Early Moon: Időcsomó

1. A testügynök

Annak a lánynak az arca csupán egy valószerűtlen pillanatig bukkant elő a tömeg áradatából, mégis úgy hatott rám, mint egy áramütés. Kivert a víz, a szívem meglódult, a következő másodpercben meg arra gondoltam, nem vagyok észnél. Képtelenség! Nora nem lehet ilyen fiatal! A látványa keserűséggel töltött el, átkozottul különös érzés tört rám, még Exapolisz egetverő házait is imbolyogni láttam, és amikor végre erőt tudtam venni magamon, kábultan, szinte támolyogva indultam tovább. Nora – vagy akit annak hittem – azonban eltűnt, elnyelte a gigászi város tarka, de lélektelen emberkígyójának forgataga. A nevét kiáltottam, tolakodtam előre, ám jellegzetes mandulavágású szeme nem bukkant fel sehol. Talán képzelődöm? – léptem bizonytalanul hátra a déli napsütésben. Nemrég ébredtem, másnapos agyam rémesen nehezen forgott, de a városban minden szokványosnak tűnt. Égitaxik húztak a magasban; egy lila hajú nő rám vigyorgott, akinek a tincsei olyannak látszottak, akár az összegabalyodott giliszták; mellettem feketére sminkelt szemhéjú lány szitkozódott, ahogy arrébb taszítottam. Egy pillanatra a szemébe néztem, de tekintete alig világlott ki a sötét festék mögül. Elég sokan sminkeltek magukra koponyát idéző szemgödröket, ez divat lett – talán a város így nevet a halál szemébe. Megteheti, hiszen lakói egy része csaknem halhatatlan.

A karomat váratlanul elkapta valaki.

– Tenna! Fogadjunk, nem ismersz meg!

Kacéran mosolygó, fekete hajú nő nézett rám szánalmas kutyatekintettel, annyira közelről, hogy megszámolhattam a szempilláit. A nevét akkor sem tudtam volna megmondani, ha az életem múlik rajta, Exapoliszban sohasem lehetsz biztos abban, ki kinek a testében járkál.

– Megismerlek a parfümödről – hazudtam, mire elszürkült az arca.

– Ne marháskodj! Mondd meg, ha tényleg tudod, ki vagyok! – kérlelt, aztán türelmetlen lett a hangja: – Nézd, nemcsak az arcom új! – Csípőre tette a kezét, csábosan illegette magát ezüstösen fénylő ruhájában, hosszú combja kivillant.

Egyáltalán nem volt időm erre, a Norának vélt lány után akartam menni, ráadásul nem hanyagolhattam el a munkámat sem. Muszáj szereznem mihamarabb egy testet a Másolóknak – férfit vagy nőt, egyre megy.

– Fényévekkel jobban nézel ki, mint a múltkor! – mondtam unott arccal a fekete hajú nőnek, és köszönés nélkül tovább indultam a téren. Ötletem se volt, hol futottunk össze korábban, de a pillantása vad lángot rejtett. Láttam, bujkál benne valami vadállati, olyan ösztönös határozottság, ami azt sugallta: mindent meg akarok kapni.

Igaza volt. Mióta a sejtformálás megvalósult, már nem kell félni az öregedéstől, és aki egy testügynökkel – például velem – üzletelt, annak a haláltól sem kellett tartania. Mégis keserűség öntött el, ahogy kapkodó tekintettel Nora nyomát kutattam. A felhőkarmolók acélszörnyei nyomasztó tömbként telepedtek rám, ablakaik csillogása sápadt ködbe burkolta a levegőt, és a mellettem siető emberek derűs arca mögött megláttam a város mocskát, a bűn végeláthatatlan fertőjét, amit jól kiismertem az utóbbi évtizedek alatt. De az a lány eszembe juttatott egy másik világot, amelyet ki akartam irtani az agyamból, egy világot a régi időkből, ami kegyetlenül fájt az emlékeim közül.

Hűs szellő rágott a bőrömbe, morcos felhők kergették a Napot. Próbáltam elhessegetni a múlt árnyait, de ahogy felpillantottam, a szívem kihagyott egy pillanatra. Nora! Egy szabadtéri mozgójárda hipervékony hártyáján tűnt fel újra. Mérgesen arrébb taszítottam egy utamba lebegő csomaghordó drónt, mire a visszajelzői méltatlankodva villogni kezdtek. Vadul nyomakodtam át a tömegen, a könyökömmel toltam arrébb néhány elképedt arcot, letapostam több lábat, de nem érdekeltek a felháborodott kiáltások. A Prédikátor elitjéhez tartoztam, nem kellett félnem holmi rendfenntartóktól, ráadásul a bűnözés visszaszorítása sokkal nehezebbé vált, mióta az emberi test szabadon alakítható. A fénykép, az ujjlenyomat érvényét vesztette, és már régen nem a város vezetői irányították Exapoliszt, hanem a pénz. A zsarnok Prédikátor pénze. Ő vette meg a városatyákat és a rendfenntartók főnökeit, tulajdonképpen a törvényeket is ő írta. Eszeveszett világot éltünk, az emberek legálisan váltogatták a testüket, a nők gyakran az arcukkal együtt.

A Norának kinéző lány azonban eltűnt, mire a mozgójárdán felértem a fedett bevásárló szintre. Csalódottan forgolódtam az egymást érő reklámhologramok között, próbáltam kitalálni, melyik üzletbe mehetett be.

Hatalmas kivetítő ernyők ontották mozgóképeiket. Az egyiken esetlen víziló repült, keskeny lécen ülve, alatta felirat hirdette:

A mi lebegődeszkánk könnyedén elbírja ezt is!

Kevéssel arrébb illatos cipőt és fejfájás elleni csokit reklámoztak, az a lány azonban sehol sem tűnt fel újra. Közönyösen nézegettem egy testformáló szalon óriásira nagyított ajánlatát, amelyben a legújabb divatot – a vékony arcot, a kis füleket hirdették. Alatta, a kirakat virtuális próbababáin szemérmetlenül jelentek meg a legújabb idomok. Káprázott a szemem a sok mell, fenék, szálkás izom láttán, amikor csalódottságomat lassan megkönnyebbülés váltotta fel.

Nora nem lehetett az a lány. Ő távol van Exapolisz fényűző pompába öltöztetett romlottságától, és egyébként is teljességgel lehetetlen, hogy fiatal maradt volna, hiszen mereven elutasította a sejtformálást. Akit láttam a tömegben, az húsz évesnél nem idősebb, Nora pedig egy nappal sem lehet fiatalabb negyvennél. Egyáltalán, miért is kerülne ide? Teljesen kizárt, hogy betegye a lábát ebbe az istenverte városba. Különben meg mi ütött belém, amiért ilyen zaklatott lettem egy lány miatt? Régen estem már bele valami érzelgős marhaságba.

Újra megdermedtem. Pont Nora mondta annakidején, hogy hiába lesz a testem halhatatlan, ha Exapolisz beszippant, a lelkem fog meghalni.

Erőszakkal próbáltam kiűzni Nora mandulaszemét a képzeletemből, és egy fogatlan, csoszogó vénemberre figyeltem fel a járókelők között. Rettentően kirítt a tömegből, hiszen itt mindenki szépnek és fiatalnak nézett ki, senki arcát nem csúfították kelések, pattanások, bármerre néztem, egészséges, makulátlan emberek bámultak vissza rám. Nem éreztem sajnálatot a fogatlan vénember iránt, inkább bosszantott a jelenléte. Hogy engedhették a rendfenntartók a belvárosba, miért itt rontja a levegőt? Ő vesztes. Megvénült, nincs pénze másik testre, pedig biztosan szeretne, ha itt sunnyog. Lecsúszott alak, egyszerűen nem életképes ebben a társadalomban.

Jobbnak láttam, ha abbahagyom a lány keresését. Undorodva fordítottam hátat a nyomorult vénembernek, és lesiettem a mozgójárdán, ki a térre.

Különös érzésem támadt, mintha menekülnék valami elől, mintha Nora szelleme üldözne. Már annak örültem, hogy eltűnt. Mit is mondhatnék neki? Dühös lettem magamra, amiért így felzaklatott az emléke, inkább a munkámmal kellene foglalkozom, a Prédikátor iszonyúan kellemetlen tudott lenni, ha az emberei nem dolgoztak rendesen. Városi legendák keringtek arról, milyen mocskos büntetéseket eszelt ki, ha nem nyerte el a tetszését valami, és én magam is láttam egy számla-chipjétől megfosztott férfit, akinek nem volt lába. Nyomorékká formálták a testét, esélye sem maradt rá, hogy pénz nélkül visszanyerje egészséges alakját; a kezével tolta magát előre egy repedt lebegődeszkán, úgy vegetált egy ideig a belvárosban, eleven példaként arra, hogy jár az, aki kiesik a Prédikátor kegyeiből. De hamar elpatkolt. A csatornában találták meg, két külön darabban – lézervágóval metszették el a testét.

Önkéntelenül is megérintettem a tarkómat. Ugyan a beültetett számla-chipemet így nem lehetett kitapogatni, mégis megnyugodva gondoltam arra, hogy az én egyenlegem igen magas, és a testem is egy darabban van. A Prédikátor hűséges emberei egyvalamiben nem szenvedtek hiányt: pénzben. Akár minden héten vehettem magamnak új testet.

Hirtelen tudatosult bennem, miért lettem dühös. Nora emléke eszembe juttatta, honnan jöttem. Lunnobar: a koszfészek, amit kisvárosnak tituláltak, ahol az emberek nem érték meg a nyugdíjat, mert munka közben estek össze holtan. Felrémlett előttem az egyforma bérházak olcsó műanyag fala, a sarki kocsmákból támolygó emberek a betegesen fáradt szemükkel; az apám, aki reggelente úgy jött haza az éjszakai műszakból, hogy már nem láthatta anyámat munkába menni; és a lakásunk egyetlen szobája, ahonnan csak a mocskos utcára menekülhettem a hétvégi családi veszekedések elől.

Mégis sikerült felemelkednem a nyomorból, talán mert gyerekkorom óta él bennem valami elképesztő elszántság: ha meg akarok szerezni valamit, mindig többet teszek érte, mint mások. Így értem el, amit akartam. A kisvárosi gyárak sárga füstje emlék maradt, de ugyanígy a szüleim arca is – eltemettem őket tizennyolc éves korom előtt. Na meg Nora. Az ő emléke is megfakult. Jóllehet fiatal koromban kizárólag vele éreztem, hogy igazán élek, mégsem jött velem a százmilliós Exapoliszba. Azt mondta, nem vonzza a csillogás, pedig egy utcában laktunk, méghozzá ugyanolyan szánalmas körülmények között.

Kisgyermekként a félig lebontott házak között bujkáltunk, és már akkor borzasztó szemléletbeli különbség feszült közöttünk. Ma is előttem van annak a kócos kislánynak a pillantása, aki benézett a romház szakadt műanyag falai között, és megkérdezte:

– Legelteted azokat az aranyos csigákat?

– Gyagyás vagy? Versenyeztetem őket – feleltem büszkén. A gazzal benőtt házmaradvány árnyékában feküdtem, és egy fémhuzallal szurkáltam a leglustábban mászó csigát egy porba firkált pályán.

Ha Nora most látná, milyen körülmények között élek, nagyra nyitná mandulaszemét a csodálkozástól. Most nekem kell a legkevésbé tartanom a Prédikátor haragjától, akármilyen kiszámíthatatlan, velem jól bánt minden körülmények között – bár gőzöm sem volt, miért. Azt hiszem, rohadtul nem érdemeltem meg.

Mindig többet ittam a kelleténél. A szervezetem most is jelzett, le kellene csúsztatnom némi alkoholt, ezért a közelben álló, fényes üvegfelületű étterempavilonok felé vettem az irányt, és a város csillogásának látványa visszarántott nyomorúságos emlékeimből. Hirtelen egy háromdimenziós reklámkivetítő szivárványos buborékokat varázsolt a tömeg fölé, az emberek megtorpantak. Szájtátva nézték, ahogy megjelenik felettük a Másolók jellegzetes robotarca. Furcsán elcsendesedett mindenki, lélegzetvisszafojtva vártak a csodára, és a csoda felvillant. A legújabb reklám képei peregtek: egy-egy pillanatra megelevenedett Elvis, Lincoln, Lollobrigida, Angelina Jolie, Belmondo, Einstein, Hitler, Marylin Monroe, majd megszólalt a Prédikátor recsegő hangja:

– Lépj a legmagasabb szintre! Már elérhető több ezer híres ember teste is. Végre olyan lehetsz, mint ők, ne tétovázz! – sulykolta szuggesztíven, aztán suttogóra váltott a hangja: – A testformáló szalonokban ne keress hírességeket, álmaid testéhez csak korlátozott számban és csak az ügynökeinknél juthatsz hozzá. Figyelj az öröklét jelére, ha megmutatják neked a kulcsra emlékeztető keresztet, nyertél, de vigyázz, ne áruld el magad, szó nélkül kövesd az ügynökeinket, különben lemaradsz a csodáról!

Ezzel egy időben az egyiptomi ankh kereszt óriásira nagyított képe jelent meg a tér fölött, majd a reklám váratlanul véget ért. Az emberek értetlenül nézegettek egymásra, én meg magamban nevettem. A Prédikátor mindig rafináltan üzletelt. Nem teszi közszemlére a legdrágább termékeit, addig kecsegtet vele, amíg mindenkivel egyenként elhiteti: ő a kiválasztott, és az emberek szinte ölni fogják egymást, hogy vásárolhassanak.

Nála telhetetlenebb figurát nem ismertem. A Föld leggazdagabb embereként állandóan azt hajtogatta, hogy az a nyüves aszteroida húzta keresztbe a számításait. Ha az nem csapódik be 2010. december 20-án a Perzsa-öbölbe, több kontinensen is üzletelhetne. Így azonban meg kellett elégednie az amerikai túlélőkkel, a Csendes-óceán szigetei nem számítottak piacnak, az ott megmaradt emberek legfeljebb kókuszdióval tudtak volna fizetni. Azt persze elfelejtette, hogy az aszteroida elsöpörte az európai, ázsiai, afrikai, ausztráliai konkurenciát is, anélkül nem lehetne egyeduralkodó a sejtformáló piacon.

Megvetően figyeltem az irigységtől sárga arcokat a tömegben, le se tagadhatták, mennyire vágynak valamelyik híresség kinézetére. Nekem azonban nem volt kedvem a munkához. Nem kívántam embereket győzködni, és közben hamisan mosolyogni, valahogy megint Nora arca tolakodott lelki szemeim elé. Úgy döntöttem, iszok valamit, hátha az alkohol elűzi a múltat, és megszűnik a másnaposságom is.

Az elegáns Barradillo étterem üvegpavilonja nem állt messze, akadály nélkül odasétálhattam – Exapolisz összes utcáját és terét a gyalogosforgalom számára tartják fenn -, útközben csupán egy többszintes parkolót kellett megkerülnöm, amit a suhanóknak építettek. Ezek a karcsú légi járművek gyorsak, de én nem tartottam ilyet, megtehettem, hogy égitaxival közlekedtem, ha sietni kellett. Közömbösen figyeltem, ahogy a tér monumentális magasházainak árnyékában egymás után szállnak fel és le a suhanók.

A Barradillo kreolbőrű főnöke rögtön meglátott, miután beléptem az étterembe, és gyorsan intett egy vézna pincérnek, hogy ugorjon a törzsasztalomhoz.

– Mi az Ferd? – kiáltottam a kreolnak harsányan. – Pokoli rosszul állhatsz, ha ilyen nyamvadt suttyókat alkalmazol? Miért nem vásárolsz inkább elit pincérrobotokat?

Ferd bosszúsan dörgölte a bajszát, és csak akkor felelt, amikor közelebb érve kezet fogtunk.

– Nem vagyok bolond! Te is tudod, mennyire túl van népesedve Exapolisz környéke, a drónok egy vagyonba kerülnek, az alkatrészeiket csillagászati összegekért vesztegetik, ezek fickók meg bagóért eljönnek dolgozni, és ha felajánlok nekik prémiumként egy kis extra testformálást, még a legalacsonyabb bért is lealkudhatom. Képzeld, kötöttem egy gyümölcsöző üzletet a Prédikátorral, negyedáron rendelhetek tőle az alkalmazottaimnak a szolgáltatásaiból – tette hozzá halkan.

– És ezt mind emberbaráti szeretetből műveled, igaz?

Ferd elvigyorodott.

– Természetesen! Segíteni akarok ezeknek a nyomorult patkányoknak, hogy emberibb kinézetük legyen!

Ez a beetetés – gondoltam. Ha rászoknak a testformálásra, a Prédikátor markába kerülnek, ahonnan nincs menekvés. Nem az a lényeg, hogy drágán vásároljanak először, hanem, hogy az életük részévé váljon a testformálás. Olyan ez, mint a kábítószer, és közben a Prédikátor zsebe még nagyobbra hízik, de Ferd is jól jár, munkabérre alig költ.

– Tenna! Ne tökölj már, gyere ide! – hallatszott egy sötét sarok felől, amit a Prédikátor embereinek tartottak fenn.

Namur ült ott, egyik testügynök társam.

Megkönnyebbülten intettem neki. Egy perccel azelőtt pont abban reménykedtem, hogy itt találom egyik simlis ivócimborámat. Namur rögtön azt ajánlotta, hogy szívjunk fel némi szíverősítőt, amit nem utasítottam vissza. Hátradőlve fürkésztem az odaérkező pincér nagy orrát, csenevész termetét, ahogy lerakta az italokat. Micsoda nyamvadék kinézet! Hozzánk képest elcseszett gnómnak tűnt.

Legurítottam a tequilás mixet, amit a Barradillóban Villám Fejbecsapás néven árultak. Namur önelégülten vigyorgott méregdrága felöltőjében, tökéletes arcával.

– Képzeld, ma már eladtam egy Marilyn Monroe kópiát! A pasas simán megadta érte a szokásos ár ötszörösét – mondta jellegzetes, dörmögő hangján.

– Az aszteroida csapjon beléd, te mázlista! – irigykedtem, és csak egy pillanattal később fogtam fel, mit is mondott. – Pasas!? És magának vette?

Namur mosolyogva bólogatott, én a fejemet fogtam.

– Ebben a hónapban nem kezdek ki egyetlen Marilyn-nek kinéző nővel sem, az biztos…

– Pedig lesz belőle elég! – csapott a vállamra a társam, aztán halkabban folytatta: – A korlátozott példányszám csak mese, a Prédikátor azt mondta, ne szégyenlősködjünk, akármennyit eladhatunk egy termékből, akkora ez a város, hogy kicsi az esély két ugyanolyan kópia összetalálkozására. De a látszatot fenntartjuk, úgy kell kommunikálni az eladásokat, mintha ragaszkodnánk a leszorított példányszámokhoz. Különben meg mit finnyáskodsz? Lehetséges, hogy a vevőm nő volt, csak férfi kinézetbe bújt, és a Marilyn kópiával akart visszatérni eredeti neméhez.

A francba! Húsz év után is nehezen tudtam megszokni ezt. Az Exapolisziak többsége leginkább a külsőségekkel foglalkozott, általában hidegen hagyta őket, hogy a partnerük milyen neműnek született, egyedül ebben viselkedtek szemérmesen, majdhogynem tabunak számított a kérdés feltevése is. Én sem feszegettem mélyen az igazságot, de mindig igyekeztem viselkedésükben, mozdulataikban igazán nőies partnereket felcsípni. Biztosat azonban így sem tudhattam, kizárólag az emberek azonosítókódjáról derülhetett ki a születési neműk, azt meg csak a rendfenntartók olvashatták le.

Aznap elég rossz passzban voltam, Namur okfejtésére mégis kedvem támadt egy kis üzlethez. Alighanem a versenyszellem győzte le fásultságomat, nem akartam lemaradni ügynöktársam mellett, amikor a reklám ennyire beindította az üzletet. Persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy rendkívül sok üzletem ütött ki balul, és állandóan lemaradtam az összes ügynöktársamtól.

Lehajtottunk még egy italt, majd piszkálni kezdtem Namurt.

– Tehát csak egy unalmas férfitestet tudtál szerezni Marilyn Monroe-ért!

– Húzz az űrbe, vagy agyonütlek! – hördült fel a társam. – Te talán vettél valakit a mai napon?

– Nem. De, várj csak! Most megfigyelheted, hogy üzletel egy profi – hőzöngtem.

Hirtelen otthagytam az elképedt Namurt.

Lassan ballagtam a székek között, már előbb kifigyeltem egy magányos nőt, aki az asztalba integrált tableten böngészett. Biztosra vettem, hogy még nem adta el a testét. Ügynöki tevékenységem alatt kialakult egy hatodik érzékem az ilyenek felfedezésére, láttam, milyen természetesen viseli hamvas fiatalságát, semmiképp sem lehetett idős. Sejtettem, hogy az anyagi háttér nem lesz gond, a Barradillóba kizárólag gazdagok jártak, de a nőt pokoli csinosnak találtam, úgy nézett ki, mint egy királynőbe oltott dögös prosti. Nehezen tudok majd eladni neki bármit is – gondoltam, de vonzott a kihívás, azonkívül le akartam lombozni Namur önbizalmát.

– Hölgyem, egy táncra? – álltam pimaszul a kiválasztott nő elé. Furcsán nézett rám – a puccos étterem nem számított kifejezetten táncos helynek -, de egy pillanattal később megenyhült, nem tudott ellenállni lefegyverző mosolyomnak. Hozzáteszem, a legutolsó sejtformálásomnál a húsz legvonzóbb férfi közül választottam arcizmokat, és az ilyen listákat legalább negyvenmillió szavazat alapján állítják össze.

Mielőtt a nő megszólalhatott volna, gyorsan leültem mellé, és közelről – hogy kizárólag ő lássa – kihajtottam a felöltőm gallérját. Ott lapult az egyiptomi ankh kereszt, az öröklét szimbólumának motívuma. Áldozatom nyelni is elfelejtett, furcsán elsápadt, a keze megremegett a tableten, amikor meglátta. Az arca még szebbnek tűnt közelről, hatalmas hajkoronájával valóban királynőinek tetszett, és merészen kivágott dekoltázsa ellenére visszafogott eleganciát tükrözött. Igaz, gyöngyházfényű ruhája olyan élesen rajzolta ki a csípőjét, mintha nem is lett volna rajta semmi, öltözete hosszú szoknyában ért véget. Ez volt a legújabb divat: a szoknya, aminek az alja gyorsan lecsatolható, így mini lesz belőle, a lecsatolt rész pedig praktikus napernyővé ugrik szét.

– Jöjjön arrébb, itt nagy a tömeg – súgtam a nőnek, most már udvariasabban, és a Namur melletti üres asztalhoz vezettem.

Ügynöktársam elsápadt az irigységtől, de azt is láttam rajta, mennyire drukkol, hogy felsüljek.

– A nevem Tenna – fordultam a „királynőhöz”. – Azt hiszem, meg tudnám valósítani egy álmát.

– Mire gondol? – nézett rám hatalmas szempillái alól kihívóan, és már nem is tűnt annyira megilletődöttnek, mint az első pillanatban.

– Beugorhatna velem egy elektromasszázs kádba meztelenül – mondtam ki az első ötletet, ami eszembe jutott.

Mindig így kezdődik. Ha iszok, meggondolatlanná és tolakodóvá válok.

Namur röhögött a szomszéd asztalnál, biztosra vette, hogy képen törölnek, mégsem ez történt. A nő kacagott merészségemen.

– Maga teljesen bolond!

– Elismerem. Mégis én vagyok az, aki megadhatja önnek az igazi halhatatlanságot.

Erre vállat vont.

– Van elég pénzem, és a testformáló szalonokban mindent megtalálok, amire esetleg szükségem lehet – jelentette ki lebiggyesztett ajakkal.

Váratlanul a frizurája új formába rendeződött – valószínűleg a ruhájába integrált elektrosztatikus mezőgenerátornak köszönhetően -, én azonban meglepődés nélkül néztem vissza rá.

– Külsőleg átalakíthatják az idomait, de mi történik, ha beteg lesz? Hallott már hirtelen felfúvódásokról? Mikor a belső szervek valamelyike megdagad, aztán meg placcs… szétrobban, mint egy elejtett lágytojás?

– Egyáltalán nem hallottam ilyen zagyvaságról – felelt a nő fagyos mosollyal. – Úgy látom, magának igen élénk, beteges fantáziája van.

Fél szemmel láttam, ahogy Namur a markába nevet. A baromságaim nem jöttek be, ki kellett játszanom a legnagyobb ütőkártyámat.

– Maga igazán tökéletes, és valóban nagyon fiatal, nem kell még félnie a súlyos betegségektől, de kérdés, van-e olyan jómódú, hogy felvegye Exapolisz elitjének életstílusát. A leggazdagabbak naponta vesznek egy testet, akár születésnap, buli vagy csak egy forró éjszaka kedvéért.

Végre láttam az érdeklődést az arcán. Namur csalódottan felállt, intett, hogy mennie kell.

– Mennyibe kerül egy híres ember kópiája? – bökte ki titkos vágyát a nő.

Mondtam egy árat, mire felakadt a szeme. Ha mégsem olyan gazdag, mint amilyennek kinéz, akkor nyert ügyem van!

– Eladta már a testét a Másolóknak? – kérdeztem rá.

– Nem volt rá szükségem – felelt büszkén felszegett állal.

– Akkor bármilyen gazdag, nem tudja megvenni egyetlen híres ember testét sem. Előbb el kell adnia a sajátját, csak úgy tudjuk átformálni.

– Na és?

– Volt már egyáltalán testformálása? – néztem pimaszul a szemébe, amitől kissé zavarba jött.

– Igen, de csak részleges – tette hozzá, és halványan elpirult.

– Ó, már értem, ezért nincs tisztában a lehetőségeivel. Eddig csupán a peremén mozgott ennek a határtalanul csodálatos világnak; vékonyabb boka, formásabb mell, kerek csípő, érzéki száj. Ilyesmik? – puhatolóztam bizalmasan.

A nő kényelmetlenül fészkelődött a székén.

– Nincs túl sok időm, bökje már ki az ajánlatát, vagy elmegyek – mondta váratlanul.

Bekapta a horgot – tudatosult bennem. Elégedetten hátradőltem.

– Ha eladja a testét, akkor mi fizetünk. Az eredeti testével ezt mindenki megteheti egyszer. Önnek nem kerül semmibe, és cserébe megkaphat bárkit, sőt az első híresség teste bónusz.

– Csakhogy ezután bármikor szembe jöhet velem saját magam, az én testem is áruvá válik!

A női hiúság – dühöngtem magamban. Ezen mindig nehéz áttörni, pláne azoknál a fiataloknál, akik a városon kívülről telepednek be.

– Látom, nagyon ragaszkodik ehhez a testéhez… és nem is csodálkozom ezen. Maga különleges nő – csettintettem elismerően, a dekoltázsára pillantva. – Igaz, ha eladja a testét, másokat is ilyenre formálhatunk, de bármikor visszakaphatja az eredeti kinézetét, mások meg hamar megunhatják az önét, tehát csak nyerhet az ügyön. Ha a Másolók elkészítik az őstestét, az ön számára megáll az idő. Ez a halhatatlanság! Fogja fel úgy, mint egy életbiztosítást. Nemcsak betegségek érhetik, hanem balesetek, erőszakos cselekmények is.

A nő türelmetlenül intett.

– Ezzel tisztában vagyok, de az orvostudomány is meg tud oldani sok problémát manapság…

– Viszont az eredeti, fiatal alakja elveszhet végleg – csaptam le. – Ha balesetben elveszti valamelyik végtagját, vagy egy mocskos testrészgyűjtő karmaiba kerül… Exapoliszban sok bizarr és beteges figura akad, akik olyan gyönyörűségekre vadásznak, mint maga.

A nő kényesen elhúzta a száját, a szemében ijedt fény villant. Tovább ütöttem a vasat.

– Csak akkor lehet biztonságban, ha biolenyomatok formájában a Másolóknál van az ősteste. Ez alapján újra felépíthető ez a csodálatosan igéző kinézet, amit most az öné.

A nő elmosolyodott.

Hiúság kipipálva – könnyebbültem meg. Most kell egy lehengerlő ajánlat, nem szalaszthatom el ezt a kifogástalan testet.

– Mivel még újdonság a híres emberek kinézetének elérhetősége – mondtam -, az első vevők számára ingyen biztosítunk két kópiát is, ami egy hónapig felhasználható.

– Értem, de tegyük fel, ha egy testformálás után vissza akarom kapni a mostani kinézetemet, akkor fizetnem kell?

– Nos… igen. Megértheti, költséges folyamat a sejtosztódás felgyorsítása, de eredeti testnél mindig van akciónk. Ilyenkor nem jelentős összeg.

Jöhet a végső meggyőzés: a képek! Ujjaim gyorsan mozogtak az asztalba épített tablet érintőfelületén.

– Hogy dönteni tudjon, nézze meg ajánlatainkat – keresgéltem a legújabb modelljeink között, de a nő leállított.

– Előbb árulja el, hogy képesek halottak alakját megformálni? Tudtommal csakis élő emberek testrészeit használhatják a Másolók – váltott csevegő hangnemre, de a tekintetében hervasztó bizalmatlanság fénylett.

Fifikás ez a nő! – gondoltam ingerülten, mégsem árulhattam el neki, hány hónapig keresték a múltban élt híres emberekre emlékeztető alakokat, milyen hosszú ideig tartottak a beavatkozások, a különböző testrészek egybegyúrásáról nem is beszélve. Tudtam róla, micsoda piszmogós meló volt, mivel az elején egyik donor sem hasonlított teljes egészében egy híres emberre sem.

Újra felvillantottam drágán vett mosolyomat.

– Szakmai titkokat nem fecseghetek ki. Elégedjen meg annyival, hogy tökéletes hasonmásokat alkottunk, a minőséggel semmiféle probléma nem lesz, erre garanciát vállalunk.

– És a hang? Ha olyan mély, búgó hangon szeretnék énekelni, mint Marlene Dietrich, a testével együtt azt is megkapom?

– Énekelni nem taníthatjuk meg, ha azelőtt nem tudott, de a válaszom igen, a testformálás kiterjedhet a hangszálakra is.

– Kiterjedhet? Nem válaszolt egyenesen – vonta fel gyönyörűen ívelt szemöldökét a nő. – Pontosan ugyanolyan lesz a hangszínem?

Mennyit kukacoskodik! Mit képzel, istenek dolgoznak nálunk? – forgattam a szememet türelmetlenül.

– Ugyanolyan lesz – hagytam rá, noha tudtam, hogy sok modellnél nem foglalkoztak ezzel. Ki a fene tudná ellenőrizni, milyen hangja volt Napóleonnak? Akiről hangfelvétel is létezik, annál azért próbáltak a Másolók hasonló hangszálakat is összerakni. Na de ugyanolyat? Az erős túlzás lenne.

Az étteremben furcsa zúgolódás támadt. Majdnem kiesett a szemem, amikor megpillantottam azt, akinek az irigykedő felkiáltások szóltak.

Brigitte Bardot – illetve a kópiája – lépkedett az asztalok között. Egy modell a kínálatunkból! Jobbkor nem is jöhetett volna – dörzsöltem a markomat, az üzlet szinte biztosnak látszott.

– Nézze meg! Mi ilyen precízen keltjük életre a múltat – mutattam derűsen a közeledő nőre, de a vigyorom hamar lehervadt.

Először a felforrósodó levegőt észleltem. Aztán alig látható sugár vágott Brigitte Bardot felé, akinek furcsán megrándult az arca, vonásai eltorzultak a fájdalomtól. A szeme alatt fekete folt kezdett növekedni, a halántékához kapta a kezét, de az ujjai is elszenesedtek, szőkés haja pillanatok alatt pernyévé hullt szét. Visítozva megfordult, hogy a kijárat felé rohanjon. Közben a hátán is fekete folt terjedt szét, és a vézna pincér, aki kihozta az italomat, kilépett a pult mögül. Már láttam, ő tartja kezében a roncsolásért felelős bőrhevítő fegyvert, amit csak akkor eresztett le, amikor Brigitte Bardot üvöltve a földre rogyott.

– Így büntetik a Szabadlelkűek a múlt gyalázóit! – ordította a pincér, és fegyverét lóbálva kiszaladt az utcára.

Rohadt helyzet volt. Nem kenyerem a hősködés, sok esetben elég beszari tudok lenni. Pedig nekem is volt fegyverem – jófajta kinetikus, mint minden testügynöknek -, mégis bénán ültem, és az agyam egyetlen gondolattól lezsibbadt kocsonyává vált.

Gyanítottam, hogy az üzlet ismét kútba esett.