Elinor Welles: Keriak Roún – 2. rész

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/keriak-roun” newwindow=”yes”] Ajánló[/button]

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/elinor-welles-keriak-roun-1801.html” newwindow=”yes”] 1. rész[/button]

Fázott. Szívott egyet az orrán, és bosszúsan mordult fel, mert a híg takony rácseppent az ujjasára. A haja nedvesen tapadt a koponyájára, és érezte, hogy a hátán is kitartóan patakzik végig a hideg eső.
– Talán holnapra eláll – dünnyögte Eddo.
Colas nem válaszolt. Elege volt. Az időjárásból, a lovából, Eddóból… Az egészből. Négy hete rukkolt be a csapatba. Négy hét alatt bebarangolták az egész hatalmas és istenverte erdőséget. Már nem akart több fát látni. Napfényt szeretett volna, és langyos szélben hajladozó búzatáblák közepében szunyókálni. Már nem gondolt a kis házra, se a kis földre. Még kevésbé a kezes kis lányra, meg a gyerekekre, akiket csinálni akart neki. Már csak száraz kapcáról és meleg köpenyről álmodott, meg egy olyan helyről, ahol nincsenek lovak. És hallani se akart Keriak Roúnról. Ez volt a legnehezebb. Eddo örökké a varázslóról duruzsolt. Arról, micsoda jutalomban fogja részesíteni őket az Úrnő, ha végre a keze közé kaparinthatja ősi ellenségét. Az aranyról, a drágakövekről, a nőkről… Colas-t mindez egyre kevésbé érdekelte. És egyre biztosabb volt benne, hogy Keriak Roún nem létezik. Nem létezhet, mert élő ember nem tűnhet el úgy a föld kerekéről, mint ő. Keriak Roún egy kitaláció, egy beteg elme beteges agyszüleménye, amiben csak az olyan bolondok hihetnek, mind Eddo, meg a többiek. A legszívesebben befogta volna a fülét, amikor Eddo arról fecsegett, hogy milyen válogatott kínok között fog a mágus kimúlni az árnyékvilágból.
Colas felnézett a holdra, ami egy pillanatra kibukkant a cafatos felhők közül, és megborzongott. Kísértetek éjszakája. Épeszű ember ilyenkor még a takaróját is a fejére borítja, nehogy észrevegyék a rémek. Ők meg itt poroszkálnak ebben a természetellenesen csendes rengetegben…
– Ne! – rántotta meg a kantárt, amikor a lova megbotlott, és idegesen szidni kezdte az állatot.
– Megtanulhatnál végre lovagolni – dünnyögte Eddo némi kárörömmel a hangjában. – Keriak Roún össze fogja pisálni magát a röhögéstől, amikor…
– Most fogd be a szádat! Egy szót sem akarok hallani többet arról az alakról!
– Nagyon helyes – hallatszott a hátuk mögül Sepp szigorú hangja, mire mindketten behúzták a nyakukat. – Épp itt az ideje, hogy fecsegés helyett valami hasznosat is tegyetek. Induljatok előre. Az ösvény egy házhoz vezet. Nézzétek meg, de úgy, mintha Abyss kísértetei volnátok. Világos?
Colas felsóhajtott. Már megint. Kirázta a hideg, ha az előtte álló feladatra gondolt.
– Ez az a ház? – kérdezte mohón Eddo.
– Majdnem biztos – felelte Sepp, mire Colas lehunyta a szemét.
Már nem is emlékezett pontosan, hányszor hallotta ugyanezt. És azt sem tudta, hányszor kapta ugyanazt a parancsot: „Induljatok, és nézzetek körül. Keressétek a sebhelyet!”
A sebhelyet. Álmából felriasztva is pontosan le tudta volna írni a pókháló alakú fehér forradást, amit a mágus jobb tenyerén kellett volna látniuk. De nem látták. Soha, egyetlen alkalommal sem, pedig a halottakat mindig gondosan megvizsgálták. A halottakat, akiket vérükbe fagyva hagytak maguk mögött. Nem értette az esztelen öldöklés okát, de Eddo megmagyarázta. Nem hagyhattak maguk mögött túlélőket, akik figyelmeztették volna a mágust a veszedelemre. Colasnak nem fért a fejébe, vajon miért volna szüksége egy mágusnak arra, hogy olyan egészen hétköznapi és ósdi módszerekkel tájékozódjon az őt fenyegető életveszélyről, mint a szóbeszéd. Biztos volt benne, hogy Keriak Roún, már ha létezik egyáltalán, jókat derül az erőfeszítéseiken, és ami még rosszabb, máris azon töri a fejét, miféle kínok között veszejti el őket, amikor végre megelégeli ezt a buta macska-egér játékot. Colas egyre biztosabb volt abban, hogy azon a végső órán már nem akar a csapat tagja lenni. Kiköpött, mert felémelyedett a gyomra. Eszébe jutott az öregember a legelső erdei kunyhóban, amiről Sepp és a vezér eskü alatt állították, hogy Keriak Roún háza. Nem az volt. Az öreg sem volt varázsló. Vénséges csapdás vadász volt. A tenyerén ugyan ott húzódott egy mély vágás nyoma, de még véletlenül sem emlékeztetett pókhálóra. Az öreg nem is értette, mit akarnak tőle éjnek idején állig felfegyverkezve. És nem is érthette meg soha, mert a belei nyálkásan tekergő kígyókként ömlöttek ki a földre, mielőtt megszólalhatott volna. Eddo ontotta ki őket, és a vért az öreg mocskos zekéjébe törölte a kardjáról. „Legközelebb majd te szúrhatsz”. Ezt mondta bocsánatkérő mosollyal Eddo, amire képtelen volt válaszolni. Okádnia kellett, és már annyi ideje sem maradt, hogy elfordulhasson. A hányadék az öreg padlón tekergő beleire fröccsent, amitől ha lehet, még pocsékabbul érezte magát. Eddo felröhögött, aztán alaposan hátba vágta.
„Kisasszony!” Fuldoklott a nevetéstől, és azóta is így szólította a többiek nagy derültségére. Aztán ott volt az a paraszt, akinek az átszúrt torkából szökőkútként tört elő a vér, bemocskolva Eddo zekéjét és Colas csizmáját. Colas önkéntelenül is hátrálni kezdett, mert a férfi őt bámulta lassan elhomályosuló szemeivel. Egyáltalán nem volt sebhely a tenyerén, eltekintve a kulcscsontja felett frissen ejtett hatalmas vágástól. Volt viszont némi pénze, amitől Eddo gondosan megszabadította. „Neki már nem kell”, tette hozzá elégedett vigyorral.
És voltak még mások is, akikre gondolni sem akart, és azon töprengett, vajon most ki lesz az a szerencsétlen, akire ártatlanul rátörnek. Egy kurta pillanat erejéig megfordult a fejében, hogy Eddo hátába tolja a kését, aztán köddé válik, de már ugyanabban a percben tudta, hogy hiábavaló még a gondolat is. Eddo fürge és szemfüles. A csapat könyörtelen és bosszúálló. Ő maga ügyetlen és gyáva. Csak sajnálni tudta a ház lakóit.
A ház tényleg ott állt az ösvény végén. Colas semmi különöset nem bírt felfedezni rajta. Éppen olyan volt, mint a többi ház. Hántolatlan gerendákból összerótt építmény, aminek zsindelyes tetejét egy kissé kikezdte a szél meg az eső. Száz ilyen házat látott már. Ez talán egy kicsit nagyobbnak tűnt, mint a többiek, és tagadhatatlanul a legtakarosabbnak bizonyult mind közül. Rózsák illatoztak a kertjében, a telihold fényében különös, kísértő aromákkal hintve tele a levegőt.
– Ez biztos, hogy nem az a ház – súgta végül Eddo fülébe. – El nem hiszem, hogy rózsákat nevelne. Ez annyira… idegen egy varázslótól.
– Ne felejtsd el, hogy álcáznia kell magát.
– Nem ő lesz az.
– Nem mindegy? Megnézzük, és ha tévedtünk, rövid úton végzünk vele.
– Ennyi erővel kiirthatjuk az egész világot.
– Lehet, hogy meg is tesszük – vigyorodott el Eddo, és a tőre nyelével Colas bordái közé bökött. – Csak nem gyulladtál be?
Colas nem válaszolt. Igenis félt. Félt Eddótól, de még jobban a lelkiismeretétől.
– Abyss mélyére fogunk jutni – mormolta kétségbeesetten, mire Eddo halkan felnevetett.
– Minden bérgyilkos odakerül. Na induljunk. Sepp nem azért küldött, hogy rózsák között elmélkedjünk. Gondolj az aranyra, amit kapni fogunk. Vagy a nőkre. Vagy arra a nyavalyás földedre, ami után annyira áhítozol. Hátha most megszerezheted. Igazán nem kell érte sokat tenned.
Colas arca megrándult.
Tényleg, szinte semmit sem kell tennie. Mindössze elvágni néhány ártatlan ember torkát… Eddig még egyszer sem tette meg. Eddónak köszönhette, hogy így alakult, mert Eddo gyorsan és szívesen ölt. De Colas attól tartott, már nem sokáig őrizheti meg a kezei tisztaságát.
– Menjünk már! – türelmetlenkedett Eddo.
Felemelkedtek fektükből, és óvatosan a házhoz osontak. Csend fogadta őket. A ház mélyen és békésen hallgatott, csak néha roppant egy-egy ereszték. Kutya sem volt. Colas megkönnyebbülten sóhajtott fel. Tartott a szelindekektől. Nesztelenül az ablak alá kerültek, és Colas elszoruló torokkal pillantott be a szobába.
Először a lányokat vette észre. Heten aludtak egy hatalmas ágyban, összebújva, mint a kölyökkutyák: kicsik és nagyobbacskák, de mind vörös, a sárgarépaszíntől a bronzba hajló árnyalatig. Az ártatlanság illata az ablakkeretre feszített marhahólyag hártyán keresztül is csiklandozta az orrát. Eddo hallhatóan nyelt egyet.
– Ezekre feltétlenül sort kell keríteni – súgta felcsillanó szemmel.
– Gyerekek még – döbbent meg Colas.
– Nem mind. Az a szélső már egészen formás. Látod?
Colas nem látta. Nem akarta látni. Érezte, hogy most kellene döfnie, és talán már a keze is mozdult, de elkésett. A többiek utolérték őket, és árnyként lopakodtak mögéjük.
– No? – tudakolta mohón Sepp.
– Eddig semmi, csak hét vörös boszorka a földszinten – felelte Eddo.
– És odafent?
– Ott még nem jártunk.
– Akkor mire vártok?
– Mit gondolsz, ez az a ház? – kíváncsiskodott Eddo, mire Sepp vállat vont.
– Nagyon gyanús. Ez a hét lány, meg az a hentergő disznó – intett Sepp a fal melletti hencseren alvó hatalmas férfi felé – jó jelnek számít. A hírek szerint a mágus együtt lakik az öccsével, egy húgyagyú, pókhasú ökörrel. Ez a fickó pontosan úgy fest, mint Taras Roún. Az a kívánatos, vörös macska ott mellette a felesége, Zillah lehet. Vele vigyázzatok. Taras Roún már régen elitta az eszét, és az ereiben is sör folyik, de az a némber… veszedelmes kardforgató.
– Gyors? – tudakolta felcsillanó szemmel Eddo.
– Villámgyors. Annak idején is jóval többet ért az emberénél, most pedig… Szóval készüljetek fel arra, hogy egy amazon fog veletek küzdeni, és nagyon könnyen vagdalthúsként végezhetitek, ha nem vagytok észnél.
– Előbb fogom miszlikbe aprítani – kérkedett Eddo, de Sepp vigyorogva intette le.
– Kár volna érte. Előbb játszadozunk vele egy kicsit. Utána persze nem bánom, tégy vele belátásod szerint. Most pedig ugrás az emeletre. Ha minden igaz, ott lakik a mi szeretett és régóta keresett barátunk, Keriak Roún.
Pókként másztak felfelé a falon, miközben végig a hátukban érezték Sepp éles pillantását. Colas nak izzadni kezdett a tenyere, és kis híján kicsúszott a kapaszkodó az ujjai közül.
– Ha elárulsz az ügyetlenkedéseddel… – mordult rá fenyegetően Eddo, mire Colas gyorsan összeszedte magát, és benézett az ablakon.
– Mit láttok? – súgta felfelé mohón Sepp.
– Képek vannak a falon – felelte meghökkenten Colas, és Sepp odalent dühösen horkant fel.
– Hallgattasd már el ezt az agyalágyult barmot, Eddo.
– Itt is heten vannak – felelte a fiú. – Hét fiú. Inkább kicsik, mint nagyok.
– Ennyi az egész? – kérdezte csalódottan Sepp.
– Meg egy ember és egy asszony. Az asszony testvérek között is megér egy vagyont akármelyik rabszolgapiacon.
– Szép?
– Gyönyörű.
Colas alig hallotta őket. A rajzokat csodálta a falon. Szénnel rajzolták valamennyit: egy mókust, egy őzet meg egy nyulat a gyerekek ágya felett, és a farkast, a párducot és a sast a szemközti falon. Sose látott még ilyen élethű képeket.
– Hét lány és hét fiú – gondolta elmélázva. – Milyen különös.
– Mi van az emberrel? – térítette magához Sepp suttogása.
– Alszik – felelt Eddo, és elindult lefele.
Colas egy pillanatig még a helyén maradt. Nem tudta levenni a szemét a párról. Egymást átölelve feküdtek, és olyan mélyen aludtak, mintha meghaltak volna. Colas elképzelni sem tudta, miféle álom kerítette őket hatalmába. A férfi hosszú fekete haja szétterült a vánkoson és elkeveredett az asszony aranyló fürtjeivel. Meglepően fiatalnak találta őket, és a nappal meg az éjszaka jutott róluk az eszébe. Elmosolyodott. A férfi ekkor megmoccant, mire Colas ijedten merevedett meg. De nem történt semmi, csak a férfi ásított nagyot, és álmosan felült. Colas elsápadt. Még szorosabban tapadt a ház falához, és gyorsan hálát adott minden eszébe jutó istennek, amiért a farönköket szinte gyalulatlanul hagyták, és így volt mibe kapaszkodnia. Még akkor is, ha a körme alja egy szempillantás alatt telement szálkával. Egy leheletnyit közelebb húzódott az ablakhoz, hogy jobban lásson, és kis híján felkiáltott.
A férfi már az ágy szélén ült, és egy kurta bőrnadrágon kívül nem viselt semmit, eltekintve a hátát és a mellkasát behálózó borzalmas sebhelyek fehér rengetegétől. Colas el sem tudta képzelni, hol és hogyan kínozhatták meg ennyire, arra meg már gondolni sem mert, hogy miféle módon élhette túl a dolgot. Nem természetes úton, az bizonyos.
Ez az ember nem lehet Keriak Roún. Ez az ember túl fiatal. Ez az ember túl boldognak látszik. Mosolyog most is, ahogy hátrapillant az asszonyra, vajon nem ébresztette-e fel. Ez az ember nem mágus. Ez az ember férj és apa. Hét kisgyerek apja. Ő maga is az szeretne lenni. Ez az ember… ez az ember nem is egészséges. Colas döbbenten követte a férfi mozdulatát, amivel az az ágy fejéhez támasztott mankók után nyúlt. Ezeket eddig nem is vette észre. A férfi lassan kecmergett talpra, és egy pillanatra mintha fájdalom suhant volna át az arcán, de Colas nem volt ebben egészen biztos. Nehézkesen, bár meglepően fürgén indult az egyik sarok felé. Látnivaló volt, hogy igyekszik minél kevesebb zajt ütni. A mankók vége, figyelt fel furcsa módon Colas a jelentéktelen apróságra, be is volt tekerve ronggyal, hogy ne kopogjon feleslegesen. A férfi megállt, és a fal felé fordulva megoldotta a nadrágját. Előrehajoltában a haja előrehullott, szabaddá téve izmos vállát és hátát, amitől Colast furcsa érzés kerítette hatalmába. Kiszáradt a szája, és muszáj volt megnedvesítenie az ajkát. A halk csobogás térítette magához. És nem csak őt, hanem az asszonyt is.
– Keriak? – mormolta a nő félálomban.
Colas beharapta a száját, nehogy a torkából feltörő halk nyögés az árulója legyen.
Nem akarta, hogy ez az ember legyen Keriak Roún. Bizonyára mást is nevezhetnek így. Miért ne…?
– Én vagyok – felelte megnyugtatóan a férfi, és az asszony felé fordult, miközben rendbeszedte az öltözékét.
Colas bársonyosnak találta a hangját.
– Mi történt? – kérdezte az asszony.
– Semmi, Maira. Aludj tovább.
– Miért keltél fel?
– Csak a szükség…
– Hallottam valamit…
– Álmodtál.
– Nem…nem. Olyan valóságosnak tűnt. Valamit az ablak felől. Apró neszt, mintha valaki…
– Senki sincs a falon, ha erre gondolsz – nevetett fel halkan a férfi. – Legfeljebb pókok. Próbálj megnyugodni, és pihenni. Nehéz nap áll mögöttünk. Ez a kis hegyes fülű, – intett a sarokban álló bölcső felé – ez a hetedik, ugyancsak próbára tett minket.
– Nagyon elfáradtam – sóhajtotta az asszony.
– Tudom, de majd elmúlik. Most csak pihenj, és ne mozgolódj. Nehogy újra vérezni kezdj.
– A kicsi?
– Teljesen jól van, tele a hasa, és békésen alszik, ahogy egy néhány órás csecsemőhöz illik. Kinyitom az ablakot. A rózsáid illata majd elszenderít.
Az asszony álmosan dünnyögött valamit, aztán hirtelen felnézett, és riadtan pillantott a férfira.
– Most megint…
Colas érezte, hogy kiveri a jeges verejték.
Ha most idejön ez az ember, és tényleg a mágus, akkor az istenek irgalmazzanak neki, mert elvarázsolja, porrá zúzza…
– Semmi, Maira – hallatszott a férfi szelíd hangja, amitől Colas ereiben lassan megszűnt az őrült száguldás. – Képzelődsz. Egyszerűen kimerült vagy, és nyugtalan.
– Nem. Tényleg hallottam. Hidd el. Valami reccsent.
A férfi megkönnyebbülten nevetett fel, és az asszonyhoz bicegett, hogy leülhessen mellé. A mankókat gondosan az ágy széléhez támasztotta.
– Az más. Azt én is hallottam az imént, és az nem más, mint Taras. Igazán felesleges rémüldöznöd. Tudod, milyen irgalmatlanokat tud szellenteni. Főleg annyi sör és füstölt csülök után, amennyit az este eltüntetett.
– Ki fogja hízni valamennyi páncélját – mosolyodott el az asszony, miközben végigsimított a férfi mellkasán.
– Már megtette. Muszáj lesz visszafognia magát, különben rossz vége lesz. A napokban, ha mindketten megerősödtetek a kicsivel, szedek neki egy jó kis teára való füvet…
– Amit aztán majd jól a fejedhez vág – kuncogta az asszony.
Nevettek, aztán a férfi évődve kérdezte.
– Akarod, hogy hajnalig füleljek?
– Csókot akarok.
– Akár százat is, és nemsokára egyebet is, ha megkívánod… Aztán meg egy nyolcadik hegyesfülűt, meg egy kilencediket…
– Nem akarok több gyereket, Keriak.
– Ezt csak most mondod.
– Komolyan beszélek. Elég volt. Elfáradtam.
– Ezt mondtad az első után is.
– Nagyon szeretlek, de ez az utolsó szavam.
– Jó. Ráérünk még erről beszélni.
– Ebben az ügyben nincs több mondanivalóm – felelte keményen az asszony, bár nem engedte el a férfi karját. – Mindnyájatokat nagyon szeretlek – tette hozzá bocsánatkérően.
– Tudom. Én is nagyon szeretlek, és köszönöm neked ezt a hetediket, meg az összeset… mindent. Te vagy az életem, Maira. Te, meg a gyerekek.
– Milyen jó, hogy ezt most már tényleg el merem hinni neked, Keriak Roún. Pedig nem volt mindig így.
– Most már így van, és ezt is neked köszönhetem. Ugye, bízol bennem, Maira?
– Takard be a kicsit.
– Nem válaszoltál – pillantott az asszonyra komolyan a férfi.
– Takard be, kérlek.
– A kicsivel minden rendben. Ne háborgassuk. Miért nem felelsz?
– Szeretlek, Keriak – szólalt meg nagy sokára az asszony, és Colas meglepve fedezte fel az árnyalatnyi szomorúságot a hangjában. – De néha még mindig félek tőled. Néha még mindig olyan kemény vagy, olyan távoli, mintha nem is lennél velünk, mintha valahol máshol járnál, és nem csak a gondolataid, hanem te magad is. Mintha gondolnál valakire… valaki másra.
– Csak te jársz a fejemben. Te vagy az asszonyom Maira Ragnarassa.
– Néha arra kell gondolnom, hogy fogalmam sincs, kinek a felesége vagyok.
– Az enyém.
Az asszony felsóhajtott, és a távolba meredt.
– Ki vagy te, Keriak Roún? – kérdezte végül alig hallhatóan, és az arcán átsuhanó fájdalom láttán Colas őszintén megsajnálta.
A férfi gyengéden a kezébe vette az asszony karcsú ujjait.
– Ne kérdezz butaságokat, hiszen ismersz. A gyerekeid apja vagyok. A társad, aki betartja az ígéretét.
– Nem is felejted el?
– A nap minden percében emlékeztetem rá magam.
– Nem akarlak elveszíteni.
– Nem is fogsz.
– Ölelj át.
– A tiéd vagyok Maira, most és mindörökké. Ugyanúgy, mint amikor megfogadtam neked a szent ligetben. Nem szegem meg a szavam.
– Ne is, mert az isteneknek esküdtél.
– Nem – rázta meg a fejét a férfi. – Neked esküdtem és magamnak. Ez jóval többet ér, mint néhány nyavalyás, jöttment isten.
– Nem félsz a haragjuktól? – borzongott meg az asszony, és ösztönösen közelebb húzódott a férfihoz.
– Nincsenek istenek, Maira, vagy ha vannak is, nem törődnek velünk. Csak mi vagyunk: az erőnk, a tálentumaink, a szerencsénk, és…
– És? – kapott a szón az asszony, mire a férfi elmosolyodott, és kedvesen megsimogatta az arcát.
– Nem szereted te ezt hallani.
– Most akarom.
– A mágia, Maira. A mágia örök és hatalmas.
– Gyűlölöm.
– Tudom. Ezért nem élek vele. Nem is fogok, hiszen megígértem.
Az asszony sokáig nem felelt, de azért hagyta, hogy a férfi fölé hajoljon, és megcsókolja.
– Aludjunk – mormolta végül.
– Aludjunk – bólintott a férfi, aztán fogta a mankóit, és visszasántikált az ágy másik oldalára.
Colas szánakozva állapította meg, hogy az egyik lába szinte nem is mozdul és a másikat is alig használhatja.
Ő volna a varázsló? Ez a férfi, aki éjnek idején újszülött gyermekük bölcsője felett vall szerelmet az asszonyának, de csak csendesen, halkan, hogy fel ne költse a fiait? A félelmetes Keriak Roún, aki megküzdött az Úrnővel, és legyőzte?