azért van averzióm a magyar szerzők James-szeivel szemben, mert:
a./ Nem hiszem, hogy az esetek egy szűk részét leszámítva, innen olyan mélységben rá tudnánk látni arra a kultúrára, hogy abból érdekes, és ne csak rendkívül felszínes konfliktusok kerekedjenek ki. Írtad a három barátnőt. Ez a felszínen nyilván nem kevés hasonló vonást mutat a helyszíntől függetlenül, de az érdekes dolgok a mélyben történnek. Szerintem. Ott pedig már szignifikánsak a különbségek.
b./ Miért lenne érdekesebb Kovács Virág (példa név) Londonban vagy New York-ban játszódó története a kábé százmillió bennszülött szerző Londonban vagy New York-ban játszódó történeténél? Ennek ellenére a dolog nincs betiltva, hiszen A Pendragon legenda (erről írtam a szakdolgozatom, tehát eléggé szeretem)kiváló mű, igaz a főszereplője, vagy legalábbis a narrátora magyar.
c./ A külföldi piacról annyit, hogy nem nagyon láttam Magyarországon olyat, hogy valaki íróként sikeres lesz a világpiacon, miközben itthon nem az. Dragomán Györgyöt például eléggé szeretik külföldön, tőle a Fehér királyt sok nyelvre lefordították. A Fehér király Erdélyben játszódik. Egyetlen irodalmi Nobel-díjasunk regényében sem hemzsegnek a Sue-Ellen-ek (ha már Dallas), illetve a Németországban kedvelt Párhuzamos történetek (melyet mindig Nobel-díj esélyesként emlegetnek) arról nevezetes, hogy ennél jobban talán egy könyv sem dolgozta fel Budapestet. (Még akkor is, ha bizonyos részei külföldön játszódnak.) Viszont a dolog logikus, itthon is sokkal inkább érdekel mindenkit Rowling egy tipikus angolszász története, míg ha valamiért Miskolcról írt volna, persze jó felszínesen, akkor még itthon sem venné a kutya sem. Legfeljebb afféle kuriózumként. Magyarán a világpiac éppen a megszokott, angolszásztól eltérő vonalat keresi mind történetben, mind helyszínben. Hiszen minek keresne olyat, amiből már most van rogyásig? (Szépirodalmi példákat hoztam, de annyira nincs ez máshogy zsánerművek esetén sem.)
Egyetlen irodalmi Nobel-díjas olyan értelemben, hogy egyedüli, tehát az az egy, aki van. (Talán nem egyértelmű.)