E. P. Nick: Lidércek (részlet)

A 10. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

Cahla

A történetem egy elvesztett piros szalaggal kezdődött. Még csak nem is az enyém volt.

***

Utálom, hogy nem látom hová lépek. A sűrű köd bekúszik a szurdokba, úgy hömpölyög a bokánk körül, mintha egy néma sodrású folyóban gázolnánk. Fagyváltó havában járunk, a hideg napokat elfújta a langyosodó tavasz, napról napra melegszik az idő. Nem mintha számunkra ez sokat jelentene, a gombaültetvényeket homályos barlangrendszerbe telepítették, ahol ritkán van igazán hideg, bár tény, hogy a nyári forróságban sem kapunk túl sok meleget.

E központi térség az egyetlen hely, ahol láthatjuk az eget. Napsütésre vágyva nézek fel a magasba, ma azonban egyetlen kósza sugár sem tör át a vastag felhőrétegen. Szürkébe keretezett volna bennünket a világ, felhők gomolyognak felettünk és a lábunk alatt is. Még a sziklák is csupaszok, a liánokat tegnap mindenhol visszavágták, nehogy valamelyikünk kedvet kapjon felmászni rajtuk.

Dél elmúlt, eddig megúsztam anélkül, hogy magamra vontam volna a figyelmet. Szeretném, ha a nap további része is ilyen eseménytelen lenne, de már régen rájöttem, valahányszor azt hiszem, aznap nem fog történni semmi, olyankor mindig tévedek.

Lesütött szemmel haladok el az ösvény melletti hosszú padra kiterített tetem mellett, nem akarok ránézni. Nem akarom látni csontjaira aszott húsát, üres szemgödreit. Tegnapelőtt hozták vissza az erdőből. Pár napja még Xavier névre hallgatott, fiatal, életerős férfi volt, most viszont csak egy papírtörékenységűre kiszívott burok. Hulla.

Mi lett volna, ha a lidércek ahelyett, hogy elszívják az életét, inkább beférkőznek a testébe, és megölik a lelkét, elfoglalják a tudatát? Ő is olyanná vált volna, mint Jacob felügyelő, akinek a bőre fehérre fakult, a szeme meg sárgán világított? Megborzongok. Rémisztő volt. Másnapra eltűnt, és a lányok azt suttogták, hogy az őröknek sikerült megölniük.

Én kétlem.

Egy emberbőrbe bújt lidérccel nem lehet csak úgy végezni. Varázserejük van.

Végigsimítok kopasz fejemen, aztán a katlan közepén álló kerek kőkút mellé dobált kannahalomból kiválasztok kettőt, megtöltöm vízzel. Nyögve emelem fel őket, és az agyagos ösvényen óvatosan lépkedve a libasorban haladó többiek után indulok. Csupasz talpam alatt cuppog a sár, minden lépésnél belesüppedek. Lábujjaim között hidegen buggyan ki, apránként az egész lábfejemet bevonja. Mire a rám bízott ültetvényrészt lepermetezem, addigra súlyos kolonccá szárad, és sokkal nehezebb lesz megszabadulnom tőle. Megállok, de még félig se hajolok le, azonnal felcsattan egy mély férfihang.

– Cal! Ne ácsorogj! Nyomás!

Összerándulok. Jobbra, egy szikla-kiugrón, valamivel az út felett, a mohlepte hegyoldalnak támaszkodva ma Ronan felügyelő áll, neki bezzeg van haja, derekáig leér a sötét copf. Többnyire kiengedve hordja, de ma összefonta, kilátszanak fülei, a balban végig hat apró aranykarikát visel. Sűrű szemöldökét összehúzva figyeli a szűk ösvényen hangyaként sorjázó csapatunkat. A lábunk körül hullámzó átláthatatlan köd odáig nem ér fel, nem takarja el vastag szürke nadrágját, és legfőképpen a pálcát, amivel szórakozottan ütögeti fényes fekete csizmáját. Bosszúsan lendítek egyet a kannáimon, nem vágyom újabb találkozásra a mogyorófa vesszővel. Magamban némán szitkozódom, hogy hova dugja fel azt a pálcát. Lehetőleg többször is. Vinnének el téged is a ködlidércek, mint Xaviert!

Állandóan magamon érzem a tekintetét, érkezése óta kipécézett magának. Óvatos léptekkel haladok tovább, közben gonosz élvezettel képzelem el, ahogy a sűrű köd egyre magasabbra emelkedik, felkúszik a sziklákon, elborítja a combját, a derekát, aztán lassan a mellkasát is. Üvöltve próbál menekülni, de hiába csapkod, a szürkeség körbefonja, elér a fejéig, bekúszik a fülén, orrán, száján, és ő eltűnik a homályban.

Mialatt bosszúszomjasan merengek, Jelene rám sziszeg, és a bejáratot őrző, indákkal, sárkányokkal díszített vaskapu irányába bök az állával.

– Nézd, újak!

Hét-nyolc gyerek sorjázik be, ijedten pillognak fel a boltíves bejárat két oldalán sziklába faragott istenek szobraira, és a minden oldalról fölénk behajló súlyos sziklafalakra.

Vizslatom az újakat. Csak lányok jöttek megint, fiúkat nem hoznak, mert “bajkeverők”. Mint én. Pedig lány vagyok.

Hangos döndüléssel csukódik be mögöttük a kapu. A kút melletti oroszlános kőpadnál állnak meg, riadtan kapaszkodnak egymásba. Bár a ködszőnyegtől nem látom, de talán van még cipő lábukon, a ruhájuk is különböző. Sajnálattal nézem őket. Nem telik bele fél év, kinövik azt, amiben jöttek, ők is mezítláb lesznek, ugyanolyan szürkésbarna nadrágot, és inget viselnek majd, mint mi.

– Honnan érkeztek? – kérdezem Jelenét.

– Tegnap hallottam, hogy valahonnan keletről fog jönni az új csapat. Nyilván ők azok.

Vajon van közöttük falubelim? Én tíz múltam, amikor hét évvel ezelőtt ide kerültem. Sok mindenre emlékszem a korábbi életemből, de ami legjobban megmaradt, az a soha nem múló értetlenség, vagy inkább fájó düh, hogy anyám miért adott el.

Zokogás hangja ránt vissza a jelenbe. Hátranézek újra. Egy gyerek kitépi magát a felügyelő kezéből, botladozva rohan felénk. Rongyos, virágmintás szoknyája a lábszárát verdesi, piros szalaggal átkötött hosszú szőke copfja lebeg mögötte. Futás közben hátrafordul, nézi követik-e, és teljes erejéből nekem szalad, kis híján felborít. Belekapaszkodik a derekamba.

– Ne hagyd, hogy levágják a hajamat! Segíts! – sír egyre hangosabban, közben engem használ pajzsként az utána siető asszony ellen. Pár pillanat múlva odaér Norah is. Csontos arcában az orra, mint vén karvaly csőre, a szája pengevékony, szürke szeme haragtól sötétlik.

– Engedd el azt a gyereket!

– Ne, kérlek, ne hagyd! – kapaszkodik belém a kislány. Szétesett a copfja, hosszú, hullámos fürtjei beterítik a hátát. Anyámé aranylott ugyanígy. Reggelente, amíg az enyémet fonta, számtalanszor sajnálkozott azon, hogy apám kékesfekete hajszínét örököltem, és nem az ő szőkeségét.

– Muszáj levágni? – emelem fel én is tekintetem a fölénk magasodó csontos asszonyra. – Gyönyörű. Egyszerűen gyönyörű… Kérem!

Norah határozottan megrázza a fejét, néhány szál kiszabadul szorosan felcsavart, csíkosan ősz kontyából. Rámarkol a gyerek karjára, húzza vissza a kőpadnál álló csoporthoz.

– Gyere szépen, a hajvágás nem fáj.

A kislány Jelene kezét is elkapja, kullancsként csimpaszkodik kettőnkbe.

– Engedjétek el! – emeli fel a hangját az asszony. – Nem maradhat hosszú a haja.

– Legalább ne kopaszra – alkudozom, mire gúnyos pillantást kapok válaszul.

– Hogyisne! Kétlem, hogy elfelejtetted volna, mi történt négy éve. Pont a te kis csínyed miatt kell lenyírni.

Nyelek egyet, tehetetlen szánalommal fejtem le magamról a szőke gyerek kezét.

– Azóta egyszer sem… – védekezem félszívvel, közben észreveszem Jelene meglepett tekintetét, és szeretnék föld alá elsüllyedni.

– Még szép, hogy nem. Mert nincs hajatok – feleli a nő. Végigmér, aztán a koponyámon is végigszalad a tekintete.

– Úgy látom, ideje van az újabb hajvágásnak, már egy hónap eltelt. Túl gyorsan nő.

Valósággal hányinger fog el a gondolatra, hogy megint teljesen kopasz leszek. Felemelem a kezem, végigsimítok tüskés fejbőrömön, és nézem, ahogy Norah feszes háttal távolodik a hüppögő gyerekkel.

Jelene csípőre tett kézzel magasodik fölém.

– Szóval? Mit csináltál akkor?

Megrántom a vállam.

– Mit érdekel? Különben is, olyan rég volt… Nem mindegy?

– Egyáltalán nem. Én három éve vagyok itt, és most kell megtudnom, hogy miattad vagyunk kopaszok?

– Kapja be az összes hülye felügyelő! Nem miattam van. Vagyis miattam, de csak mert hülyék!

– Ezt hogy érted? Ne mismásolj itt nekem – nyaggat.

– Loptam – nyögöm ki vonakodva, közben igyekszem úgy tenni, mintha nem lenne jelentősége, de tudom, csak magamat csapom be.

A többiek mostanra eltűntek a járatokban, egyedül Ronan figyelő tekintete követ minket. Gyanítom, csakis ezért nem szólt bele a történésekbe, mert tart Norahtól, mégis elfog a rossz előérzet. Tök mindegy mit csinálunk, szereti rajtunk kitölteni az elégedetlenségét, amiért kénytelen itt dolgozni, sok, sok-sok, sőt iszonyúan sok mérföldre a legközelebbi lakott helytől. Hiába fizetik meg jól, unatkozik, és unalmában az összes szórakozása az, hogy nekünk parancsolgathat, mi pedig engedelmeskedünk. Vagy nem. Én túl sokszor nem.

Jelene a kislány után bámulva áll, aztán nekilódul, elkezd utánuk szaladni, a piros szalag lebeg a kezében. Ekkor a kőről leugrik Ronan, már emeli a pálcát. Összerándul a gyomrom.

– Nem csinált semmit, ne bántsa! – sikoltok. Rohanok én is, két lépéssel megelőzöm a sárban csúszkáló Jelenét, de már nem tudok lassítani. A lendülettől nekifutok Ronan mellkasának, összeütközünk. Váratlan rohamomtól döbbent nyögést hallat, megcsúszik a sárban, kifordul a lába. Zuhan.

A térdéhez kap, felhördül, és eltorzuló arccal rám üvölt. Elakad a lélegzetem, ijedten hátrálok, a közben odaérkező Jelenét igyekszem magam mögött tartani. Ronan nem áll fel, az arca sápadt, mindkét kezével markolja a térdét, hangosan szitkozódik.

Megragadom Jelene kezét, megpördülök, és futólépésben rángatom vissza a kannáink felé. A vállam fölött vetek egy pillantást hátra. Norah, és egy másik felügyelő sietnek Ronanhez.

Eddig soha nem támadtam felügyelőre, de egészen biztos vagyok benne, nem fogják szó nélkül hagyni. Az ilyesmit soha nem nézik el. Soha. És főképp, mert Ronan nem állt fel. Vadul ver a szívem, mellkasom összeszorul, alig kapok levegőt.

– Nem kellett volna fellöknöd – lihegi Jelene.

– Nem akartam, hogy rád üssön, nem csináltál semmi rosszat.

A barlangi bejárat mögött eltűnünk végre a felügyelők szeme elől, Jelene megáll, a kannáit leteszi, és szorosan magához ölel.

– Ezért biztos ki fogsz kapni – hangja reszket, szeme tele könnyel. – Köszönöm, hogy meg akartál védeni, de nem kellett volna.

– Muszáj volt, neked jutott eszedbe, hogy visszaadd.

Olyan kevés holmink maradt otthonról, hogy egyetlen apróság is hatalmas érték, amit meg kell őrizni. Nekem is csak egy valaha élénk kék, mostanra szürkére fakult szalagom van, amit a csuklómra kötözve hordok. Nem vettem le négy éve, amióta nincs mit összekötnöm vele.

– Annyira sajnálom – motyogja, arcát az enyémnek simítja.

– Nem akartam, hogy elessen. Ő volt az ügyetlen – próbálok mentséget találni, de hiába, mert a szorongás a csontomig hatol.

Szétválunk, majd újra elindulunk befelé. Csend van, a többiek a folyosó két oldalán nyíló hosszú járatokban dolgoznak már. Kéken világítanak a falakon a lámpások, a bőrünk hullaszürkére fakul tőle, Jelene szeplői fekete pöttyöknek látszanak, mintha pisze orra környékét sárral fröcskölték volna tele. Mintha nem is élnénk. Járkáló élőhalottak.

 

Ronan

A reccsenő fájdalomtól csillagokat látok. Cal a lendülettől majdnem rám zuhan, sötét szeme óriásira tágul, válla felett Jelene pislog riadtan le rám. Cal megragadja barátnője kezét, villámgyorsan iszkolnak el előlem.

Nyögök.

Pont most! Az összes istenekre!

Ha valóban eltört a lábam, az minden erőfeszítésem kudarcát jelenti. Attól tartok, ez a kis csontos, veszett lidérc keresztülhúzta a tervemet. A fájdalom, és a düh egyre magasabbra hág bennem, kétségbeesésemben legszívesebben megállás nélkül üvöltenék.

Próbálok nyugodtan lélegezni, de nem megy. Felemelem a fejem, felnézek a magasba, de nem látok mást, csak a fölém boruló sziklaszirt förtelmes tömegét. A nemrég levágott liánokból a kezemre csöppen a hideg, haragoszöld nedv. Marja a bőrömet. Az egész mindenség rám omlik, nem marad belőlem más, csak egy szétkenődött véres massza.

A ragacsos, mély sár beborítja a kinyújtott lábamat, mindkét tenyerem rászorítom a térdemre, el van deformálódva, lüktet. Norah pattogó parancsszavakat kiált, azután a pöffeszkedve álló rabszolgaárusokra hagyja a kút mellett ácsorgó kölyköket, szoknyáját fogva sietve közeledik. Jeremiah éppen bezárta mögöttük a kaput, és a nő mögött jócskán lemaradva liheg felém. Hájas barom. Legalább kétszáz font lehetek, ezek ketten nem fognak tudni felemelni.

– Mi történt? – kérdezi mellém lépve Norah, közben aggodalmasan néz hátra a toprongyos gyerekcsoportra. Nem őmiattuk aggódik. De miattam se. Tegnap megjött Maura, és be van szarva, hogy a főnök ne találjon kivetnivalót a munkájában, különben lőttek az extramagas fizetésének, de főképp a teljhatalmának.

– Elcsúsztam – morgok.

Jeremiah ekkor ér hozzánk, és képtelen csendben maradni.

– Láttam, ahogy Cahla nekirontott, és fellökte.

Norah bosszankodva cicceg, felemeli a fejét, a kopasz hájtömegre pillant.

– Már megint ő? A múlt héten te hoztad fel az irodámba, igaz? Elegem van belőle!

Jeremiah bólogat, kopasz fején csillognak az izzadtságcseppek. Még ez a rövid kocogás is leizzasztotta, pedig egyáltalán nincs meleg.

– Hagyjátok már Calt, segítsetek eljutnom Rafalhoz! – mordulok fel türelmetlenül. – Attól tartok, eltört a lábam.

– Ó, komolyan? – kérdi Norah.

Sajnálkozó hangjával ellentétben nem együttérzést, hanem rosszul titkolt elégedettséget látok felvillanni az arcán. Végre-valahára nem leszek az útjában, hogy a tulaj előtt villogjon. Azt mondhat, amit akar, úgy áskálódhat ellenem, hogy esélyem se lesz tisztázni semmit, bármit is hord majd össze. Túl hosszú ideje hiszi azt és retteg, hogy talán át akarom venni a helyét. Pedig a hátam közepére se kívánnám.

A hónom alá nyúlnak, én nagy levegőt veszek, és a sértetlen lábamra nehezedve, felállok. Átvetem a karomat a vállukon, Jeremiah gusztustalan zsírjába belemélyed a kezem. Kaosnak hála megtart, nem folyik szét a súlyom alatt, de az izzadtságszaga jobban csíp, mint a lián kezemre csöppent nedve. Fél lábon ugrálok, mérföldeknek tűnik amíg eltámogatnak a házig.

Mérföldek.

Még a fájdalom is háttérbe szorul a leküzdhetetlen távolság gondolatára.

A sziklának támaszkodó ház mellett az út már sima, de amíg odáig eljutunk a keskeny, csúszós és mély ösvényen, folyamatosan káromkodom. A faház méregzöld mohával borított gerendái pont olyan kilátástalanul sötétek, ahogy érzem magam. Máskor se szeretek erre a házra nézni, se a másik ugyanilyenre, ami a szirt túloldalán áll, és négy éve az “otthonom”, de most mindennél jobban gyűlölöm. Minden átkozott részét, a legutolsó szögig. A konyhából áradó avas szagokat, a kölykök étkezőjében a pléhtányérok naponta kétszeri zörgését, a hálótermeik mosatlan szagú zsúfoltságát, a saját, emeleti társalgónkban esténként összegyűlő felügyelők otromba vicceit, amiken nekem is nevetnem kell. De tudom, hiába erőlködöm, így is az a véleményük rólam, hogy fölényes és hataloméhes vagyok. Leszarom.

Az épület földszintjén a nyolc ajtó közül a legutolsó irányába tartunk. Szívem szerint rögtön az elsőn benyitnék, hogy a gombaszárító helyiségben felmarkoljak egy jókora adag aszalványt, és kiüssem magam. Totálisan.

A gyógyító szobájában leültetnek a fal mellett álló, keskeny priccsre. Hálásnak kellene lennem a segítségért, de örülök, hogy végre levehetem a kezem Jeremiah olvadozó testéről. Norah tüsténkedik, lehajol, megfogja a bokámat, törött lábamat próbálja kinyújtani, és felemelni az ágyra.

– Hozzá ne nyúlj! – hördülök fel.

Ő megjátszott ijedelemmel enged el, annyi hamisság van benne, hogy fájdalmaim ellenére is feltűnik.

– Idehívom Rafalt – mondja, azzal sértődötten, felemelt fővel suhog ki az ajtón. Esküdni mernék, a sietsége csak az ajtóig fog tartani, utána pont annyi ideig húzza majd az időt, hogy még ne tűnjön fel a késlekedés, de én a lehető leghosszabb ideig szenvedjek.

Jeremiah elterpeszkedik az ablak előtti széken, kopasz golyófeje izzadtan csillog. Hátradől, két kezét összekulcsolja hordónyi hasán, és aprólékos részletességgel meséli, hogyan tört már el karja, lába, kisujja. Nyilván azt hiszi ezzel az együttérzését fejezi ki. Hát nem.

Igaz, bármivel is próbálkozna, nem járna sikerrel, képtelen vagyok figyelni rá. Lüktet a térdem, a fájdalom kisugárzik az egész lábamba. Újra Cal jut eszembe, a négy évvel ezelőtti érkezésem legelső hetén, amikor nekem kellett megbüntetnem. Mielőtt bementem volna, a folyosón Norah kiadta az utasítást, hogy addig tartson a büntetés, amíg a gyerek végre megtörik, és könyörögni nem kezd. Aztán Knox a karjánál fogva beráncigálta a csontsovány, izzó szemű lányt, utána a háta mögött bejött Norah is a szobába, leült az egyik székre, és figyelt, várt.

Elém tolakszik a kép, ahogy a keskeny arcú kamasz összeszorított fogakkal, ádáz gyűlölettel néz velem farkasszemet. Gubancos, hosszú fekete haja belelógott az arcába, némán folytak a könnyei, piszkos csíkokat hagyva a bőrén. Úgy tartott ki, mintha bekapcsolt volna magában valami titkos tartalékot, pedig mindössze tizenhárom-tizennégy éves lehetett.

 

Bő félóra múlik el mire megérkezik a lófogú, zöld hajú gyógyító. Rafal mellém húz egy széket, és összefogva hosszú barna köpenyét, leül. Előredől, egy késsel végighasítja a nadrágomat, megtapogatja duplájára dagadt térdem. Félredönti a fejét, megcsóválja, vizenyős szemét rám emeli.

Annyira nem akarom hallani, ahogy kimondja: “eltörött”, hogy legszívesebben befognám a fülemet. Még inkább az ő száját. Nem mintha ettől megoldódna bármi is.

A tekintete nem ígér semmi jót.

– Nincs eltörve. Ez ficam – jelenti ki több másodpercnyi szünet után –, helyre kell rakni.

A megkönnyebbülés eláraszt, ha képes lennék rá, mindkét karommal mellkasomhoz szorítanám a vén vajákost.

– Az gyorsabban gyógyul, mint egy törés, igaz?

Rafal feláll, az asztalhoz sétál, nekidől. Karba fonja a kezeit, és mintha tudná, hogy a mondandója nem lesz tetszésemre való, megpróbál a kezem hatótávolságán kívülre kerülni. Megrázza a fejét.

– Hova sietsz? Legalább pihenhetsz néhány hetet.

– Néhány hetet? – hördülök fel.

– Rögzíteni kell, és kímélni – jön a száraz válasz.

– Nem akarok pihenni! Azt kérdeztem, mennyi idő? – csikorognak a fogaim.

– Minimum három hét. Inkább négy, vagy több. Majd meglátjuk, hogy javul. Ha elszakadtak a szalagok…

Három hét? Istennőm!

Az pont három héttel több, mint amennyit megengedhetek magamnak. Ebben a percben nem vagyok ura önmagamnak, jól tette a vénség, hogy elhátrált.

Szeretném megrázni. Kirázni belőle még a lelket is. Az agyam tudja, hogy nem ő tehet erről az egészről, de a testem görcsben feszül.

 

Sokkal lassabban jutok el a belső szentélyemig, mint korábban bármikor. De egy idő után már nem hallom Rafalt, nem hallom Jeremiaht. Nem hallom a kintről betörő hangokat, nem hallok semmit.

Tiz.

Kilenc.

Nyolc.

…

Kettő.

Egy.

Apró bárányfelhők, a távolban madarak szárnyalnak. Hangjukat idáig hozza a szél.

A parton állok, lábfejem bokáig a hűs vízben, körülöttem az ősi rengeteg fénylő ezerszín zöldje eltakarja a környező ködbe burkolózott hegyeket. Tavam sima, felette apró villanások, szitakötők, arany bogarak zizegnek a nedves, meleg napsütésben.

Otthon. Otthon, az egyetlen és igazi, ahol az életem elkezdődött, és ahová az utolsó perceimben nyugalomra lelek.

Apránként fodrozódik, megtörik a víztükör, és a túlsó parthoz közel, léptek csillogó nyoma jelenik meg a felszínén. A lágy pára még áttetsző selyemfüggönyt tart elé, de már látom, ahogy közeledik.

Istennőm.

Most újra másképp néz ki.

Soha nem egyforma.

Nincs értelme megjegyezni milyen, mert mindig más.

Érzem.

Az örök változás istennője soha nem lehet ugyanolyan.

Felém suhan és ahogy meghajlok előtte, rám mosolyog.

Nem fog cserben hagyni.

 

Kapok fájdalomcsillapító főzetet, és Rafal, Jeremiah segítségével helyre húzza a térdemet, majd sínnel rögzítik, és merevre fáslizzák. Így ha lassan ugyan és bicegve, de legalább tudok járni.

A szobám a szirt másik oldalán, az emeleten van, de még nem oda megyünk, Jeremiah eltámogat a sokkal közelebbi közös helyiségbe. A tágas társalgó jelenleg üres, és én alig várom, hogy ő izzadva, lihegve, akárhogyan is, de végre-valahára elkotródjon.

Magamra maradva, elsántikálok az ablak előtti kopott fotelig, belesüppedek, lábamat felpolcolom egy széken. A tegnapi kártyacsata lapjai még szanaszét hevernek, a Hercegnő lap, amivel megnyertem az utolsó játszmát, még mindig a kupac tetején hever. A borospoharakat se mosogatták el, az enyém a szoba másik felében álló tálalón van, de nincs erőm felállni, és elmenni érte, inkább a mellettem álló kis asztalon várakozó sötétzöld üveg után nyúlok, felhajtom az alján lötyögő maradékot.

A szanaszét álló tucatnyi fotel szövetébe már annyira beivódott a pipák kábító füstje, hogy akkor se tűnne el, ha hetekig nyitva tartanánk az ablakot. Szívesen rágyújtanék egyre, de nincs itt az enyém, így jobb híján az asztal közepén álló tálkából veszek ki néhány darab gombát. Az ismerős, fűszeres szárított gombaíz eltölti a számat, a támlának döntöm a fejem, és lehunyom a szememet. Bármennyire is vágyom rá, nem üthetem ki magam, muszáj átgondolnom a helyzetet.

Ficamos térddel nem indulhatok el, mert a lovak túl sok nap gyaloglásra vannak, ezen a sziklás terepen viszont semmiképp nem boldogulnék, akármennyi főzetet, vagy kábító hatású gombát vinnék magammal.

Nem véletlen, hogy Maura itt rejtegeti a tenyészeteit. Ennél eldugottabb, megközelíthetetlenebb helyet sehol a világon nem talált volna. Márpedig muszáj hamarosan elindulnom, különben négy évet vesztegettem el.