Egyszer volt, hol nem volt, bár itt ugyan nem volt, de ott, a messzi-messzi világban élt egyszer egy öreg király. A Messzi-Messzi Világ királya olyan hatalmas uradalommal bírt, hogy időnként maga sem tudta, honnan is kezdődik, és merre végződik.
No de, hiába az óriási birodalom és a szertelen gazdagság, a király szívében súlyos bánat sorlott: egyazon napon, mikor szeretett leányát elvesztette, kihunyt uradalmában az igazmondás lángja. S miként az őszinteség nem portéka, nem árulják vásárban, imigyen a Messzi-Messzi Világ királya sem tudta, miként szerezhetné vissza.
Az idő kíméletlenül sodorta magával az éveket, a királyt pedig eközben rendre csak a bú emésztette. Ezer és ezer szolga, tanácsnok és mindenféle népek lesték minden nap óhaját, álnok hízelkedésük azonban mint száraz szalmabálának a parázsvetés. Idő kérdése volt csupán, hogy lángra kapjanak a hamis szavak.
Egy napon aztán a Messzi-Messzi Világ királyának tudomására jutott, hogy a távoli, varázslatos vidéken él az Igazszóló, aki a legigazabb igazságot mondja akkor is, ha fáj. Gondolt hát egyet a király, és hívatta leghűbb inasát, Samut, kit sosemvolt fia helyett is fiaként szeretett.
Samuról úgy hírlett az udvarban, hogy deli ifjonc korában a Távoli Varázsvidéknek határán is túlkódorgott. S hogy miként is esett a dolog igazándiból, senki emberfia nem tudhatta őrajta kívül, csak látták aztán mikor hazatért, hogy a hangjának egyszeriben lába kélt. Azóta is néma volt szegény.
– No hát, Samu fiam – szólt az inasához a Messzi-Messzi Világ királya –, megelégeltem én már az udvari álságot. Őszinte szavakra vágyom, mert a Jóisten a tanúm, én bizony belehalok a hiányába. Tetőled hiába is kérném, Samu fiam, de a Távoli Varázsvidéken él az Igazszóló, ki nem rest őszinte lenni, akkor sem, ha fáj, s az igazság a szívedet perzseli. Eredj hát óhajomra, és hozd el őt a palotámba.
Azzal a Messzi-Messzi Világ királya egy térképet adott át Samunak.
Amaz megnézte, majd bólintott.
– Jó fiú vagy, Samu. A térkép majd mutatja neked az utat. Menj hát, és keresd meg a kastélyt a Távoli Varázsvidéken. El nem tévesztheted, mert a kastély biz’ nem kisebb, mint a fele birodalmam, hét tornya a felhők felett ér csak véget. Az igazszólót a hetedik torony hetedik emeletének hetedik szobájában találod, bizonyosan ráismersz majd. Vigyázz utadon, mert a Távoli Varázsvidék telis-tele van ádáz lényekkel!
Samu kissé félszegen ugyan, de ismét bólintott, majd zsebébe gyűrte a papírost, és nyomban útnak is eredt.
Már eltelt három nap és három éjjel, de az inaslegény csak bandukolt, bandukolt tovább rendületlen, míg el nem érte a Messzi-Messzi Világ határát. Odaérvén még a szíve is elfelejtett dobbanni. Samu azonban sosemvolt apja helyett is apjaként szerette a királyt, bármit véghez vitt volna érte, így hát összeszedte minden bátorságát, és belépett a Távoli Varázsvidék delejes birodalmába.
Alighogy nekiindult, egy reszelős hang kétségbeesett jajongása ütötte meg fülét:
– Jaj, a kalapom! A kalapom!
Samu ijedelmében akkorát ugrott, mint egy jóféle bakkecske. Ahogy így felreppent a levegőbe, a szél éppen az ölébe sodorta a fekete kalapot. Egy sötét slafrokba bújt banyaszerű öregasszony szaladt felé. Hosszú köntöse csak úgy lobogott utána, haja kócos volt, bőre ráncos, kezében seprű lógott. Samura vigyorgott.
– Ó! – kiáltott fel Samu, merthogy az öregasszony neki rohant, és roppant vékony karjával szorosan átölelte.
Hát uramfia, hogy meglepődött a néma inaslegény! Nem is tudta hirtelenjébe’, hogy min ámult el jobban: a szívélyes fogadtatáson, vagy azon, hogy egy pillantásra megszólalt.
– Bocsásson meg ennek a neszes öregasszonynak, fiatalúr! Én már csak amolyan bolondos némber vagyok! – mentegette magát a banya, azzal nyomban el is vette Samutól a kalapját, és a fejére biggyesztette. – Az a fránya szél a semmiből bukkant elő. Köszönöm, fiatalúr, hogy elkapta nekem ezt a komisz jószágot.
A banya végigmérte az inaslegényt, majd így szólott:
– Mifelénk biz’ igen ritka az ilyen idomos legény. Mi járatban van errefelé?
Samu előkapta a térképet, rajta a héttornyú kastéllyal.
– Ej, hát csak nem az Igazszólót keresi, fiatalúr?
Samu bólintott.
– No, jó fele megyen, haladjon csak tovább bátran! Nem messze innen kezdődik majd az erdő, de ne is törődjön vele, menjen csak tovább azon is. Amikor aztán kiért belőle, egy folyó szeli majd ketté az útját. Vágjon át a folyón, és a dombon túl már ott is lesz a kastély. A Jóisten szent szava áldja meg!
A néma inaslegény zsebre tette a térképet, egy biccentéssel megköszönte az útbaigazítást, majd haladt tovább, hogy mielőbb meglelje királya számára a varázslatos Igazszólót.
Mentében még az a gondolat is belefészkelte magát a fejébe, hogy bizonyosan egy bűvös szélboszorkánnyal találkozott az imént, aki egy szemvillantásnyi időre hangot varázsolt a torkába. A szélboszorkány nem ritkaság errefelé.
Mire itt tartott a gondolataiban, már a sűrű erdő közepének legközepén járt. Ahogy az égbe nyúló fák között lépdelt, egyszer csak megtorpant. Ijesztő nyöszörgés ütötte meg a fülét, akárha egy fába szorult féreg jajveszékelt volna.
A különös hang nem máshonnan jött, mint két kapálódzó láb felől, amik az ég felé álltak, és szüntelen rúgkapáltak a levegőben. Samu képtelen volt emberelni magát, és akkorát kacagott, hogy bizonyára a sárba szorult apró emberke is vele kacagott volna, ha nem lett volna tele a szája salámmal.
Samu közelebb lépett, megragadta a kisembert a bokájánál fogva, és egy gyors mozdulattal ki akarta rántani a sárból. Az ugyan meg sem moccant, a néma inaslegény azonban csizmaszárig merült a lucsokban. Gyorsan kiugrott hát bocskorából, és törni kezdte a fejét erősen, hogy miként segíthetne a bajba jutott kisemberen.
Szemes legény lévén végül kiókumálta a dolgot. Felmászott a közeli fára, térdét beakasztotta a legalsó ágba, majd nagy üggyel-bajjal kihúzta a kisembert a sárból, s maga is leugrott a fáról.
– Az a fránya fődmozgás! A radai rossebje, a semmibűl gyütt! – magyarázta neki a kisember, miközben az arcát törülgette. – Nem kapaszkodtam eléggé odafünn, oszt leestem a fa tetejirül, egyenesen fejjel beli a tocsogóba.
A kisember abbahagyta a beszédet, majd szemügyre vette a rátermett inaslegényt. Így szólott:
– Innye, milyen faragatlan egy tulok vagyok! Hát mén meg sem köszöntem, hogy a segítségemre sietett. Köszönöm hát, barátom!
– Ó! – nyögte Samu nevetve, amikor a kisember megmarkolta a kezét, és olyan erővel rázta hálája jeléül, hogy mindenik irányba híg sár fröcsögött. Hát uramfia, jól meglepődött ismét a néma inaslegény! A szívélyes fogadtatáson is, no meg azon is, hogy egy pillantásra megszólalt.
– Há’ csak nem az Igazszólóhoz igyekszik, barátom?
Samu bólintott.
– Jó’ van, jó irányba megyen! Nem messzi innen van a folyó, oszt ha azon átjutott, már csak egy domb van hátra, azon túl már ottan lösz a kastély. A Jóisten szent szava ággya meg magát, barátom!
A néma inaslegény egy biccentéssel megköszönte az útbaigazítást, majd haladt tovább, hogy mielőbb meglelje királya számára a varázslatos Igazszólót.
Mentében még az a gondolat is belefészkelte magát a fejébe, hogy bizonyosan egy bűvös földtörpével találkozott az imént, aki egy szemvillantásnyi időre hangot varázsolt a torkába. A földtörpe nem ritkaság errefelé.
Mire itt tartott a gondolataiban, már el is érte a folyót.
A víz hideg volt ugyan, mint a rettenet, de Samu egy pillanatra sem torpant meg. Hát, éppen ahogy átszelte volna a folyót, a sodrással szemben a sziklába akadva egy csodaszép ruhát vett észre. De nem akármilyen ancug volt az, hanem egy selyemkelméből készült, ezüstszállal hímzett, igencsak tündökletes darab.
A túlparton egy aranyhajú lányka pityergett bánatosan, könnyei esőként peregtek alá. Az elveszett ruháját siratta. Ezt látván Samunak megesett rajta a szíve. Elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, biz’ ő visszaszerzi a szomorú lánykának a csodaszép ruhát.
Megindult hát az árral szemben. A folyó azonban váratlan fölháborodott, s a zajgó víz mindjárt maga alá is temette az inaslegényt. Gyorsan előbukkant ugyan, de éppen csak egy falásnyi levegőt tudott nyelni, máris újra felé csapott a sodrás ostora.
El is merült nyomban.
A hullámok ónsúlyként nehezedtek rá, s kiszorították testéből az utolsó leheletet is.
No, gondolta Samu, ez már a vég.
Hagyta is volna, hadd vigye a háborgó folyó, s vele együtt hömpölyögjön el minden nyűgje-baja is, mikor egyszeriben megviláglott: ha már eddig eljutott, ő bizony nem adja meg magát igazi küzdelem nélkül!
Minden erejével nekiiramodva fellökte magát, a hullámok azonban ismét az arcába csaptak.
Végül csak kiokoskodta a megoldást! Átellenben kezdett úszni, majd a másik part irányába keresztbe’, majd megint erre, aztán megint arra, meg-megtörő zegzugos vonalban, mint a sávolykötés, mígnem el nem érte a díszes holmit. Akkor aztán erősen rámarkolt, majd általmenőben kievickélt a partra.
Ahogy a leány észrevette őt, szaladt hozzá nyomban, átölelte, mintha az életéért hálálkodna, s örömében háromszor körbetáncolta.
Samu némán kapkodta a fejét ide-oda.
– Ó! – mondta végül, mert igencsak beleszédült. Hát uramfia, a néma inaslegény már meg sem lepődött: sem a szívélyes fogadtatáson, sem azon, hogy egy pillantásra megszólalt.
A leányka megállt előtte, és megszemlélte magának az átázva is igen csinos inaslegényt.
– Az a fránya hullám! Jaj nekem, a semmiből bukkant elő miközben az ünneplőmet mostam a folyóban, és nyomban el is ragadta a kis ruhámat. Köszönöm, hogy visszaszerezted nekem, hős lovagom.
Azzal bájosan pukedlizett Samunak, akinek bár sok szava nem volt, de még az is elakadt. Még hogy hős? Még hogy lovag?
– Csak nem az Igazszólóhoz igyekszel éppen?
Samu bólintott.
– Már nagyon közel jársz, hős lovagom. A dombon túl már ott lesz a kastély. A Jóisten szent szava áldjon meg!
A néma inaslegény egy biccentéssel megköszönte az útbaigazítást, majd haladt tovább, hogy mielőbb meglelje királya számára a varázslatos Igazszólót.
Mentében még az a gondolat is belefészkelte magát a fejébe, hogy bizonyosan egy bűvös víztündérrel találkozott az imént, aki egy szemvillantásnyi időre hangot varázsolt a torkába. A víztündér nem ritkaság errefelé.
Mire itt tartott a gondolataiban, már meg is érkezett, és elé tárult a héttornyú kastély roppant magassága. A tornyok csúcsa a felhőkbe veszett.
Mikor felocsúdott Samu a látványból, nekiveselkedett, hogy felkeresse a kastély hetedik tornyát. Mintha a Távoli Varázsvidék másik túlfelében lett volna! Csatakos ruhában, mezítelen lábbal, átázva, átfázva ért a hetedik torony kapujához, s mire elérte a hetedik emelet hetedik szobáját már úgy reszketett, mint a nyárfalevél.
Az ajtó kitárult előtte, és melegség áradt felé.
– Hát te, ki fia-borja vagy?
Samu elképedt ámulatában, mert a hetedik torony hetedik emeletének hetedik szobájában nem mást, mint a Messzi-Messzi Világ királyának csodaszép leányát találta.
A királykisasszony azóta élt ott, hogy a Messzi-Messzi Világ királya megelégelte leánya igazmondó nyelvét, s hirtelen feltámadó haragja elől a királykisasszony sebtében távozni kényszerült a palotából. Gyermekkori jóbarátja, Samu ezalatt a Távoli Varázsvidéknek határán túl csámborgott, s mire visszatért a palotába, a királykisasszonynak már csak hűlt helyét lelte. S mikor meg akarta tudakolni, hogyan és miként történt a dolog, addigra már egy hang nem sok, annyi sem jött ki a torkán.
– No, mi történt? Egyszeriben lába kélt a hangodnak? – kacagott fel az Igazszóló. Amint nevetett, apró lángnyelvek gyúltak a szembogarában.
Samut csontjáig átjárta a melegség, s ahogy viszont láthatta a királykisasszonyt, torkában is nyomban meglelték magukat a hangok.
– De bizony! Sok-sok évvel ezelőtt veled együtt a hangomnak is lába kélt. Most azonban olybá tetszik, hogy épp ebben a minutumban talált visszatérni énhozzám. Én vagyok az, Igazszóló Királykisasszony, Samu.
– Nahát, csakugyan! Szépen megemberesedtél. – Azzal széles mosollyal beinvitálta a már cseppet sem néma inaslegényt a szobába. – Áruld hát el nekem, mi járatban vagy errefelé?
Samu egyenest válaszolt:
– Királyunknak szüksége van varázslatos igazmondásodra, Igazszóló Királykisasszony.
A királykisasszony a kandallóhoz lépett, és rátett egy öles hasábfát a tűzre. Majd így szólott:
– Még hogy varázslatos igazmondás!? Ej hát, az igazmondás szemernyit sem varázslat! Mint ahogyan a hála, a vidámság és a kedvesség sem. Nem kellenek hozzá bűvös lények. Ezek éppoly’ természetesek az embernek, mint levegőnek a szél, földnek a rengés, víznek a hullám vagy tűznek a melegség. Atyám azonban nem állhatta, hogy a legigazabb igazság gyakorta fáj. Pedig nem csak annak ám, ki hallja, hanem gyakorta annak is, aki mondja.
– A király már nem bánja, ha megperzselik szívét az őszinte szavak, Igazszóló Királykisasszony. Jómagam pedig sosem bántam.
– No, ha nem bánja, akkor már nekem sincs okom tovább távol maradni. Visszatérek veled a Messzi-Messzi Világba. De elébb erre válaszolj még nekem, Samu! – somolygott a királykisasszony.
Az inaslegény tudta, hogy most jól kell felelnie, mert ezen áll vagy bukik a sorsa.
– Ha nem kívánnék veled tartani atyám palotájába, s újfent el kényszerülnénk válni egymástól, megint lába kélne-e a hangodnak?
Hát bizony, ezt már Samu sem bírta ki kuncogás nélkül. A királykisasszonyhoz lépett, és azon nyomban megcsókolta. Azért persze a feleletet sem somfordálta el.
– Azt én már nem engedném, királykisasszonyom! Ha maradni vágynál, én maradnék veled, s a hangomnak sem kéne vándorútra kelnie soha többé.
Tetszett a felelet az Igazszóló Királykisasszonynak. Átölelte az inaslegényt, s úgy is maradtak. Csak addig eresztették el egymást, amíg visszatértek a Messzi-Messzi Világba.
A király aztán mindeniknél jobban megörült, amikor viszont látta Igazszóló leányát és a megeredt nyelvű Samut. Az igazmondás lángja újra kigyúlt a palotában, s a fénye mellett a király még aznap éjjel összeeskette őket. Volt is ám nagy mulatság! Olyan lakodalom, hogy az Üveghegyen túlra is elhallatszott a kurjongatás.
Aki nem hiszi, húzkodja meg a kurta farkú malac kunkoriját, aztán csak lássa meg, mi történik azután.