E.P.Nick: Nem sejtettem, hogy a bűvölet

Fagyváltó havának 21-ik napja.

Lehunyom a szemem, várom az álmokat. Apránként ködbe merülnek gondolataim, elmém fogódzói szétforgácsolódnak, és miközben a feledésre várok, a szenvedés tüze végtelen ciklusban gördül át vénség szikkasztotta testemen. Nem bírok szabadulni a múlttól és a vég nélküli jövőmtől, hiába is menekülnék.

De a százkilencvenedik születésnapom majd mindent eltöröl.

Éveken át kerestem, kutattam, és amikor hónapokkal ezelőtt megtaláltam a jelet, tudtam, hamarosan eljön az óra, amikor megvalósíthatom a tervemet. A kódex, amiben ráakadtam a rúnákra, töredékes volt, de összeraktam a hiányzó láncszemeket, és végül megleltem azt, amire oly régóta áhítoztam, ott lapult elrejtve a sorok között.

Megtaláltam végre a halált.

Azt a halált, ahol nincs többé fájdalom és szenvedés, ahol az elmúlás gyöngéd, elfogadó karjaiba omolhatok.

Reggelre a fagy virágokat fakaszt ablakomra, mögöttem duruzsolva pattog a kályha. Asztalomnál ülök, vállamon kötött kendő, de a szoknyám nem ad elég meleget, lábaim hidegek, én mégse bánom. Újra előttem fekszik a nyitott könyv, végighúzom ujjaimat a rúnákon, a pergamenbe ivódott vörös szálkavonalak már megadták a választ a kérdésemre.

Az ujjaim játszanak a betűkkel, szavakkal, azután a mellemhez szorítom a könyvet, a sarkokra szegecselt réz fémdíszítés beleváj a bőrömbe, és én tudom, hamarosan rég vágyott elmúlásomat is magamhoz ölelhetem. Ha eljön a megfelelő pillanat, ezek a rúnák, ez a varázslat lesz az, ami életem szövetnékét csendesen beolvasztja a végtelenbe.

Előredőlök, homlokomat az asztalon nyugvó karjaimra fektetem. Közel százhetven éve már, hogy az első varázslatot végrehajtottam. Az első varázslatom, ami oly tökéletesre sikerült. Kerek húsz évem botorsága okozta, amikor csak reméltem, hogy képes vagyok rá, pedig nagyanyám megjósolta, én leszek az, ki boszorkány nemzetségünkből először megteszi.

Én leszek az, aki az örök életet birtokolni fogja.

Sikerrel jártam, azon a ködös éjjelen valóban enyém lett a halhatatlanság, de elbizakodott voltam és tudatlan, szépségem elvakított, meg voltam győződve arról, hogy az örök élet egyben örök fiatalságot is jelent.

Tévedtem.

Végzetes tévedés volt, súlyát azóta is nyögöm. Hiába kerestem gyógyírt arra, amit elkövettem, megoldást a hibámra, a csoda nem jött, nem leltem feloldozást. Másfél századon át kerestem az idő kerekének, testem romlásnak megállítását, míg végül rájöttem, nem ezt kell felkutatnom.

Az én utam a halál völgyének felfedése, és most végre itt, ebben a kódexben, ezekben a rúnákban rábukkantam, most már tudom, mit kell tennem, tudom, hogyan állíthatom meg azt, amit önhittségemben elkövettem. Ezév Fényhozó hava 21-ik napján, a tavaszi napéjegyenlőségkor befejezhetem, véget vethetek a nyomorúságomnak.

Sóhajtva eresztem le a törékeny lapoktól súlyos könyvet, megkapaszkodom a botomban, remegve, nyögve, zihálva állok fel. Még egy hónap. Nem. Már csak egy hónap, és eljön értem a halál, a kedves, az, akit a keblemre ölelhetek, aki magához engedi végre a testemet.

– Mamaka! – csapódik odakünn az ajtó, könnyed léptek koppannak – odabenn vagy?

Hol lennék máshol?

– Itt vagyok kicsim – susogom, rekedt a hangom, alig jut ki a szobából. Szeretnék hangosabban szólni, de képtelen vagyok rá.

A bejárat kitárul, én éppen lépnék még egyet, de megbotlom, reszketeg lábaim nem tartanak meg.

– Jaj, mamaka! Már megint felkeltél! Nem szabad! Tudod, hogy nem szabad egyedül! Nem akarom, hogy megint eless, mint múltkor, amikor a fürdő padlóján találtak rád! Gyere, ülj vissza a fotelba!

Unokám macskapuha léptekkel suhan, átkarolja a derekam, édes rózsaillat lengi körül. Valójában nem is tudom hányadik leszármazottam ő a sorban, de az egyszerűség okán mostanra már valamennyit csak unokámnak nevezem. Gyönyörű hajadon, a bőre rózsás, szempillái végtelen árnyékot vetnek az arcára, szeme a nyári égbolt színével ébreszt vágyakat a férfiszívekben. Hátradobja hosszú, mézszőke haját, táncos lépte hullámzik ahogy a fotelhoz támogat.

– A héten hány szívet törtél össze gyönyörűm? – kacsintok rá. Neki még képes vagyok megadni azt, amit magamnak már nem, ő még kap tőlem nevetést, kap tőlem szívet, melegséget és álmokat.

– Senki újabbat. Mamaka, te is tudod, Keran az, aki a szívemet elrabolta! – kacaja csillogva vet hullámokat a szürke árnyakkal teli helységben, a kanapé kövér párnáin gurul végig, és csendben hal el a kockás takarón, amit Lina a combomra terít. Jól esik merev, göcsörtös térdeimnek, mert megint zsibongva kúszik végig rajtam a fájdalom.

– Mamaka, nagy újságom van! – jelenti ki, közben mellém húz egy széket az asztaltól. Leül, gyöngyös táskáját a fotelom melletti kerek, mahagónifából faragott asztalkára teszi, kinyitja, kotorászik benne.

– Megvan! – nyújtja felém a borítékot.

Aranyszín betűk a papíron, vetekszenek csillogásban a fénypászmákban táncoló porszemekkel. Nekem még az orromon az okuláré, kiveszem a borítékból a meghívót.

– Egy hónap múlva. Mamaka, egy hónap múlva, hallod?

Persze, hogy hallom, süket nem vagyok. Csak vén.

Táncolnak a betűk is, zizeg a papír, pedig a kezem eddig nem remegett. Lina rendezgeti hosszú szoknyáját, bokája körül súlyosan omlik szét a vörös bársony.

– Egy hónap múlva, a születésnapod utáni napon. Örülsz?

A csillogó kékségbe nézek, szikrázik benne a boldogság, minden rebbenése életteli, végtelen báj.

– Szóval mégiscsak meglesz az esküvő – olvasom a sorokat.

– És te ott leszel! Olyan boldog vagyok, hogy megéred az esküvőmet! Mert muszáj megérned, drága mamaka, örökre haragudni fogok rád, ha nem teszed meg. Azt akarom, hogy a táncolj a lakodalmamon! – megszorítja a kezem, papírvékony bőröm őszi levélként törik meg üde ujjai között. Körbefonnak, én meg nézem, ahogy összekapcsolódunk, mi ketten, a vénséges vén, és a reménnyel telt ifjú gyönyörűség.

– Csináltatunk majd neked új ruhát, már mindent elterveztem… – csacsog, a szavak beburkolnak, csörgedeznek mellettem, én úgy teszek, mint aki figyel, a szeretete puha, meleg takaróként borul rám. Megszorítom az ujjait, legalábbis azt hiszem, de mintha nem venné észre. Kis idő múlva csenget, bejön a szobalány, behozza a teát, és azt a rémes kemény kekszet, amit tegnap délben sütött a szakácsnő.

Lina rágcsálja, szája csücskén megakad egy morzsa, de nem veszi észre, rajta marad még akkor is, amikor elmegy. Utána szólnék, de közben összeszorul a mellkasom attól, amire ráeszmélek.

Fel kellene állnom, visszamenni az asztalhoz a kódexért.

Fényhozó havának 22-ik napján lesz az esküvő?

Kiszalad a vér az arcomból, mindenemből, most nem állhatok fel, mert ha nem a fürdő kövén, akkor itt, a szőnyegen találna rám a szobalány.

Én a tavaszi napéjegyenlőségre várok, a születésnapomra, amikor végre befejezhetek mindent, és letudhatom végtelen próbálkozásaim körét. Több mint másfél évszázadig bármilyen varázslattal kísérleteztem, mind sikerült, egyetlen egyet kivéve.

Nem voltam képes megállítani az öregedést.

Egyetlen évre, hónapra, napra, percre sem. De most már semmi másra nem vágyom, csak arra, hogy elmúljanak a fájdalmaim, hogy ez a test nyugalomra leljen, feledésbe merülhessek. Meg akarom állítani az örökéletemet, és megtalálni a halált.

Kezemben van a lehetőség, megleltem azt, amit oly régóta kutattam, azt a varázslatot, amit egyetlen napon, a tavaszi napéjegyenlőség éjjelén hajthatok végre. Fejemben őrzöm a rúnákat, amiket magamra kell festenem, kívülről tudom a szöveget, ami el kell mondanom, tökéletesre csiszoltam a mozdulatokat, amik meghozzák számomra a csendet.

Tagjaim jéghidegek, amikor lefekszem. Vianna, a szobalány végigdörzsöli sajgó, sovány testemet, pipaszár lábamat, göcsörtös, reumás ujjaimat. A bőröm is olyan, mint a pergamen a kódexben, megsárgult, törékeny, ráncos.

Odakünn a lámpagyújtogató hangja átszeli az estét, rebben az árnyék a falon. Vianna eloltja a gyertyát, de én nem imádkozom, már sok éve nem teszem. A varázslatokban hiszek, abban, amit én megtehetek, nem pedig egy olyan felsőbbrendűnek titulált lényben, aki nem segít nekem. És Lina esküvője ott lesz a templomában, a sárga-arany falak között.

Nekem is ott kellene lennem vele, megígértem neki.

Amikor apró lányka volt, ült az ölemben, cirógatta a karomat, és százszor meg százszor elmondta:

– Mamaka, te vagy a kedvenc nagymamám. Ha férjhez megyek, te leszel az, akinek először hírt adok róla. Azt akarom, az esküvőmön te mondd el az asztalnál az áldást ránk. Soha nem tudnék boldog lenni, ha nem lennél ott.

Hurkás kis ujjai belevesztek a kezembe, megszorítottam őket és megesküdtem arra, amit kért.

– Csillagom, Linám, ott leszek az esküvődön, esküszöm. Azt is megígérem, te leszel a legszebb, akit valaha hátán hordott a föld.

Ez a varázslat is sikerült, mert az addig betegeskedő, sápadt pici gyerekből csodálatosan szép nagylánnyá serdült. Ő nem is sejti, de minden vonását nekem köszönheti, a csillogást az ajkain, a tengermély kéket a szemeiben, a hosszú, szénfekete szempillákat, az arany fürtöket. És most egy hónap múlva, 22-én lesz az esküvője, egy nappal az után a nap után, mint amikorra elterveztem, hogy búcsút mondok ennek a földi világnak.

Hajnalban a köd beúszik a szobámba, tömör foltokban ül meg a fotelon, az asztalon, az ágyam mellé állított bot fogóján. Belekapaszkodom a matracba, felhúzom magam. Lábaim nem akarnak engedelmeskedni, de most nem csöngethetek Viannáért. Botomra támaszkodva átcsoszogok az asztalhoz, meggyújtok egy gyertyát, és leülök újra a könyvhöz. Orromon az okuláré félrecsúszik, amíg a morzsálódó pergamenen vándorolnak száraz ujjaim.

Százegyedik oldal. Igen. Itt áll. Tavaszi napéjegyenlőség, Fényhozó havának 21-ik napja. Nincs kétség, ez az év, ez a nap. A rúnák, ugyanezt mondják, a százkilencvenedik születésnapom az egyedüli lehetőségem. Az egyetlen arra, hogy a legelső varázslatot, amit oly kevélyen, meggondolatlanul elvégeztem, végre semmissé tegyem, megszabaduljak halhatatlanságom átkától.

Hideg könnyek karcolják bőrömet, szívembe kúszik a fagy, jeges tóként terül el benne a kétség. Összetörném Lina szívét, ha a neki tett eskümet megszegném. Pont a legkedvesebbnek okoznék végtelen bánatot, annak, akit legjobban szerettem ezen a világon. Összes unokám közül ő lett a legokosabb, legszebb. Mindent megadtam neki, amit képességeim, tudásom megengedett. Szeretete, gyöngédsége napjaim egyetlen vigasza. Hogy hagyhatnám, hogy hitében, belém vetett reményében csalatkozzon?

Nem halhatok meg Lina esküvője előtti napon.

Nem tehetem.

A gyomrom fájdalmasan összehúzódik, meggörnyedek, és a meglökött bot hangos csattanással dől el az asztal mellett. Lenézek rá, ott fekszik mellettem a szőnyegen, de nem tudom felvenni, itt kell ülnöm addig, amíg Vianna be nem jön reggel nyolckor, hogy szokás szerint felébresszen.

Valaki rázogatja a vállamat, amikor felemelem a fejem, a szemhéjam súlyos, alig bírok felnézni.

– Mióta ül itt asszonyom? Jöjjön, segítek felöltözni!

Vianna visszatámogat az ágyhoz, rám adja a ruháimat, és én becsukom a szemem, nem bírom nézni azt a vén, mindenhol sajgó testet, amit örökléttel ruháztam fel.

 

Fényhozó hava 21-ik nap.

Az ablak melletti kék fülesfotelomban ülök. Új halványszürke ruhám a szekrény ajtaján lóg, alján az ezüstös csipke cseppfolyós higanyként olvad végig. A fűző, ami nem karcsúságomat hivatott elérni, hanem, hogy megtartsa görnyedt hátam, a szekrény polcán várakozik, és az új cipő, aminek magas szára, dagadt bokámra feszül majd, a sarokban áll.

De én nem fogom felvenni ezeket. Engedtem Lina kérésének, hogy eljöjjön a varrónő, és megvarrja nekem a selymet, kiválasztottam hozzá a csipkét is, közben azonban jól tudtam, nem fogom felvenni, mert már döntöttem.

Nem leszek holnap ott az esküvőjén, mert addigra örökre enyém lesz a béke és a csend.

Nagyanyám képe velem szemben lóg a falon, fiatal, rézszín szeme rám tapad. Ő tudja, soha nem lesz senki, akinek elmondhatnám, és azt is tudja, a mai éjjel az egyetlen lehetőségem.

Szembenézünk, és én kimondom.

– Ma este véget vetek mindennek. Tudom a rúnákat, tudom a varázslat szövegét, és tudom a mozdulatokat.

Nem válaszol, nem olyan fajta, de a kétkedés ráncokat vet orcájára, szája szeglete félrehúzódik.

– Képes vagyok rá, – suttogom neki – ez az utolsó varázslat eltöröl majd mindent.

Éjfél van, és én készen állok. A karomon vöröslenek a jelek, a szöveg úgy ömlik az ajkaimról, ahogy kell, összes erőmet bevetve, minden fájdalmat félrelökve, pontosan mozgatom ujjaimat a könyv lapjain.

Meg tudom csinálni.

Életem végső, legfontosabb varázslatát meg tudom csinálni.

Meg fogom törni az örökéletemet, beleolvadok a mindenségbe, fájdalom és kétségek nélkül.

Az utolsó mozdulatsoroknál tartok.

Még három lap a könyvben.

Kettő.

Egy.

Valaki hörög. A földön fekszem, porszag tölti el az orromat, a térdem a mellkasomhoz szorul, a karjaimon a rúnák vérpatakokként áramlanak, a hurkok egymásba kapcsolódnak, belém vájnak. Lábam belerúg a szekrénybe, és én képtelen vagyok uralni mozdulataim. A vitustánc görcse összeránt, kaparom a szőnyeget, a szálak a körmöm alá feszülve vért csikarnak, a szemem ki akar ugrani a helyéből, sikítanék, de nem jön ki hang feszesre szorult gégémből.

Ez tévedés! Nem ezt ígérte a szöveg. Nem ezt!

Csendben kellett volna elmennem, úgy kellett volna elhagynom ezt a világot, mint egy fényben táncoló porszem, belesimulva az ezernyi létezésbe.

Ehelyett iszonyú kínok gyötörnek.

Mindenem fáj, úgy, mint még soha. Nem ezt akartam, a varázslat nem ezt ígérte! Tűz robban az ereimben, a szemem kidülled, nem bírom lecsukni a szemhéjamat. Sivatagszáraz a szám, lángol a bőröm, de már nyöszörögni sem maradt erőm. Nincs több hang, amit kiadhatnék, nincs több fény, amit befogadhatnék, nincs több illat, nincs több érzés az ujjaimban, amit átélhetnék.

Gyomorforgató rettegés tölt el, amikor rájövök, valahol elhibáztam. A végső, és egyetlen lehetőségemet elrontottam!

Egy utolsót sóhajtok, mikor végre megkönyörül rajtam az ájulat, iszonytató jelen a sötétség, ami után tudom, hogy újabb, fájdalmakkal teli holnap jön el.

 

Fényhozó hava 22-ik nap.

Hajnal van, ablakomban tejfehér köd gomolyog. A bordó perzsaszőnyegen fekszem, arcomat dörzsölik a szálak, kongva üti a hatot a közeli templom harangja.

Lina esküvőjének napja, amin nekem ott kell lennem, különben soha nem bocsát meg. Húsz éve megfogadtam neki, hogy ott leszek, és nem szeghetem meg az ígéretemet.

Felállok a földről, lenézek a karomra, végigszaladnak rajta az ujjaim, bőröm sima, bársonyos, puha. Felhúzom a hálóruhámat, melleim teltek, a testem erős, karcsú, megmozgatom a tagjaimat is, könnyedén hajlanak, ruganyosak. Derékig érő hajam fényes kékesfekete, a szemem csillog, ajkaim csak arra várnak, csókra nyílhassanak újra.

Ráeszmélek, mégsem rontottam el a varázslatot, mindössze nem sejtettem, hogy a bűvölet, amire szükségem volt, már húsz éve itt lapult bennem. Mostanáig nem ismertem fel ezt a hiányzó, parányi, szinte észrevehetetlen alkotóelemet, ami éjfélkor kitöltötte a mágiámat, és megadta végső formáját. A rúnák életre keltek a bőrömön, a mozdulatok megteremtették azt a valóságot, aminek a magját a kisgyermek Linának tett eskümmel vetettem el.

Azt a varázs-forrást, amit életre hívtam azzal, hogy megfogadtam, ott leszek az esküvőjén, és ezt az ígéretet meg kellett tartanom.

A szekrényhez lépek, leemelem az akasztóról a szürke selyemruhát, belebújok, de a fűzőre nincs szükségem, mert nádkarcsú vagyok és szálegyenes. Méregetem a sarokban veszteglő öreges magasszárú cipőt, kényelmesnek látszik, de szívesebben vennék fel valami divatosat. Talán mezítláb megyek, még az is jobb lesz! Mosolyra húzódik az ajkam. Soha életemben nem voltam még ily közel a tébolyhoz, de most kacagok, kacagok, hangosan, egyre hangosabban, szédülten nevetek, nem érdekel, akár egész világ meghallhatja.

Összefűzöm a derekamon a zsinórozást, megpördülök, a földig érő szoknya alja lebben, rám csavarodik, képtelen követni szélvész forgásomat. A szekrény középső ajtajára szerelt ovális tükörből minden egyes fordulónál visszanéz rám egy sugárzón fiatal lány.

Az, aki soha nem hal meg.