Elinor Welles: Keriak Roún – 3. rész

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/keriak-roun” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]

 

 

Colas hitetlenkedve csóválta a fejét.
– Hé, Colas! Mi ütött beléd? Gyökeret eresztettél, vagy máris elvarázsolt a mágus? – sziszegte némi gúnnyal a hangjában Sepp, mire Colas megrázta magát, hogy életre keljen, és gyorsan leereszkedett Eddo mellé.
– Ez nem az a ház – súgta, miközben a szálkákat szemlélte a körmei alatt, csak hogy ne kelljen a többiek szemébe néznie.
– Honnan veszed? – csodálkozott Sepp.
– Ez nem Keriak Roún.
– Hanem ki?
– Mit tudom én. Egy paraszt.
– Itt az erdőben?
– Vagy vadász.
– Vadász – vonta fel a szemöldökét kétkedőn Sepp.
– Nem mindegy? Az a lényeg, hogy nem mágus.
– Te aztán tudod.
– Túl fiatal. Ráadásul nyomorék.
– Nyomorék? – hökkent meg Sepp
– Ez nem illik a képbe? – kíváncsiskodott Eddo.
– Fogalmam sincs. Senki sem mondta, hogy néz ki a madarunk. Végül is mindegy. Ha nyomorék, hát nyomorék. Legalább annyival is egyszerűbb a dolgunk. Így nem szaladhat el egykönnyen.
– Alig bír járni.
– Mi van veled, Colas? – nézett a fiú szemébe szigorúan Sepp. – Csak nem megsajnáltad?
Colas elsápadt, és tétován megrázta a fejét.
– Felőlem, – folytatta keményen Sepp – akár két hónaljmankón is imbolyoghat…
– Éppen ez a helyzet – vágott közbe kissé tiszteletlenül Colas, amin maga is meglepődött.
– Bánom is én. Akár így, akár úgy, elvisszük az Úrnőnek, ha van sebhelye. Ha meg nincs, akkor egy gyors és tiszta vágással megváltjuk a további kínlódástól. Tulajdonképpen akár hálás is lehetne nekünk. Nem igaz, fiúk? – fordult a többiekhez, amire fojtott röhögés volt a válasz. – Kuss legyen! Remélem, nem akarjátok felverni Taras Roúnt az álmából. Lehet, hogy egy hájas tetűfészek, de jó néhányatokat Abyss mélyére fog küldeni a kardjával, mielőtt ledöntjük a lábáról.
Mindenki pisszegni kezdett, aztán egyszeriben csend lett.
– Na és mit művelt ez a te szegény szerencsétlened?
– Könnyített magán – felelte kissé szégyenkezve Colas, mert maga is érezte, milyen nevetséges a válasza.
– Vagy úgy. Szóval hugyozott. Hát ezt őszintén sajnálom, mert szívesen végignéztem volna, ahogy összepisálja magát félelmében.
– Nem ő az! Ne bántsuk.
– Azt akarod mondani, hogy szedjük a sátorfánkat, és ne is győződjünk meg arról, vajon nem ő-e mégis a mi emberünk?
– Nem ő az. Biztos vagyok benne.
– Én meg nem. És nem szeretném, ha az Úrnő meg abban nem lenne biztos, hogy megtettem minden tőlem telhetőt.
– Mondom, hogy rossz helyen járunk! – kiáltott fel kétségbeesetten Colas, aztán Eddóhoz fordult. – Te nem láttad a mankóit?
– Nem – felelte közönyösen Eddo.
– Nem bánthatjuk.
– Ne bolondozz, kölyök! – reccsent Colasra Sepp. – Helyben vagyunk. Egészen biztos. Az ott lent Taras Roún a pereputtyával, odafent meg a bátyja, Keriak a fattyaival, meg azzal a híres elf asszonyával.
– Elf? – csillant fel Eddo szeme.
– Az. Majd meglátod, milyen hegyes kis füle van. Ennivalóan hegyes.
– Most, hogy mondod, egészen rákívántam a kis hegyes fülére – vigyorodott el Eddo, de Sepp leintette.
– Egyelőre tartsd kordában az étvágyadat, és a kardodra koncentrálj. Mármint arra, amelyiket az oldaladon hordasz. Nem szeretném, ha felneszelne a mágus, és handabandázni kezdene. Lehet, hogy a lába nem működik tökéletesen, de a varázsigékhez csak a kezére lesz szüksége.
– Nem lesz ideje varázsolni, nekem elhiheted – vigyorodott el Eddo.
– Ne is legyen. Indulás. Tízen velem jöttök a földszintre, tízen pedig Eddóval az emeletre. Colas, te Eddóval tartasz, és mire újra találkozunk, véresen akarom látni a kardodat. Világos? Eddo, te felelsz a kis szarcsimbókért. Ne engedd, hogy csak a képeket bámulja a falon. Még hogy képek!
– Az ablakon keresztül menjünk? – kérdezte Eddo lázasan csillogó szemmel és kitáguló orrcimpákkal, amitől hirtelen egy vadászkopó jutott Colas eszébe.
– Öten az ablakon, a többiek a lépcsőn keresztül. Mi is így teszünk idelenn. Így nagyobb a meglepetés ereje, és egyszerre több irányból támadhatunk. Visszaaludt a barátod, Colas?
– Nem tudom – motyogta a fiú.
– Mi a fenének tartalak téged? – vonta fel a szemöldökét dühösen Sepp. – Már rég el kellett volna vágnom a torkodat.
– Ami késik, nem múlik – vigyorodott el Eddo, és tréfásan megtaszította Colast. – Na gyerünk!
Hogy pontosan hogyan történt mindaz, ami a földszinten esett, azt Colas nem tudta, de nagyon könnyen el bírta képzelni. Nagyjából ugyanaz, ami az emeleten, legalábbis a sikolyokból ítélve. Olyan gyorsan követték egymást az események, hogy szinte nem is bírta megjegyezni őket. Az egyik pillanatban még a falon kúszott felfelé, hogy a másikban Eddo villámgyorsan belökje az ablakon a mágus szobájába. Nagyot huppanva ért földet, a kardja hangos csörömpöléssel esett ki a kezéből, mire Eddo keményen a bordái közé bökött a kése nyelével. Hogy a varázsló a zajra ébredt-e fel, vagy talán eleve ébren feküdt, fogalma sem volt. Mindenesetre, mire ügyetlenül tapogatózva magához vette a fegyverét, egyik társa máris a torkához kapott, és elgyengülő ujjakkal markolászta a torkából kiálló penge nyelét.
Colas meglepve pillantott a mágusra, aki az ágyon ült, és boszorkányos ügyességgel hajigálta a késeit. Az arcán nyoma sem volt az indulatnak, még kevésbé a félelemnek, csak az összpontosítás hűvös fénye ragyogott a szemében. Halványszürke íriszén ezüstös pettyek villóztak, és Colas megdöbbent, amiért ebben a helyzetben éppen ilyen apróságokra lett figyelmes. Aztán meg azon csodálkozott, hogy vajon miért találja ennyire ismerősnek ezt a különös szempárt. Amíg ezen töprengett, három másik hulla is a földre került, és éppen akkor rogyott melléjük egy negyedik is, de az már nem a varázsló pengéje nyomán. Az utolsó kést egy fiú hajította el halálos pontossággal. Colas meghökkent, mert mintha a mágust magát látta volna a falhoz támaszkodni, csak éppen jó néhány évvel fiatalabban.
– A fia lehet – dünnyögte félhangosan, bár maga sem tudta miért, és el is szégyellte magát, mert mindeddig egyetlen szó sem hangzott el, csak a pengék suhantak éles sivítással a levegőben, a haldoklók nyögtek kínjukban, a gyerekek sírtak rémülten, és a szépséges, aranyhajú asszony sikoltott fel halkan. Meg persze odalent szabadult el a pokol, de Colas ezt szinte nem is érzékelte. A férfit figyelte, akinek immár üres volt a keze, és a karját védelmezőn fonta az asszony köré. A fiú is melléjük húzódott, és egy hihetetlenül hosszú pillanat erejéig mindenki megmerevedett. A mágus ekkor halkan felmordult, és elengedte az asszony vállát. Különös fények villóztak a tekintetében, miközben a keze lassan felemelkedett, a tenyerét kifelé fordította, karcsú ujjai befelé görbültek, és érthetetlen sziszegés hagyta el az ajkát.
Colas rémülten hátrálni kezdett, és felkiáltott, amikor a válla Eddóénak ütközött, aki szintén a félelemtől elkerekedett szemmel meredt a mágusra.
– Meghalunk. Hamuvá perzsel, megolvasztja a csontjainkat is, kitépi a szívünket, szörnyeknek a veti a lelkünket… – gondolta Colas, és jeges verejték ütött ki a homlokán, miközben képtelen volt elfordítani a tekintetét a mágusról. Az arcát szinte nem is látta, csak a szemeket, a hatalmasra tágult, ezüstös szempárt, amelynek jeges pillantása megbénította, gúzsba kötötte…

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 9.5/10 (4 votes cast)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük