Elinor Welles: Keriak Roún – 1. rész

AZ ERDŐ

Tizenöt éves volt, és nagyon félt. A félelménél csak a becsvágya volt nagyobb. Colas-nak hívták. Egyszerűen csak így: Colas. Nem volt családneve. Apja sem volt, talán soha. Anyja is csak pár évig. Olyan rövid ideig, hogy már maga elé sem tudta idézni. Csak homályosan derengett fel előtte egy fogatlan, gyűrött, szinte vonások nélküli arc. A disznók között hált, amióta az eszét tudta. A hatalmas dögök, a hideg és a bűz mindig ugyanaz volt, csak a hidas változott örökké, meg a gazda, aki korbáccsal adott nyomatékot a szavainak. Utálta a disznókat. Náluk jobban csak a gazdáikat gyűlölte. Hát megszökött. Nem először tette, de ez volt az első alkalom, hogy nem kapták el. Legalábbis eddig.

Colas halkan felnevetett. Egy pillanatra megfeledkezett a fenekét kínzó nyeregről, és a bizonytalanság rémes érzéséről, ami a ló széles, ám imbolygó hátán eltöltötte.

Ezután sem fogják elcsípni. Soha többet. Mert most az egyszer nem a vetésbe menekült, és nem is az erdőbe. Ezúttal a kocsma csípős füsttől, áporodott emberszagtól és odakozmált kolbászoktól sűrű levegője mögé rejtőzve akart láthatatlanná válni. De alighogy besurrant, már nem is akart tovább rejtőzködni. A borpecsétes nagy asztalt tagbaszakadt, gyanús idegenek ülték körül. Derekasan ittak, harsányan röhögtek, és mocskos vicceket meséltek: toboroztak. Nem kérdezték tőle, hány éves, amikor eléjük állt, és kihúzta magát, hogy magasabbnak és idősebbnek látszódjék. Azt sem, hogy kinek a fia. Még kevésbé, hogy honnan jön. Megitatták, megetették, és csak nevették, amikor szégyenkezve bevallotta: életében nem forgatott még kardot. Felcsapott közéjük. Nem kérdezte, kinek az emberei, ki ellen indulnak, és miért harcolnak. Csak az számított, hogy egyszerre szabad ember lett. Szabad és hatalmas, mert egy jókora kard került az oldalára: rozsdaette és kicsorbult ugyan, de kard a javából. Fegyver, ami különbséget tesz ember és paraszt között.

Kedvtelve érintette meg a kard markolatát, és büszke kis vigyor jelent meg az arcán. Elégedett volt, még akkor is, ha félt, fázott és a fáradtságtól majd’ leragadt a szeme. Négy nap és négy éjszaka telt el azóta, hogy fellódították a rosszkedvű herélt hátára. Rettegett a lótól, de nem mutatta, mert nem akarta, hogy kidobják. Négy nap alatt megtanulta, hogyan maradhat nyeregben, de ennél messzebbre nem jutott. Az ülepe sajgott, a háta majd’ beszakadt, és úgy elmacskásodtak a lábai, hogy arra gondolt, talán le sem fog tudni ereszkedni az édes anyaföldre. Nem panaszkodott. Egyszer kérdezte csak meg a mellette poroszkáló lovastól, hogy hová mennek, aztán gyorsan befogta a száját, mielőtt a másik tette volna meg vaskesztyűs kezével.

– Nem mindegy, szarcsimbók? – hangzott a barátságtalan válasz, és Colas gyorsan úgy döntött, hogy tulajdonképpen mindegy.

Azt hitte, ennyivel megússza, de nem volt szerencséje. A férfi a parancsnok mellé rúgatott, és dühösen hátrafelé mutogatott. Colas riadtan állapította meg, hogy éppen felé.

– A kis mocsok kíváncsiskodik. Megmondtam, hogy csak a bajt hozza ránk.

– Ugyan már, csak egy kölyök.

– Egy hülye kölyök. Hasznavehetetlen. A kardja kétszer olyan nehéz, mint ő maga. Ráadásul lovagolni sem tud. Rossz nézni, mit művel a nyeregben.

– Majd belejön.

– Ez? Soha! Vágjuk el a torkát, és hagyjuk itt.

Colas izzadni kezdett, és rémülten pillantott körbe, de a csapat kellős közepén, éjnek idején a rémisztő rengetegben, nyugtalan lova hátán semmi esélye sem lehetett. Ijedten hegyezte a fülét, és kínjában vacogni kezdett, mert a vészjósló beszélgetés folytatódott.

– Nem hagyhatunk áruló nyomokat – rázta meg a fejét a parancsnok, mire Colas egy kissé felengedett.

– Ugyan ki keresne egy ilyen nyamvadt kis férget?

– Valószínűleg senki, de nem kockáztathatunk.

– Jó, akkor majd később. De mindenképpen végezzünk vele.

– Úgy gondolod, hogy túl nagy a szája?

– Az a baj, hogy csak a szája nagy.

– Majd megtanítjuk, hogy be kell fognia.

– Kár a fáradságért.

– Egy lehetőség neki is jár, Sepp. Mindnyájan zöldfülű taknyosok voltunk valaha.

– Ennyire azért nem. Legalábbis én nem.

– Szerintem csak arról van szó, hogy a túl sok rozspálinka kikezdte az emlékezetedet. Beszélni fogok a kölyökkel, és biztos vagyok benne, hogy meg fog érteni. Nyugodtan elteheted a gyíklesődet, legalábbis addig, amíg nem szólok.

– Hibát követsz el.

– Emlékszel még, melyikünk kezébe adta a hetman a buzogányt?

– A tiédbe – felelte vonakodva Sepp.

– Örömmel hallom, hogy vannak dolgok, amiket még nem felejtettél el. A buzogány nálam van. Tehát én vezetem a csapatatot. És én azt mondom, a kölyöknek a haja szála se görbüljön. Egyelőre. Aztán majd meglátjuk. Lehet, hogy egész jól fog teljesíteni.

– Ez?

– Miért ne? Egy ilyen vállalkozás során bárki hasznossá teheti magát. Még egy zöldfülű taknyos is. Különben is, minden kardforgató kézre szükségünk lesz. Végül is, nem akárkivel kell felvennünk a harcot.

– Éppen ez az.

– Ugyan már. Ha elügyetlenkedi a dolgot, sokkal rosszabbul is járhat, mintha szép csendben és kíméletesen elvágnád a torkát. Ez éppen elég büntetés lesz neki.

– Csak nehogy mi is megtapasztaljuk azt a sokkal rosszabbat. És éppen miatta tapasztaljuk meg.

– Nem fogjuk. Sokan vagyunk. Nagyon sokan.

– Túl sokan.

– Elég! Hagyd a fiút. Majd beszélek vele.

– Most!

– Most – felelte kelletlenül a vezér, és hátramaradt, hogy Colas beérhesse. – Én beszélek vele – tette hozzá nyomatékosan, amikor Sepp is visszafogta a lovát.

Sepp morgott valamit az orra alatt, de engedelmeskedett.

– Kicsi és vékonydongájú gyerek vagy – mérte végig szúrós szemmel a vezér, és a pillantása láttán Colasnak bizseregni kezdett a veséje. – Hány éves vagy?

– Tizenkilenc – felelte kiszáradt szájjal Colas, és megpróbált a marcona, bozontos szakállú férfi szemébe nézni, de nem sikerült.

– Azt kérdeztem, valójában mennyi idős vagy. Meg se próbálj becsapni, kölyök.

– Tizenhat leszek… tizenöt múltam.

– Gondoltam. Gyerek vagy. Kis szaros seggű. Ráadásul kíváncsiskodsz.

– Nem, uram, igazán nem.

– Még hazudni sem tudsz. Hallottad, miről beszélgettem az imént Seppel?

– Igen, uram.

– Már nem is hazudsz. Ezt szeretem, kölyök. Lehet, hogy gyorsan tanulsz?

– Igen, uram.

– Mást is tudsz mondani?

– Igen, uram.

A vezér elnevette magát, és hátba vágta Colast, amitől a fiú kis híján a földre bucskázott.

– A végén még kiderül, hogy egészen agyafúrt kis fickó vagy, és mégsem kell elvágnunk a torkodat. Te is így látod, fiú?

– Igen, uram.

– Még mindig meg akarod tudni, hogy hová megyünk?

– Már nem, uram.

– Jó. Ezért elárulom neked, hogy nem virágot szedni. Gondoltad volna?

– Sejtettem, uram.

– Sejtetted. Ez jó. Jól forog a nyelved. Van pénz a tarsolyodban?

– Igen, uram.

– Kitől kaptad?

– Tőled, uram.

– Így van. Ezért aztán legyen elég ennyi. A pénzeddel azt csinálsz, amit akarsz, de cserébe testestől-lelkestől az enyém vagy. És a legfőképpen azt vésd bele abba a fene éles eszedbe, hogy a kardod is az enyém. Világos?

– Igen, uram.

– Akkor most mondd el, mit értettél meg.

– Azt, hogy veled kell harcolnom, uram. Akkor, amikor te mondod, addig, amíg te mondod, és az ellen, aki ellen te mondod.

– Nagyon jó. Meglepően jó. Most már csak a lovaddal kell megbarátkoznod, és nem lesz semmi baj. Feltéve, ha nem kaszabolod össze magad a saját kardoddal.

– Igyekezni fogok, uram.

– Félsz? – kérdezte váratlanul a férfi, és csúnya vigyor jelent meg foghíjas szája szegletében.

Colas egy pillanatig nem is tudta, mit feleljen, aztán gyorsan összeszedte magát.

– Egy kicsit, uram, de le fogom gyűrni.

– Helyes. Tanuld meg, hogy a félelem a legnagyobb ellenséged. Ha legyőzted, soha nem érhet nagyobb baj, mint hogy valaki véletlenül elvágja a torkodat.

A férfi öblös hangon nevetett fel, és olyan hirtelen hagyta faképnél Colast, hogy az csak bámult utána meredt szemmel.

– Megkedvelt.

– Mi? – motyogta értetlenül Colas, és a hang irányába fordult.

– Tetszel neki – folytatta a vörös kancán lovagoló fiú, aki nem sokkal lehetett idősebb Colas-nál.

– Honnan veszed?

– Hogy nem szúrt le azonnal, és hosszan beszélgetett veled. Máskor napok alatt nem hallani tőle ennyit.

Colas nem válaszolt. Még mindig a hideg futkározott a hátán, és arra gondolt, talán mégiscsak jobb lett volna, ha a gazdája megtalálja. Az legfeljebb csak jól kicsipkézte volna a hátát a korbácsával. Bezzeg ezek…!

– Tényleg akarod tudni, hogy hová megyünk? – hajolt egészen közel hozzá a fiú.

Colas nem felelt, csak zavartan pillantott a másikra.

– Tőlem megtudhatod. Véletlenül meghallottam, amikor a vezér Seppel tanakodott.

– Véletlenül?

– Hát nem egészen. Tudod, mindig érdemes nyitva tartani a füledet. Sokszor az életed múlhat rajta. Főleg ezek között.

– Ezek között? Kik ezek?

– Még ezt sem tudod?

– Őszintén szólva…

– Minden istenek nevére, kölyök! Te aztán tényleg nagy bolond vagy. Fogalmad sincs, kikkel indultál és hova?

– Nincs – vont vállat Colas. – Futnom kellett, és beléjük szaladtam.

– Jó helyre kerültél, mondhatom. Ezek itt, vagyis mi mindnyájan az Úrnő emberei vagyunk.

Colas dermedten bámulta a társa napbarnított arcát, és némán ismételte a szót: az Úrnő…

Félelmetes és távoli hatalom ködképe rémlett fel előtte. Valami, ami rosszindulatúan és ijesztően telepedett a vidék népére. Senki sem látta. Senki sem hallotta. De a neve említésére elcsendesedtek az emberek, és a gyerekek riadtan kuporodtak a szüleik háta mögé. Adót fizettek neki. Mindent, amit a föld csak adott. Nem is keveset, és ezen felül még többet: minden évben minden falu egy ifjat és egy szüzet. Őket soha senki sem látta viszont. Csak rebesgették, hogy a távoli palotában, ahol mindent fekete kőből faragtak, a vérüket vették, hogy az Úrnő megfürödhessen benne, és visszanyerje hajdani szépségét, amit elvett tőle valaki… A varázsló, akinek a nevét sem volt szabad kiejteni, de még gondolni sem illett rá, mert az Úrnő fürkészei beleláttak még a gondolatokba is. Mégis mindenki ismerte azt a nevet…

– Keriak Roún – suttogta alig hallhatóan a fiú, miután gondosan körülnézett.

Colas csuklani kezdett, és arra gondolt, biztosan valami rémálom gyötri, mert nem lehet igaz, hogy a rettenetes Úrnő csapatában a rémséges Keriak Roún ellen vonul éppen…

– Biztosan rosszul hallottad – dünnyögte végül reménykedve.

– Biztos lehetsz benne, hogy nem. Az Úrnő őt akarja. Te is tudod, hogy miért. Mindenki tudja.

– Senki sem beszél róla.

– Senki sem akarja idő előtt elveszíteni a fejét.

– Én sem akarom.

– Hidd el, ez nem csak rajtad múlik.

– Keriak Roún nem is létezik. Talán nem is létezett soha.

– Az Úrnő azért elég jól emlékszik rá. A varázsló – a fiú halkan felnevetett – mély nyomokat hagyott benne. Vagyis inkább rajta.

– Legenda.

– Azt beszélik, olyanok, akik bejáratosak a palotába, hogy odabent egyetlen tükör sincs a falakon, és egyetlen valamirevaló fehércselédet sem látni odabent. Csupa varasbéka szolgálja az úrnőt, aki senkinek sem mutatja meg az igazi arcát. Merthogy nincs neki.

– Hogy érted ezt?

– Honnan szalasztottak, szerencsétlen? Még azt sem tudod, hogy a varázsló és a barátai szó szerint lángra lobbantották? Úgy mesélik, kis híján odalett, és csak valami veszett varázslatnak köszönheti, hogy megúszta, bár ami maradt belőle, azt bajosan lehetne embernek nevezni, és még bajosabban nőnek. Pedig azelőtt ugyancsak kívánatos némber hírében állt.

– Honnan veszed?

– Mondtam már, hogy nálam jobb füle senkinek sincs.

– Amit most elmondtál, annak a tizedéért is felkötnének.

– És velem együtt téged is, amiért végighallgattad – vont vállat a fiú. – Ugyan már. Mindenki tudja, hogy így történt. Azt is, hogy az Úrnő remeg a bosszúvágytól. Élve akarja Keriak Roúnt.

– És éppen tőlünk?

– Mi csak egyike vagyunk a számtalan csapatnak.

– Szerintem Keriak Roún már rég elmenekült valahová.

– Az Úrnő elől akkor sem volna menekvése, ha már meghalt volna. Különben is, úgy hírlik, fiatal.

– Kizárt dolog. Egy olyan hatalmas varázsló, mint ő…

– Végül is mindegy. Már halott ember.

– Csak nehogy mi legyünk azok. Mégiscsak varázsló…

– Hamarosan már csak halott varázsló lesz. Mi pedig gazdagok leszünk. Borzasztó gazdagok.

Colas nem válaszolt. Furcsamód nem pezsdítette fel a vérét a pénz, pedig alig néhány nappal ezelőtt akár Abyss legmélyebb poklaiba is leszállt volna érte.

– Lehet – gondolta magában száraz kis nevetés kíséretében – hogy hamarosan inkább Abyss legforróbb mélységeiben szeretnék lenni, mintsem Keriak Roún szeme elé kerülni.

Megrázta a fejét, és igyekezett meggyőzni magát arról, hogy a társa téved. Biztosan rosszul hallott valamit. Bizonyára csak fosztogatni mennek. Egy kis csetepaté, némi zsákmány, bőséges zsold, aztán búcsút mond az egész rosszhírű kompániának. Szerez egy kis földet, épít egy kis házat, keres egy kezes kis lányt, aztán csinál neki gyerekeket, gazdálkodik…

– Egyébként Eddo a nevem – bökte oldalba a fiú, mire Colas mérgesen mordult fel, mert nem szívesen hagyta ott álmai házát, álmai asszonyát és álmai jövőjét. – És azt is tudom – folytatta Eddo – hogy valahol ebben az erdőben rejtőzik.

– Ki?

– Hát Keriak Roún – vigyorodott el Eddo, mire Colas szívesen szájon vágta volna.

Keriak Roún. Megpróbálta összeszedni, mit is tud róla. Nem sokat. Legendabeli figurának tűnt. Hatalmas, ősöreg mágusnak, bizonyára olyan hosszú, gubancos szakállal, hogy akár rá is léphetne. Biztosan fekete bársonyköpenyt és bársonysüveget visel, rémisztő szemöldök alól pislog gonoszul a világba, és bárkit denevérré változtat, aki megzavarja a nyugalmát. Bár lehet, hogy nem is gonosz, hiszen harcra kelt az Úrnővel, és legyőzte. De mi van, ha már nem is él, mert belepusztult a küzdelembe? Az Úrnő hatalmas. Az Úrnő gonosz. Végtelenül gonosz. Ezt még ő is tudta. De ha él is. Miért éppen ebben az erdőben bujkálna? Egyáltalán, miért bujkálna? Hiszen körülvehetné magát Abyss rémisztő szörnyetegeivel.

Colas nem értette ezt az egészet. Egyáltalán, semmit sem értett. Jól ismerte a környéket. Egy kicsit az erdőt is, bár nem túlságosan, mert a rengeteg fenyegetően és sötéten terpeszkedett a falu körül, és éjszakánként furcsa hangok szűrődtek ki a fák közül. Senki sem tudta, mifélék, de mindenki hallotta őket. Szellemek, visszajáró lelkek, szörnyek… mindenki másra gyanakodott, de soha senki sem bizonyosodott meg semmiről. Colas tudta, hogy van egy ház valahol mélyen a fák között, mert egyszer elmerészkedett odáig. Egy ideig leskelődött, de senki sem mozdult sem odabent, sem odakint. Azt is tudta, hogy lakik egy vénséges füvesember is valahol az erdőben. Talán éppen abban a házban, talán valahol máshol egy kis kunyhóban. Ezt nem tudta, de nem is érdekelte különösebben. A javasembert is csak egyszer látta a vásárban, bár tudta, hogy néha azért megfordul ott, és füveket árul, meg betegeket gyógyít. Akkor egyszer ő is vásárolt tőle. Vagyis megpróbált szerelmi varázslatot szerezni, hogy magához köthesse a gazdája nagy farú, kemény húsú lányát, de az öreg csúnyán rámordult, ő meg megijedt és elszaladt. Nem is tudta, hogy öreg-e. Csak annak képzelte, mert rekedt hangon ripakodott rá, és két mankóra támaszkodott. Tulajdonképpen szánalmas alak volt. Az arcát nem is látta, mert árnyékba vonta az egyszerű és durva daróccsuklya. De később, ha visszagondolt a találkozásra, mindig kényelmetlen érzése támadt, mert a javasember pillantására jól emlékezett. Ezüstösen fénylő szempár villant felé a csuklya alól. Olyan, amilyet nem felejt csak el úgy az ember. Nyugtalanító tekintet volt, és olykor, ha álmodott vele, verejtékben úszva ébredt fel. Ilyen szeme lehet a varázslónak is. Keriak Roúnnak…

Colas megnyalta kicserepesedett száját. A nyelvét száraznak és duzzadtnak érezte, mintha tapló volna a szájában. Nem akart Keriak Roún szeme elé kerülni. Nem akarta megtapasztalni, vajon valóban olyan hatalmas erejű mágus-e, mint amilyennek mondják. Nem akart a többiekkel tartani. Meg akart szökni. Gyorsan megérintette a nyakában függő kis vasdarabot, hogy eltávoztassa a gonoszt. Eddo elkapta a mozdulatát, és ő is kibontotta a gallérját.

– Nekem is van – mutatta. – Ez mindig beválik. És az is, ha először a bal csizmádat húzod fel. Persze, van, aki a kutyalábra esküszik, de az fabatkát sem ér.

Colas egyetértése jeléül bólintott, de közben arra gondolt: Keriak Roúnnal szemben akár egy egész gyerekfejnyi vasat is a nyakába lógathatna, és nincs a világon az a cserzett kutyaláb, amelyik megvédhetné, amikor Keriak Roún kántálni kezdi a varázsigéit.

***

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/keriak-roun”] A szerzőről[/button]