Early Moon: Ködszigeti lelkek Párizsban (részlet)

A 8. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

*

I. rész

1.

Ilyen a túlvilág? – Pierre Lambert nem vette szaporábban a levegőt, nem gyorsult a szívverése, rádöbbent, hogy az összes életfunkciója hiányzik, egyáltalán nem érzékeli a testét. Elképzelte, ahogy becsapódik mögötte a túlvilág kapuja, de a halál gondolata furcsamód megnyugtatta. Süket csend, sötétség vette körbe. Gondolatai megfoghatatlan lassúsággal működtek, mintha cafatokra robbantották volna az agyát, ő pedig a végtelen űrben akarná nem létező karjaival kétségbeesetten összekaparni tudatának maradványait, de hiába.

Aztán a nyomasztó mozdulatlanság hirtelen felengedett, különös szabadságtudat fogta el. A tér határtalannak tűnt, úgy érzékelte, gondolatai olyan közegben úsznak, amelyben akadály nélkül kiterjesztheti tudatát a végtelenre. Mégis megmagyarázhatatlan hiányérzet gyötörte, az a baljós gondolat érlelődött benne, hogy tudatának egyetlen szeletét találta meg, a többi a végtelen olyan részén tanyázik, amely homályban marad előtte.

Váratlanul felvillant egy ismerős érzés a semmiben, mint amikor régen látott tárgyra bukkan valaki, és a látványa emlékek áradatát indítja meg. Pierre úgy kapaszkodott ebbe az érzésbe, akár fuldokló a mentőkötélbe. Alig érzékelhető vibrálás volt, szinte tapintotta egy láthatatlan háló szálait, ez egyre több és több tudatszilánkját magához gyűjtötte, és végre érzékszervekhez kapcsolta szétzilált elméjét.

Minden megváltozott.

Pierre Lambert egy élő szempáron keresztül nézett a világra. Először rettentő megkönnyebbülés fogta el, mert fény villant, szikrázó napsütést látott, virágokat a fű ölelésében, bársonykék tóban úszó felhőket, de amikor a vízben észrevette a saját tükörképét, újra elfogta a kétely. Ez nem lehet valóság! Határozottan emlékezett, hogy férfi volt, amíg élt. Ám a tóból egy lány meredt rá.

Ezen annyira meglepődött, hogy elméje önkéntelenül meghátrált, ismét kiszakadt a semmibe. A napfény, a virágok illata, a simogató fuvallat, minden, amelyet előzőleg tapasztalt, azonnal elenyészett, és megint üresség vette körbe.

Kizárólag a halovány vibrálás maradt meg. Az út, ahol el tud indulni. Sejtette, a lány elméjét érzékeli, és ha akar, vissza is térhet bele. Rettentően csodálkozott, milyen különös képessége lett hirtelen, de most már könnyebben ráhangolódott a vibrálásra, és ismét eleven testben érezte magát. A bőrét átjáró hűvös bizsergésből hamar rájött, hogy az előbb látott tóban fürdik. A fodrozódó víz női alakot sejtetett, akinek hollófekete haja sötét keretbe foglalta tógaszerű ruhába bujtatott testét.

Ki vagy te? – Próbált kapcsolatot találni a lánnyal, aki ijedten körbefordult, jobbra-balra kémlelt.

– Halima! Valaki szólt hozzám! – kiáltott, és Pierre meglátott egy másik lányt, aki a tóparton üldögélt.

– Én nem hallottam semmit – vont vállat az. Szórakozottan simítgatott egy tincset hosszú hajából.

Hol vagyok? – formálta gondolatait Pierre a fekete hajú lány elméjében, de az sikoltva térdre borult a sekély vízben, az égre emelte tekintetét.

– Azu-Rassan! Tenniveli! Könyörüljetek.

Halima ijedten figyelt.

– Miért emlegeted az isteneket, Messemata?

– Valaki itt van a fejemben! – sikoltott a lány, és égre szegeződő tekintetén keresztül Pierre meglátott egy káprázatos fényhidat.

A jelenség látóhatártól látóhatárig ért, lélegzetállító magasságban ívelte át az egész mennyboltot, de csupán az alakja hasonlított szivárványra. Inkább olyannak tűnt, mintha megannyi csillag sziporkázna meghatározott rendben az égen. Pedig nem éjszaka volt, a fényhíd mégis elhomályosította a horizont felett függő vörös-arany napot.

Pierre nem értett semmit. Milyen világ ez? Ki kell szednie a lányból, hova került.

Ne félj tőlem! – sugallta neki.

Messemata nyöszörgött. Pierre rádöbbent, hogy nem csak a lány érzékszervein keresztül látja az idegen világot, hanem a másik test lelkiállapotát, érzelmeit is átérzi. Nem árthatok neked, próbálta nyugtatni.

– Hatalmas szellem, szállj ki a fejemből! – A lány a vízbe merítette arcát, még a kezét is a fülére szorította, mintha így akarna megszabadulni az agyába telepedett élősködőtől.

Pierre óvatosan puhatolózott.

Miből gondolod, hogy szellem vagyok?

– Ki más lehetnél testetlenül? – prüszkölt Messemata.

Megnyugodhatsz, ember vagyok. De mondd, mi az a fényhíd az égen? A Föld melyik sarkában vagyunk? – kérdezte.

Messemata segélykérően belekapaszkodott odaérkező barátnője karjába.

– Halima – szólt élesen. – A hang bennem… Egy férfi szól hozzám… érzem, hogy csak férfi lehet!

Halima elsápadt.

– Szegénykém, újra rosszabbodott az állapotod. Pont az üldöz, ami elől menekülsz. – Megsimogatta barátnője arcát. – Hidd el, csak képzelődsz…

– Nem, nem, nem! Itt van, és a kérdéseivel gyötör. Távozz tőlem, rossz szellem! – kiabált Messemata. Halima ijedten hátrált.

– Szólnunk kell Igazmondónak, ő biztosan tud segíteni… Ne mozdulj innen!

Messemata kitámolygott a vízből, a homokba roskadt, miközben Halima a közeli erdő felé távozott. Pierre most már türelmetlenül kérdezett.

Mondd meg azonnal, hol vagyunk!

– Ez itt Yelimoor – suttogta a remegő lány.

Sose hallottam róla – morgolódott Pierre. Ő néhány hónapja költözött Párizsba, hogy jogi tanulmányokat folytasson. Ott lakik… feltéve, ha még él. Egyre több emlék rohanta meg. Nevek, helyszínek merültek fel benne, de Yelimoor nem volt közöttük.

Merre van ez az istenverte hely? Nem Európában? – kérdezte.

– Európa? Nem ismerek ilyet.

Nagyon jó! Patthelyzet, egyikünk se tudja, ki a másik, és honnan jött. Ezen Pierre Lambert alapesetben nevetett volna, most inkább kétségbeesett. Akármit tesz, nem találja a saját világát, nem találja a testét, pedig a táj akár ismerős is lehetne. Kristálytiszta tó, mellette erdő, a háttérben hósapkás hegycsúcsok, a szülőhazájában, Franciaországban is van ilyen. De a lenge ruhák teljesen elütöttek az 1900-as év divatjától, a lányok olyannak látszottak, mintha egy görög drámából léptek volna elő.

Váratlanul kitisztultak a gondolatai. A szeánsz, vágott belé egy éles emlék, mire eltűntek a káprázatos hegyek, a gyönyörű tó, a különös fényhíd az égen.

*

Kinyitotta a szemét; a saját szemét. Alig hitte, hogy végre ki bírja nyitni önerejéből. Akaratlanul a zsebóráját kereste a felöltőjében, de amikor előszedte, a sejtelmesen pislákoló fényben nem tudta rendesen kivenni a mutatókat. Felette szürke szikla; ráeszmélt, hogy a föld alatti terem mennyezetét látja, a szeánsz helyszínét, és végre a saját testében van. Asztalon feküdt, két ismerős nő hajolt fölé.

– Mi történt velem? – kérdezte.

– Jaj, szegény szépfiú! Hát elájultál – forgatta kis bogárszemét Lulu Soyeux. A molett lány hízásnak indult arca vékonyabbnak tűnt a föld alatti termet megvilágító mécsesek gyér fényében. – Szorongattuk egymás kezét a szellemidézés alatt. Nahát, majdnem megállt a szívem, amikor hátraestél a székeddel, és beütötted a fejed.

– A drágalátos szeánszvezetőnk akkor futott el – fűzte hozzá Sybill Paradis a körmét nézegetve.

– Szent ég! – kapta a szája elé a kezét Lulu. – Látnod kellett volna, ahogy Lissema rémülten elrohan az egyik sötét járat felé. Én jobban megijedtem, mint a múlt héten a fogorvosnál, amikor azzal a lábbal hajthatós fúrógéppel a számba nyúltak.

Pierre próbálta felidézni a tarka kendőkbe burkolózott szeánszvezető arcát, de nem ment. Furcsa kábulata miatt úgy érezte, gondolkodása még mindig nem működik rendesen, aztán homályosan eszébe jutottak az ájulása előtti percek.

– Hova tűnt Hector és Edmond? – kérdezte.

– Lissema után mentek, hogy elkapják – vont vállat Sybill.

A fiú elfintorodott. Hatan jöttek le a Párizs alatt húzódó katakombarendszerbe, ezek szerint Hectortól és Edmondtól akár meg is halhatott volna. Jellemző, hogy az eltűnt Lissemát kergetik, ami jóval izgalmasabb elfoglaltság, mint őt, a sérültet ápolni. Nem kárhoztatta barátait, ellenkező esetben ugyanúgy cselekedett volna. Ő is a kalandot kereste. Amikor szürkületkor leereszkedtek a föld mélyébe a sötét csigalépcsőn, majd megpillantotta ezt a bizarr termet, annyira a látvány hatása alá került, hogy a szíve kis híján kiugrott a mellkasából.

Most körülnézve újra megborzongott. A helyiség valóban rémületesebb volt, mint eddigi bármi az életében. A mennyezetig tornyozott, rendezett sorokban magasodó csontoktól émelygett, és rossz érzését nem tudta enyhíteni a terem középen álló kis oltár és a kőkereszt sem. Zavartan szemlélte a padlóra helyezett mécsesek táncoló világosságát, amelyek fénye nem bírt behatolni a lábszárcsontok között sorakozó koponyák szemüregébe. Olyan sejtés fogta el, mintha ezernyi láthatatlan szem figyelné, és már-már azt képzelte, hogy a hatalmas csontrakások be akarják temetni, rá akarnak dőlni.

Pierre elszakította tekintetét a több száz éves emberi maradványoktól. Már emlékezett mindenre, és bánta, hogy lejött Párizs utcái alá. Nemet kellett volna mondania Hectornak, de a kíváncsiság erősebbnek bizonyult félelménél. Látni akarta, amiről a barátja mesélt, megnézni a milliónyi csontot, amelyeket állítólag két év munkájával szállítottak a katakomba járataiba, azért, hogy az Aprószentek elnevezésű ősrégi temetőt felszámolják. Több mint száz évvel ezelőtt, az 1700-as évek végén a város vezetői kénytelenek voltak megtenni ezt a lépést, mivel Párizs terjeszkedett. Még az egyház is áldását adta a vallási liturgia figyelembevételével történő tömeges exhumálásokra, amikor kiderült, hogy a dögvészek és járványok következménye az ivóvíz mérgezettsége. Az emberek nem bírták az elviselhetetlen bűzt, nagy esőzések idején foszló holttestek kerültek a beomló falakon át a pincékbe, és Hector még azt is hallotta, hogy Aprószentek területén – a túlzsúfoltság és a földhiány miatt – az elhantoltak végtagjai kilógtak a sírokból. Ezért kerültek a sok-sok éve eltemetett párizsiak csontjai az újonnan kialakított sugárutak alá, a katakombákba.

A múltat nem fedhetik el a modern épületek, gondolta Pierre, és megremegett. – Valóban élne a múlt a város alatt? Csak nem hiszek én is a halottak visszatérésében, mint Lulu? – Megpróbálta elterelni gondolatait a hullákról meg a furcsa képzelgéseiről. Nem tudta felfogni, hogy azalatt a kis idő alatt, amíg öntudatlanságba süllyedt, hogy álmodhatott annyi zagyvaságot. Hálásan nézett a két lányra. Sybill Paradis, és Lulu Soyeux nem hagyták magára.

Pár hete ismerkedett meg velük egy garniszálló félreeső szalonjában, ahova kártyázni tért be a barátaival. Az összejövetel baráti csevejnek indult, de a vékony falakon keresztül zavarbaejtő és izgalmas hangok hallatszottak; az eldugott sarkok homályában lekerültek a megfakult selyemruhák, fehérneműk villantak, lopott csókok cuppantak. Kiderült, hogy a lányok néhány frank ellenében férfiakkal is játszadoznak, hiszen fizetésük nem verte az egeket, a jobbfajta ruhák pénzbe kerültek, ezért a csinos revűtáncosnő és a kissé molett varrónő kacér nevetéssel vetette be magát Párizs pazarul kivilágított éjszakai életébe.

Pierre azonban – jegyese lévén – nem ment bele ezekbe a játékokba, sőt attól fogva a baráti kártyapartikról is lemondott, hogy ne kerüljön kísértésbe. Ám ezen a délutánon Hector különleges mulatságot ígért, egy titkos szeánszot.

Hol máshol lehetne szellemeket idézni, mint több tízezer csontváz közelében? – kérdezte vigyorogva. Halálra dicsérte a szeánszvezető Lissema képességeit, és minderre Pierre nem mondhatott nemet.

Most végre igazi megkönnyebbülést érzett. Vége a testetlen álomnak, minden rendbe jön. Felült, a homlokát dörzsölte kézfejével.

– Azt hiszem, tudok járni – nézett Sybillre, aki türelmetlenül toppantott.

– Látod, Lulu? Pierre-nek kutya baja, feleslegesen csaptál patáliát. Jobb, ha továbbállunk.

A varrónő arca kipirult.

– Nem látod, hogy még mindig vérzik? – A fiúhoz hajolt, jobban rászorította a kendőből hevenyészve összecsomózott kötést a tarkóján, majd újra Sybillhez fordult. – Szerintem várjuk meg Hectorékat.

A revűtáncosnő felvette az egyik székről sárga kalapját.

– Annyira félelmetes ez a hely – nézett körbe.

– Most rezeltél be, nyuszika? – kérdezte Lulu.

– Ez hajmeresztő! – méltatlankodott Sybill. – Te nevezel nyuszinak? Aki már az ide vezető csigalépcsőn siránkozott, hogy menjünk vissza? – Annyira hadart, hogy le se lehetett volna lőni, és Pierre azt gondolta, hogy a félelmét palástolja kirohanásával.

Lulu sértődötten elhúzta a száját.

– Ne velem pörölj, van más bajunk.

A revűtáncosnő végigsimított hosszú szoknyáján.

– Jól van, na! Már akkor ingerült lettem, amikor az a boszorka elszelelt. Még most sem értem a dolgot, hogy léphetett le pont a szeánsz vezetője. Mitől ijedt meg?

Pierre Lambertet újra szédülés fogta el, a földalatti terem hirtelen eltűnt.

*

Szent isten! Már megint ez a felemás állapot! Azonban most nem testetlenséget tapasztalt, egyből Messematába került. Rajta keresztül szemlélte az ismeretlen égboltot, érezte minden rezdülését, de a lány mozdulatait nem befolyásolhatta egy fejmozdítás erejéig sem. Mintha csupán kémnek rakták volna bele egy másik emberbe. Ráadásul a látása szakaszosnak tűnt, néha homályba veszett a táj, mintha szél fújná, még a távoli hegyek is mozogtak. A tér, az idő valahogy másképp működött. Messemata szemével mégis látta, hogy alakok közelednek az erdő felől. Szikár, hajlott korú férfit vezetett Halima.

Talán a korábban említett Igazmondó? Pierre izgatott lett. Tőle megtudhatja, mi ez a marhaság, amibe belecsöppent. Most már gyakorlottabban használta új képességét, elhagyta Messematát, és hamarosan rátalált a közeledő férfi elméjére. De újra csalódnia kellett, hiába bújt az új testbe, nem látott semmit. Ekkor értette meg, miért mozgott olyan óvatosan az öreg, miért kellett karon fogva vezetni: Igazmondó vak.

És mezítlábas. Pierre érezte a talpát szúró apró ágakat. Az öreget Halima folyamatosan győzködte.

– Kérlek, kíméletesen bánj Messematával! Mióta Satala elhagyta, kiszámíthatatlanul viselkedik.

– Hallottam hírét – bólogatott az öreg. – Rendkívül emberkerülő lett.

Halima mélyet sóhajtott.

– Nappal a természetet járja, csak sötétedéskor kerül vissza a városba, és éjjel gyakran csalogat ismeretlen férfiakat az ágyába.

– Mindig mást?

– Igen. És reggel durván kidobja őket.

– Éjjel Azu-Rassan, a Rejtőző uralkodik rajta – jelentette ki az öreg.

– Ilyenkor, amíg Tenniveli fényhídja ragyog az égen, boldog szokott lenni. De mostnappal is őrülten kiáltozik.

Az öreg megszorította a lány kezét.

– Becsüllek, amiért mellette állsz.

– Mást nem is tűr meg maga mellett sokáig.

Pierre közbevágott.

Én nem akarok rosszat Messematának, csak meg szeretném tudni, hova kerültem, sugallta.

Az öreg megrándult.

– Ki vagy te?

Pierre a nevem, nem találom a testemet. Tudsz rajtam segíteni? Vissza akarok jutni Párizsba.

– Ó – mormolta az öreg. – Artassayan lehetsz. Csonka lélek.

Halima felfigyelt.

– Kihez beszélsz, Igazmondó? – kérdezte.

Pierre még türelmetlenebb lett.

Artassayan? – kérdezte. – Az meg mi a frász?

– Azt jelenti, szürke. Olyan, aki még nem tudja, fénybe vagy sötétbe álljon.

Meghaltam? Szellem vagyok? – borzadt el a fiú.

– Nem. Csupán önmagadat nem találod. – Az öregember Halima vállára támaszkodott. – A barátnőd elméje nem borult el. – mondta csendesen. –Valóban szólt hozzá valaki. Vezess hamar Messematához!

Pierre ingerült lett.

A pokolba! Ne beszélj talányokban, áruld el, miért szakadtam ki az életemből! Hogy kerülhetnék vissza?

– Meg kell találnod önmagad – krákogott Igazmondó.

Pierre érzékelte a mezítlábas öregen keresztül, hogy homokban jár. Visszaértek a tópartra? Messemata hangját hallotta.

– Üdvözöllek bölcs! Segíts rajtam, valaki megszállt…

– Halima már beszámolt róla. Jól figyelj rám gyermekem! – emelte ünnepélyesre a hangját Igazmondó. – Örök a körforgás. Nézzetek körül! – mutatott a környező fákra. – Az erdő régtől fogva itt van, de benne a növények már nem azok, mint sok-sok évvel ezelőtt. Az istenekkel sincs másképp. Nekik is keresni kell az útjukat, időnként megújulnak. Ilyenkor csonka lelkek jelenhetnek meg, az artassayanok. – Messematához fordult, megsimogatta az arcát. – Szépséges gyermekem, te egy artassayannal találkoztál. Nyugodj meg, ők a világ részei, semmi rossz nem történt. Isteni kegyben részesültél.

Pierre legszívesebben beléfojtotta volna a szót az öregbe. Micsoda sületlen maszlag! Fel akarok ébredni!

– Nyugodj meg, Messemata! Minden rendbe jön – állt fel az öreg, és Halimához fordult. – Kísérj haza, elfáradtam – mondta.

Egy idő múlva Pierre úgy sejtette, eltávolodtak Messematától, mert Halima suttogóra fogta a hangját.

– Az artassayan az előbb neked is beszélt, ugye?

Az öreg bólintott.

– Amit hallasz tőlem, Messematának ne említsd. Maradjon abban a hitben, amit az előbb árultam el neki – szorította meg a lány karját. – Ha az artassayan kiválaszt valakit, nehezen hagyja el. Újra és újra visszatér hozzá. Egy artassayan felbukkanása veszedelmes dolgok eljövetelét jelzi, akár el is veszejtheti kiválasztottját, ugyanis a csonka léleknek döntenie kell, hogy Tenniveli vagy Azu-Rassan oldalára áll. Erősítsd meg a szívedet gyermekem, és jól vigyázz Messematára!

Pierre próbálta gondolatait összerendezgetni. Miről beszél ez? Én vagyok a veszélyes? Istenem, segíts! Hogy kerülhetnék vissza Párizsba? Újra látni akart, és egy megmagyarázhatatlanul ösztökélő érzés Messematához vonzotta. Kiszakította magát az ürességbe, el a vak öregtől, és a másik lány elméjében békét talált. A táj is megnyugtatta. A lemenő naptól vörhenyes színezetet kapott az égbolt lenyűgöző fényhídja, mindennél hatalmasabb ékszerként ragyogott a magasban, bearanyozta a fák csúcsát, a hegyek ormát. Még a tóra is világos utat festett, és a levegőt varázslatos vibrálással töltötte meg.

– Látod Tenniveli szikráit, artassayan? – kérdezte Messemata. – Miért hallgatsz már egy ideje? Megtudtam ám, ki vagy. Vezetnem kell téged, jó útra foglak terelni. Nyugodj meg, Tenniveli szikrái távol tartják Azu-Rassan sötétségét. Még van időnk. Ne félj, ő először csak köddel támad. Fehér szósszal takar be mindent, hogy ne láthassuk mesterkedését, de aztán Tennivelinek pihennie kell, égi fénykígyója el fog halványodni, és az éjjeli sötétség fokozatosan bekebelezi. Akkor jön a félelem. – A lány szíve gyorsabban vert. – Én tudom, mit kell tennem: ha egy férfitest átölel, eltakarja a sötétséget. Maradj velem! Hátha testetlenül is sikerül.

Pierre-t meglepték a lány szavai. Minden idegsejtje vissza akart térni a saját világába, de a lány kérését mégsem utasította el.

Nem kell keresned senkit. Én megvédelek, gondolta.

– Ez csodálatos! – lelkendezett a lány, majd hirtelen megmerevedett. – De utána nem hagysz itt, ugye? – Pierre képtelen volt felelni. – Jól van – mondta végül Messemata. – Megelégszem azzal, hogy ma éjjel velem maradsz. – Mennünk kell, mert a köd veszedelmes árnyakat hozhat. Olyanokat, amelyek nem merészkednek elő a fényben. Látod az árnyékomat?

Igen. A te szemeddel látom.

Messemata árnyéka az égi fényhídnak köszönhetően nem volt éles, csupán egy halványszürke, határozatlan foltnak látszott.

– Tenniveli fénykígyója álmosodik, már nem homályosítja el a napot – magyarázott halkan a lány. – Nézd! Azu-Rassan, a Rejtőző nemsokára testet ölt. – Itt halkra fogta a hangját, mintha attól félne, hogy valaki meghallja szavát. Szaporábban vette a levegőt, lába remegett. Így állt néhány percig, az árnyékára szegezett tekintettel, aztán hirtelen fojtott kiáltás szakadt ki belőle. – Most!!!

Az egyszerű szó olyannak tűnt, mint egy segélykiáltás, és Pierre már látta, mire gondol a lány. A leereszkedő köd szinte teljesen elhalványította az égbolt fényhídja miatt kialakuló árnyékot, amikor néhány másodpercre a lemenő nap fénye átkúszott a köd alatt, és Messemata alakja éles, sötétebb árnyékot vetett a homokra. Néhány pillanatig mind a kétféle árnyék látszott – a fényhíd és a nap által keltett is –, aztán a köd elérte a felszínt, és mindent homályos fehérbe olvasztott.

Messemata hirtelen megindult. Futott az erdő felé.

– Érted már artassayan? – lihegte. – Yelimoorban muszáj mindenkinek két árnyékkal élnie.

Két árnyékkal élnie – visszhangoztak a lány szavai Pierre fejében, aztán az erdő minden átmenet nélkül semmivé vált.

*