[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/ekes-lelkek” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]
3. fejezet – Álomból valóság
Egyfolytában a történteken gondolkodtam. Az ájulásomon, a különös álmon, az abban szereplő alakokon. Azt az átkozott gyűrűt szorongattam, s bár nem akartam tudomásul venni, de egyértelműen annak felhúzása idézte elő rosszul létemet. Csak ültem a kórház folyosóján, valamint várakoztam és reménykedtem, hogy Alexander bácsi végre kijön az orvostól.
Aztán meghallottam a hangját, a gyűrűt eltettem, a táskámba ragadtam, és zsebre dugott kézzel türelmetlenkedtem végig az ajtóban lezajló hosszas, kötelező formalitást.
– Köszönjük, doktor úr! – szajkózta a nagybátyám, mintha az előző öt, hat „Köszönjük” veszített volna jelentéstartalmából. – Mehetünk, Nicole! Minden rendben van nálad. Az orvos szerint, a hirtelen érkező meleg front okozhatott ilyen rosszul létet, de hála az égnek semmi komolyabbról nincs szó.
– Remek! Ezt én is így gondoltam, de neked nem elég, ha azt mondom, jól érzem magam – hangom dühösebb lett, mint amilyenre terveztem.
Alexander bácsi semmit sem szólt, csak nézett maga elé, s gondolom időbe telt, míg teljesen elfojtotta magában a kicsit sem finom stílusomra irányuló reagálását. Ahogy felé pillantottam, most is, mint napjában ezerszer, megbántam a duzzogásomat és nyersességemet. Ő egyáltalán nem ezt érdemelte tőlem.
– Ne haragudj – rámosolyogtam, majd hozzá bújtam. – Most szépen haza megyünk, én egy kicsit lepihenek, aztán meg Katrinnal tartok a belvárosba… sétálni!
Mély sóhaj után, szemöldökét felhúzva szaladt neki válaszának.
– Pihenned kellene egész nap – figyelmeztetett komoly hangon. – Még csak most lépünk ki a kórház kapuján, s te már rögtön a Katrinnal való lófrálásra gondolsz.
– Szükségem van a sétára és a friss levegőre!
Alexander bácsi jóízűen felnevetett. Abból, ahogy rám sandított, rögtön megértettem, hogy hatalmas hülyeséget mondtam érvelés gyanánt.
– Drága, Nicole! – kezdte édesded hangon. – Úgy gondolom a belváros nem igazán a legjobb hely arra, hogy két fiatal teremtés igazán friss levegőhöz jusson. Akkor inkább hívd át magunkhoz Katrin-t, megkapjátok tőlem a kocsit, s lemehettek a hétvégi házunkhoz.
– Na, persze! Kocsikázzunk el a világ végére, ahol az az erdő van, s azon kívül meg semmi – dohogtam magamban. – Ne csináld ezt, légyszi… kérlek, hadd menjünk be a belvárosba. Most nyílt egy új kávézó, azt mondják, isteni ott a forró csokoládé! Kérlek! Kérlek!
Alexander bácsi megadóan bólintott, bár nem tetszését egész úton továbbra is hangoztatta. Délre járhatott, mikor haza értünk. Készítettem néhány meleg szendvicset, amitől a nagybátyám máskor rosszul tudott volna lenni, de az éhsége most őt is meggyőzte. Nem igazán akadt más választása, hisz a bejárónőnket még reggel haza küldte, mivel eredetileg étterembe készültünk. Fölösleges lett volna Grace-nek munkába állnia és a konyhában fáradoznia. Ennek fényében valóban meg kellet elégedjen az én tudományommal. Újságot olvasott, mikor a sütőből kiszedtem a kenyérszeleteket. A megolvadt sajt illata, azért őt is elcsábította.
– Ez nagyon finom- szippantott bele a szendvicsből áradó gőzbe, majd rám nézett. – Tudtam, hogy van rajtad valami furcsa. Mióta hazaértünk ezen töprengek, de csak most jöttem rá. Hol van a nyakláncod?
Erre a kérdésre felkaptam a fejem. Alexander bácsival utoljára a vonaton beszélgettünk a gyűrűről . Ez is a múlthoz tartozott, ezért soha többé nem kérdezett róla. Csak annyit látott, hogy kicsi korom óta viselem. De most leplezetlen izgatottsággal érdeklődött felőle. Megköszörültem a torkom mielőtt válaszoltam, és közben tálcára szedtem a készre sült szendvicseket. Hazudni készültem, ezért kerültem a tekintetét.
– Kiszakadt véletlenül a nyakamból, mikor összeestem – hazudtam. Szokásomhoz híven bele is pirultam. – Amúgy itt van a zsebemben, csak kell egy új bőrcsík.
Szó nélkül hallgatta magyarázatomat, de végig éreztem vizslató tekintetét az arcomon.
– Na, kész is! – azzal elé toltam a tányérját, mellé pedig a szószos üvegeket.
Csöndben kezdtünk hozzá a falatozáshoz, és én rekordsebesség alatt benyomtam a szeleteket, csakhogy mihamarabb menekülhessek a zugomba. Még egyet kortyoltam a teámból, félve Alexander bácsira pillantottam, majd villámgyorsan elsuhantam mellette.
– Megyek készülődni!
– Jó – szólt utánam elgondolkodva.
Ahogy felértem az emeletre fellélegeztem. Előhúztam a gyűrűt a nadrágom zsebéből és a pipere asztalomra tettem. Első dolgom az volt, hogy Katrint felhívjam és egyeztessek vele. Barátnőm hangját hallva kezdtem jobb kedvre derülni. Délután háromra beszéltük meg a találkát az említett török kávézóba. Belenéztem a tükörbe, és megállapítottam, hogy elkeserítő látványt nyújtok. Fürtjeim alaposan összecsimbókosodtak, attól, ahogy eláztam. Bőröm halvány, arcom nyúzott volt. Utáltam hajat mosni, de akkor nagyon úgy tűnt, hogy erőt kell magamon vennem, ha emberek közé szeretnék menni.
Gyorsan megengedtem egy kád vizet, amelyben végig nyúltam, s egy félórát szántam arra, hogy meditálva megtisztuljak és felfrissüljek. Ahogy lehunytam szemeimet, igyekeztem felidézni az ájuláskor látottakat. Megpróbáltam emlékezni a fekete ruhásokra. Magam előtt akartam látni az arcukat. Teljesen ellazultam a kényeztető fürdőtől, testem kívánságának engedve, ernyedten a víz alá merültem. Szívem lelassult lüktetésének hangját csak néha törte meg az aláhulló vízcseppek robaja. Szokásom szerint nem zártam el teljesen a csapot. Egy vállig érő, barna hajú fiúra emlékeztem, akinek az arca árnytól fedett és mélabús volt. Aztán következett az a keskeny arcú, fehér bőrű lány, aki fekete köpenyébe és hajába burkolózva olyan volt akárcsak egy holló. És végül a kisfiús képű, égkék szemű fiú, aki lehúzta az ujjamról a fehér kígyótól kapott gyűrűt. Itt abba is maradtak az emlékképek, bár tudtam, hogy volt még ott valaki.
Ösztönösen a nyakamhoz nyúltam, hogy megérinthessem a gyűrűt, de csak akkor jutott eszembe, hogy még nem tettem vissza. Haladéktalanul magamon akartam tudni. Kiemelkedtem a vízből, testem pirultan engedte ki magából a forró gőzt. Magamra vettem fürdőköpenyemet, a hajamat kendőbe tekerve léptem be a szobába. Az íróasztalom fiókjában matatva találtam egy barna bőrnyakláncot, amelyet még a tavalyi őszi fesztiválon vásároltam, de annak értéktelen vasmedálját hanyagul lehúztam és a kukába dobtam. A gyűrűt viszont újra a nyakamba akasztottam. Teljesen más volt a közérzetem is, mikor viseltem.
Gesztenyebarna hajamat kifésültem és körkefével alakítva átszárítottam. Mindig csalódást okozott, ahogy vizesen a hátam közepéig ért, majd a száradástól göndörödve összekapódott, s végül már csak a vállamat súrolta sűrű lobboncom. Mivel a belvárosba készültem, úgy döntöttem adok a megjelenésre. Ezért alaposan befeketítettem a szempilláimat. Ettől hangsúlyosabb lett barnán ragyogó tekintetem. És ennyi! Az ajkaimra, arcomra soha nem kentem semmit. Azokkal meg voltam elégedve. Alexander bácsi mindig hangoztatta, hogy finom vonásaim, nemesi fehér bőröm, lágyan ívelt, telt ajkaim az anyám öröksége. Ezen felül, minden, ami barna rajtam- szemem, hajam, s furcsamód az a sok anyajegy is- apám paraszti véréből származik. Én bámultam a tükörbe, de egy pillanatra őket láttam visszanézni belőle. Fejemet megrázva parancsoltam haza gondolataimat az emlékekből. Folytattam a készülődést.
Egyik agyonmosott farmeremet rántottam fel, s a kedvenc zöld csíkos pólómba bújtam. Az őszi este hűvösségére való tekintettel magamhoz vettem még egy zakót, és úgy indultam neki a késő délutáni kávézásnak.
– Hol voltál már?- kérdezte Katrin felháborodottan, ahogy a kávézó bejáratánál topogott. – Ugye te sem gondoltad komolyan, hogy egyedül fogok bemenni, és magányosan fogok ott üldögélni? Ez egyáltalán nem menő!
– Pedig bemehettél volna, hogy ne csak a pultnál kapjunk helyet. Dugóba keveredtem, bocsi! – mondtam fújtatva, mert csak ötszáz méterrel messzebb tudtam parkolni, s onnan siettem, hogy ne késsek annyit.
– Ja, amúgy hogy vagy? – kérdezte bűbájos zavarral az arcán, amelyet az illendő tudakolózás elmulasztásának érzete keltett benne.
– Jól! Köszi, de most már menjünk!
Látszott, hogy új helyről van szó. Egyetemisták és hozzánk hasonló diákok tömege volt bent. Találtunk egy üres asztalt a sarokban, ami nem nyerte el annyira a tetszésünket, mert mi csakis az utcafrontra néző ablakok mellett szerettünk üldögélni, de hát ebben a helyzetben ez is megtette.
– Képzeld! Mark megkérdezte ma tőlem, hogy nincs-e kedvem a hétvégi bulijára elmenni.
– Nahát, Katrin! –örvendeztem. – Ez nagyon jó hír. Gondolom elfogadtad a meghívást– kacsintottam csalfán, és pont akkor hozta ki a pincér a kávénkat. – Köszönjük!
Katrin szótlanul bólintott, közben úgy várta a pincér távozását, mintha valamiféle államtitokról beszélnénk, amit senkinek sem szabad hallania. Csak remélni tudtam, hogy ő és Mark végre összejönnek. Bizony, Katrin barátnőm részéről ez volt az a plátói szerelem, amely immáron hat éve tartott, Mark pedig biztosan tudta, de eddig még nem tett semmit. Katrin ezért menekült bele a Gerard féle kapcsolatba, amit én mindig is rossz szemmel néztem. Az igaz, hogy Mark nem valami bátor fiú, és úgy tűnt egy örökkévalóságnak kell eltelnie mire meg meri szólítani Katrint. De az is igaz, hogy Katrin soha nem biztatta. Sőt! Azzal, hogy egyetemista fiú oldalán illegett, billegett néhány sulis rendezvényen, még bizonytalanabbá tette. Most mégis volt rá esély, hogy valami változik.
– Amúgy még arra kért, hogy adjam át neked is a meghívást, és hogy gyógyulást kíván, s ha nem vennéd… – elhallgatott, amit én nagyon furcsálltam, s csodálkozva néztem rá, ahogy arcát félig eltakarja előlem, s úgy folytatja,-… szóval, ha nem vennéd tolakodásnak, akkor a héten szívesen meglátogatna.
Csöndben visszahelyeztem csészémet a tálcára, s a kávézó hatalmas zajában igyekeztem minél világosabban felfogni és megérteni barátnőm félelmét, szorongását és fájdalmát. Lassan emelte rám hatalmas kék szemét és úgy mondta ki azt, amire én még gondolni sem mertem.
– Marknak te tetszel, Nicole.
– Ostobaság!
– Nem! Ez az igazság – mondta elcsukló hangon. – Tudod, hogy figyelem őt, hogy lesem minden mozdulatát, amit felém, felénk tesz, és ő neked igyekszik imponálni… és lehet, hogy te ezt még eddig nem vetted észre, amit én persze kétlek…
Utolsó szava, annyira célzott és sértően gúnyos volt, hogy nem hagyhattam szó nélkül.
– Ugye nem azt akarod mondani, hogy amíg én téged biztatgatlak, ösztökéllek a Markkal való kapcsolat kezdeményezésére, addig a hátad mögött kokettálok vele?
Nem felelt, csak bámult rám olyan vádló arccal, amelyről szinte le lehetett olvasni, hogy az tudná a leginkább megnyugtatni, hogy az árulást, amit rólam feltételez, azt én sajnálkozva beismerném, hiszen csak akkor lenne igazán oka felháborodni, összetörni és mélységesen szenvedni. Márpedig én nem voltam hajlandó neki ezt a szívességet megtenni, nem akartam összeveszni vele. Még ha igaz is, hogy Mark rám vetett szemet helyette, akkor is könnyebben megélhető kínt fog a segítségemmel, egy barát segítségével kiheverni… feltéve, ha engedi. Rossz volt bele gondolni, hogy mi járhat a fejében.
– Katrin! Mark közeledését irányomba csak te vetted észre, én nem – mondtam szájbarágó tagoltsággal. – Szerintem amúgy tévedsz…
– Nem tévedek.
– Jó, akkor nem tévedsz, de ez akkor sem változtat a tényen, hogy köztem és Mark között semmi sincs, s abban az egyben biztos lehetsz, hogy nem is lesz…
– Miért? – vágott újra félbe, s kezdett a hangja hisztissé válni. – Én nem akarok a boldogságotok útjába állni, és nem akarom, hogy miattam titkolózzatok vagy bujkáljatok…
– Mondd! Te megőrültél?
– Nem! – úgy kiáltotta, hogy a közelünkben ülők mind felénk fordultak. – De lehet, hogy beleőrülök…
Sírva fakadt és elrohant az asztaltól. Láttam, ahogy a női mosdó felé veszi az irányt, arcát tenyereibe temetve. Teljesen ledöbbentem. Úgy ültem ott, mint akit leforráztak. Nem akartam elhinni, hogy a hosszú évek óta tartó barátságunknak egy ilyen ostobaság vessen majd véget. Csak ültem és vártam. Ismertem már annyira Katrint, hogy tudjam, míg teljes zavartalansággal, egy fülkében kuporogva ki nem bömböli magát, addig ember nincs, aki a közelébe férkőzzön. Adtam még neki negyed órát a sírásra, kitámolygásra, sminkigazításra és a dolgok tisztázására önmagával.
Bár nem éreztem magamat hibásnak, mégis szégyelltem a történteket. Főleg a kávézóban rendezett jelenet miatt pironkodtam egy rakás vadidegen előtt. Kotorászni kezdtem a táskámban, mert nem tudtam jobbat kitalálni annak érdekében, hogy elkerüljek mindenféle szemkontaktust a környezetemmel. Aztán szerencsétlenségemre addig matattam, míg a mobiltelefonomat véletlenül kisodortam a retikülből. Esküszöm, bordóra váltott a színem, amikor hirtelen átvillant az agyamon, hogy az majd darabokra fog széthullani a padlón, s akkor nálam szánalmasabb látványt nem nyújthat senki szerte egész Párizsban…
Utána nyúltam, de már nem sikerült elkapnom. Szerencsére nem hullott darabjaira.
Fellélegezve hajoltam le érte, és abban a pillanatban, ott az asztal alatt, farkasszemet néztem egy oly ismerősen ható szempárral. Villámgyorsan kiegyenesedtem, ő lassabban emelkedett fel hozzám. Katrin helyén ült, s kedvesen rám mosolygott. Megbénított a jelenléte. Néztem az arcát és egyre ismerősebb lett. Szőke haj, kék szemek, kisfiús mosoly. Őt láttam, mikor elájultam. Ő volt az, aki lehúzta a gyűrűt az ujjamról! Ugyanaz az ember, csak az öltözéke más. Egyszerű szürke trikót viselt, szürke farmerral. Belefeledkeztem a gondolataimba, csak akkor voltam képes újra rá nézni, mikor megtörte kettőnk csöndjét.
– Szia, Nicole! Raul vagyok és beszélnünk kell – nyújtotta felém a kezét barátságosan.
– Honnan tudod a nevem? – kérdeztem zavarba esetten.
Úgy tűnhettem, mint aki begolyózott, de egyszerűen muszáj volt a tudtára adnom, hogy én már láttam őt.
– Tudom, hogy ma már találkoztunk, hisz ott voltál te is a terráriumban, de honnan tudod a nevem? Az osztálytársaimtól?
– Igen, tőlük.
Nyugtatóan hatottak rám a szavai. Mégsem őrültem meg, rögvest erre gondoltam. Hirtelen még ketten csatlakoztak az asztalunkhoz. Ahogy rájuk pillantottam, nem volt nehéz ezek után kikövetkeztetnem, hogy kik a váratlan székbitorlók. A fekete hajú lány, és a tépett hajú manus, szintén a terráriumból.
– Hello! – üdvözöltem őket először teljesen természetesen, aztán agyament módjára nevetgélni kezdtem, mert nem tudtam mit kezdeni a rám szegeződő tekintetükkel. – Ti is ott voltatok ma a vadasparkban, mikor összeestem. Kösz, hogy próbáltatok segíteni… de utána nagyon hamar eltűntetek… és… és nem is tudom… én korábban még sosem találkoztam veletek. Vagy tévednék? Ismeretlennek tűntök… pedig elég feltűnőek vagytok azokban a fekete göncökben – nyeltem egy nagyot, s úgy éreztem menten a föld alá süllyedek ennyi sületlenség összehordása után.
Nem feleltek, kitartóan néztek rám. Aztán igyekeztem teljes higgadtsággal feltenni azt a kérdést, ami velük kapcsolatban egész nap bennem motoszkált.
– Csak én láttalak titeket?
A szőke fiú elégedetten elmosolyodott, míg a lány megvetően mért végig, aztán kicsit sem kedves hangon felelt a kérdésemre.
– Igen. Ezért is kell beszélnünk veled…
– Várj! – vágtam közbe ijedten. – Akkor a kávézóban ülő többi ember sem lát most titeket?
Kérdésemre a két fiú felnevetett, s a tépett hajú odafordult a mögöttünk ülő lányokhoz.
– Sziasztok! – köszönt rájuk hangosan, mire azok felénk fordultak felvidult arccal. – Jacqueline, tudnál nekem adni egy papír-fecnit meg egy tollat?
– Szia, Mitch! – bólintott a megszólított festett-vörös csaj, csillogó szemekkel. – Tessék, itt vannak.
És már nyújtotta is készségesen a kért dolgokat.
– Egyébként Mitch vagyok – biccentett felém. Orra hegyes volt, s ha a haját teljesen oldalra simította előtűnt a végtelenségig magas homloka.
– A nevem Írisz – mutatkozott be közömbösen a mellettem ülő lány. – De most már éppen itt az ideje, hogy a lényegre térjünk…
Mondatát félbeszakította, amikor látta, hogy Mitch az orrom alá dugja a papírlapot, majd némán int a fejével, hogy olvassam. Ahogy olvasni kezdtem, egyre szaporábban vert a szívem. Addigra már felfogtam és valahogy éreztem is a bensőmben, hogy ezzel az egész szituációval valami nincs rendben.
-„BESZÉLNÜNK KELL VELED, NICOLE.
HA SZERETNÉD MEGTUDNI, HOGY MIRE SZOLGÁL VALÓJÁBAN AZ A GYŰRŰ A NYAKADBAN, AKKOR GYERE UTÁNUNK”
Nehezemre esett kérdezni, ahogy töretlenül figyeltek. Éreztem, hogy van még valaki a kávézóban, aki tekintetét az asztalunkra szegezi. Tekintetemmel fokozatosan jártam be a helyiséget, és végül rátaláltam. A bárpultnál ült. Csak egy pillanat lehetett, míg tekintetünk találkozott. Úgy tűnt számomra, mintha zölden égtek volna a szemei, ahogy hirtelen visszahúzódott árnyékolt rejtekébe. Mire észhez kaptam Raul, Mitch és Írisz már az ajtónál jártak. Kockázatát fel nem mérve vettem azonnal a táskámat, s követtem őket ki a kávézóból.