2. A Prédikátor
A bőrhevítő fegyver, amit az őrült pincér használt, elég csúnyán el tudja intézni az ember kinézetét. A Prédikátor pénzelte a kifejlesztését, azzal a nem titkolt hátsó szándékkal, hogy ha valakit célba vesznek vele, az biztosan egy testformáló szalonban köt ki. Brigitte Bardot hasonmása is borzasztó látványt nyújtott a merénylet után, így nem csoda, ha királynői ügyfelem ijedten elszelelt. Miután felhívtam a Prédikátort multifonon, és elmondtam neki a Barradillóban történteket, rettentően dühös lett.
Visszataszító hologramját a szememtől két centire jelenítette meg a napszemüvegembe integrált projektor, mégis kétszer akkorának érzékeltem, mint a valóságban. Vértelen szája rángott az idegességtől, azt sziszegte, azonnal látni akar.
Mit mondjak, betojtam. Gyorsan legurítottam egy Édes Agytaposást, hogy bátorra igyam magam, és amíg a gubószerű égitaxiban suhantam, arra gondoltam, hogy a merénylet okán maradt némi esélyem magyarázatot adni arra, miért nem sikerült az üzlet. A Prédikátor kiszámíthatatlan tudott lenni, legalább annyira, mint egy fel nem robbant bomba, főleg, ha rossz kedvében találtam, és nem kellett hozzá nagy ész, hogy rájöjjek, a különös eset után igencsak felbőszült állapotban lesz. Féltem tőle, miközben mindent neki köszönhettem.
Annakidején – a városba érkezésemkor – tele reményekkel és várakozással merültem bele Exapolisz csillogásába, de hamar rá kellett jönnöm, milyen kegyetlen világ ez. Csak a legalja munkát bízták rám, dolgoztam csatornatisztítóként, még vágóhídon is, majd szemetet válogattam a metróállomás mocskában. Ez akkor történt, amikor egy elvakult környezetvédő agyából kipattant az ötlet, hogy forgalmas mozgójárda alá telepítsék a szemétválogatót. Persze hatalmas üvegkupolával fedték le a bűzforrást, hogy ne zavarja a közlekedőket, de aki arra jár, mégis szembesüljön azzal, milyen rengeteg hulladék gyűlik össze a városban. Ott értettem meg, mennyire jellemzi az egész társadalmat az a hely, Exapoliszban az emberek pofátlanul gazdagok voltak, vagy pedig az utcán laktak, mint én akkoriban. Köztes állapotra kevés példa akadt.
Munka közben a mozgójárda átlátszó hártyáján keresztül néztem a vonuló nőket, az elegáns üzletembereket, akikről ordított, milyen jól élnek. A legtöbben a világért sem néztek volna le, finnyáskodva fordították el a fejüket, mire annyira dühös lettem, hogy a szemetet felfelé dobáltam, a mozgójárda irányába. Így sem vettek észre. Végül mókázással oldottam a keserűségemet. Vicces kalapokat készítettem a hulladékból, azokkal feltűnősködtem, és úgy turkáltam a ganéjban, hogy minden mozdulatomon látsszon, mennyire élvezem a munkámat. Közben okádni tudtam volna, mert a védőmaszkot is levettem. Pedig a bolondozás bejött, már észrevettek fentről is, és amikor egy fekete hajú nő visszafelé lépdelt a mozgójárdán, csak azért, hogy tovább nézhessen, arra gondoltam, igen, enyém a világ, végre felfigyeltek rám.
Valóban felfigyeltek, a főnök hívatott.
– Van egy megérzésem. Maga még viszi valamire, de nem most, és nem itt… – mondta.
Kirúgtak, és akkor próbálkoztam először a bűnözéssel. Még zseblámpám se volt, úgy másztam be egy elhagyott ruharaktár ablakán, és legalább ötvenszer buktam orra a sötétben, amíg végre találtam egy vállfasort. Ingeket tapogattam ki rajta, de csak annyi látszott a homályban, hogy van vagy tizenöt méret. A legkisebb rám jött, majd szépen magamra húztam számozás szerint a többit is. Így nem kell cipekedni – gondoltam, aztán belebotlottam egy láda italba, de pokoli szerencsétlenül, mert néhány üveg el is tört. Ha nincs rajtam az a tizenöt ing, szétvágnak az üvegszilánkok, és ott helyben kinyúlok. Azóta se értem, hogy került oda az a retró pia, régen használtak üveget az italok palackozására.
Feküdtem reszketve valami folyadékban – csak remélni tudtam, hogy nem a vérem az -, és beletörődtem, hogy a csörömpölésre berohannak majd az őrök, vagy egy rohadt nagy őrkutya. De nem történt semmi ilyesmi, a kiömlött italnak jó volt az illata, hát belenyaltam. Az íze erős, torokégető, legalább ötven fokos, úgy lefetyeltem belőle, mint egy kiszáradás szélére került állat. Soha sem ismertem a mértéket, így feltörtem az épen maradt üvegek közül egyet… aztán még egyet.
Nem tudom, hogy találtam meg az ablakot, csak arra emlékszem, milyen rettentő nehézséget okozott kimászni rajta. Jó párszor estem vissza a padlóra, annyira szétcsapta az agyamat az alkohol, de semmi pénzért nem vettem volna le egyetlen lopott cuccot sem. Az már az enyém volt, és a sötétben azon gondolkoztam, milyen menő ingek lehetnek, ha ilyen minőségi piával együtt tárolják őket. Jól beszívtam. Többre már nem is emlékszem abból az éjszakából, csak a reszelős hangra, ami reggel felébresztett.
– Itt egy halott rab! Fel van puffadva…
Erre nyílt ki a szemem. Egy tüskés bokorban ültem, és úgy éreztem, mintha súlyos löttyel töltötték volna tele a fejemet. Nehezen jutott el az agyamig, amit a fickó mondott, de amikor felfogtam, olyan gyorsan pattantam ki a szúrós ágak közül, mint akit kígyó mart meg.
Balszerencsémre közeledett egy rendfenntartó, közben a fickó – aki felébresztett – tovább kiabált:
– Rettentő veszélyes rab! Feltámadt!
Úgy nézhettem ki azokban az ingekben, mint egy dagadt űrlény, és miután alzheimer kóros vonaglással futni próbáltam, a rendfenntartó úgy röhögött, hogy nem bírt utánam szaladni. Szerencsére akkoriban, a Prédikátor tevékenységének köszönhetően lazult a piti bűnözőkkel szembeni szigor, ezért hagyhattak elszelelni, és amikor később leroskadtam a külvárosi csatorna iszapos vize mellé, én is megtudtam, miért néztek rabnak. Ott virított a kis felirat az ingeken:
Exapoliszi Büntetés Végrehajtó Intézet.
Rabruha volt mind, lószart sem értek! Hát így sikerült az első lopásom, enyhén szólva nem túl kelendő árut szereztem, ráadásul majdnem elkaptak.
Kiszálltam az égitaxiból, a szívem már rendesen zakatolt, de a szám akkor száradt ki igazán, amikor a Prédikátor lakhelyét megláttam. Ügynök
A Kínok Háza… társaim csak így emlegették: a Kínok Háza. Senki sem jött ide szívesen, én is fáztam a látogatástól.
A Prédikátor kimondottan irtózott a modern technikától, ellenben imádta a régies dolgokat, és mihelyt a város szívébe költözött, lebontatott két felhőkarmolót, a helyére pedig egy legalább ezer évesnek kinéző kastélyt húzatott fel, ami lenyűgöző környezetben terült el. Frissen öntözött pázsit, mesterséges tavak, fák mindenütt, de maga az épület sötétszürke kőből épült, és a tükrös felületű házak között olyan benyomást keltett, mintha egy másik bolygóról rakták volna le. Távolról sem nézett ki a világ leggazdagabb embere házának vagy egy világbirodalom főhadiszállásának, inkább elhagyott remetelaknak tűnt.
Miután túljutottam a Prédikátor személyes hadseregének emberein – meg a motozáson -, elektromos fáklyákkal megvilágított folyosón kellett végigmennem a hallig. A hatalmas, kör alakú helyiség mindig elkápráztatott, noha el is borzadtam tőle. Voltak itt vasrácsok, középkori kardok, óriási kandallók, vadásztrófeák, repedezett vakolatú falak, és középkori vízköpők, amelyeket állítólag egy párizsi – Notre Dame elnevezésű – romtemplom tetejéről hoztak ide. Ráadásul a szél állandóan fütyült valahonnan, a huzat állott szagot hozott, az ablakok zörögtek, és a megfeketedett gerendák úgy recsegtek, mintha le akarna szakadni a tető. Az egész épület átkozottul ősréginek tűnt. Egy jól értesült ügynök azt mondta, hogy a kastély eredetileg Skóciában állt, ahol szétszedték, és minden egyes darabját a legapróbb kőig átszállították hozzánk, az amerikai kontinensre. Elképzelni sem tudtam, mennyi pénzbe kerülhetett mindez.
Állandóan a frász tört ki, ha beléptem oda. A kis ablakokon kevés fény szűrődött be, így a hall – a kitömött állatok és a középkori rémpofák vicsorgó ábrázatával – pont olyan hangulatot keltett, mintha a halál előszobájában lennék.
A türelmetlenül rikácsoló hangot hallottam meg először:
– Megjöttél? Nyikkanj már meg!
– Igen, uram – feleltem olyan határozottan, ahogy remegő torkomtól tellett.
Ott ült a mocskos zsarnok, háttal nekem, magas támlájú foteljében, az egyik kandalló előtt, amelyben lobogott a tűz. Ám a meleget nem éreztem, még a lelkem is borzongott. Ahogy közeledtem felé, lassan vált láthatóvá különös kis alakja. Úgy nézett ki, mint egy ronda rajzfilmfigura, aki éppen a túlvilágról tért vissza. A Prédikátor elképzelhetetlenül gazdag volt, ám a sejtformálás atyjaként és legfőbb hirdetőjeként megmaradt csúf manónak. Mindenki azt hitte, sohasem él a teste alakításával, csak annyira, hogy az öregedést megállítsa. Azt hangoztatta, ő sohasem változtatna a kinézetén, túlságosan megszokta – és akkor még én is hittem neki.
– Elkaptad a merénylőt? – tette fel egyből azt a kérdést, amitől a legjobban rettegtem.
– Nem. Olyan gyorsan tűnt el a tömegben, hogy lehetetlen volt követni – füllentettem, de a Prédikátor rám nézett azzal a gusztustalanul sárga szemével, és szinte éreztem, ahogy belém rág a tekintete.
– Hazudsz, féreg – jelentette ki csendesen, és bármilyen furcsa, ez a rikácsolásánál is ijesztőbben hangzott.
Megszoktam már, hogy beszéd közben ritkán áll fel, mégis ahogy ott kuporgott, szoborszerű mozdulatlanságában, ugrásra kész ragadozóként, egyetlenegy szót sem tudtam kipréselni a torkomon. Éreztem, mennyire átlát rajtam, és akkor már tisztában voltam vele, mekkora hibát követtem el.
A Prédikátor nem bírta elviselni, ha hazudnak neki. Ezért ölt is már.
Villámló tekintettel fürkészett egy darabig, csak aztán törte meg a kínos csendet:
– Figyeld a lángokat – suttogta. – Látod? Nem pihennek sohasem. Ez nem játék. – Megint rikácsolóra emelte a hangját: – Érted? Ez nem játééék! – Már üvöltött, én meg behúztam a fejemet, úgy bólogattam.
Újra felvillant kegyetlen vigyora.
– Nem… nem érted, akasztófavirág – motyogta maga elé. Mindenkit így nevezett, ha feldühítették. Ráadásul a tekintete azt sugallta, szellemi fogyatékos vagyok, akitől egy értelmes szót sem vár. – Téged is be kellene lökni a tűzbe, akkor megtudnád, mennyire nem játék a munkád – kerekedett el furcsán a szeme. Merengve nézte a lángokat, azt hiszem, elképzelte, ahogy elég a testem egy hatalmas máglyán, aztán váratlanul ökölbe szorult a keze, még az ujjpercei is elfehéredtek. – Egy kibaszott patkány vagy Tenna! – dőlt előre fenyegetően. A homlokán vészesen kidagadtak az erek. – Egyedül tőled nem vártam hazugságot! Hiába emeltelek fel a mocsokból, egy senki maradtál! Érted, egy senki!!! – fröcsögte.
Nem bírtam tovább, mintha valami elpattant volna bennem, kifakadtam:
– Hallgasson!
A Prédikátor elégedetten hátra dőlt, mintha erre várt volna. Most azonnal kivégeztet! – villant belém, de csak annyit mondott:
– Térdelj le elém.
A kandalló szürke kövein sejtelmesen izzott a lobogó lángok fénye, felette egy ijesztően görnyedő vízköpő meresztette rám szoborszemét. Remegve közelebb léptem a Prédikátorhoz, aki komótosan a kandallóhoz hajolt, megfogta a piszkavasat, és a lángokba tartotta.
– Térdelj le, és meg ne moccanj! – ismételte nyugodt hangon, de a tekintete villámokat szórt. Félelmem helyét lassan elfoglalta a harag, a mellkasom zihálva emelkedett. Sohase bírtam a parancsolgatást, ha meghallok egy utasítást, az agyamra lila köd borul. Nem tudom megmagyarázni, miért van így, de ha megpróbálnak kényszeríteni valamire, mindig valami szörnyűséget teszek.
A Prédikátor komótosan megfogta a piszkavas fa markolatát, és a másik végét a tűzbe rakta. A fém egyre jobban átmelegedett, a szemem kidülledt az elfojtott haragtól, még mindig nem bírtam letérdelni. Vak dühöm akadályozott benne. Láttam, ahogy a mocskos zsarnok szája mozog, de nem hallottam, mit mond, furcsán sípolt a dobhártyám, különös késéssel jutottak el a hangok az agyamig.
– Azt mondtam, térdelj le! – vigyorgott.
Addig egyetlenegyszer sem szálltam szembe vele, de amikor a piszkavas vége már narancsosan izzott, váratlanul felüvöltöttem, mint egy sarokba szorított állat.
– Nem félek tőled! Istenverte Prédikátor!
Aztán jött a még nagyobb őrültség: megragadtam a piszkavas izzó végét, és a saját tenyerembe nyomtam.
Kesernyés füst szállt fel, a kíntól ordítottam, mire a zsarnok rekedten felnevetett. Nem várt erővel kiragadta a kezemből a piszkavasat, és ő is rámarkolt a forró végére. A másik kezével megfogta a galléromat, olyan közel húzott magához, hogy majdnem összeért az arcunk. Vigyorgott – mint mindig, ha nem rikácsolt -, és kíméletlen tekintetében csak a saját félelmem tükörképét láttam megcsillanni, ő eltökélten nézett velem farkasszemet.
– Eddig csak hullarészegen mertél letegezni! – sziszegte. – Takarodj innen, és hozd rendbe a délelőtti ballépésedet. Tudni akarom, kik azok a Szabadlelkűek, és mit akartak elérni a szánalmas merényletükkel! Holnapestére eredményt hozz, különben több darabban találod magad egy sötét sikátorban!
Nem tudtam, mit mondjak, még gondolkozni sem bírtam. Megsemmisülve támolyogtam kifelé, úgy éreztem, mint akinek lenyúzták a bőrét, és végigtapostak a lelkén. Három szó dübörgött folyamatosan bennem: Ki fog végeztetni! Ki fog végeztetni! Közben láttam, hogy a Prédikátor nem engedi el az izzó piszkavasat, csupán az elviselhetetlen vigyor tűnik el a szájáról, de egy arcizma sem rándul. Uralkodói arckifejezéssel trónolt, talán élvezte a fájdalmat, miközben az égett hús bűze betöltötte a hall levegőjét.
Továbbra is tetszik. 🙂
Egy dologhoz fűznék megjegyzést: „lazult a piti bűnözőkkel szembeni szigor” és emiatt elengedték – ezt semmilyen társadalomban nem tudom elképzelni, picit úgy hatott, mintha az író könnyen és hamar ki kellene juttassa a szereplőt az adott helyzetből. De lehet csak kötekedősen indult a hétfőm. 🙂
Jó az írás, laza a stílus, érdekes a téma is.
Amin érdemes gondolkozni, hogy a Prédikátor inkább karikatúra, nem érzem, hogy valós hatalma van, és tényleg fél tőle a főhős. Ha rettegne, akkor nem vagánykodna. Igazi elnyomás nélkül meg annyira hihető a lázadás. Jó olvasmány az 1984, ott tényleg áthat mindent a diktatúra.
annyira hihető = nem annyira hihető
(bocs, kimaradt egy szó)
Összességében továbbra is érdekes, csak ne alarjak racionális világot építeni mögé, 🙂 a részinformációk hiányosak, és még nem áll belőle össze a világ működési modelje.
Ügynökünk elég szerencsétlenke – igaz eddig sem volt egy hőstípus, ennek megfelelően karikatúra a prédikátor is… annyira valótlan, hogy az lett a gyanúm, csak egy kirakatbábut láttunk
hosszútávú kérdésem mennyire találtad el a vígjátéki elemek és a műfaj adta lehetőségek vegyítését, illetve, hogy a konfliktus mi lesz.
Egy időre futunk a ‘maffia bosszúja’ elől sztorihoz ez a jelenet még nem volt elég meggyőző.
Azon gondolkodtam, miért alkalmaz egy ilyen töketlen ügynököt sok-sok éve egy világvezető ‘kozmetikai’ maffiacég? minden ügynök közvetlen kapcsolatban van a prédikátorral? hány lakosa van a városnak? hány főre jut egy ügynök? mennyi a kapcsolattartási kapacitása egy embernek? mennyire értékes egy ügynök a rendszernek? (a jó salses amúgy minden vállalatnak kincset ér…) hol húzódik a határ a törvényes és törvénytelen között?
Egyéb észrevételem, hogy a prédikátor kastélya egy stratégiai öngól, szóval az összkép függvénye, hogy illik-e a koncepcióba vagy sem, ennyiből nem tudnám megmondani, viszont erősíti a paródia hatást.
„a világ leggazdagabb embere házának” – ez nyelvileg egy borzasztó kifejezés 🙂
Sok sikert a továbbiakban!
Örülök a véleményeknek, meg hogy érdekesnek találtátok a részletet.
Kedves Zsuzsyb, szerintem egy jövőbeli társadalomról nem lehet kijelenteni, hogy elképzelhetetlen valamelyik aspektusa, és az általad említett jelenetben egy erkölcsileg felületes rendőrt láttunk, nem egy bírósági tárgyalást, ha pedig gyorsan ki akartam volna juttatni a szereplőt a helyzetéből, akkor nem írom bele a rendőrt.
Alex! Úgy gondolom, attól, hogy valaki furcsa manónak néz ki, még lehet félni tőle, a tettei a fontosak.
Az ügynök elviseli az elnyomást, megalkuszik, különben vége a pazar életstílusának, a könnyű munkájának. Elvisel sok mindent, de csak egy pontig. Nincs elnyomás? Mi az elnyomás, ha nem az, hogy a főnököd meg akar kínozni egy tüzes piszkavassal, és neked némán kellene tűrnöd?
Valter! A Prédikátor kinézete, furcsa életkörülményei mind fontosak lesznek; elárulom, ő nem a modern társadalomból származik. További kérdésedre válaszolva egy szupergazdag ember tetteiben nem mindig kell logikát keresni, az összkép lehet szélsőségesen árnyalt is.
Az általad említett, „nyelvileg borzasztó kifejezés” valóban furcsának tűnik, általában kerüljük az ilyesféle birtokviszony használatát, viszont nyelvtanilag helyes. A birtokos jelző lehet ragos és ragtalan, ha a jelző megelőzi a jelzett szót. Pl: a lánynak a háza, a lány háza. A világ leggazdagabb emberének a háza vagy a világ leggazdagabb embere háza. Ha a fenti részletben az előbbit választom, az ismétlődő toldalék még zavaróbb lett volna, ezért lett a teljes mondat ez: Távolról sem nézett ki a világ leggazdagabb embere házának.
Köszönöm a jó kívánságokat, és hogy elolvastátok!
Meg kell hagyni, eredeti stílusa lett a regénynek, és nekem tetszik is 🙂 Akadt ugyan egy-két mondat mindkét fejezetben, amit egy kicsit túl körülményesnek találtam, és én sem tudtam teljesen hova rakni a Prédikátort (talán kicsit hosszabban írhattál volna róla), de ettől függetlenül azt mondom, szívesen tovább olvasnám a sztorit, mert tetszett 🙂 Az E/1 írásban sokszor teljesen passzív és unalmas lesz a főszereplő ,de nálad ezt nem éreztem 🙂
Sajnos még mindig úgy érzem, hogy nem helyezted el a narrátort a saját világában — most akkor neki jó vagy rossz? A Prédikátor bizalmasa vagy alantas pária? Hűséges vagy lázadó? Természetes, ha ezek közül az egyik igaz rá, a másikat meg megpróbálja megjátszani (pl a hűség és a lázadás kérdésében), de a számomra még mindig erősen ellentmondásos üzeneteket közvetít, már-már zavaros. Lehet, hogy azért gondolom így, mert a világot még mindig nem értem, de nekem szükségem van egy stabil pontra, amihez viszonyíthatok a történetben. Nem tudom, később kialakul-e, vagy olvashatjuk-e a harmadik részletet — engem még mindig nem fogtál meg igazán, sajnálom.
Egyelőre eléggé tetszik, amit olvastam, a világábrázolásod, bár még hiányos, engem lekötött, most csak őrizgetem a részinformációkat, amiket elém dobáltál.
Ami kicsit fura volt, az a főhősöd élettörténetének elmesélése, talán szerencsésebb lett volna kisebb adagokban, nem feltétlenül ilyen lineárisan elmondani, hogy mi történt vele. Így kicsit olyan volt, mintha az olvasónak benyújtotta volna az önéletrajzát.
Kedves Moon!
Láttam, hogy nem jutott tovább, de én azért nagyon drukkolok ennek a regénynek, hogy valamikor valamilyen formában megjelenjen, mert összességében véve izgalmasnak és ötletesnek találtam és nagy lelkesedéssel olvasnám tovább. Összeírtam pár gondolatot, témánként csoportosítva. Nem vagyok magyar szakos, úgyhogy tekintsd egyszerű olvasói véleménynek.:)
A világról
A magas házak, lebegő járművek, már-már tipikusak a jövőben játszódó történetekben, a lebegő gördeszka és a háromdimenziós kivetítő is ismerős (Vissza a jövőbe 2), de mivel nagyon is elképzelhető, hogy a világ erre halad, nekem teljesen jó. A másolók, kópia, Prédikátor elnevezés is, így legalább tudom, miről van szó. A beültetett chip is előfordult már máshol, de ez is simán elképzelhető, hogy megvalósul. A testformálás/sejtformálás témakört jó ötletnek tartom, már most is lenne rá jelentkező.
A felhőkarmoló viszont erősen kilóg a szövegkörnyezetből. Ha egy másik világban minden nálunk is fellelhető dolognak ugyanaz a neve, mint a mienkben, akkor furcsa, hogy van egy valami, aminek nem. A felhőkarcoló az „felhőkarmoló”, de az ablaka már csak „ablak”. Ha a mesélőnek van erre indoka, akkor érthető is lehet, de így megakasztja az olvasást.
A bűnözés visszaszorításáról először megtudjuk, hogy nehezebbé vált, mert nincs értelme a fényképnek és az ujjlenyomatnak, de később kiderül, hogy azért mégiscsak megoldották a rendőrök az azonosítást a kódolvasással. Szóval csak fejlődött a bűnüldözés is.
A szereplők külsejéről
Nagyon tetszettek a nők megjelenésére vonatkozó leírások. Jól érzékelhető, hogy a szépségideált a kor emberei határozzák meg (vékony arc, kis fülek), és nem mindig az a divat, ami egyben kellemes látványt is nyújt (gilisztahajú nő, koponyát idéző szemgödrök festése). A napernyővé alakítható szoknya aljat és az új formába rendeződő frizurát pedig tuti kipróbálnám, izgalmasan hangzik. Viszont a férfi szépségideálról, és divatról ehhez képest keveset tudunk meg. Főhősünkről is csak annyi derül ki, hogy az arcizmait választotta, és ki lehet következtetni, hogy kicsi az orra, és nem alacsony, de egyébként a jelenlegi külsejének legfontosabb jelzője az, hogy „tökéletes”. Ami így nem túl konkrét. Szerintem ezzel is el lehetne még játszani.
A Prédikátor olyan, „mint egy ronda rajzfilmfigura, aki éppen a túlvilágról tért vissza”. Itt eltöprengtem, hogy ez akkor most mit jelenthet… Vicces? Ijesztő? Ha sárga a szeme, akkor ő azért még ember?
Jellemekről
Főhősünk nekem egyelőre inkább semleges, de amikor az új áldozatot győzködte, kifejezetten ellene drukkoltam. Egyébként hol magabiztos, és lenézi a többieket, hol beismeri, hogy ügyetlen és gyáva. Egyszer azt mondja, nem nagyon kell tartania a Prédikátortól, később bevallja, hogy igenis nagyon fél tőle. Szóval kicsit zagyva a gondolkodása és az értékrendje, de legalább van hova fejlődni. A Prédikátor, egy anakronisztikus figura, aki középkori várban lakik, és középkori módszerekkel kínoz. Ellentmondásos, hogy a leírás szerint irtózik a modern dolgoktól, de mégis remekül beilleszkedett, és mégiscsak modern eszközökkel uralja a világát. (Kivetítő reklám, multifon, chip számla, sejtformálás). Szóval nagyon is jól elvan ezekkel az új dolgokkal. Gyanakodhatunk, hogy a szereplő a múltból érkezett, és ezért kellenek neki a régi dolgok, hogy valami utaljon erre.
A reklámról
A Prédikátorról feltételezik, hogy nem él a sejtformálással, mégis elfogadják tőle, hogy arra biztat. Ő van a legmagasabb szinten, de ronda külsővel. Szóval tényleg nagyon szuggesztívnek kell lennie, hogy ez működjön. A reklámban a testformáló szalonok ellen beszél, az étteremben viszont kiderül, hogy a testformálás is a Prédikátor biznisze. Vagyis tulajdonképpen maga ellen beszél.
Furcsa, hogy az emberek nem értik a reklámot. Ha csak a végét nem értik, az is. Ha jól emlékszem, Tenna már 20 éve testügynök, több kollégája van, jól megy az üzlet és a sejtformálás elterjedt. Márpedig akkor arról is biztos, hogy mindenki tud, hogy ügynökök kötik az üzletet. Az ilyen hírek elterjednek.
A történetről
A mesélés néha nem következetes. Például elindul inni, megállítja a reklám, majd utána dönt úgy, hogy iszik valamit. Említi, hogy akadály nélkül sétálhatott, majd később kiderül, hogy meg kellett kerülnie egy több szintes parkolót. Mond olyat, hogy egy perccel azelőtt pont abban reménykedett, hogy ott találja egyik ivócimboráját, de a történet szerint egy perccel azelőtt még Ferddel beszélgetett a pincérekről. A második fejezetben pedig emberünk elindul A-ból B-be és közben elkalandozunk másfele. Meg tudunk pár dolgot a múltjából és a rabos történet érdekes és vicces is, de nagyon eltértünk az eredeti céltól, majd hirtelen térünk vissza a jelenbe. (Én először azt hittem, hogy rabruhában szállt ki az égitaxiból, de ezzel lehet, hogy egyedül vagyok.)
Tetszett a manipulálás bemutatása: a „beetetés”, a Prédikátor ügynökbuzdító szövege, az áldozatgyőzködés menete. Az első fejezet lezárása egészen izgalmas lett, ha könyvben olvasom, azonnal lapoztam volna tovább, hogy megtudjam, miért történtek a dolgok.
A fogalmazásról
Időnként bonyolódnak a mondatok, de összességében remek. Vannak kedvenc mondatrészeim („morcos felhők kergették a Napot”), és ötletes elnevezések (Villám Fejbecsapás, Édes Agytaposás). Viszont pl. furcsa a „hőzöng” kifejezés, amikor inkább dicsekszik. Nyelvhelyességről nem tudok sokat értekezni, de ez a mondat így biztos nem stimmel: „a csodálatosan igéző kinézet, amit most az öné.” A második fejezetben pedig van egy rész amiben, mintha az ügynök szó rossz helyen lenne: „Kiszálltam az égitaxiból, a szívem már rendesen zakatolt, de a szám akkor száradt ki igazán, amikor a Prédikátor lakhelyét megláttam. Ügynök
A Kínok Háza… társaim csak így emlegették: a Kínok Háza. „
Tudnám még tovább fokozni az értekezést, de már így is elég hosszú lett, úgyhogy zárásként még kitartást kívánok neked a regényíráshoz, és remélem fogunk még tőled olvasni
Pocalinda!
Igazán kedves tőled, hogy így beleástad magad a regényem világába és köszönöm, hogy ennyire kirészletezted a véleményeket. Sokat nyújtanak az olvasói észrevételek.
A felhőkarmolót más is említette. Egy alternatív jövőben fejlődhet a nyelv, a szavak átalakulhatnak, de ha minden elnevezés megváltozik, nem fogják érteni azok, akik ma olvassák. Ezt az egy fogalmat azért másítottam meg, mert az exapoliszi magasházak stílusára utal; ezeket lerajzoltam, benne is vannak a regényben, de ide nem kerültek ki. Igazad van, a szövegben is jeleznem kellett volna az új elnevezés okát. A főhős jellemét ellentmondásosnak találtad, szerintem ettől emberi. Meghasonlott önmagával, kissé szerencsétlen is, és a múltjából vett jelenetek is ezt erősítik, mivel az élete is ellentmondásos volt. Jól gyanakodsz, a Prédikátor jellemének nagy része valóban a régmúltban gyökerezik – erre megvan a magyarázat a regény további részében -, de ettől még uralhatja a modern világot, nem neki kell a technikával foglalkoznia, ő csak üzletember. A középkori kínzási módszereivel pedig az iránta táplált félelmet szítja; téged is rettegéssel töltene el, ha a mai demokráciától és humánus törvényességtől duzzadó társadalmunkban helye lenne egy ilyen momentumnak.
A reklámban nem a testformáló szalonok ellen beszél, hanem arról, hogy az új kópiákat a tömegbe beleolvadó testügynököktől lehet megszerezni, ami sokkal nehezebb, mint bemenni egy üzletbe. Az új szolgáltatás így misztifikálódik / homályban marad, hogy lehet megszerezni/. A Prédikátor ezzel kívánja elérni, hogy az emberek már az első pillanatban kiválasztottnak érezzék magukat, ha leszólítja őket egy testügynök. Ezt itt más sem értette teljesen, ezek szerint többletfogalmazást igényel.
A történet leírásában valóban maradtak bakik, mint ahogy a nyelvhelyességben is, pedig sokszor átfésültem, de van, ami nem az én hibám. A Kínok Háza azért szerepel kétszer egymás után, mert az egyik képaláírás volt, a szerkesztő kivette a képet, de az aláírást nem.
Az eredeti kéziratban nincs ilyen hiba.
Egyébként szívesen küldök neked több fejezetet, csak írj az alábbi e-mail címre, és tovább olvashatod.
zsooo1@citromail.hu
Rendben. 🙂