E. P. Nick: 18. Tarot kártya: A hold

A Hold az átváltozás jelképe. A lapon látható kanyargós út azt jelenti, hogy az élet váratlan eseményeket tartogat számunkra. A kártya bizonytalanságot, de egyben kaput is jelent más világokba. Eltévedhetünk a bennünket körülvevő sötétségben, vagy megtalálhatjuk az utat a fény felé. Ősi időkben úgy gondolták, hogy a Hold a halottak birodalma. A hold szimbolizálja az anyaméhet is, amely az új élet elindítója. Így a Holdnak kettős aspektusa van, egyrészt félelmetes, másrészről az új élet kapuja. Ha a hős nem térül le az útjáról, akkor győztesként jut át az éjsötét barlang másik, fényben fürdő oldalára.

 

– Nem megyek, nem akarok! Anya, én nem mászom be abba a lukba! – toporzékolt Linka.

Izzy szó nélkül megragadta a gyerek kezét, húzta maga után a kopár fák között kanyargó földúton, és amikor a hosszú kőkerítés vége melletti falon ásító, sötét bejárathoz értek, megállt, lehajolt hozzá. Egyik kezével továbbra is szorosan markolva az apró ujjakat, figyelmeztetően ingatta a fejét.

– Csillagom, mindjárt éjfél, és ha lekéssük a találkozót, akkor végünk, utolérnek bennünket is. Az egész falut szétrágták. Ez az egyetlen lehetőségünk, hogy apád után mehessünk. Érted? Együtt kell mennünk. Muszáj!

– Nem érdekel a találkozó! Apa már egy éve elment. Itt legalább a hold világít, de ott bent sötét van – bőgött Linka most már olyan hangosan, hogy Izzy aggodalmasan pislogott körbe. A házhoz nem mehettek vissza, mert az Álmok már annyira kikezdték, hogy bármelyik percben összeomolhatott.

– Szívem, a sötétség a barátunk, szeret és elbújtat bennünket. Ő az egyetlen esélyünk. Egyébként meg lesz bent fény, mert van nálam gyújtó. És fogom a kezedet is, jó?

A szöszke fejet simogatva magához húzta a kislányt, ölelte, amíg el nem csendesedett a hüppögése. Linka az orrát törölgetve bólintott, belekapaszkodott a hosszú, vékony ujjakba, vett két mély levegőt, és felnézett az anyjára.

– Nem engeded el?

– Egy percre sem. Gyere, menjünk!

Szorosan egymás mellett emelték a lábukat és együtt léptek át a résen a sötét alagútba. A nő elővette a gyújtót, csettintett, mire halvány fény vette körül őket, éppen csak annyi, hogy a következő néhány lépést belássák. Az első néhány forduló a szokásos úton vezetett, de egy idő után, ugyanúgy, mint korábban minden alkalommal, kiszámíthatatlanná vált, és már nem lehetett tudni, vajon merre fog kanyarogni.

– Messzire kell menni?

– Boron, aki a Vezetőnk lesz, azt ígérte, nagyjából húsz perc távolságra vár minket onnan, ahol beléptünk – felelte Izzy, nehezen palástolva hangjában a szorongást.

Habár a járatok mindig új irányt vettek, és ő ennek ellenére is mindig eljutott a megbeszélt találkozási ponthoz, ezért remélte, hogy ez alkalommal is odatalál.

– És ha nem lesz ott? – faggatózott tovább Linka. – Akkor azért visszamehetünk?

– Persze kicsim, persze – vágta rá az anyja automatikusan.

Már jó ideje gyalogoltak, a nő egyre idegesebben szorongatta Linka izzadó tenyerét. Húzta maga mögött a kislányt, aki jóformán szaladt, hogy követni tudja, ám amikor befordultak az egyik sarkon, váratlanul megtorpant, Linka nem bírt lefékezni, nekiütközött anyja lábának.

– Hol van Boron? – szaladt ki Izzy ajkán köszönés helyett a riadt kérdés.

A folyosó falának dőlve ácsorgó, fekete hajú, idegen férfi ajka ferde mosolyra húzódott.

– Boron? Nos… sürgős dolga akadt. Én jöttem helyette, Karan vagyok – mutatkozott be.

– Soha nem szokott sürgős dolga lenni…

– Hát most van…

– Te leszel helyette a Vezetőnk?

A fickó csak biccentett, ellökte magát a faltól, és a kezében tartott ezüstszín fuvolával intett, hogy kövessék.

– Igyekeznünk kell, különben nem fogtok átjutni.

 Linka megrántotta anyja karját, hevesen rázta a fejét, mindkét copfja verdesett a levegőben.

– Ne menjünk vele, anya! – suttogta átható hangon.

Zöld szemei kitágulva meredtek a sötét idegenre, szája széle reszketett. A magas férfi előrehajolt, egyik tenyerével rátámaszkodott a térdére, és a gyerek szemébe nézve újra megszólalt.

– Kislány, nálam jobb vezetőt nem kaphattatok volna. És őszintén szólva legkevésbé sem érdekel, jöttök-e vagy sem. Boron helyett vagyok itt, de valójában én is sokkal szívesebben lennék otthon, a saját világomban, minthogy veletek csámborogjak a határokon.

Izzy felkapta a fejét, egy lépést hátrébb húzódott.

– Saját világodban?

– Miért, mit gondoltál? Csak egy Vezető vagyok. Boron is az volt.

A nő még faggatta volna, de a következő pillanatban a tér megnyúlt körülöttük, vibráltak a falak, áttetszővé váltak, mintha homályos üvegen néztek volna keresztül. A barlangrendszer egymást átszelő folyosói fénylő rétegekként rakódtak egymásra, néhány hely felismerhető volt, egy park, egy konyha, zsúfolt autópálya, felhőkarcolók, azok mögött pedig sziklafalnál ülő, bőrökbe öltözött emberek nyomták éppen festékbe mártott tenyerüket a falra.

Mindketten döbbenten bámulták a feltáruló, kaleidoszkópszerű forgatagot, még Linka is abbahagyta a nyüszögést, tátott szájjal meredt a látványra. Önkéntelenül hátrálni kezdtek.

– Mondtam, hogy sietnünk kell – mordult fel újra bosszúsan a férfi.

– Nem megyünk sehová. Visszafordulunk! – jelentette ki Izzy riadtan.

– Késő. Már beleértünk a Változásba, te is láttad.

– Nem érdekel, visszamegyünk! Most!

– Fogd már fel, te buta tyúk – csattant fel Karan –, hogy ettől a ponttól nincs visszaút! Amikor megmutatja magát a Változás, onnantól vége a te világodnak. Száz és száz, ha nem ezer és ezer, vagy milliónyi lehetőség létezik, és nemcsak térben, de időben is.

– Nem hiszem el!

– Fordulj meg! – körözött egyet a fuvolával türelmetlenül Karan.

A hátuk mögül is eltűnt a folyosó, ott sem látszott már más, csak a gyújtó tompa fényében áttetszőn hullámzó világok.

– Amikor Boronnal találkoztam, soha nem volt ilyen. Minden alkalommal szilárd volt a kő.

– Hát most nem az – jelentette ki Karan hűvösen.

– Mi történt?

– Nem kellett volna hoznod a lányodat. De mivel mindketten itt vagytok, ezzel instabillá tetted a folyamatot.

Izzy szorosan markolta a gyerek kezét. Elképzelése sem volt, mit tehetett volna másképp. Linkát semmi szín alatt nem hagyta volna a kiürült faluban, de ugyanúgy nem akarta egyedül útjára engedni sem.

– Indulnunk kell, mert az alagút fogy – szólalt meg újra a férfi.

– Miért baj, hogy ketten jöttünk? Boron nem mondta, hogy veszélyes, és már egy éve várunk a megfelelő alkalomra – suttogott az asszony.

– Nos, a kettős élet nagyon ritkán sikerül – biccentett Karan jelentőségteljesen a nőre.

Ő a válaszra először értetlenül pislogott, de aztán eszébe jutott, amiket régebben a szomszédoktól hallott, azok az esetek, amikor ketten együtt indultak útnak, de csak egyikük érte el a célt.

– Volt olyan, hogy mindketten átjutottak? – kérdezte elsápadva.

– Fogalmam sincs – rántotta fel a vállát Karan. – Talán Boron tudott ilyenről, de ő már… – megakadt, sóhajtott egyet, közben Linkára pillantott – átment, és nem fog visszajönni.

A magas nő kezében megremegett a gyújtó, árnyékaik megmozdultak a falon. Az áttetsző sziklák mintha közelebb araszoltak volna, nedves falaik csillogva szórták szét a kevés fényt. Linka, aki eddig némán álldogált anyja mellett, most újra megrántotta a kezét.

– Megyünk, anya? Azt mondtad, együtt leszünk – szemei gyanúsan fénylettek.

– Nem tudom, drágám, nem tudom.

– Muszáj döntened, méghozzá gyorsan – szólt közbe Karan –, mert be fognak záródni a kapuk. Mindjárt itt az idő, és ha addig nem lép át egyikőtök sem, akkor szétcsúszik ez a valóság, és még én sem tudom, mi fog történni. Most még valószínűleg megtalálom a célt.

Egyszerűen nem volt jó megoldás, Izzy tenyerével dörgölte a homlokát. Ha előremennek, lehet, hogy elveszíti Linkát, de ha nem mozdulnak, akkor se lehet tudni, mi lesz velük.

Kibukott egy könnycsepp a szeméből, ruhaujjával letörölte. A gyerek korábban soha nem látta az anyját sírni, rémülten kapaszkodott belé, és az eddig visszafojtott könnyek az ő szeméből is kicsordultak.

Karan türelmetlenül dobolt fuvolájával a combján.

– Tudod mit? Engem nem érdekel az egész, visszamegyek a helyemre, te meg csinálj, amit akarsz!

– Boron sokkal segítőkészebb volt.

– De ő nincs itt, csak én. Akár tetszik neked, akár nem! – horkant fel Karan, aztán legyintett egyet, és elindult előre a sötétbe. – Maradj, és várd meg, amíg rád szorulnak a falak – morogta az orra alatt.

Amikor az árnya majdnem eltűnt a folyosó végén, a nő megragadta Linka kezét, rohant utána. A gyerek szinte repült a levegőben, szoknyája csapkodta a combját, az apró lábak alig bírtak lépést tartani anyja hosszú lépteivel.

– Várj! Meg akarom próbálni Linkával együtt. Találj nekünk rá megoldást, hogy mindketten átjussunk!

Karan megtorpant, bevárta őket.

– Mi a fenét képzelsz rólam? Nem vagyok mindenható! Én csak odavezetlek, és eljátszom nektek a Világok Közötti Dalt, hogy átléphessetek. Minden más rajtatok múlik.

Már kifejezetten idegesnek tűnt.

– Boron azt mondta, hogy ma lesz lehetőségünk.

– A fene essen Boronba! A fene essen belétek! – végiggereblyézett a haján, azután visszafelé is végighúzta benne az ujjait, szétborzolva azt, amit az előbb elrendezett. Azután összekócolt üstökét Linka felé fordította, hosszasan nézte a vékony, reszkető kis alakot, majd mint aki saját magával vitatkozik, fejét csóválva újra elindult.

– A fene essen belém! – mormolta az orra alatt. – Leginkább belém!

Az anya és a kislány pár lépés távolságból némán követni kezdte. Kétoldalt a falak időnként megmutatták a mögöttük felsejlő világokat, erdők, mezők, máskor főútvonalak, panelrengeteg, ezernyi ember, majd a következő fordulónál újra sötétség vette körül őket. Legalább negyed órája gyalogoltak már, amikor Karan megállt, a fuvolával előremutatott. Forgalmas kereszteződés sejlett fel a folyosó homályos falán túl.

– Ez lesz az. Éppen idejében értünk ide, nagyjából öt-hat percetek van.

– Biztos, hogy ez jó lesz?

– Annyit tudunk csak, hogy pár perc múlva, itt, egy balesetben egy fiatal nő és a lánya kómába fog esni. Az ő testük az esély számotokra, de mivel csak néhány napot látunk előre, ezért a továbbiak tekintetében nem ígérhetek semmi biztosat. Ha elég erősek vagytok, sikerülhet. Döntened kell. Most.

Izzy kétségbeesetten pillantott maga mögé, aztán előre a csomópontra. Más lehetőség keresésére már nem volt idő. Linka izzadt kis tenyere az övébe kulcsolódott, ő lenézett a lányára, azután felidézte Josh feszült arcát, amikor tavaly elbúcsúzott tőlük. Megígérte, hogy olyan helyet keres, ahol rájuk találhat.

Ez az a város, és ez az esély, amiből nem lesz több. Muszáj átmenniük.

– Megyünk – szólalt meg nagyot sóhajtva.

Karan biccentett, az ajkaihoz emelte a fuvolát, játszani kezdett rajta. Ahogy hullámzott a dallam, úgy kezdett el változni körülöttük a valóság is. A sötéten csillogó sziklák a zene ütemére pulzáltak. Gyorsult a ritmus, az oda-vissza verődő hangok végiggyűrűztek a folyosón, meggörbítették a teret. Csavarodtak a falak, egyre erőteljesebben váltak ki a mögöttük eddig csak halványan derengő épületek. A fuvola hangjához további zajok csatlakoztak, autók, emberi beszéd, kiáltások.

Mindhárman a barlang falán átsejlő forgalmat figyelték, az anya és a gyerek összekapaszkodva szorosan egymás mellé húzódott, Linka szeme óriásira tágult a félelemtől. Az eddig zenének hallatszó fuvolaszó egyre szaggatottabbá vált, Izzy úgy érezte a hang őt magát is szétrázza, ugyanúgy, mint ahogy az előbb a folyosó falai estek szét a zene hatására.

A következő pillanatban a dallam váratlanul megszakadt, a talaj eltűnt a lába alól, zuhanni kezdett. Szél süvített a füle mellett.

Autóduda üvöltött.

Fék csikorgott.

Összegyűrődő fém rémisztő hangja robbant. Izzy irtózatos csattanást érzett, feje előbb balra, majd jobbra lendült, üvegszilánkok borították el. A világ megcsavarodott, úgy érezte, mintha a karja, lába, és az összes bordája egyszerre zúzódott volna szét. Még hallotta Linka sikolyát, azután a kislány keze kicsúszott az övéből.

***

Minden végtagja ólomsúlyúnak tűnt, több helyen kötések szorították, pokolian fájt az egész bal oldala. Kellemetlen fertőtlenítőszag töltötte el az orrát. Meg akart szólalni, de nem jött ki hang a torkán, a teste meg se moccant. Valahol fölötte elkezdett sípolni valami, és a háttérben eddig halkan kattogó hang felgyorsult. Pánik fogta el.

– Felment a vérnyomása – hallott meg egy mély férfihangot a lába irányából.

– Talán felébred – szólalt meg egy nő.

– Ideje lenne, mert már öt napja kómában van. A gyerek sem tért eddig magához.

Linka? Mi lett vele? Izzy szeretett volna sikoltani, szerette volna legalább a kisujját megmozdítani, de bárhogyan erőlködött, semmi eredménye nem volt.

Mi lesz, ha valóban nem lesz képes uralni ezt a testet? Ha nem tud kiszabadulni a kómából? Vagy, ha a test valóban meghal?

– Tachykardia!

Izgatott szaladgálást, majd matatást hallott az ágya mellett. Szívverése lassan csendesült, talán gyógyszert kaphatott, mert kis idő után kihunyt a tudata, elaludt.

Amikor újra felébredt, az ágya végéből zörgést, papír hajtogatását hallotta, utána léptek közeledtek, valaki felemelte a kezét a takaróról, kitapintotta a pulzusát.

– Magadhoz térhetnél már – hallotta a korábbi férfit.

A hang rekedt volt, csüggedt. Ő minden erejét bevetve igyekezett reagálni, azonban mindössze egy alig észlelhető rebbenést tudott kicsikarni az ujjaiból. Szánalmas próbálkozása kevés volt ahhoz, hogy átjusson az üzenete. A meleg férfikéz óvatosan leengedte a csuklóját a takaróra, majd a léptek távolodtak, és bal oldalán, a vele szomszédos ágynál megálltak.

***

Újabb napok, talán hetek teltek el. Valahányszor bejött valaki, Izzy minden alkalommal megpróbált kapcsolatot teremteni, de kísérletei rendre kudarcba fulladtak. Karjában, oldalában a fájdalom alábbhagyott, de továbbra sem volt képes uralni a testét. A mély hangú férfi naponta megjelent, Izzy már várta, hogy amikor az esti váltás következik, a csipogó hangú nővér távozása után belép, és meleg tenyerébe veszi az övét.

Egy estén azonban nem jött, és másnap sem.

Nem fog menni, oh, Istenek, nem fog menni…

Következő délelőtt a szokásosnál is több ember állt meg a szobában, az ő ágya, és a mellette levő között.

– A vezetőség úgy döntött, holnap levesszük őket a gépekről.

– Ez embertelen, nem tehetik! – csattant fel az ismerős hang.

– Kénytelenek vagyunk. Ez a hajléktalan nő és a lánya iratok nélkül került be, és már eddig is rengeteg pénzt áldozott rájuk a kórház. Nem finanszírozhatunk többet.

Hosszasan vitatkoztak, de a másik három férfi lesöpörte az érveit, végül mindannyian távoztak.

Izzynek fogalma sem volt, mit tehetne. Egyáltalán nem volt képes tenni semmit. Márpedig muszáj. Az nem érdekelte, ha ő nem éli túl a holnapot, de Linkának nem ezt ígérte. Nem hagyhatja meghalni a lányát.

Eljött az este, és amikor a csipogós hangú nővér elment, reménykedve fülelt. Eltelt egy óra, kettő, három. Már feladta a reményt, amikor végül mégis felhangzottak az ismerős léptek. A férfi leült az ágy szélére, meleg tenyerébe fogta a kezét.

– Az elmúlt napokban megpróbáltam utat keresni vissza, valami jelet találni, bármit, ami megmutatná, hogy te vagy-e ebben a testben, de nem jártam sikerrel. És most már nagyon remélem, hogy nem ti vagytok, mert holnap délelőtt lekapcsolnak a gépekről, és akkor vége. Nagyon sajnálom.

A hang lemondó volt, hüvelykujjával finoman simogatta az asszony bőrét.

– Nem tudom kik vagytok, de kívánom, hogy könnyű utatok legyen.

A férfi ajkai lágyan megérintették az arcát, gyöngéden a takaróra engedte a kezét, felállt, átment a szomszéd ágyhoz, leült annak is a szélére.

Beszéd helyett dúdolni kezdett.

A dallam halk volt, mégis megtöltötte a szobát, zümmögése Izzy minden sejtjét átjárta. Néhány ütem után rájött, ugyanazt hallja, amit Karan játszott a fuvoláján, most azonban a valóság nem csúszott szét körülötte, helyette a mély férfihang védelmezőn burkolta be, mint egy bársonypuha, meleg takaró.

– Apa… – lehelte ekkor a szomszéd ágyon a kislány.

A következő pillanatban az ének megszakadt, Izzyre émelygés tört, és az egész világ, mint egy szédült ringlispíl nekilendült, forgott vele minden. Karja, lába önkéntelenül rángani kezdett, feje elemelkedett a párnáról, sikoly szakadt ki a torkából.

– Josh!

Újra kiáltozás, futó léptek zaja hallatszott. Le akarták fogni, hogy ne dobálja magát, de egy ember ellökdösött mindenkit, és csak annyit érzett, hogy valaki magához szorítja, könnyek csorognak le az arcán, nem csak az övé, hanem valaki másé is.

– Izzy – suttogta a fülébe egy hang.

Kinyitotta a szemét.

A férfi, aki ölelte, szemernyire sem hasonlított Joshra.

– Linka? – Izzy hangja még suttogásnak is kevés volt.

***

Egy hét múlva engedték ki őket a kórházból. Aznap reggel Izzy tűnődve méregette az ágyára terített vékony nyári nadrágot, és az égszínkék, rövid ujjú blúzt. Josh választása volt – nevetve mondta: „pont ilyen színű most a szemed” –, ő pedig nagyon remélte, hogy a méret is jó lesz. A csupa fehér szoba mosdója feletti tükörben Izzy még mindig szokatlannak találta alacsony termetét, szőke haját, turcsi orrát, és lánya mogyoróbarna fürtjeit, rengeteg szeplőjét, de lassacskán egyre jobban megbarátkozott saját kinézetükkel és férje indiánra emlékeztető vonásaival is.

Linka izgatottan ugrált a liftben, szeme csillogott, de Izzyből csak akkor szállt el végleg a szorongás, amikor leértek a földszintre, és meglátta a magas alakot a tágas hall bal oldalán álló recepciónál. Josh a pultra könyökölve várt rájuk. Észrevette őket, széles mosolyra szaladt a szája, és a feje felett meglengette a zárójelentést. A nyitott kapun beáradó napfényben lebbenő papírkötegek győzelmi madárként szárnyaltak a kezében.

Csendes mellékutcára nyílt a kórház kijárata, két kerékpáros suhant el mellettük, a túloldalon sorakozó nyárfák szöszei kergetőztek a meleg, koranyári szélben.

– Rémes volt ez az év nélkületek – dünnyögte Josh, ahogy elindultak az autó felé. Ujjait feleségéébe fűzte, a másik oldalon Linka kezét fogta. – Rettentően hiányoztatok.

– Majdhogynem naponta zaklattam Boront, hogy találjon nekünk is lehetőséget, de vagy csak Linkának, vagy csak nekem látott előre testet. Olyan egészen mostanáig nem akadt, hogy mind a ketten együtt jöhessünk át.

– Áll még a házunk?

– Nem hiszem – ingatta a fejét Izzy –, amikor otthagytuk, addigra a hátsó falakat annyira elpusztították már az Álmok, hogy ha most nem jövünk át, nem tudtunk volna sehol meghúzódni. A faluból mi voltunk az utolsók.

– Amikor behoztak titeket, annyira bíztam benne, hogy ti vagytok… de aztán hetekig nem tértetek magatokhoz, végül én is feladtam a reményt.

– Én ébredtem fel előbb – szólalt meg Linka büszkén.

– És milyen jól tetted! – nevetett rá Josh. – A legjobbkor.

Megsimogatta a kislány fejét, azután a másik oldalon gyalogló feleségéhez fordult.

– Mondd csak, ott van veled ennek a testnek a szelleme?

A nő elgondolkozva ingatta a fejét.

– Nem, nem érzem. Senki.

Áthajolt Josh előtt, kérdőn nézett Linkára, aki eddig feszült figyelemmel követte a beszélgetésüket. A gyerek fülelt befelé egy kicsit, aztán határozottan megrázta a fejét.

– Nálam sincs.

– Én viszont osztozom Hank doktorral – vigyorodott el Josh. – Nem volt könnyű megbékélnie velem. Amikor a balesete után magához tért, hónapokig azt hitte, megőrült. De mostanra már gyakorlatilag összeolvadtunk, és amikor gondolkodom, beszélek, már nem tudom, melyikünk az. Azt hiszem nagy mázlim volt vele. Jó fej.

Josh felszabadultan mosolygott rájuk, megszorította a kezüket.

– Akkor ez a kézszorítás mindkettőtöktől jött?

– Abszolút!

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 10.0/10 (4 votes cast)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük