Early Moon: Álmatlan csillagok (részlet)

1.

Nillával akkor hozott össze először a sors, amikor már késő volt. Ezt ő maga mondta. De előbb odaállt a kerekesszékem mellé, megfogta a kezem, és ettől nagyon furcsa, földöntúli forróságot éreztem, egész bensőmön átsugárzott. Addigi életem összes kínja kimosódott belőlem, izomsorvadásos végtagjaim újra életre keltek, hatalmas erő szállt meg egyetlen hosszú pillanatig. Kinyitottam a szemem. Nilla remegett, mintha láthatatlan ellenféllel harcolna. Mélyet sóhajtott, kifújta a levegőt, ami szélrohamként tört fel belőle. Hosszú haja ékes glóriaként lebegett az arca körül, színes pillangók repültek ki a szájából, bizonytalanul repdesve gyűltek a fejem köré. Éreztem, ha leszállnának rám, nyoma sem maradna a betegségemnek, az állandó fájdalomnak. A pillangók azonban nem közeledtek, ide-oda szálltak, mintha ellenszél akadályozná őket, majd visszatért testembe a végtagmerevség, a görcsös izomfájdalom.

A millepeppói kórház várójában ültem, nyomorult állapotban vizsgálatra várva, anyám az orvost hajkurászta. Én – tizenhat éves kamaszfiú, három éve kerekesszékbe kényszerülve – szóhoz sem jutottam a döbbenettől. Nilla csupán a keresztnevét árulta el. Azóta nem láttam. Öt éve. Öt rohadt éve történt, de minden nap gyomorszorító keserűséggel mar belém a tudat: talán, ha korábban találkozunk, tud rajtam segíteni, és nem leszek többszörös gyilkos.

*

Undok, nyálkás éjszaka szállt le. A zivatar fekete felhőkkel támadt, a szél szeszélyesen rángatta a lombokat, minden fa meghajolt előtte. A város fényei be-bevilágítottak taxim szélvédőjén, az ablaktörlő komótosan törölte az esőt, és ha oldalt néztem, a házak homályos óriásnak tűntek. A rossz idő ellenére rám tört a gondolat, hogy mennyire szeretem Millepeppónak ezt a kerületét, mert itt még uralkodnak a több száz éves téglaházak, kevés a modern épület. Az ég sötéten terpeszkedett a városra, egy csillag sem látszott. Ahogy az eső csillapodott, a házfalakat sárgára festette az utcai lámpák fénye, az ablakokból kiszűrődött a bekapcsolt tévék hideg világossága. Ám a kovácsoltvas kerítések, ablakrácsok és kilincsek ódon feketéje éles ellentétben állt a fényekkel. Mennyi titkot őriznek a régi házak! Életek, sorsok, szerelmek, tragédiák szemtanúja az összes terméskő, kapualj és sikátor, mégsem beszélnek. Akárcsak én. Nem oszthatom meg titkomat senkivel.

Az ódon házak lassan vonultak előttem. Az utcai lámpák világossága sziporkázón tükröződött az esőpettyezte szélvédőn. Erről eszembe jutottak azok a francos csillagok, amelyeket behunyt szemmel látok a különös álmom óta. Nincs közöttük a Hattyú, a Fiastyúk, sem a Nagy Göncöl, sokkal sűrűbben ragyognak, mint a földi égbolton. Biztosra veszem, hogy létező, de fényesebb galaxis csillagai. Gyűlölöm őket! Ha elhalványulnak, rám tör az a kegyetlen, semmihez sem hasonlítható érzés. A szomjúság. Így hívom, pontosabban átokszomjnak. Ha leszáll az éj, egyedül maradok vele. Csak a halál a társam.

Az átokszomj veszettül éget. Hasonló érzés lehet cserepes ajakkal meredni a könyörtelenül tűző Napba a sivatag közepén. Csakhogy az átokszomj alatt nem a bőrödön érzed forróságot, hanem egész testedet átjárja, minden porcikádat kínozza egyre jobban és jobban. Azt jelzi, hogy rosszat kell tenned. Olyat, ami másoknak fáj, különben megint az a szerencsétlen nyomorék leszel, aki tizenhat éves korodig voltál. Az érzés kényszerít, hogy megtedd. Annyira borzalmasan kínoz, akár a narkósok elvonási tünetei. De a fájdalom nem minden. Egy marék szarnak érzed magad, annyira maga alá temet a tudat, hogy meg kell szabadulnod a kíntól, és ezt csak valaki élete árán teheted.

Azon az éjszakán is kínzott az átokszomj, amikor egyetlen utassal a hátam mögött vezettem az esőben, egész testemet elborító hideg verejtékkel, a fájdalomtól merev ujjakkal görcsösen szorítva a kormányt. Az eső ellenére lehúztam az ablakot, hogy a hűvösen friss levegő kissé javítsa a közérzetemet.

– Hé, pancser, nem érek rá! – fortyogott éles hangon az utasom; pocakos, idős férfi. – Menjen rövidebb úton, az én pénztárcám bánja.

Megköszörültem a torkom.

– Nem bírom ezt a nyálas időt, és az ilyen arrogáns arcok is ki tudnak akasztani rendesen – mondtam.

– Micsoda? – pislogott. – Hogy beszél velem?

– Egy útlezárás miatt kerülök.

– Ezt közölhetné emberibb hangon is – méltatlankodott tovább.

– Maga mindenkivel ilyen felsőbbrendűen beszél? – néztem rá a visszapillantó tükrön keresztül, erre felnevetett.

– Csak aki rászolgál.

Micsoda faszfejű baromarc! Utálom a faszfejű baromarcokat, mert borzalmas önzésük mellé még tahó módon is viselkednek. Néztem a tükörből utasom hájas arcát, rengő tokáját, az éjszakai fények által megvilágított vastag nemesfém nyakláncát, hadonászó kezén a méregdrága svájci órát, és elfogott az utálat. Na, ez is egy olyan pénzeszsák, aki meg van róla győződve, hogy másokkal szemben előnyökkel jár az ő jóléte. Erőszakos törtető. Azt hiszi, ezzel legyűri a világot. Úgy ül az agyában a mások kárára elkövetett tettek összegyűlt mocska, mint egy gennyes tályog. Vétkek és aljasság. Mélyen gyökerező emlékmorzsák, amelyeket talán ő maga is szívesen kitörölne az agyából. Szenvedő tekintetek lenyomata, megalázottak sora, a másokban feltámadó bánat fojtogatóan húgyszagú érzései. Neki is jobb, ha végleg megszabadul tőlük. Bizonyossággá erősödött bennem a gondolat, hogy ő enyhíti majd átokszomjamat.

– Szóval én rászolgálok a bunkóságára – jelentettem ki. – Olyan nagyra tartja magát, hogy maga dönti el, kit illik leszólni, lepancserozni. Mert maga az isteni mindentudó, a nagy megmondó, igaz?

– Menjen a francba! – legyintett.

– Fogadjunk, a főnökének nyalja a seggét, ha kell, ha nem – mondtam, mire vékonyabb, élesen bántó lett a hangja.

– Ide figyeljen! Bepanaszolom a taxitársaságnál, ha nem fogja be a pofáját, és jobb, ha tudja, nekem nincs főnököm, én vezetem a saját ingatlanfejlesztő cégemet.

– Aha. Kezdődik már a licitálás. A nekem nagyobb hangom van, én magasabban ülök, meg nagyobb a hűtőszekrényem.

– Maga bolond – ingatta a fejét homlokráncolva. – Ne rajtam töltse ki a dühét, ha baja van a világgal.

Elbizonytalanodtam. Ennek az embernek is lehet családja, gyerekei, akik szeretik. Milyen nehéz istent játszani! Éreztem a verejtékem bűzét, a testemet égető érzés keserűséggé vált bennem, és csak fokozódott, egészen addig, amíg teljesen elhatalmasodott rajtam. Kézfejemmel töröltem a homlokomat. Damian, ne lelkizz! – sulykoltam magamban. Légy olyan, mint egy oroszlán. Az sem sírdogál, amikor ráharap áldozata torkára.

Az átokszomj égető fájdalmát a szememben is éreztem, a rekeszizmom összerándult. Mély, remegős sóhaj tört ki belőlem.

– Tehát ingatlanfejlesztő. Akkor politikusok talpát nyalja, hogy megszerezze a borsosabb befektetéseket.

– Most már elég! – rándult meg a pocakos. Előhúzott öltönye belső zsebéből egy kisméretű noteszt és egy tollat. – Maga huligán. Azonnal láttam a borostás képéről, meg a hosszú hajáról, amikor beszálltam a kocsijába. Mi a taxija száma?

– Hatszázhatvanhatos. Nagyon szeretem ezt a számot – mondtam.

– Nekem nem jött be! – kiabált. – Kirúgatom az állásából, maga eszelős! A rák rohassza szét!

Hirtelen lefékeztem az autót.

– Megérkeztünk. – Félig hátra fordultam. Remegő ujjaim saskarmokként mélyedtek a könyöklő puha borításába, a fejem úgy sajgott, mintha egy betondarabbal törték volna be. A fickó az éjszakai sötétséget kémlelte, majd a taxióra állását. – Ne fáradjon – ráztam a fejem –, nem kell a pénze. Épp most fizetett be egy jó kis temetésre. – A szám kiszáradt, a szívem versenytempóban zakatolt. Ez az alak egy bosszantó tetű, nem érdemel mást. Mit foglalkozom vele meg a családjával? Csak én számítok. Nekem fáj kibaszottul! Őrült vágy tört fel bennem, hogy megszabaduljak a kíntól. Igen! Igen! Akarom az érzést! Kell, hogy kitörjön belőlem. Csordultig vagyok, nincs megállás. Annyira kívánom!

Most! Becsuktam a szemem, erre a ragyogó csillagok haloványan pislogva jelentek meg. Amikor a szemhéjam néhány pillanat múlva felnyílt, a csillagok kékesen villantak, ide-oda mozogva a fickó testében csoportokat alkottak, kirajzolták szerveit. A forróság tüzes magként gyűlt bennem, amely mindennél bénítóbb fájdalmat szórt szét zsigereimben. Remegésem reszketéssé erősödött. Feljajdultam. A fickó hangja mintha nagyon messziről szólt volna hozzám.

– Mi az isten történt magával? Rosszul van? – kérdezte.

Gondolataim összesűrűsödtek, már nem haboztam. Szállj! Szállj belé! Megremegett a levegő, és megindult bennem a folyamat. Mint aki lázas állapotból gyógyul, testem megszabadult a gyötrelemtől, láthatatlan tűzmagom kirobbant akár a vulkán, egyenesen a fickó tüdejébe, és láttam a másik galaxis csillagait fényesedni.

Amikor látásom normális lett, a testemben égető forróság egy csapásra megszűnt. Még mindig remegtem, de most a gyönyörűségtől. Közben figyeltem utasom meghökkent arcát, ahogy a kezébe köhög.

– Szentséges isten! – nyögte.

Jól tudtam, mit lát a tenyerében. Szürke, hamuszerű port.

– Viszlát! És jobb, ha elmegy meggyónni a bűneit, barátom – intettem neki, mire ő rémült arccal kinyitotta az ajtót. Ahogy kiszállt, összegörnyedve öklendezett a taxi mellett.

Szél süvített, az útszéli fák recsegve hajoltak meg, az eső kopogva verte autóm tetejét. Remegő lábbal ráléptem a gázra. Ilyenkor minél előbb továbbállok, hogy ne lássam áldozataim meggyötört arckifejezését, értetlen tekintetét. A fickó még nem tudja, hogy veszettül fog szenvedni azalatt a pár hónap alatt, ameddig élhet.

A szerencsétlen! Miért hozta utamba a sorsa? Megtöröltem izzadt halántékomat, teljesen lehúztam az ablakot. A friss levegő elnyomta izzadtságom bűzét, fojtogató légszomjam megszűnt. Vajon valaha képes leszek azonnal ölni? – tört fel a nyomasztó kérdés bennem, de nem akartam megtudni, így sokkal könnyebb volt, mert nem láttam szemtől szembe a halált.

 

2.

Öt éve egyáltalán nem alszom. Az átkozott csillagjaim nem engedik. Ha behunyom a szemem, azt a másik galaxist látom. Olyan, mintha idegen hatalom lakna bennem, a testemet használná a saját bűnös céljaira, és ezer szemével figyelne állandóan, hogy mindig készen álljak, ha akar valamit. Rémesen hülye állapot. Habár alvás nélkül kihasználhatnám az egész napot, sokszor mégsem csinálok semmi értelmeset. Órákig járkálok a lakásban nyugtalanul, nyitogatom a hűtőajtót, vagy punnyadok a tévé előtt, azt kapcsolgatom percenként egyik adóról a másikra.

Egyébként nappal sohasem dolgozom, csak éjjel. A taxizást nem érzem munkának, egyáltalán nem fáraszt. Úgy fogom fel, hogy mocskosul fontos személy vagyok, aki segít az embereken. Beszélgetek, élcelődöm velük, próbálom kiismerni őket a kis idő alatt, amíg eljutunk úticéljukig. Vannak visszatérő utasaim, és persze vannak soha vissza nem térők… akiket elér az átokmagom. Megbékéltem azzal, hogy két-háromhavonta rám tör a „szomjúság”; ezzel jár az életem. Igaz, kettős érzés fűt emiatt. Zokoghatnék folyamatosan, de ha belegondolsz ebbe, könnyebb istennek képzelni magad, mint gyilkosnak, nem? És istenből egy elég.

Sokáig hittem ezt. Egészen addig, amíg be nem ült a taxim hátsó ülésére Luiz.

– Hova megyünk? – kérdeztem tőle.

Elmosolyodott, vékony szemöldöke alatt megvillant erős intellektust sugárzó tekintete. Olyan érzésem támadt, hogy az agyam mélyére lát.

– Csak előre – mondta rejtelmes mosollyal. – A déli városrész felé, ha volna szíves.

– Rendben – vontam vállat. A tükörből figyeltem indulás közben. Fekete, elegáns öltönyt hordott, mintha bele akarna olvadni az éjszakába, de rövid, vörös haja élénken visszaverte az utcai lámpák világosságát. Fiatal kora ellenére kissé kopaszodott, ettől magasabbnak látszott a homloka, és a szája sarkában állandóan ott ült az a rejtelmes félmosoly. – Szórakozóhelyet keres? – tudakoltam.

Néhány pillanatig kifelé bámult az ablakon.

– Inkább csillagokat.

– Csillagokat? – rándult meg a kezem a kormányon. Megint éreztem azt a vesébe látó tekintetét, mintha egyenesen a tarkómba mélyedne.

– Okvetlenül – sóhajtott. – Egy másik galaxisét.

Megállt az ütő bennem, kiszáradt a szám.

– Csillagokból van elég az égen – nevettem erőltetetten. Luiz rágyújtott egy cigire.

– Térjünk a tárgyra, ha kérhetem. Tudja, ingatlanokat adok-veszek.

Mit süketel ez?

– Engedelmével elmondanék valamit – folytatta. – Az egyik ingatlanfejlesztő cég vezetője, akivel kapcsolatban állok, megbetegedett. Bizony, bizony, a tüdőrák kegyetlen dolog, nemrég vitte el, de előtte mesélt egy érdekes történetet. – Komótosan szívta a cigarettáját, közben szúrós szemmel méregetett.

Éreztem az izzadtságcseppeket a hátam közepén. Cseszheted, Damian! Ez tudja az igazat.

– Mire akar kilyukadni? – vettem nagy levegőt.

Megint kibámult az ablakon.

– Az ismerősöm érezte, mikor romlott el az élete. Elmondása szerint magával az ördöggel találkozott, aki megbüntette azért a sok szélhámosságért, csalásért, amit életében elkövetett.

– Maga rendőr? – kérdeztem rá. A szívem egyre gyorsabban dobogott. Mit tehetne ellenem? Nem lehet bizonyítéka.

Luiz közelebb hajolt hozzám. Reszelős hangon nevetett.

– Ugyan már, csak kíváncsi vagyok. Az eset a hatszázhatvanhatos taxiban történt egy esős éjjel, amikor az ismerősöm hamut hányt. Nem hátborzongató, kérem szépen?

Olyan választékosan beszél, mint valami gróf, forgott az agyam. Legyintettem.

– Tudja, milyen sok részeget viszek éjjelente? Jobb, ha nem gondol bele, mennyien hánytak már ott, ahol maga ül.

– Fennáll a lehetőség, hogy részeg kitaláció az egész?

– Mi más lenne? Az ördöggel találkozott? És persze pont egy csóró taxis lenne az ördög?

Luiz még közelebb hajolt.

– Ezt honnan veszi, kérem? Nem említettem, hogy a taxist gondolta ördögnek.

– Akkor egy másik utast? – A szám annyira kiszáradt, mintha egy csomag papírzsebkendőt tömtek volna belé.

– Nem – ingatta a fejét, miközben elégedett arccal hátradőlt. – Az ismerősöm valóban a taxisofőrre fogta, hogy az átkozta meg.

Kijelentése felért egy alapos gyomorszájba vágással. A hátamon patakként csorgott az izzadtság, miközben próbáltam nyugalmat erőltetni magamra.

– Tényleg érdekes történet, de én nem hiszek sem istenben, sem ördögben – hárítottam.

– Hát kérem, maga nem tud hazudni, Damian… – mosolyodott el Luiz.

Túl hangosan vágtam a szavába.

– Elég ebből a francos baromságból, húzzon a bús picsába! Nem vagyok kíváncsi a meséire.

– Kétséget kizáróan ez a valóság – jelentette ki. – Az ördög hosszúhajú rocker, Millepeppóban taxizik, mindazonáltal idős embereket büntet különböző halálos betegségekkel.

Dühömben a kormányra csaptam.

– A fenébe! – Leálltam a padka mellé az autóval. – Jobban teszi, ha kiszáll, és elhúzza a belét.

– Különben mi lesz, ha szabad kérdeznem? – kérdezte. Szája szélén megint az a különös mosoly játszott.

Hátra fordultam, hogy a szemébe nézhessek.

– Ha mindezt a faszságot igaznak veszi, minek jött ide? Komolyan ördögnek nézek ki? Nem fél, hogy magát is megátkozom?

– Már nem. – Becsukta a szemét. – Jobb, ha tud néhány dolgot rólam. A gyerekkoromat beárnyékolta az állandó félelem, hogy bármikor meghalhatok. Az ízületi fájdalom, az állandó gyengeség tulajdonképpen az életem részévé váltak…

Csak pislogtam a meghökkenéstől. Mintha az én fájdalmas gyerekkoromról beszélne. Rám szegezte tekintetét.

–  Aztán jött a folytonos fáradékonyság, vérszegénység, fekélyek a szájpadlásomon, a bőrvérzések. A korombéli srácok zombinak csúfoltak, a lányok elmenekültek, ha csak a közelükbe kerültem, és a kemoterápia sem hozta meg az eredményt. A középiskolát már nem tudtam elkezdeni, egyik kórházból küldtek a másikba, láttam a reménytelenséget a nővérek, az orvosok szemében. És amikor tizenhat elmúltam, jött az a különös álom…

Pont, mint nálam!

Luiz mélyet szívott a cigijéből, a hamut kimért mozdulattal kipöckölte a lehúzott ablakon. Élveteg grimasszal kifújta a füstöt.

– Sűrű, sötét erdőben vagy – mondta rendkívül lassan. – A hold sem látszik, csillagtalan az éj, földöntúli fény sugárzik a magasból, olyan vakítóan, hogy bántja a szemedet, ha felnézel. A fény egy hatalmas kőszobrot világít meg. Ez borzalmas arcot mintáz, szenvedéstől eltorzult arcot, amely szentségtörő és hitvány titkokat rejt. Te mégsem félsz. Visszataszító alázattal táncolod körbe a szobrot, melletted még hárman táncolnak. Mindenki néma, arcod átszellemült. Becsukod a szemed, és tudod, mindannyian látjuk azokat a csillagokat, amelyek sokkal sűrűbbek a földi égbolt csillagjainál.

A szívem úgy vert, mint egy őrült dobos pergődobja. Agyamban egyetlen szó keringett. Lehetetlen, lehetetlen! Pontosan ugyanazt álmodta, mint én tizenhat évesen?

– Mit akar tőlem, Luiz? – kérdeztem.

– Bizonyítékot – felelte. Elővette okostelefonját, pár másodpercig pötyögött rajta, majd felém fordította a kijelzőt. – Az álmom. Én rajzoltam le öt évvel ezelőtt.

Éreztem, ahogy a vér kifut az arcomból. Egy ceruzarajzról készült fényképet láttam; középen kőarc, amelyet akár Edvard Munch, a Sikoly című festmény alkotója is rajzolhatott volna, körülötte sematikus alakok ugráltak, a kép szélein sötétbe vesző fák.

Gondolkodás nélkül előkotortam a zsebemből a mobilomat. A kezem annyira remegett, hogy alig bírtam megérinteni a megfelelő helyeken a kijelzőt. Amikor előhívtam a galériából a hasonló témájú festményemről készült fényképet, és Luiz felé fordítottam, fura kis mosolya szélesre tárult.

– Hát kérem, maga tehetséges művész. Jobban visszaadta a fények játékát és az alakok átszellemültségét, a földöntúli világosságot, ami valóban a kőszoborból sugárzott. És színesben jobb, noha a drámai hatás az én rajzomból is kitűnik. Milyen címet adott a festménynek? – kérdezte.

– Bálványimádók.

Arcáról egy pillanatra sem tűnt el a kesernyés mosoly. Kinagyította telefonján a képet, hogy látható legyen az alá írt szöveg. Bálványimádók.

Abban a pillanatban az izgalomtól úgy éreztem, a szívem kiszakad a helyéről, és a taxim padlójára esik. Luiz lazán kipöccentette az ablakon a cigarettacsikkjét.

– Damian, azt kérdezte, hova akarok menni. Szerintem inkább az a kérdés, ön merre akar továbbmenni. Engedelmével, valamikor megbeszélhetjük – nyújtott át egy névjegyet.

 

3.

Az összetákolt házak közel egyformának látszottak. Színes falaik tompaszürkére fakult felületét mintha állandó homály fedte volna, ami aztán bekúszott az ablakok közébe, az ajtónyílások, a szakadt szúnyoghálók alatt tekergőzve pókhálóként fonta össze a mállott vakolatot. A fakóság mindenhol ott lebegett, olyan állandó homályba burkolta a Szenvedés Negyedét, amely vizeletsárga fátylat húzott a tikkasztó levegőbe. Por szállt fel három mezítlábas gyermek körül, ahogy rozsdás fémlavórral a kezükben vágtak át a házak közötti földúton. Mögöttük szamár vánszorgott kacatokkal teli szekeret húzva, és a nyomában kerekedett porfelhő rászállt a házak között kiteregetett ruhákra.

Amikor Kicsi Don gyors léptekkel átvágott az utcán, és elé került egy homokban fetrengő kutya, belerúgott. Mindig utálta az állatokat. De a por jobban zavarta. Egész életében zavarta. Gyerekkorában asztmás rohamai miatt csúfolta a többi kölyök. Most, huszonegy évesen a csúfolódóktól meg az asztmától megszabadult, ám a por maradt. Az átkozott por. És vele a nyomor.

– Menjünk az erdőbe osztozkodni – vetette oda a mellette haladó Kokszosnak.

A nála pár évvel idősebb fiú összeszorított szájjal nézett rá.

– Rendben – mondta. Pillanatonként hátranézegetett.

Kicsi Don fintorogva megvakarta a fülét.

– Zsaruktól tartasz?

– Ki mástól, te kibaszott idióta! Miért kellett megölni azt a szegény nőt?

– Sssss. Majd megbeszéljük. – Kicsi Don megállapította magában, hogy Kokszossal nem fog még egy rablást lebonyolítani. Ez azt is jelentette, hogy Kokszos soha többé nem fog rabolni.

Elérték az utolsó házakat, közel jártak a folyóhoz. Ilyenkor estefelé sem csökkent a forróság. A kabócák fülsértő ciripelésétől zengett az erdő, de ha elhallgattak, a halotti csendbe vészjóslóan belesusogott a szél. Kokszos még akkor sem nyugodott meg, amikor az olajfák alatti cserjékhez értek. Rángott a szája széle kis bajusza alatt, idegesen húzogatta gyűrött ingét. Kicsi Don ezt látva megvetően lebiggyesztette ajkát, fütyörészni kezdett.

Kokszos a vállába bokszolt.

– Dugulj el! A nyakunkra akarod hozni a zsernyákokat?

– Hé! Engem senki sem ütögethet – szűrte a szavakat a foga közt Kicsi Don. Megremegett a keze, ujjai a zsebébe dugott pisztolyra szorultak. A fém hidegsége lehűtötte feltörő dühét. Mindig akkor volt a legnyugodtabb, ha fegyvert markolt. – Itt jó lesz – mondta a folyóhoz érve. Leült a homokba egy kiterjedt lombozatú mandulafenyő alá.

– Úristen! Hogy lehetsz ilyen gondtalan? – Kokszos terpeszben állt előtte. – Arról volt szó, hogy simán elhúzunk a pénzzel. A trafikos csaj első szóra kinyitotta a kasszát, nem ellenkezett. Mindjárt hányok – hajolt előre szenvedő arccal. Kis ideig öklendezett, aztán újra társa felé fordult. –  Fejbe lőtted, te kretén. Az életben nem láttam ennyi vért… és az agyvelődarabok a falon. – A víz fölé hajolt, megnedvesítette arcát.

Kicsi Don levette a bőrtáskát a válláról, kinyitotta.

– Elég sok pénzt zsákmányoltunk, ilyenkor a zsaruk jobban beindulnak. Megértheted, nincs szükségünk tanúkra.

– Mi van? – Kokszos széttárta a kezét. – Te kibaszott idióta! A gyilkosság az, amire beindulnak a zsaruk. – A távolba nézett, a fejét ingatta. – Élvezed az ölést, mi? Láttam a mosolyt az arcodon, amikor meghúztad a ravaszt.

– Ne beszélj baromságokat! Inkább számold meg a lét – dobta Kicsi Don társa elé a táskát.

Kokszos megtörölte izzadt homlokát, mély sóhajjal térdelt le.

– Akkor is kibaszott idióta vagy. Nem lesz több munkánk együtt.

– Én is így gondolom – felelt gyorsan Kicsi Don. Figyelte, ahogy Kokszos keze megáll egy pillanatra. – Gyerünk, számold már! – szólt rá ingerülten. – Nem fogunk estig itt rohadni.

– Te nem tudsz számolni? – lökte arrébb Kokszos a táskát. – Állítólag jó tanuló voltál az iskolában.

Kicsi Don megvakarta az orrát.

– Te meg játszod a jó fiút. Vagy még soha nem öltél meg senkit?

– Képzeld, nem! A rablás az oké, nem fáj senkinek. De annak a csajnak szülei vannak meg rokonai. Ha a rendőrök nem kapnak el, talán a csaj testvére vagy az apja majd ránk száll.

– Te tényleg jó fiú vagy – húzta el a száját Kicsi Don. – És a jó fiúk nem fecsegnek, igaz?

– Most miről beszélsz? Azt hiszed, bemártanálak?

Kicsi Don folytatta gondolatmenetét.

– Én azonban rossz fiú vagyok – nézett társa szemébe. – Tudod, hogy a rossz fiúk hazudnak is? Nem? – Felállt. – A rossz fiúk magukból indulnak ki, tehát nem hiszik el, hogy a jó fiúk nem fecsegnek. Szóval te elhinnéd rólam, hogy nem mártalak be, de én nem hihetek rólad ilyet.

Kokszos összehúzta a szemöldökét, valószínűleg nehezen bírta felfogni az eszmefuttatást. Ő is felállt. Kicsi Don felnézett egy fejjel magasabb társára.

– Emlékeztetsz a bátyámra. Ő is hagyta magát megölni – mondta, és a következő pillanatban előrántotta pisztolyát,

Kokszos hitetlenkedve nézett rá.

– Nem teheted. Haverok vagyunk.

Kicsi Don társa arcát fürkészte. Milyen csúnya vagyok hozzá képest. Szerencsés, hogy ilyen kék szeme van, bolondulnak érte a csajok. Egy jó ok, amiért utálhatom. Elmosolyodott.

– Csak voltunk haverok. – Meghúzta a ravaszt. A dörrenésre egy csapat madár felrebbent a mandulafenyő lombjáról.

Kokszosnak az arcára fagyott a hitetlenkedő arckifejezés, kezét mellkasára szorította, fehér pólóján gyorsan terjedt a vérfolt. Halk nyögés hagyta el a torkát, térdre esett. Kicsi Don lábbal meglökte, hogy a folyóba essen, aztán belelőtt még egyet. Sokáig nézte a lassan úszó testet, ahogy a vér vörösre színezi a folyó egy keskeny csíkját. Mint valami művészi alkotás. A véletlen művészete, ami illékony, mégis maradandó nyomot hagy emlékeiben. Mint a többi megölt ember képe, akik halála után ő több és több pénzt szerzett. Egyre inkább belegyökerezett a meggyőződés, hogy bármi legyen is az, ami irányítja az eseményeket, csakis az ő pártján áll. Nincs félnivalója. Neki nincs. Erről eszébe jutott a bátyja, Benito.

Egymással szemben álltak a kis szobában, amelyen osztoztak gyerekkorukban; Kicsi Don tíz éves lehetett, a bátyja tizennégy.

– Te okos vagy Doni, neked tanulnod kell – mondta neki Benito, és a vállára tette kezét. – Van jövőd.

– Én is rabló akarok lenni, mint te.

– Nem, Doni! Ezt felejtsd el. – Benito hangja pengeéles lett, megrázta öccsét. – Hallod? Nem akarom, hogy meghalj.

Egyedül Benito törődött vele. Az egyetlen ember, az anyját is beleszámítva. Én okosabb vagyok Benitónál. Nem hagyom magam se megölni, se elkapni, gondolta Kicsi Don. Mélyet lélegzett a hűs alkonyi levegőből, és fütyörészve felvette a földről a pénzzel teli táskát.