Efemberger: Másvilág I. A Gyógyszerész (részlet)

A 9. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

*

1. fejezet: Bolondokháza
(Richard)

Richard Finnigant csípős fájdalom ébresztette. Az orrát végig marta valami, és az égető érzés pillanatok alatt szétterjedt a fejében. Hasonlót csak egyszer érzett az életében, amikor Victor az érettségi bál öltözőjében megcsináltatta vele a chiliszippantó kihívást. Unokabátyja ötlete még részeg kábulatában is borzasztó fájdalmat okozott, nemhogy a józan ébredésénél. Mintha szénsav bugyborékolt volna az orrüregében, egyre feljebb kúszva, míg végül a buborékok éles tűként szúródtak a koponyájába.

Richard azonnal kinyitotta a szemét.

–– A büdös francba! – csúszott ki a száján. Köhögött, ordítását a torkában és orrában izzó fájdalom akadályozta meg. Feje úgy zsongott, mintha templomharangot kongattak volna mellette. Alakok mozogtak körülötte, de csak homályos sziluetteket látott. Hiába pislogott nem tisztult a kép. Az egyik személy talán mellette guggolt.

– Ez igen.

Richard füle csengeni kezdett a váratlan hangra.

– Ily mód kell köszönteni a megmentőidet?

–– Megmentők? – csuklott fel Richard. Ha a katonaság fogságába került, akkor bármelyik pillanat az utolsó lehet. Hirtelen csupán egyetlen dologra tudott gondolni. Ne hátulról érjen a halál. Csak legyen esélyem beszélni! Legyen esélyem magyarázatot adni nekik, akkor talán megkegyelmeznek… Elvégre milyen büntetés jár annak, aki a brit hadsereg egészségügyi szállítmányaiból lopott? Tarkólövés, életfogytiglan vagy csak egy kiadós verés? Látta mi történt Victorral a szekérnél, de azt a katonák hirtelen felindulásból csinálták. Vajon higgadtan mihez kezdenek majd vele?

Megdörzsölte a homlokát és összenyomta az orrnyergét.

– Ho… hol vagyok?

Egy rekedtes női hang szólalt meg. Távolabbinak tűnt, mint az előző férfié, aki mellette volt.

– Én nem beszélek vele, fivérem! Te hoztad ide, te beszélsz!

Richard próbált körülnézni, de homályos alakzatokon kívül mást nemigen látott.

–  Legyen. A Green-házban vagy – felelte a mellette guggoló. – Én Alfred Green vagyok, a leány pedig a húgom, Anna.

– Mit…köhh… Mi történt velem?

– Bors. A Fieldy asszonyság tanácsára borsot szippanttattunk veled, hogy felébredjél.

– Hova hoztatok? Mi ez a hely?

– E hely az otthonunk. Bulfordban vagy. A bátyám hozott ide.

Szóval, még Wiltshire-ben vagyok, futott át Richard agyán. De nem katonai őrizetben. Azok nem így beszélnének velem. – Bulfordban?

– Igen. – helyeselt a fiú. – Egymagadban kóboroltál a mezőn, majdan hanyatt estél és elájultál. Idehoztalak, hogy ne a napon aszalódj meg. Netán rosszul tettem?

Richardban villámként csapott le az emlék, amikor Victor összecsuklott a lövés hatására és újra csengeni kezdett a füle a fegyverropogástól.

Victor! Mi lehet vele? A katonák biztosan segítettek rajta… segíteniük kellett… nem hagyhatták ott meghalni! Mi csak egyszerű polgárok vagyunk! Rálőttek, de aztán biztos segítettek!

– Egyedül voltam? – megrázta a fejét, amitől félig-meddig kitisztult a látása. Szerencsére az égető érzés is múlandóban volt. A mellette guggoló fiú tizennyolc-húsz év körül járhatott, félhosszú szénfekete haját hátra fésülte. Fehér, rongyszerű inget és barna szövetnadrágot viselt. Úgy festett, mint aki turkálós cuccokat húzott magára, azokból is a legósdibbakat.

– Igen. Szóval mondd, mi a neved? Nike? Vagy Yorker Nike?

– Mit… micsoda? – zavarodott össze Richard. – Mi van?

– Emezek vannak a ruháidra írva – markolt fel a lány egy fekete ruhadarabot az asztalóról és meglengette a levegőben.

A dzsekim! Nincs rajtam! A francba! Abban vannak Laura és Rachel gyógyszerei.

– Nem… nem – rázta fejét. – A nevem Richard. Richard Finnigan. Náluk van a kabátom! Vissza kell szereznem! – előre dőlés közben észrevette a csuklóját összeszorító bivalyerős csomót. – Hát ez? Fogoly vagyok?

– Nem vagy fogoly…

Richard gondolatai szeszélyesen kavarogtak.

Meddig lehettem eszméletlen? Mi van az árammal? Vége lenne az incidensnek?

– Visszajött az áram? Működik a telefon? – kiáltozott üdvözítő válaszban reménykedve.

Kínos csönd következett, amit végül a lány tört meg.

– Valami bolond vagy? Bolondot hoztál ide, fivérem?

A homálytól tisztult látásával Richard immáron élesen vehette szemügyre vendéglátói hüledező arckifejezését. A lány tizenöt-tizenhat év körüli lehetett, erős sötét haját hátra fonta. Ugyanolyan kinőtt, nevetségesen foltozott göncöket viselt, akárcsak a testvére. Azonban sokkal fehérebbnek és izzadtabbnak tűnt nála, mintha megfázás kínozná.

­ –  Kérem… – Őszintén szólva Richardot nem érdekelte mi történik, mindössze egy mobilt akart, amivel felhívhatja édesanyját, hogy ne aggódjon érte. – Ha már van áramszolgáltatás, csak egy telefont szeretnék. Tudnia kell, hogy jól vagyok. Tudnia kell… nem, Victor már mástészta. Még semmi sem biztos vele kapcsolatban… csak azt kell tudnia, jól vagyok!

­–  Állj, állj, állj! – emelte fel a kezét Alfred. – Mi amaz a tele…fon?

Richard elképedt, még jobban összezavarodott, mint egy perccel ezelőtt. Nyirkos veríték csorgott végig a hátán. Egy szót sem szólt, rögtön vad kapálózásba kezdett, kétségbeesett gyorsasággal próbált szabadulni a rátekert kötél szorításából.

­–  ­­Üsd le! – visított Anna. – Üsd le az őrültet!

Richard csupán annyit vett észre, hogy a fiú felpattan mellőle, ajtó csattant valahol, azután Alfred egy éles, kardszerű pengehegyet tolt a képébe. Az acél hideg csókot nyomott az arcára. Mi a jóélet folyik itt?

– Jézusisten, kegyelem! – dermedt mozdulatlanná Richard.

– Ki vagy te? Felelj!

– Richard Finnigan, Andoverből! Pizzafutár! Könyörgöm, ne bántsatok!

– Andoveri? – kérdezett a lány.

– Igen… igen! Nem ártok senkinek, ez egy fatális félreértés!

– Fatál… Pizz… miket hordasz itt össze?! – nyomta mélyebre a kardhegyet Alfred. – Mit kerestél a mi parcellánkon?

Bármennyire is fájt a penge szúrása, Richardban fel sem merült, hogy bevallja az igazat. Ha beavatná újdonsült házigazdáit az eddigi történésekbe, azok ki tudja, talán a katonák karmai közé löknék. Ez nem történhet meg!

– Hazafelé tartottam… vissza Andoverbe.

– Gyalog? Ló vagy más igavonó állat nélkül? – hitetlenkedett a fiú.

– Hát… igen. Mégis honnan szereznék én lovat… nincs pénzem… a többi jármű meg amúgy sem működik…

– No, ennyit a nemesedről – legyintett Anna.

– Akkor ki vagy te?

– Már mondtam. Én…

Hirtelen ajtónyikorgás hallatszott, mire a két testvér nyomban odafordult. Richard is nagy nehezen oldalra fordította fejét, próbált nem belefejelni a kard hegyébe.

Egy szikár, de izmos alkatú, szakállas férfi lökte be a ház ajtaját, testét a lemenő nap narancsos fénnyel derengte be. Közelebb lépett, képén ámuló arckifejezés rajzolódott ki.

– Krisztus szerelmére, ti meg mi az ördögöt műveltek? Ki emez az alak?!

Ezután a férfi fújtatva Alfredhoz lépdelt és kikapta kezéből a fegyvert, majd ingerülten kérdőre vonta. – És e kard mit keres nálad?

– Jó okom vót elővenni a ládából, atyám. Eme férfit a mitikus kőkörnél találtam máma déltájban. Kabátjában egy kis papírdarabra bukkantunk, mire a Yorker feliratot írták. Lehetséges, hogy északi nemes.

– Nem az! – vágott közbe húga. – Az előbb mondta: nincsen pénze…

– Anna, te ne szólj bele! Inkább feküdj vissza!

– Nekem te ne parancsolgass…

– Elég, kölkök! – Odébb taszajtva fiát az apa kőarccal Richard elé guggolt.

– Szökevény vagy?

– Nem – füllentett Richard.

– A cifra ruháidat loptad valahonnan?

– Dehogy, az enyémek.

– Értem. Ha levesszük rólad a kötelet, nem csinálsz ostobaságot?

– Nem… nem uram – rázta meg Richard a fejét.

– Oldd ki a kezét!

– De atyám… – horkantott Anna, ám a rátörő köhögőroham belé fojtotta a szót. Richard lopva bámulta a tinédzserlány fulladozását, miközben a fivér kioldotta a csukóin feszülő kötelet. Lábraállasakor érezte igazán elgémberedett végtagjait, majd kiegyenesedvén hirtelen hideg borzongás kerítette hatalmába. Csak most vette észre, hogy a ruhái nedvesek és nyirkosak voltak. Emlékfoszlányok árulkodtak bizonyos vízbecsapódásról… sötétben való mászásról… sikoltásról… viszont nem igazán tudta összerakni a jeleneteket.

Mindjárt tüdőgyulladást kapok! – tapogatott végig magán.

A testvérek apja szigorú arccal nyújtott kezet.

– Áldott estét! A nevem Edward Green.

– Richard… Richard Finnigan, Andoverből – ismételte meg Richard. Mégis mi mást mondhatnék?

– Kaphatnék egy törülközőt, vagy valami rongyot? – kérdezte dideregve. – Teljesen átáztam.

– No, eztet akartam még mondani – dobott oda neki egy szürkésebb pokrócot Alfred mit az egyik ódon szekrényből vett elő. – A mező közepén fetrengve találtam rá, csurom vizesen.

Richard magára terítette a dohos, savanyú szagú takarót. Edward tekintete a pólójára siklott.

– Az inged… mily érdekes ábrák vannak rajta. Mit jelképeznek?

– Ja, ezek… énekesek. A Nickelblack banda egyik turnéja – felelte Richard. A három idegen erre szúrós bizalmatlansággal meredt rá, láthatóan nem értették a mondatot.

– Tudjátok… énekelnek.

– Dalnokok?

– Én mondtam, hogy nemes! Én mondtam…

– Csönd legyen, fiam!

Alfred elnémult.

Richard bizonytalanul körbenézett

– Igen… dalnokok – hagyta rájuk. Fél szemmel folyvást a kabátját figyelte, az Anna nevezetű lányka egyetlen percre sem eresztette el.

Mégis miféle helyre kerültem? Ez valamilyen amish csoportosulás? Olyan hely, ahol nincs se áram, se gáz, se… civilizáció? Azt hittem, ilyen csak Amerikában létezik. A pizzériában nem egészen ezt mondták nekem Bulfordról, de ha valóban ilyenek lakják… akkor…– Ahogy végigtekintett a helyiségen, rájött, hogy egy elég ósdinak tűnő parasztiház ebédlőjében ácsorognak. A kandalló üregébe akasztott fémlábasban valami levesféle rotyogott, a falon kis feszület díszelgett, és mindent orrfacsaró dohszag itatott át, ami keveredett a lábasból feltörő gőzzel. Eszméletlen büdös volt. Nem volt sehol tévé, laptop, de még egy istenverte rádió sem. Richard a konnektoroknak is hűlt helyét találta. Nem firtatta tovább a telefonkérdést.

– Hol szerezted eme fura gönceidet? – szakította meg a nézelődését Alfred. – Senki nem visel ilyesmiket. Főleg nem dalnokokat ábrázoló, festményszerű ingeket.

– Mi ez a ruhamánia? – dörzsölte meg az arcát Richard. Homlokában zsibbadtságot érzett.

– Hogyan mondod?

– Bocsánat. Izé… ruhaboltban vettem, oké?

Anna bátortalan tekintettel felállt a székéről és az apja mögé bújt. Karjaival átkarolta magát, mintha fázna.

–Ruhabolt?

– Jézusom – forgatta a szemét Richard. Nem hitte el, hogy a kabátzsebében dugdosott gyógyszerlevelek és az átázott alsója mellett még a beszédére is ügyelnie kellene. – Kelme… iparosoktól. Így már érthetőbb? Tetves amishok!

Edward kérdőn meredt rá.

– Nem tudtam, hogy Hampshire-ben már ilyesmiket szabnak.

– Sok mindenből maradhattatok ki – legyezgette kezeivel a nedves nadrágját Richard. – De ne aggódjatok, a vasút hamarosan ide is elér majd.

– Hogy mi? – krákogott a lány.

– Hagyjuk eztet! Beszéljünk inkább a yorkos papirosról – vágott közbe Alfred Green. – A bőrkabátodat Yorkshire megyéből hoztad?

– Aligha. Karácsonyra kaptam – Richard le sem vette szemét az Anna által szorongatott ruhadarabról. – Megtennéd, hogy visszaadod? És a cipőmet is légy szíves, jó?

A vendéglátók nem mozdultak. A szakállát simogató Edward Green a szoba közepére helyezett ebédlőasztalra mutatott.

– Velünk vacsoráznál, Finnigan uram? – Hangneme parancsoló volt, így Richard nem látva jobb alternatívát, elfogadta a meghívást. Valahogyan vissza kell szereznem a kabátomat.

Annát bámulta, miközben a lány a széke háttámlájára dobta a bőrdzsekijét és a kandallóhoz sietett.

Mert még ha ki is szabadulok innen, antibiotikum nélkül nem állíthatok haza. Akkor az egész utunk Victorral hiába volt! Ha netán felkapnám és kirohannék az ajtón… nem… hárman vannak, elkapnának. Ráadásul ott az az éles szar a kamrában. Na és persze odakinn merre indulnék? Nem. Ne kapkodj. Csigavér. Mindent a maga idejében. Egyelőre figyelj, aztán beszéld ki magadat a slamasztikából… csak szép lassan.

Alfred és Edward leült az ebédlőasztalhoz. Tudta, hogy vallatás következik. Nyilván nem azért invitálták enni, mert olyan jó társaság lenne.

Anna fatányérokat helyezett eléjük, fapoharakkal.

– Mr. Edward – ült le óvatosan Richard is. – Mi a véleménye az áramszünetről?

– Áram? Az meg mi a csoda? – emelte rá Edward a tekintetét értetlenül, ezalatt a lány meleg levest szedett a tányérjukba.

Ezzel aztán beljebb vagyok! Meddig lehettem kiütve, évszázadokig? Még az amish csoportoknál is tudnak valamit az elektronika létezéséről.

– Valaki említette. Mindegy. – hagyta annyiban Richard és gyorsan másra terelte a szót. – Amint látom nincsen üvegpoharuk.

– Üvegedényeket csak a nemesi származásúak engedhetnek meg maguknak – válaszolt Alfred.

– Nemesi származásúak? – Richard érezte, ahogy idegességében önkéntelenül elvigyorodik. A mondat annyira abszurdnak hatott, hogy már vicces volt. – Ez jó! Itt Bulfordban, még fennáll a hűbéri diktatúra? De ha már itt tartunk, az üvegablakoknak mégis mi a története? – mutatott körbe.

– Az ablakaink üvegezése drága Carlion prépostunk gondoskodásának köszönhető. Vigyázunk is rájuk nagyon.

Edward kérdőn összefonta ujjait.

– Ön milyen hitet képvisel, Finnigan úr?

– Hitet? Mármint… isteni hitet?

– Pontosan.

Richard gyorsan levette a katolikus szokásokat. Felrémlettek benne jelenetek a hon és népismereti általános iskolai órákból. Csak a katolikus emberek függesztenek a falra kereszteket és beszélnek prépost iránti hűségről. Válaszolt.

– Katolikusnak neveltek, ha ez számít valamit.

– Nagyon is számít – szögezte le Edward. – Eretnekeket nem tűrők meg az asztalomnál.

– Hűha – hajolt a tányérja fölé Richard. A jelek szerint egy mélyen fanatikus család otthonába került.

Kisvártatva Anna is helyet foglalt, székét feltűnő nyikorgással apja mellé húzta. Az egyperces asztali imádság után, amit Alfred valami fenemód áhítattal adott elő ő vette át a szót.

– Mesélnél nekünk az andoveri helyzetről, és hogy ottan mivel foglalatoskodol?

– Igen – mormolta Edward. – Úgy hallottuk Cromwell megbízottjai abban a megyében vizsgálódnak.

Richardot maró idegesség kerítette hatalmába. Óvatosan belemerítette kanalát a leveses tálkájába.

– Andover… nos, Andover elég rossz állapotban van… mármint az incidens óta. Az itteni lakosok miért nem tudnak erről?

– Inci… mi? – hökkent meg Alfred. Kuncogott. – Mily flancos szavakat használnak odaát Hapshire-ben.

– Tudunk a történtekről – folytatta Edward, kanalát hangos koppanással a tányér szélére tette. – Salisburyben aztat híresztelik, hogy a megbízottak nem tudják bezáratni a Szent Mária kolostort, mivel a megye békebírája erősen ellenezi.

Mi a nyavaját hord ez itt össze? Miféle megbízottak? Az áramszünettel kezdődő tragédiákról miért nem beszél senki? Valami itt nagyon nincs rendjén! Richard minden idegszálával próbálta megőrizni nyugalmát és szótlanul hallgatta a beszélgetést.

– Igen! – mosolyodott el Alfred üdvözülten. – Ideje vót már! Az igazhitpárti nemesek végre felemelik a hájas valagukat!

– Ne örülj annyira, fiam. Állítólag lord Paulet mindössze azért ellenzi, mert ha bezárják az épületet, akkor több száz fertőző beteg szabadulna az utcákra, újabb járványt pedig senki nem akar.

Richard nem mukkant. A járvány szó hatására eszébe jutott az otthon tüdőgyulladástól szenvedő kistesvére és a téglazivatartól megsebesült Rachel is. Mindketten szenvednek. Várják haza, hogy hozza nekik a gyógyszert, de ő közben ezekkel a visszamaradott fanatikusokkal vacsorázgat. Szótlanul meredt a társaságra, és próbálta összerakni a hallott mondatokat, ám képtelen volt rá. Az egész egy érthetetlen zagyvaság volt.

Miért kötözött meg a család, ha nem a katonáknak dolgoznak? Miért kérdezgetnek folyton a ruháimról? Mi ez az idióta tájszólás? Miért nem beszél senki sem az incidensről? Már vagy… három hete tart!– Elméjén maró idegesség lett úrrá, gyomrában és fejében szúró fájdalmat érzékelt.

Alfred keresztet vetett magán.

– Azon idők, amikor még az emberek kiálltak igaz hitük mellett, sajnos elmúltak. Morussal együtt szálltak a sírba.

Húga és apja követte példáját.

– Hampshire a szomszéd megyénk – folytatta Alfred. – Nem köll hozzá sok idő, hogy a protestáns szekták pestise itten is szétterjedjen. Ráadásként a kegyelmes urunk a fő támogatójuk. Az eretnek Boleyn. Óvjon tőle bennünket az Úr!

Richard egyre feszültebben csikorgatta fogait. Szemgolyója ide-oda pattogott akár a gumilabda. Lassan szóra nyitotta kiszáradt száját.

– Miféle Boleyn-ről gagyogtok? Mi a nyavaja folyik itt?!

Az asztaltársaság egy emberként méregette őt.

– Mégis miféle angolföldi vagy te? – grimaszolt Alfred.

– Mi a rák történik?! – Richard érezte, amint az agya vérrel telítődik, és óriási nyomás nehezedik a koponyája belsejére. – Ki az a Cromwell? Miféle Boleyn…

A család döbbenten figyelte. Richard magán érezte a rémületüket.

– Ha nem tudnád – motyogta Anna –, lord Thomas Cromwell az eretnek reformista, a szent katolikus hit esküdt ellensége, aki a romlott erkölcsű Boleyn Annával meggyőzette a kegyelmes királyt, szakítson Rómával és az igaz egyházzal. Egy hazafinak illik tudnia eztet!

Boleyn Anna? Mi a franc? Hol az istenben vagyok?

– A király… a király neve – préselte ki magából Richard. – Mi a királyunk neve?

– Henrik – felelte határozottan Edward. – Isten kegyelméből, Nyolcadik Henrik. Mi más lenne?

Richard észlelte, hogy a szája sarkán nyál buggyan ki. Megpróbálta lenyalni vagy megakadályozni, hogy ne csurogjon végig az állán, de csak a levegőt nyaldosta.

– Hazugság…

Minden elmosódott körülötte, elméje feladta a kommunikációt, a világ sötétségbe borult és már csak azt érezte, ahogy dőlni kezd, vélhetően a leveses tányér felé.

Homályos sötétségben ébredt. A közeli, koszos üvegű ablakon át esti szürkület bámult vissza rá. Nem a megismert szoba padlóján feküdt, hanem egy ismeretlen helyen, kezét és lábát kötél szorította össze. Megint.

Mi történik velem? – tornázta feljebb magát Richard. – Lehetetlen. Méghogy Nyolcadik Henrik. Én tudom, hol… vagyis hogy mikor vagyok! Én a 2019-es évben vagyok.  Ez valami trükk! A katonák elkaptak, és most ki akarják mosni az agyamat! Erről van itt szó! Leszedálásról! De engem nem fognak meghülyíteni! Én tudom, mikor vagyok! Én nem vagyok bolond!

Igyekezett kiszabadulni a csomóból. Eleinte elrágni próbálta, de a kötél olyan büdös volt, hogy két pillanatonként levegőért kapkodott miatta, aztán az ujjait a csomó felé kezdte húzni, de végül feladta a harcot. Olyan erősen megkötözték, hogy mozdulni alig tudott tőle. Körülnézett, valami szerszám után kutatott. Nem messze tőle ágyak körvonalai rajzoldótak ki. Egy hálószobaszerű helyiség fapadlóján fetrengett, előtte rongyos lepedővel takart ajtónyílás tátongott, a lepedőn halovány gyertyafény és beszélgetés szűrődött át.

– Még mindig tart a meghűlés? – kérdezte egy idősebb, eddig ismeretlen hang.

– Igen, nem akar javulni.

– Prépost uram, aztat hallottam… köhh… a főzött borostyántea jót tesz a toroknak – felelte Anna.

– Mégis ki mondott neked ilyet? A kotyvasztás boszorkányos műveltség.

– Egy… durringtoni kereskedő, Thomas prépost. Senki más.

– Ne is hallgassál rá! A méz és az imádság tesz jót a toroknak, nem pedig az ördögfű. Ha már boszorkányoknál tartunk, hallottatok a cirencesteri banyáról?

– Nem, prépost uram.

– Michael prépost mesélte nekem a történteket. A bebörtönzött leány leharapta a tanítványa balfülét. Istentelen pogányok ezek a nőtestbezárt ördögök. A püspök úr szerint legtöbbjük a skót határon túlról származik. Az orcátlan északi disznók idezavarják át őket, hogy aztán mi bajlódjunk velük.

– Édes Jézus – mormogta Edward. – Tetves skót barbárok!

Richard a lábára tekert csomó elérésére tett kísérletet, azonban nagy igyekezetében egy mellette álló fehéres tálba rúgott bele. A tárgy fülsüketítő csörömpöléssel felborult.

– Úgy hallom végre magához tért a bolondotok. Erős a kötél?

– Igen, prépost uram. Ne aggódjon! Sajnos itten már az ön szakértelmére van szükség.

– Értem. A kis Brigitte ugyancsak említette nékem-e férfiút. Szegény gyermek démonnak vélte. Na de jól van! Derítsünk fényt az igazságra!

A rongyos ajtófedő váratlanul félrehúzódott, a másik szobából halovány kandallófény sejlett át. Richard egyből felismerte a tuloldalon az ebédlőt. Idősödő, ötven körüli, fekete csuhás férfi lépett elé. Arca borotvált volt, haja őszes. Nesztelenül közeledett a padlón, majd nehézkesen Richard mellé guggolt.

– Üdvözöllek, idegen. Thomas Carlion prépost vagyok, Wiltshire püspökének elöljárója.

Richard bizalmatlan pillantást vetett rá. A prépost mögött a Green család összes tagja lúdmódra tömörült a függöny szélénél.

– Üdvözlöm… én Richard vagyok. Kérdezhetnék öntől valamit, atyám?

A prépost közelebb hajolt.

– Persze, fiam.

Richard nehézkesen felült, és igyekezett úgy helyezkedni, hogy egy szintben legyen beszédpartnerével. Ez, de hülyén fog hangzani…

– Milyen évet írunk?

– Miféle kérdés ez, fiam?

– Csak válaszoljon, atyám. Kérem.

– Krisztus urunk 1536-ik esztendejét. Azon belül szeptember huszonnyolcadikát – hunyorgott Carlion.

Richard elmosolyodott. A mosolya kuncogásba, a kuncogása önkéntelen hahotázásba csapott át.

Hazudik! Benne van… benne van a mocskos játékban! Szemetek! De ha a katonák játszani akarnak… ám legyen! Aki bújt, aki nem, megyek!

– Hogyne!

Ezzel a lendülettel egy hatalmasat fejelt Carlion arcába. Az öregember orra roppant, akár a mogyoró. Összekötözött kezével Richard szélsebesen átkulcsolta a prépost nyakát és vadul magához rántotta a férfit.

– Istenem! – sikoltott fel Anna. – A bolond megöli Thomas atyát!

– Engedd el! – üvöltött Alfred.

– Hülye leszek! Vágjátok el a lábamon a kötelet és ide a kabátomat! Szaporán! Én most hazamegyek ebből a bolondokházából! Megértettétek?!  Én most hazamegyek!

 

2. fejezet: A Mennyek kapuja
(Brigitte)

Brigitte kinyitotta a szemét.

A Fontaine ház hálóablakának üvegén halványsárga hajnali fény szüremlett át, a helyiséget árnyékos félhomály töltötte be. Az ablakrésen átszivárgó hideg lehelet karcosan simogatta orcája bal oldalát. Fülébe kúszott a hátsó udvarban szaladgáló tyúkok és libák szokásos kotkodácsoló-gágogó versenye. Tizenegy esztendősen már ez egyáltalán nem zavarta, viszont három tele, amikor édesanyja elhunyt, kínzásként hatott rá a zsivajuk minden reggel.

Túl korán volt még, a kakas sem szólt odakint.

Felült. Ahogy három esztendeje mindig, ma sem halasztotta el a korai kelést. Egy héten csupán kétszer imádkozott őszintén, de azt szüntelenül a saját, aprócska barlangtermében csinálta, a titkos tavi Mennykapu előtt. Édesanyja temetése után találta meg a fénylő alagutat a kőkörnél.

Évek múltán teste nemcsak megszokta a levegőtlen földalatti szobát, de furcsamód késztetést is érzett hetente meglátogatni. Megmagyarázhatatlan vonzódás lett úrrá rajta a helyiség iránt. Miután jobban kiásta a járatot, több időt tölthetett lenn anélkül, hogy levegőért kapkodott volna. Miközben egyre – másra teltek a hónapok, érdekes dolgot vett észre magán. Nem kínozta betegség, az égvilágon semmilyen kór, pedig Bulfordot addigra számtalan járvány sújtotta már. Meghűlés, izzadás, fekete halál, de ő egyet sem kapott el közülük. Tisztán emlékezett a napra, amikor Riversék apja, Lancel összeesett előtte, és amikor a segítségére sietett, a férfi gusztustalan mód ráköhögött. Lancel Rivers végül belehalt az izzadásba, de neki kutya baja sem lett. Először úgy gondolta, halott édesanyja vigyáz rá a Mennyországból, de két hosszú esztendő után ráébredt: Mindez a tavacska műve! Aki közel áll a Mennyek Kapujához, aztat a halál nem bánthatja.

A mai napon se gondolta másként. Szilárd meggyőződése vezette, miszerint heti kétszer nemcsak érdemes, de kötelező lekúszni az alagúton, hogy a fehér fény tisztára mossa testét a káros anyagoktól, mint szenteltvíz a bűnös lelket. Óvatosan, akár egy settenkedő róka, felvette az ágy alá készített „kúszós” szoknyáját, aztán hogy apja fel ne ébredjen, az ebédlőbe vitte éjjeliedényét, ott végezte reggeli dolgát csöndesen. Ezután lábujjhegyen odalopakodott a nehéz faajtóhoz, kinyitotta, és a csípős, hideg küszöbre lépve oldalra öntötte a fazék tartalmát. Lerakta a bejárat elé, és elindult az avoni híd irányába.

Futás közben észrevette a közelben gyapjúzsákokat pakoló szomszédot, a szikár alkatú Edward Greent.

– No lám! Áldott reggelt, kicsi Brigitte – mosolygott. – Hogyhogy ily korán keltél?

Brigitte bokáig emelve aprócska szoknyáját viszonozta az üdvözlést.

– Megyek, virágot szedek atyámnak – füllentette, majd választ sem várva tovább sasszézott. Még látta, amint Edward elmosolyodik és feldobja első zsákját a Füles szamár által húzott szekerére. Nem foglalkozott vele, most sokkal fontosabb dolog izgatta holmi szomszédi csevejnél. Célba vette a falu határát szegélyező folyó felett átívelő hidat, és szaladt. Amikor elérte az építményt, kukorékolás harsant a házak felől. Most már valóban beköszöntött a reggel.

Átszökkent a csobogó víz fölött és a már jól ismert sziklakörhöz futott. Megérkezvén az árnyékot vető csoport közepére, egyből észrevette a mohás kődarabot, amelyet mindig a nyílásra feketetett. Mindössze két lökéssel arrább tudta tolni, nem úgy, mint három esztendeje, amikor majdhogynem beleszakadt a talált járat lefedésébe. A biztonság kedvéért körbenézett, nem követi– e valaki, majd lemászott.

Időközben eléggé kitágította az alagutat ahhoz, hogy akár egy felnőtt is beleférjen. Mindez persze szükséges erőfeszítés volt a levegő szabad áramlása végett. A barlangszobához kúszva mindent a szokott állapotban talált. A tavacska három hosszú év alatt sem változott semmit. Területe ugyanakkora maradt, ragyogó fényét pedig kiapadhatatlanul vetette a falakra. Olyan volt, akár egy víz alatti fáklya, amely bevilágítja és melegséggel tölti meg a barlang egészét, csodálatos, mégsem evilági látványt árasztva magából.

Brigitte nagyon élvezte a lenti létet. Eleinte ugyan rosszullétek gyötörték, de azoknak mára nyoma sem maradt. A tüdőszorító, bőrt égető érzést lassan lágy, masszázsszerű zsibbadás váltotta fel és kezdte melengetni az egész belsőjét. Vajon ilyen lehet a Mennyországban élni? Hanyatt feküdt a saras pocsolyaparton. A szervezetén átfutó furcsa bizsergés egy cseppet mindig meglepte, de ezt élvezte a legjobban. Ilyenkor az idő szó szerint megszűnt létezni. Percek… talán órák teltek el… de nem foglalkozott vele, csak ő volt és a túlvilág nyújtotta élvezetek.

Miután felriadt hosszas bóbiskolásából, néhány közeli kavicsot markolt az ujjai közé. Célba vette a tavacska közepét, jókedvű unalmát a kövecskék loccsanásának hangjával próbálta ellensúlyozni. A harmadik darabka placcsanása után sóhajtva elterült.

Hirtelen zajra lett figyelmes. Pattogó, parázsló hangok ütötték meg a fülét és töltötték be rohamos gyorsasággal az egész termet. A szokatlan muzsika aggodalmat ébresztett benne, a feltörő moraj nem máshonnan, mint a tavacska közepéből jött. Érdeklődőn ülőhelyzetbe emelkedett. A három esztendeje monoton ragyogást árasztó víz kísértetiesen hullámzani kezdett.

Istenem, mit tettem? Az én hibám! – szörnyülködött. – A kavicsok! Nem szabadott vóna kavicsokat dobálnom bele!

A hullámzás parázsló bugyogássá változott, majd a sugárzó fény egyszer csak kialudt. Éjfekete sötétség borult mindenre. Brigitte-et halálos rémület környékezte meg. Ilyen még egyetlen egyszer sem fordult elő vele. Kétségbeesett vakoskodása közepedte az alagút kijárata felé kapott.

Istenem! Istenem, segíts! – rimánkodott a lucskos földet markolva. Váratlanul rettenetes hangot hallott maga mögül. Mintha a tavacska kiköpött volna magából valamit. Brigitte vakond módjára kapart fölfelé, érezte, amint a nedves sár szétmállik az ujjai között. Hátborzongató köhögés zengett mögüle.

– Héé… köhh… hé – visszhangzott egyfajta elmélyült férfihang.

Brigitte torkaszakadtából sikoltott. Néhány pillanattal később elérte a felszínt, bömbölve ugrott ki a gödörszájból. – Egy démon! Egy démont szabadítottam a világra! – Könnyektől elvakult szemmel hátrált el a lyuktól. Nem tudta mit csináljon, ösztönösen futni kezdett, még a szikladarabot sem tolta vissza.

– Köhh… segítség… – hallotta odalentről.

Kijön! Kijön a démon! Édes Jézus, mind meghalunk! – körülrohanta a sziklaművet és futott, csak futott, amíg a lábai bírták. Eszeveszett vágtája közben a háta mögül mintha kutyaugatásra lett volna figyelmes… de nem foglalkozott vele. Nem foglalkozott ő semmi mással a futáson kívül.

Nemsokára kifulladva a fűbe roskadt, tekintetét a kék égre emelte. A nap erősen tűzött, az idő dél fele járhatott. Hajnal óta órákat tölthetett a föld alatt. Hátra fordította fejét, hál’ istennek immár jó messze tartózkodott a mitikus sziklakörtől. Nem is olyan messze Robert Fieldyt pillantotta meg. Pocakos, világosbarna hajú férfi volt, kis bevérzéssel a jobb szemében. A mezőn üldögélt, komótosan legelésző birkáit felügyelte.

– Lázár leplére, apróság! – fordította fejét felé a férfi. – Hát te hol jártál? Csupa mocsok vagy!

Brigitte végigmérte ruházatát. Szoknyájáról bűzös latyak csöpögött, körmei alá feketeföld ágyazódott, a feje búbjától a lábujjhegyéig koszban fürdött.

– Én… csak… én – dadogta zavartan Brigitte.

– Atyád már mindenhol keres tégedet! Alfred után engem is arra kért, hogy zavarjalak haza – mutatott a falu irányába.

– Persze… persze… megyek! – Brigitte ismét futásnak eredt. – Én… megyek haza!

Visszatértekor apja, Gerold éppen a hátsó kiskertben álldogált, a tojások számát körmölte egy szakadt papírdarabra. Brigitte futva a nyakába vetődött és szorosan körbefonta karjaival.

– Atyám! Atyám! – sivalkodott a fülébe.

– Te jóságos ég! – ölelte át Gerold. – Mi történt? Hol jártál?!

Brigitte könnyes szemmel avatta be a történtekbe.

– Megidéztem egy démont! De véletlen vót… ne haragudjál, véletlen vót!

– Micsodá? – értetlenkedett apja, mialatt határozott mozdulattal lerántotta Brigitte karjait a nyakáról. – Miről beszélsz, és miért vágy ennyire mocskos?

– A mezőn… a barlang… a démon…

– Hol á pokolbán jártál? Nemrég jöttem reá, hogy reggelenként titokban kiszökdösöl és ezidáig nem szóltám érte, de mostán fél náprá eltűntél! Erőszaktevők járnák szábádon, ostoba gyermek! Már Álférdot és Robertet is utánád indítottám!

– Kérlek, ne haragudj reám! A mezőn vótam… a barlangban!

– Milyen bárlángbán? A zöld pusztáságon nincs semmiféle bárláng.

– Hát a… a sziklakörnél… ott, ahol…

– Szentséges Krisztus! Értem már – nyugtatta Gerold. – Reád ijesztettek á szellemjárós történetek, igáz?

– Atyám, kérlek… a démon idejön és…

Apja a homlokára tette kezét.

– Nincs lázád. Ugye nem csipegettél vörös bogyókát, mint á múltkor?

– Nem… én nem…

– Ákkor jó, és nincs több szökdösés, értetted?! Emez vót áz utolsó álkálom! – tette le Gerold a földre. – Mostán mosdjál meg! Úgy nézel ki, mint egy koszos kismálác.

Brigitte meghunyászkodott és csalódottan becsoszogott a házba. Tudta, bárhogyan bizonygatná igazát, édesapja úgysem hinné el a történteket. Gerold nem hangoztatta, de hidegen hagyta az angyal-démon hiedelemvilág. Igaz, bízott az Úr hatalmában és gyakran imádkozott hozzá, de a többi biblikus segítőt sületlenségnek tartotta. Szerinte az emberszerű, szárnyas lények és a félig szörnyetegtestű teremtmények csak a túlzott fantáziájú emberek agyszüleményei. „Há á Mindenhátónák válóbán vánnák követői, ámázok bizonyosán nem emberképűek – mondta egy este – Hisz há olyánok lennének, ákkor á Mennyek országá is ugyánolyán elcsépelt és korrupt lenne, mint á miénk.”

Az ebédlőbe lépve Brigitte orrába kúszott a főtt csirkeleves édeskés illata. Apja már feltette főni az ebédet. Az asztal közepét kenyér és kolbász díszítette, a szélein két üres fatányér pihent.

Mosakodás után nekiültek az elemózsiának, azonban Brigitte torkán egy falat sem ment le. Fogai vacogtak, ráadásul egyfolytában csak a barlangmélyi szörnyetegen járt az esze. Szorongása apjának is hamar szemet szúrt.

– Báj ván, egyetlenem? Miért nem eszel?

– Ugye megvédsz engem, atyám? – kérdezte Brigitte félve.

– Természetesen. Miféle kérdés ez?

– Egy démontól is?

Apja nevetett és végigsimított a kecskeszakállán.

– Ákármilyen pokolfájzáttól. Ne ággódj, kicsikém.

Brigitte mosolygott, de továbbra is feszült maradt. – Amaz a valami fel fog jönni onnan! Eljön ide és bántani fog bennünket! – Nehezen letolt a torkán három kanál levest, azután félretolta tányérját.

– Nincs más, míg meg nem eszed. Mézet csák ebéd után kápsz.

Brigitte imádta a ritkán hozott, aranyszínű édességet, de most azt sem kívánta. Leugrott a székéről és mókusgyorsasággal az ablakhoz pattant.

– Hová száládgálsz? Áz ebéded itten ván!

– Résen köll lennem, atyám, nehogy ránk támadjon a démon! – kapaszkodott a párkányra. Visszanézett.

Apja unott fejet vágott és kettétörte a tányérján heverő disznókolbászt.

– Á démonod nem eszi meg helyetted.

– Valóban nem hiszel bennük, atyám?

– Nézd, kincsecském, há léteznek, ákkor á Mindenhátó Úristen májdán megóv tőlük. Én á londoni párláment döntéseitől jobban félek, mint bármily pokolbeli szörnyetegtől.

Brigitte nem látta értelmét a magyarázkodásnak, inkább csöndesen továbbmustrálta az utat. Nemsokára bégetésre és közeledő patakopogásra lett figyelmes. A kitaposott útszakaszon Greenék lenyírt birkái tűntek fel, mögöttük az őket terelgető Borzos kutyával. Utánuk Anna bátyját, Alfredot pillantotta meg. A húszesztendős fiú vadul cibált valamit maga után a sárban. Brigitte hunyorogva közelebb hajolt, orra megérintette az ablaküveget.

Alfred egy elég furcsa öltözékű, huszonvalahány esztendős, szőke hajkoronás, eszméletlen férfit vonszolt a mocsokban. Az alak ázott volt, különös gúnyáján mállott sár éktelenkedett.

Alfred észrevette őt az ablak mögül, azonban szóra sem méltatva, továbbrángatta az ájult fickót.

Ő az! Ő a szörnyeteg! – Ki akart dörömböli az ablakon, hogy figyelmeztesse Alfred-ot, de az addigra már elvonszolta a házuk elől az idegent. Mit csinál-e bolond? Idehozza a szörnyeteget? – Tovább figyelt.

Alfred a szomszéd ház ajtaja elé rángatta az ájultat, nem sokkal később pedig Anna futott oda hozzá, akivel diskurálásba kezdtek.

Brigitte jobban szemügyre vette az eszméletlen személyt. Mi tagadás, nem látszott démonnak, legalábbis nem olyannak, amelyekről Thomas prépost mesélt neki. Nem volt se szarva, se hosszú villás farka, igaz a ruhája furcsa volt, de mást nemigen tudott felróni neki. A kápolnában azonban azt tanulta, hogy a pokolfajzatok az álcázás nagymesterei, tehát az ájult férfi akár egy jól maszkírozott ördög is lehetett.

Szenteltvíz! – jutott eszébe. – És Krisztuskereszt. Ezektől félnek! Gyűlölik Jézus urunkat, tehát elpusztulnak, ha szenteltvizet locsolunk rájuk… legalábbis Thomas prépost eztet tanította.

– Atyám! Van itthon keresztünk?

– Ván egy kicsi áz ágyám mellett, miért? – törölgette száját az apja.

Brigitte leugrott a párkányról és a hálószobába sietett.

– És szenteltvizünk?

– Ámázt csák á kápolnábán tálálsz. Bár Thomás prépost távollétében áz épület zárvá ván.

Brigitte felmarkolta az alkarnagyságú keresztet, azután visszasietett az ebédlőbe és újra a párkányra kapaszkodott.

– Hállod-é! Te nágyon beleélted mágádát ebbe á démonos dologbá!

– Akkor nem lehet bemenni a kápolnába?

– Még nem – Gerold összepakolta a tányérokat, unott arckifejezéssel a vizes lavór mellé helyezte mindet. – Úgyhogy ámíg várod á Végítéletet, légy oly szíves, mosogáss el.