A 8. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga
*
1.
Soha nem hordtam gyűrűt, de ezt nem tudom levenni a kezemről.
Nem is akarom.
2. Marc
I.
Aznap délután, a dögök már megint megléptek, pedig tudják jól, engedély nélkül nem mehetnek ki. Ha belógtak a városba, előbb-utóbb megnyúzom valamelyiket!
Miután Galen riasztott, hogy nincsenek a helyükön, lecsaptam a papírokat az asztalra, felkaptam a korbácsot, és kirobogtam az istállóba felnyergelni a lovamat. Kiügetettem a letaposott ösvényen, át, a tárva nyitva álló kerítéskapun. A kocsik széles barázdát hagytak a fagyott úton, mellettük a mancsok töretlenül vezetettek Cormill irányába.
Hányadszor csinálják ezt? De én vagyok a hülye, amiért nem engedtem ki vadászni őket az erdőbe tegnap éjjel!
Két hónapja három libát téptek szét, a múltkor meg egy bárányt kellett kifizetnem. Ha ez így megy tovább, újra csak rólam fognak beszélni, pedig az elmúlt időszak már egész nyugalmas volt. Nem akarom felkavarni a szart magam körül.
A hazajövetelem után, pillanatok alatt elterjedt a hír, hogy itthon vagyok, és bár eleinte ritkán mentem be városba, az a pár alkalom mégis elég volt arra, hogy gyanakvó pillantásokkal méregessenek, mintha valami ragályt terjesztenék. Apám jó munkát végzett, sikerült elérnie, hogy mindenki ferde szemmel nézzen rám.
A leheletem felhőként vett körül, borzongva húztam összébb magamon a kabátot, a fejemre hajtottam a csuklyámat. Egy idő után vágtába ugrattam, és csak időnként vetettem egy-egy pillantást az út menti nyomokra.
Besötétedett, mire a házak közé értem. Biztosra vettem, a főútra nem mennek ki, ez megkönnyítette a dolgomat, mert a mellékutcákon kevesen jártak, így könnyű volt követni őket.
Szorosan a kerítések mellett haladtam, mert a mancsok itt-ott kerteken belülre is bevittek volna, és néhol ugyan elváltak egymástól, de aztán pár házzal arrébb ismét összefutottak.
Terelnek. Valamit találtak. A fenébe!
3. Valerie
I.
Aznap délben, Suzanne már megint hívott. Szerintem ezredszer. Észrevehetné végre magát, hiába nyomom ki, hogy nem érek rá, képtelen felfogni, két percen belül mindig újra rám csörög. Sose fogom befejezni ezt a borítót, ha állandóan kizökkent.
Újra nekifeküdtem, a sokadik verziót próbáltam felvázolni, de rohadtul megakadtam, elegem lett az egészből, inkább előredőltem az asztalon, tenyerembe támasztottam az államat, és bámultam kifelé az ablakon.
Alig láttam el a szemközti házig, odakinn ködös, borongós idő szomorított. A felettünk lakó bekapcsolta a rádiót, tisztán hallottam a reklámokat.
Újra megszólalt a mobilom. Megadtam magam, felvettem.
– Valerie, végre! Annyiszor hívtalak, találkozunk ma délután? Mit szólnál a négy órához?
Rendes körülmények között délután edzésre kellene mennem, de tegnapelőtt szóltak, hogy az íjászterem ma zárva lesz. Nem örültem neki, jó lett volna felkészülni a jövő heti versenyre, kemény ellenfelek lesznek. A klubvezető ki fog nyírni, ha lemaradok a dobogóról.
Eh, mindegy… De legalább szabad a délutánom.
Suzanneal megegyeztünk a négy órában, és sóhajtva nekiálltam újra dolgozni. Délutánra, nagy nehezen összehoztam három olyan tervet, amit el mertem küldeni. A Send gomb megnyomása után – mint minden alkalommal – idegesség fogott el. Mi van, ha utálják, ha egyikkel sem lesznek megelégedve?
A hajamba túrtam, aztán ahogy megfordulva, az oldalsó falon lógó, aranyozott keretű tükörbe pillantottam, meg kellett állapítanom, muszáj lesz hajat mosnom, ilyen fejjel nem mehetek utcára.
A pláza meleg volt, szemkápráztatóan fényes, és ugyan még csak november vége volt, mégis mindenhonnan fahéjas süti illata áradt, szólt a Jingle Bells. Tétován ácsorogtam a kávézónál, ahol két, ribancnak öltözött tizenhárom éves nekem jött, majdnem elsodortak, és persze bocsánatkérés nélkül, vihogva mentek tovább.
Barátnőm hamarosan felbukkant, nyakig tele csomagokkal, amiknek a felét azonnal a kezembe nyomta.
– Tessééék, ne nézz ki úgy, mintha nem vettél volna seeemmit!
Megőrülök ettől a tónustól, azonban Suzanne a legjobb barátnőm, és alapvetően egy rettentő jóindulatú lány. Alacsony, gömbölyű, rövid barna haja repked a feje körül, ráadásul állandóan tele van energiával. Néha azt érzem, körülöttem mindenki fel van gyorsulva, én vagyok az egyetlen, akiben nincs semmi töltés.
Nevetett, és bár nem akart bántani, mégis sejtettem, hogy vörösödöm, – valóban nem volt pénzem semmire. A lakás bérleti díjának mindössze a harmadát fizettem, mert ennyire futotta, cserébe viszont takaríthattam a lakótársam után. A napokban többször rágódtam már azon, miből vegyek karácsonyi ajándékot anyámnak, amikor sokszor még az ebédemet is alig bírtam kigazdálkodni.
Barátnőm belavírozta magát a kávézóba, villámgyorsan felmérte a terepet, majd kis Napóleonként átvágtatva a helységen, lecsapott az éppen felszabaduló, ablak melletti sarokra, közvetlen kilátással a hószállingózásra.
– Valerie, mondd csak, vásároltál már ajándékokat? – dőlt hátra Suzanne a bőrfotelben.
– Nem volt időm, egyébként is, még van egy hónap karácsonyig.
De pénzem sincs rá. Óvatosan lepakoltam a szatyrait az asztal lábához, az egyikből mégis kiborult egy elképesztően drágának látszó táska. Vuitton? Ronda. Türelmetlenül visszatuszkoltam a papírtasakba.
Suzanne kezébe vette az étlapot, válogatott, de tudtam, mi jár a fejében, pontosan tisztában volt az anyagi körülményeimmel.
– Miért nem helyezkedsz el végre egy grafikai ügynökségnél? Annyira szépen rajzolsz, ott sokkal hamarabb boldogulnál!
– Szállj le erről, légy szíves! – horkantam fel – kitárgyaltuk már néhányszor. Nem megyek sehova, jó nekem otthon, így is keresek elég pénzt.
Néha.
Anyám is folyton azzal jön, hogy “Bízz magadban, szívem! Ezerszer több van benned, mint amit hiszel magadról.” Na persze…
Nyűgösebben mordultam Suzannera, mint szerettem volna, ő azonban vette a lapot, és azonnal visszakozott.
– Jól van, bocs! Nem akartalak felbosszantani.
– Ma is egész nap dolgoztam, – nem néztem rá, a kávélapot bogarásztam – délután elküldtem a könyvborító terveket, és a kész változatot ki fogom tenni a honlapomra is.
– Még mindig ugyanaz a srác tartja karban?
– A honlapomat? Ja.
– Tetszel ám neki – félredöntötte a fejét, somolygott.
– Miből gondolod? – szaladtak fel a szemöldökeim.
– Hát, ahogy rád néz, meg minden…
– Mi az, hogy meg minden? Ez hülyeség, nem is néz rám sehogy se.
Vagy mégis? Bár hízelgett a hiúságomnak, ugyanakkor mostanáig egyszer sem jutott eszembe, hogy közelebbről meg akarnám ismerni. Legalábbis nem jobban, mint eddig.
Én inkább Petert szerettem volna jobban megismerni, de az a hajó már rég elment. Az ő cége tartotta karban az Art Academy titkársági szoftvereit, és akkor találkoztunk először, amikor a lakótársam kíséretében beestem az ajtón, hogy az ösztöndíj lehetőségekről érdeklődjek.
Peter, meglátva minket, félbehagyta az ügyintéző csaj gépe körüli fontoskodást, azonnal lecsapott ránk, hogy aztán hetekig sertepertéljen körülöttünk, mivel képtelen volt dönteni, melyikünk tetszik neki jobban, Janice, vagy én. Pedig nekem remegett a kezem, elgyengültek a térdeim, mindahányszor megláttam a szőke haját, kék szemét.
Másfél hónappal később este, pont aznap, amikor megkaptam az ösztöndíjbizottság elutasító határozatát, hazaérve, tévedhetetlen hangok ütötték meg a fülemet Janice hálószobájából.
Kezemben a feltépett, borzalmas borítékkal, dermedten álltam az előszobában, bámultam a csukott ajtót. A markomban tömör gombóccá gyűrődött a papír, hallgattam a kiszűrődő ágynyikorgást, végül megfordultam, és csendesen kiosontam a lakásból.
Leszédelegtem a folyópartra, ahol a lépcsőn ülve, órákig néztem az éjfekete, tajtékos vízen előttem loccsanó hulladékokat. A túlparti fények lukakat égettek a folyóba, a szemembe is, nekem meg alig jutott el a fülemig az éjszakai disco-hajóról hallatszó, rakpartok között oda-vissza verődő ricsaj. Hajnali kettőre értem haza.
Akkor majdnem elköltöztem, mert elképzelni se tudtam, hogyan tudnék tovább ott maradni, de ilyen áron, egyszerűen sehol nem találtam másik lakást, így kénytelen voltam kibírni, és azóta is jó arcot vágni Peter rendszeres felbukkanásaihoz.
Suzanne tudott a nyomoromról, és az elmúlt évben, mindent rafinériáját bevetve, lelkes kerítőként, az összes fiút, – aki akár csak egyszer is megszólított, – rögtön megpróbált összeboronálni velem. Gyanítottam, most is egy ilyen kísérletével fog megörvendeztetni.
– Pedig le se veszi rólad a szemét – jelentette ki határozottan, beigazolva a várakozásomat. – Nem vetted észre? A múltkor is, amikor tönkrement a gépedben az az izé…
– A videokártya.
– Na, akkor is ott volt nálad két órán belül, és ingyen, bérmentve kicserélte. Emlékszel? Bármit kérsz tőle, csapot-papot otthagy, kiskutyaként lihegve, sőt farokcsóválva rohan teljesíteni.
– Farokcsóválva? – kuncogtam.
Ő is elnevette magát, de továbbra is fürkészőn pislogott rám, én meg próbáltam pókerarcot vágni, valószínűleg sikertelenül.
Barátnőm, a közben fölénk magasodó pincérre vetett egy kábítóan széles mosolyt. Hiába volt alacsony és duci, mégis mindenkit el tudott bűvölni, a fickón is látszott, minden vágya, hogy a lehető legjobb kiszolgálást nyújtsa számára. Felvette a rendelését, majd felém fordult, én hosszú kávét kértem, meg az étlapon szemeztem egy mézes süteménnyel is, viszont mire kinyöghettem volna a kérésemet, addigra a fekete kötényes eltűnt, mint a kámfor. Láthatatlan vagyok megint? A kávémat azért remélem, kihozza.
– Képzeld, – váltott témát Suzanne – ahogy jöttem ide, felfedeztem egy kis antikvitás üzletet abban a mellékutcában, ami a két főutat összeköti. Tele van mindenféle izgi aprósággal, ott biztosan találsz anyukádnak valamit. Ő annyira lelkesedik az efféle régi cuccokért.
Suzanne szokatlanul tapintatos volt, amikor arra hivatkozott, hogy anyám szereti a régiségeket, miközben azt akarta mondani, egy ócskásnál akadhat véletlenül olyasmi, amit még én is ki tudok fizetni.
II.
A régiségboltba lépve, a nyíló ajtó, a fejem felett megszólaltatott egy kis háromágú harangot, percekig visszhangzott csilingelése. Odabenn meleg volt, és poros, ódon illat lengte be, öregasszonyok lakásában érezhető efféle, molyirtó-szekrényszag kombó.
Az üzlet kicsi volt, zsúfolásig tömve embermagas, néhol derékig érő, kisebb labirintust alkotó polcokkal, mindegyik roskadásig hajlott be a legkülönfélébb tárgyak alatt. Némelyiken láttam árcédulát, a többségükön azonban nem. Később észrevettem egy feliratot a falon: “Az árakért kérdezze az eladót”, habár az eladó, akit bármiről kérdezhettem volna, nem mutatkozott. Elkezdtem nézelődni.
Az egyik állvány végénél összeütköztem egy fekete kabátos öregemberrel, magában morgott valamit, majd eltűnt mögötte, és a túloldalról hullámzott át a szakadatlan motyogása.
Huh… biztos akarok én venni itt bármit is?
Morfondírozásomat megszakította a becsapódó ajtó döreje, és a vevőéhez egy másik, sokkal fiatalabb férfi hangja társult. Átkukucskáltam két tároló között. A sovány, magas férfi rádobta a kabátját egy földgömbre, majd beült a bárszék magasságú ülésére, a pult mögé.
– Sajnálom, de ezt az újságot nem adhatom el önnek! – hallottam a boltost.
– De miért nem? Már megvan majdnem az egész harminckettes évfolyam, ez az egyetlen, ami hiányzik – méltatlankodott a bosszús hang.
– Tudja jól, már a múltkor is mondtam, ezt nem viheti el! Nem az öné.
– Hát akkor kié? Miért nem az enyém? Kell nekem, kifizetem érte, amit csak akar!
– Nagyon sajnálom, – de meg kell értenie, valójában nem én döntöm el, ki kaphatja meg.
Érthetetlen, zabos dörmögés volt erre a válasz, majd a következő percben a vénember dühösen feltépte az ajtót, és köszönés nélkül távozott. Semmit sem értettem az egészből, meg sem mertem moccanni, főleg, amikor az eladó felém se fordulva, megszólalt:
– Kisasszony, válogasson nyugodtan! Biztosan talál kedvére való ajándékot.
Meghökkentem. Honnan tudja vajon, hogy itt vagyok, hiszen az egyik polc takarásában álltam? Átvillant rajtam, hogy hagyom a csudába az egészet, és inkább elhúzok, de aztán vettem két mély lélegzetet, és újra elkezdtem kutakodni.
Talán a harmadik, vagy negyedik körömet futottam már, mikor ráeszméltem, valójában ugyanazon polcsziget körül keringek, mint egy éjjeli lepke a fény körül, képtelenül eltávolodni tőle.
Gőzöm sincs, mi ütött belém, de egy váratlan ötlettől vezérelve, becsuktam a szemem, és kinyújtottam előre a kezemet. Még el is kuncogtam magam némán, – “ami a kezembe kerül, azt veszem meg”.
Ekkor, mintha egy láthatatlan zsinór tekeredett volna a csuklómra, marionett bábuként, magától felemelkedett a karom, és az egyik felső polcon, beleütköztek az ujjaim egy apró, faragott dobozkába. Levettem, megforgattam. Meseszép, aprólékos virágminta véset futott körbe rajta, üres volt, de az alján évszám mélyedt bele, és két kezdőbetű: 1897 M.E.
Nem akaródzott visszatennem, arra gondoltam, anyám tarthatja benne a nyakláncát, vagy a fülbevalóit. A pulthoz sétáltam vele.
– Mennyibe kerül? – nyújtottam az eladó felé.
A férfi előrehajolt, hosszú szőke haja belelógott az arcába. Csontos kezével kivette a dobozt az enyémből, én átadtam, de az ujjaim sóváran begörbültek, szinte fájt, ahogy eltávolodott tőlem, még ha fél méterre is.
Barna pulóverének ujjával megtörölte a tetejét, alját, majd kinyitotta, belenézett, azután csontkeretes szemüvege mögül, sápadtkék szemével hosszasan mustrálva engem is, a szelencét végül a pultra tette, megmondta az árát.
Habár eddig észre se vettem, hogy visszatartottam, most kiszakadt belőlem a levegő. Volt rá elég pénzem, sőt, voltaképp az aprót leszámítva, pont ennyi bújt meg a tárcámban. Elővettem a bankjegyeket, ám ebben a pillanatban huzat támadt, és a bolt hátuljában, fémes csattanással kivágta az ajtót a szél. Mindketten odakaptuk a fejünket.
– Lenne kedves, becsukni? Nem terhelném vele, ha jó lenne a lábam – biccentett a pult mellé támasztott botja felé.
Ajtó? Az előbb ott még tükrök álltak. Vagy mégsem? Esküdni mertem volna rá, hogy nincs ott semmi. Hátramentem, és döbbenten konstatáltam, az is utcára nyílik, ráadásul kirakat van azon az oldalon is.
Miután becsuktam, visszamentem előre, és átvettem a hórihorgas alaktól a dobozt. Végre újra a kezemben foghattam, jólesőn simult bele, minden faragás kitöltötte a tenyerem rovátkáit.
Anyu örülni fog neki. Megakadtam.
Nem adhatom oda, ez az enyém.
Zavartan elsüllyesztettem a táskámba, közben az eladóhoz fordultam.
– A hátsó ajtón is kimehetek?
Kutatón rám szegezte a tekintetét, végül rántott egyet a vállán.
– Persze. Az is kijárat, csak ne felejtse el, hatkor zárunk.
Nem értettem, miért érdekes a zárórája, de csak biccentettem, és kiléptem az utcára.
III.
Kicsúszott a fogó a kezemből, az ajtó majdnem rácsapódott az ujjaimra. A lépcsőről lelépve, egyből bokáig süllyedtem a hóba. Szokatlan csend fogadott, se autó, se busz zaját nem hallottam. Sétálóutca? Eddig miért nem jártam erre? Az út közepe le volt taposva, de ebbe a régiségkereskedésbe ritkán jöhettek vásárolni, mert előtte mindössze egyetlen pár lábnyom látszott, az is az enyém.
Az utca enyhén lejtett, két-háromszintes, élénk színű házak sorakoztak kétoldalt, a tetők nagy része annyira meredek volt, hogy lecsúszott róluk a hó, kilátszott a faborítás. Zsindely?
Némelyik ház nem tapadt szorosan rá a mellette állóra, apró kert választotta el a következő, színes épülettől. A kertecskék alig voltak szélesebbek, mint maguk a házak, bennük a bokrok, fák, a hó terhe alatt óriási fagylaltgombócra emlékeztettek.
Az épületek sem voltak nagyok, két-három ablak, közöttük bejáratok nyíltak az utcafrontra, a magas kémények fehér füstöt eregettek, szinte megjelentek előttem a kályhánál bent melegedő háziak.
Bár soha nem jártam még skót kisvárosban, mégis ilyennek képzeltem, de persze, sehol sem láttam piros-zöld kockás szoknyát viselő szakállas férfiakat.
A sűrű hóesésben kevesen jártak az utcán, csak én voltam annyira lökött, hogy ilyen időben sétálni volt kedvem, ráadásul rajtam csak egy vékony dzseki volt, míg mindenki más hosszúkabátba, vastag sálakba, kendőkbe volt burkolózva.
Közelebb léptem egy kirakathoz, szövetek feküdtek benne, szép rendben kiterítve. Pár méterrel arrébb, a következő újra egy régiségboltra hasonlított, különféle edények, tálak, festett mintásak, faragottak, kínálták magukat az üveg mögött. Egyedinek tűnt mind, nem a nagyipar tömeggyártott termékei.
Tovább ballagtam, terv nélkül kószáltam a keskeny utcák között, elvarázsolt a csend, a békés kisvárosias hangulat. Ezen a részen már nagyobb kertek mellett haladtam el, itt-ott veteményes is lehetett nyáron, a katonás rendben fölbe szúrt karókon még látszott az elszáradt kóró.
Egyre jobban fáztam, elindultam volna hazafelé, de legnagyobb ijedelmemre nem találtam az utcát, ahonnan kifordultam. Elővettem a telefonomat, azonban hiába ütöttem be a GPS-be a címemet, a térkép döglött volt, a készülék sem tudta hol vagyok. Igyekeztem gyorsabban lépkedni arra, amerre a visszautat sejtettem, de a hó időközben betemette a lábnyomaimat is.
A szemem sarkából ekkor észrevettem három sötét alakot, amik a kerítések mentén, ugyanarra tartottak, amerre én. Időnként különváltak, máskor együtt mozogtak, néha négy, sőt, időnként két lábon is jártak. Olyan érzés fogott el, mintha terelnének egy irányba, egyre elhagyatottabb utcákba értem. Basszus, nem tetszik! Ez nagyon nem tetszik!
Többször elvesztettem őket szem elől, a látóterem szélén mégis ott settenkedtek, és minden alkalommal, amikor újra megláttam őket, közelebb kerültek, mint előzőleg.
Mostanra már a leghalványabb sejtelmem se volt, honnan jöttem, és merre van a hazaút.
Rémület kúszott fel a gerincemen, feszes görcsbe keményedett a gyomrom. A lények némán követtek, én pedig egyre kétségbeesettebben próbáltam rátalálni a főutcára, ahol fények voltak és emberek, remélve, hogy ott lerázhatom őket.
Eddig azt hittem, jól ismerem a kerületet, ahol lakom, mégis rá kellett jönnöm, totálisan eltévedtem, ez a környék teljesen ismeretlen volt számomra.
Rohantam. A bakancsom csúszkált a havon, a táskám ütötte az oldalamat, befordultam egy sikátorba, a végében magas fakerítés, kőfal állta az utamat. Zsákutca!
Mögöttem, beoldalgott a három vadállat is. A fejük még mindig sötétbe merült, de hallottam őket morogni. Legnagyobb rémületemre alig érthető, mégis egészen emberi beszédnek tűnt.
– Finom falat – valami efféle jött ki a gurgulázásból, amit az egyik hallatott.
– Hmmmm… én játszanék vele egy kicsit – morgott a középső, a harmadik csak vicsorgott, hegyes szemfogáról lecsöppent a nyál a hóba.
Lassan közeledtek, nekem hideg verejték csorgott a hátamon, rettegve olvadtam bele a falba. Az egész környék néma, kihalt volt, pontosan tudták, merre tereljenek, itt aztán hiába kiabálok, senki nem fog hallani.
Vettem egy mély levegőt, nekilódultam, hogy elrohanjak mellettük, de a hozzám legközelebb álló rám ugrott, belekapott a bakancsomba, megrántott, hasra estem. A lény sebesen húzott vissza, a fal felé, én kétségbeesetten kapartam a havat. Ne, ne, ne! Jaj, édes Istenem, miért nincs itt senki? Ha legalább nálam lenne a paprika spray, vagy az íjam! Az íjam!
Körülöttem voltak, bekerítettek. Lihegésük az arcomat érte, csípős vadállatszaguk eltöltötte az orromat.
*
Kedves E.P.Nick!
Klasszikus vagy urban fantasy? Akárhogy is, én szeretem. És a részletet is. Nem hibátlan, egy erős béta (vagy remélhetőleg a szerkesztő) beszínezné, pl. vannak benne apróbb logikai bakik, és nem tudom, hogy az infoadagolás mennyire van rendben – ennyiből nehéz eldönteni -, de az alapján amit látok olvasnám tovább. Arra számítok, hogy a főhősnőnek egy újonnan felfedezett, mágikus világban kell bizonyítania, és a főhössel együtt boldogulnia. A Világok peremén sorozat óta nagyon kedvelem az ilyesmit. Úgyhogy drukkkolok.
És gratulálok a kikerüléshez!
Kedves Szerző!
Az elején van valami gyűrű, aztán kapunk egy jó kis fantasy részletet, ami engem speciel nagyon érdekelt volna, majd jön egy csajoskodó csacsogás a plázában, ahol megtudom, hogy Suzanne bevásárolt, és Peter egy görény. Hát itt lekonyult a szám. Aztán meg kergetik Valerie-t a valamik, amikről semmilyen infóm nincs.
Tovább kellene olvasni, hogy tisztuljon a kép, de nekem teljesen egybefolyik a két nézőpont hangja.
A párbeszédek központozása hibás, ennek szerintem nézz utána, mert random pakolod a vesszőket, és egy-két helyen a narrációt is hibásan kezded. A másik ami feltűnt, hogy az idegen írásmód szerint nevek ragozásával nem vagy tisztában.
A szöveg gördülékeny, jól olvasható, a cselekmény érdekesnek tűnik – a plázás-Peteres részt leszámítva -, engem érdekelne, szívesen továbbolvasnám.
Gratulálok a kikerüléshez!
Kedves Szerző! Gratulálok a kikerüléshez. Amennyit látok belőle, nekem tetszik az alapötlet, akkor is, ha jelenleg még zavaróan sok hiba van benne. Én például örültem volna, ha a legelső rész egy kicsit hosszabb, persze így is lejött, hogy különböző világokról (és korokról?) van szó, de még bele sem tudtuk élni magunkat Marc világába, amikor repültünk is tovább. Még egy valami: szerintem ne írj halmozott magánhangzókat, akármennyire is idegesítően beszél valaki. Mássalhangzókat se. 😀 Az információadagolást én sem tartottam ideálisnak, például, amikor teljesen visszaugrottunk időben a beszélgetés közepén, hogy ezt a Peteres sztorit elmondd. De alapvetően szerintem van potenciál az ötletben, én mindig vevő vagyok egy jó kis fantasyre.
Kár a kezdésért, én rögtön törölném az első két mondatot. Valaki egyszer valahol azt mondta, kell egy „erős” egy „ütős” kezdés. Biztos igaza is volt, de kár ezt ennyire erőltetni, mert ha erőltetett, akkor visszatetsző is. Itt az, főleg, hogy utána is ezzel a lendülettel megy tovább. Vegyünk például egy közismerten remek és ütős kezdőmondatot: „A Török Szultán már két napja nem ment ki az utcára, mert valaki ellopta a nadrágját.” Utána picit lassítunk. Megmarad a lendület, de nem húz a szerző a nyakunknál fogva, hanem éppen ott lök egyet megint, ahol kell. Itt ez a két mondat valahogy lóg a levegőben, sokkal de sokkal jobb lenne nélkülük. Az olvasó pontosan tudja, hogy azért vannak itt, hogy őt leültessék olvasni, és ezt az olvasó nem szereti, mert senki nem szereti, ha megmondják neki, mit csináljon.
Szerintem nagy merészség a több E/1-es elbeszélő. Erősen várható, hogy a két szereplő hamarosan találkozik, nagy kérdés, hogy onnantól hogy megy ez tovább. Lehet jó vagy nagyon idegesítő, majd meglátjuk.
Nekem kicsit gyors a tempó. Nem derül ki mekkorák a lények, de erre azt mondom, még szerencse, már így is túl sokat tudunk. Adott egy kissé hagridos beütésű „ígyneveldasárkányodat”-os úriember, meg egy kissé Bridget Jones-os vagy még inkább Joanna Wilder-es hölgy, akik majd találkoznak, és miközben megakadályoznak egy apokalipszist, megismerik a sárkányok igazi természetét, és egymásba szeretnek. Ehhez van már egy régiségboltunk is, ami mindig kell (de lehet könyvesbolt, könyvtár, vagy valami műhely is), és ahol nagy titkok rejtőznek, netalán maga a gonosz, vagy éppen egy átjáró egy másik világba. De nincs is ezzel gond, szeretjük az ilyet. 🙂 Csak remélem, lassít egy kicsit, és lesz még valami fordulat, mert az is kell. Szóval lehet ez még nagyon jó is akár…
Ja és még egy: A cím alapján úgy tűnik, trilógiával vagy sorozattal állunk szemben. Ez még inkább ok arra, hogy ne siessünk.
Meg még: A nőnek íja van. Miért van íja egy grafikusnak? Igazából nem nagyon lepődik meg a lényeken. Miért? Ezek még lehetnek érdekesek, remélem nem a következő három oldalon kapunk rájuk választ.
Jó kezdés.
Remek az első mondat és a második első is.
Később egy ideig azt hittem, valamit összekevertem, és chik lit regénylesz, de nem baj, legalább megtudtuk, hogy kevés jó dolgot hagy a hősnő a valóságos világban.
Bár ritkán olvasok fantasyt, ezt olvasnám tovább. Mai lány egy fura világban, vagy jön megy a két világ között? Remélem, kiderül karácsonykor.
(Tényleg kicsit hosszú a plázás rész, de csak akkor, ha a másik oldalon zajlik a cselekmény a továbbiakban, és se a barátnőnek, se a két pasinak nem lesz szerepe.).
Gratulálok!
Nyilván több szálon fut az eléggé nehézkesen olvasható, nyelvtani hibákkal fogalmazott történet. A főszálnak látszó, múltba vezető régiségbolt ötlete talán E. A. Poe valamelyik novellájából ismerős, de ez nem nagy baj, a régi novella csak bemutatja a lehetőséget, a titkos világba nyíló ajtót, itt át is lépünk rajta. Bajnak azt látom, hogy sok locsi-fecsi előzi meg a regény tényleges indulását. Aztán épphogy elindul acselekmény, átlépünk a titkok kapuján, a titokzatos világ megismerése helyett (ha a bevezetőt nem tartjuk annak) el is kanyarodik olyan irányba, ami nem túlzottan tetszik, mert klisésnek tűnik. Mind ezektől függetlenül még akár jó is lehet a regény, de a bőbeszédűség kevés jóval kecsegtet.
Nekifutás a hozzászólásnak, csapó négy.
Kezdjük most azzal, hogy nagyon megörültem, hogy fantasy részletet kaptunk – személy szerint mindenkit, aki ebben a műfajban ír, az univerzum jótevőjének tartok -így alapvetően nagy örömmel láttam neki az olvasásnak. A címen kicsit fennakadtam (mondjuk én sárkányfób vagyok, úgyhogy ez nem jelenti azt, hogy rossz lenne), meg az első prológuson, ami nekem annyira behívta Gollamot, hogy csak na.
Aztán a második prológus ezt jóvá tette, méghozzá gyönyörűen. Nagyon kíváncsi lettem arra a világra, ahol földesurak a szokásos agártenyésztés helyett worgenhordákat tartanak az istállóban. A végén pedig a rádöbbenés, hogy „terelnek” ( ez annyira hatásos szóválasztás ide! de komolyan, imádtam.) olyan feszült figyelemre sarkalja az olvasót, mintha az ő nyomában lihegnének az úriember házikedvencei.
Úgyhogy eléggé lehangolt a folytatás, a 21 század és a karácsonyi pláza-zarándoklat. Meg is ijesztett, hogy fantasy helyett misztikus-romantikusba fut ki a történet, amit nagyon sajnálnék, bár abban is biztosan jól megállja a helyét (csak nem vagyok célközönség).
Az, hogy egy grafikus hobbiból leeht céllövő, szerintem teljesen rendben van, pláne mert egész véletlenül ismerek ilyet. Egyáltalán nem árt a későbbiek tekintetében, ha szegény leányzó nem egy szál 2B-s grafitceruzával szál szembe a veszedelmekkel.
Az ócskás egyszerre két könyvet is erősen felidézett, Christopher Moore Mocskos Melóját, ahol az antikvitás bolt tulaja csak a megfelelő embernek adhatja át a lelkeket tároló régiségeket, és persze Terry Pratchett galaktikusan hol megjelenő-hol eltűnő régiségkereskedései. Ezt nem kritikaként mondom, nagyon szeretem ezeket a könyveket és ez egy jó koncepció, egyszerűen csak feltűnt a hasonlóság 🙂 Talán ez is vándortoposz.
Összességében nagyon kíváncsi lennék a folytatásra, tetszett az információadagolás (nagyon szeretem magam összerakni a történetet az elhintett részletekből), na meg persze a „terelőket” is szeretném megismerni.
Őszintén gratulálok a kikerüléshez, sok sikert a lektorihoz!
Hát nekem inkább az „Egyszer volt, hol nem volt” c. sorozat régiségboltja ugrott be, de lehet még említeni a Borgin & Burkes-t is a HP-ből, vagy akár a Top Secret antikváriumát, meg sorolhatnám még. Klisé, na, de nem baj, azért vannak a klisék, hogy használjuk őket, ha jól használjuk, akkor jó lesz. Olyan mint egy ismert fűszer, csak legyen mit fűszerezni vele, és már működik is, szinte elvárjuk, hogy ott legyen.
Kiforratlan, de ígéretes kezdés.
A legfőbb erénye, hogy nagyon sok lehetőség van benne.
A hibái időnként megakasztottak, de egyáltalán nem zavaróak ( illetve ebben a fázisban talán még elfogadhatóak).
Igaz sok munka árán, de javíthatóak.
Gratulálok a kikerüléshez!
Gratulálok a kikerülèshez!
Már az első pár mondat után leesett, hogy én ezt előolvastam anno, de a gèpemen az írói álneveddel mentették le, így nem talállak. 🙁
Légyszi, írj már rám. 🙂
*mentettem le
Ügyes, ahogy a valóság keveredni kezd a fantasy-vel, és erős a leírások hangulata. Sajnos, sok más eddig olvasott és alapjűban véve ígéretes műhöz hasonlóan valószinűleg ez is azon fog elvérezni, hogy túl sok nyelvi és tartalmi javítást igényel. Ebben a pár sorban például: Mögöttem, beoldalgott a három vadállat is. A fejük még mindig sötétbe merült, de hallottam őket morogni. Legnagyobb rémületemre alig érthető, mégis egészen emberi beszédnek tűnt.
– Finom falat – valami efféle jött ki a gurgulázásból, amit az egyik hallatott.
– Hmmmm… én játszanék vele egy kicsit – morgott a középső, a harmadik csak vicsorgott, hegyes szemfogáról lecsöppent a nyál a hóba.”
Központozási hiba (szinte nincs bekezdés, amiben elő ne fordulna), nézőpontból kiesés (ha mögötted vannak, nem láthatod őket, sem a sötétbe merülő fejüket, azt sem, hogy épp a középső morog, sem a szemfogról lecsöppenő nyálat – ennyit arról hogy tényleg könnyű-e E/1ben jól írni). És ez csak egyetlen bekezdés.
Amúgy meglep, hogy mennyire nyers szövegeket küldenek be pályázati anyagként, mintha mindenki abban bízna hogy elég egy jó ötletet felvázolni, a többit a kiadó majd úgyis megszerkeszti. Hát nem fogja 🙂
Kedves Alkotó!
Alapjában véve nekem tetszett ez az indítás, a hiányosságai ellenére érdekesnek találtam. Gratulálok a kikerüléshez!
Hát nekem bejött. Minden hibájával együtt. Igen, látom, hogy vannak benne gondok, de még Valerie csajos részével együtt is szeretném tovább olvasni. És igazán még a hibák sem zavartak annyira, hogy eltántorítsanak. Az egyetlen, ahol megakadtam én is, az a plázás rész és Peter. Az igazat megvallva, semennyire sem érdekelt sem a srác, sem a vásárlás. Marc része nagyon tetszett, teljesen behúzott és a végszava nagyon ütős volt. Így kell ezt, kéremszépen! Én nem éreztem, hogy a két nézőpont karakter hangja egyforma lenne. Igen, kell vele dolgozni még, nem is keveset, valószínű, DE. most másodszor szurkolok azon, hogy ez a lektorokat ne tántorítsa el. remélem pozitívat kap, sok szerencsét!
Kedves Nick!
Ahogy olvastam a részletet, egyre inkább az fogalmazódott meg bennem, hogy ez jó történet lesz.
Vannak benne hibák, de az eddigiek alapján talán nem olyan hatalmas mértékben, hogy ne lehetne kezelni és javítani őket. Már említették korábban mások is, ez egy nyers kézirat, ami javítás előtt áll… Csak az a kérdés, hogy a teljes történetben mennyit kellene javítani.
Vannak olyan mondatok, amiket nem így írnék (időben ugrálsz, nem illik oda a szóhasználat, logikátlan stb.), például:
„Ha belógtak a városba, előbb-utóbb megnyúzom valamelyiket!”
„Nem akarom felkavarni a szart magam körül.”
„… mint egy éjjeli lepke a fény körül, képtelenül eltávolodni tőle.”
Az kicsit meglepett, hogy amikor Valerie kilépett a régiségbolt hátsó ajtaján (ahol csak az ő lábnyomai voltak a földön, de elvileg nem ott ment be (!)), egyáltalán nem találta furcsának, hogy teljesen más környezetbe csöppent, mint ahol élt. (Itt nem azt írtad, hogy megfordult, és csak a saját lábnyomait látta.) Egy ilyen helyzetben kicsit nagyobb csodálkozást (pánikot (?)) vártam volna…
Az elején kicsit gyorsnak éreztem a tempót, a leíró részeket lehetne bővíteni.
Az viszont bennem is felmerült, hogy a gyorsan pörgő események után végig ilyen iramot tudsz majd diktálni, vagy később „leül” a történet? Én sajnálnám, ha az utóbbi lenne, mert ebből lehetne pozitív lektori véleményem szerint.
A cím nem tudom, hogy mennyire lesz félrevezető, és valóban sárkányok lesznek-e a „dögök” (legalábbis erre lehetne következtetni a cím alapján), de azon sem lepődnék meg, ha esetleg mást hozol ki belőle. Lehet, hogy a „Sárkánytánc”-ot képletesen értetted? A „dögöket” egyelőre inkább farkasszerű lényeknek gondolnám („– Hmmmm… én játszanék vele egy kicsit – morgott a középső, a harmadik csak vicsorgott, hegyes szemfogáról lecsöppent a nyál a hóba.”)
A két E/1 narrátor (Marc, Valerie) remélem majd érezhetően el fog különülni egymástól, és akkor ez jó kis történet lesz.
Én tovább olvasnám, mert kíváncsivá tett, hogy vajon hogyan kapcsolódnak össze a szálak.
Gratulálok a kikerüléshez 🙂 és kíváncsian várom a lektorok véleményét jövő pénteken!
Gratulálok a kikerüléshez. Izgalmasan induló történet, jó pár horgot is sikerült elhelyezni benne. Többen írták, hogy nagyon kilógott a plázás rész. Nekem ezzel nem volt különösebb problémám, csak még erőteljesebben aláhúzta a két világ közötti kontrasztot. (Főleg ha arra gondolok, a későbbiekben főhősünkből egy nyílvesszőit szorgosan röptető amazon válik.) Ennyi alapján kifejezett erősséged lehet a történetszövés, ilyen gazdag fantáziával nagyon szép jövő állhat előtted. Sajnos a szövegkép, a nyelvi bizonytalanságok, és talán a megfelelő mélységű szókincs hiánya be is határolja a fenti művet az ígéretes kategóriába. A nyers kézirat jelenlegi állapota alapján a teljes szöveg hosszától függően ráfért volna még pár hét, esetleg egy-két hónap csiszolgatás. Ha a dramaturgia jó, és van a történetben fantázia, szerintem a rakétában lehet esély egy hosszasabb javításra, és jövő évi megjelenésre.
Bárhogy lesz is, az írást mindenképp folytasd, mert a kiváló fantázia ritka kincs, minden más szorgos és kitartó munkával fejleszthető.
Kedves kommentelők!
Hálásan köszönöm, hogy rám szántátok az értékes időtöket, és elolvastátok a kikerült részletet. 🙂 Köszönöm a kritikákat is, komolyan örülök nekik, minden vélemény segít abban, hogy fejlődhessek. 🙂 Mindenkinek szép estét!
Kedves Szerző! El kell mondjam, nem vagyok fantasy rajongó, nagyon kevés kedvenc könyvem kerül ki ebből a zsánerből, de ezt a részletet szívesen olvastam. Viszont azt éreztem közben, hogy az információadagolás sántít. Marc nézőpontjában picivel többet is fel lehetett volna villantani a világból. Valerie-nél pedig túl soknak véltem a csajos részleteket. Elveszett bennük a lényeg. A két nézőpont karakter hangja sem különül el egymástól, pedig nem csak más neműek, de más korban/világban is élnek. Kellene, hogy legyen közöttük különbség. E/1-nél váltott nézőpontot nagyon nehéz jól megírni. Ettől függetlenül izgalmas részlet, gratulálok hozzá!
Kedves E.P.Nick!
Izgalmas kezdés, gratulálok a kikerüléshez.
A plázás részt egy kicsit hosszúnak éreztem, persze ez lehet az én türelmetlenségem, inkább olvastam volna többet a a másik világról.
Már ez a kis részlet felkeltette a kíváncsiságomat, sajnálom, hogy most csak ízelítőt olvashattam, szívesen olvasnám tovább.
Remélem, könyvformában hamarosan a kezemben tarthatom.
Nagyon drukkolok.
Nem sokat tudok hozzátenni a többiek gondolataihoz, én is azt mondom, hogy lehet ebből jó regény, a későbbieken múlik. Aki szereti az ilyesmit, annak biztos tetszeni fog. Igaz, hogy toposzokból építkezik a történet, de ez nem baj, szerencsére nem olyan értelemben klisés, hogy elcsépeltnek hasson. Egyetlen közhelyes fordulat bántotta csak a lelkivilágomat, ami, úgy tűnik, kötelező elem az olyan történeteknél, amikben női főszereplő (is) van: „a legjobb barátnő”. De tényleg, ez valamiért mindenhol ott van. És az önbizalom-hiányos főhősnő egyetlen (említésre méltó) barátnője természetesen mindig pontosan az ő ellentettje, egy laza, nagydumás pasimágnes, aki folyton meg akarja oldani a főhős életét azzal, hogy össze akarja hozni valakivel, vagy olyan szórakozóhelyekre rángatja el, ahová neki semmi kedve menni. Nyilván ez is egy toposz. De azt sem tudom eldönteni, hogy ennyire tipikus-e, hogy az embereknek egyetlen legjobb barátjuk van. Lehet, hogy azért, mert személy szerint – mondhatni – sok barátom van, és épp a napokban gondolkodtam rajta, hogy tudnék-e választani közülük egyet, aki „a” legjobb. Arra jutottam, hogy nem, mert mindegyikük teljesen más, nem lehet őket összehasonlítani. Ebből persze nem lehet általánosítani, én is inkább csak tűnődöm, és bocs, hogy épp a Te részleted alatt. Ezt nem feltétlenül hibaként említem, csak megfigyeltem, hogy ez állandóan előjön a kikerülő regényekben.
A nyelvi részletekbe nem kötök bele, mások már nagyjából mindent elmondtak. Csak még egy apróság: „Rendes körülmények között délután edzésre kellene mennem, de tegnapelőtt szóltak, hogy az íjászterem ma zárva lesz. Nem örültem neki, jó lett volna felkészülni a jövő heti versenyre, kemény ellenfelek lesznek. A klubvezető ki fog nyírni, ha lemaradok a dobogóról.” – Elég nagy gond, ha a versenyt megelőző héten akar *fel*készülni a versenyre. Itt szerencsésebb lenne a „készülni” kifejezést használni, mivel nyilván nem most kezdi el. És miért az érdekli, hogy a klubvezető mit fog szólni, ha nem sikerül helyezést elérnie? Hát nem ő maga akar jól szerepelni? Ha mégis azon aggódik, hogy az edző (vagy akárki) milyen teljesítményt vár el tőle, az eléggé gyermeteg benyomást kelt, pedig állítólag egy felnőtt emberről van szó, aki – gondolom – a saját örömére sportol.
Egyébként én is pont ismerek valakit, aki grafikus(nak készül), és íjászkodik 🙂 Kicsi a világ.
Kedves E.P. Nick!
Érdekesnek ígérkező, fantáziadús történet, kíváncsi vagyok a folytatására. Szerkezetileg annyit változtatnék rajta, hogy Valerie részét a régiségboltban kezdeném, és ami információ az azt megelőző blokkból tényleg fontos a történet szempontjából, azt oda írnám bele a gondolatainak megmutatásán keresztül. Nagyon megtöria plázás rész az előző rész hangulatát, és feleslegesnek is érzem, nem ad olyan pluszt, ami indokolná, hogy beékelődjön a másik két rész közé.
Nyelvileg vannak benne kisebb-nagyobb bakik (pl. „tévedhetetlen hangok ütötték meg” – félre nem érthető hangok), random felbukkanó vesszők, ezeket többszöri átolvasással könnyen lehet javítani.
Gratulálok a kikerüléshez, és sok sikert a jövő heti lektorihoz!
Én borzasztóan elfogult vagyok ezzel a könyvvel kapcsolatban, mert abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy már olvashattam…talán kétszer…na jó, lehet, hogy háromszor, és csak bizonyos részeket többször 😀
A pörgős kezdés elsősorban a pályázat miatt alakult így, nem irigylem azokat, akiknek egy kb 300 oldalas könyvet kell az első 10 oldallal eladniuk.
Tényleg lesz még tennivaló vele, de a történet annyira magával ragadó, hogy egy idő után már fel sem tűntek a központozási hibák, mert annyira akartam tudni, hogy mi lesz a szereplőkkel, hogy csak faltam a betűket. A sztori később sem ül le, és Marc részei sokkal intenzívebben sugározzák a férfi energiákat, mint ebből a picike részből megjelenik, így egyáltalán nem zavaró a két nézőpont váltogatása. Arról nem beszélve, hogy Valerie úgy lopja be magát az ember szívébe, hogy közben agyon akartam ütni egy péklapáttal, amikor hülyeséget csinált és keresztbe tett ujjal szurkoltam neki, hogy ne az legyen a következmény, amitől féltem (egyébként nem az lett, hanem vmi olyan, ami nem is jutott az eszembe).
Baromi jó első rész egy trilógiához, minden megvan benne, ami kell és marad is annyi potenciál a szereplőkben és a világban, hogy több könyvet is elvigyenek a hátukon.
Ja és minden infó fontos (igen, a plázás rész is). Mindenre figyelni kell, mert a legkisebb, esetleg feleslegesnek tűnő mondat is azért van ott, mert még lesz szerepe később.
Nagy-nagy gratu a kikerüléshez, szurkolok, hogy a lektorok is lássák azt, amit én!
Kedves Kommentelők, hálás köszönet az újabb bejegyzésekért, és külön köszönöm a honlapot készítőknek a hangulatos régiségboltbelsőről készült képet, amit a fejlécbe választottak, nagyon tetszik. 🙂
Bár én nem vagyok fantasy rajongó, mégis belevesztem az írásba, mert nagyon könnyen tudtam kapcsolódni a karakterekhez, és a fantasy összefonódása a valódival pont jó egyensúlyt teremtett ahhoz, hogy egy ilyen számomra új világba „körülnézzek”. Gratulálok a kikerüléshez!
Kedves E.P.Nick!
Gratulálok a megjelenésedhez !
Elolvasgattam a hozzászólásokat, mielőtt én is írnék pár sort Neked .
Sajnos nem vagyok hozzáértő, jó tanácsokat, építő kritikákat nem tudok megfogalmazni , nyelvtani és retorikai hibákra nem tudom felhívni a figyelmedet. Ellenben , mint egyszerű műkedvelő ( szerintem az olvasók zöme olyan , mint én ) , fantasyt szerető olvasó, szívesen olvasnám tovább a könyved. Párhuzamos világ… vadállatok… misztikum… Kíváncsi vagyok !!!
Kedves Szerző.!
Én nagyon szeretek olvasni. Tenyleg szinte barmit elolvasok ami leköt. Örültem mikor megtaláltam ezt a kis részt, mert nagyon tetszett. Néhol valóban gyorsak az ugrások a történetben és kicsit kusza, de ezen lehet javítani. Tetszik, hogy mind a két főszereplő nézőpontjából olvashatom a történetet, szeretem megtudni hogy az adott pillanatban mit hogyan élnek meg a hőseink. Remélem egyszer elolvashatom a folytatást, nagyon érdekelne milyenek a világok, hová fejlődik a történet. További sok sikert kívánok, valamint gratulálok a kikerüléshez.
Gratulálok! Izgalmasnak ígérkezik, szívesen továbbolvasnám!