Innát meglepte, hogy nem fázik, és hogy a barlang kemény, sziklás földjétől nem sajognak a csontjai. Nem érezte a mindent átható poros levegőt, a füstöt, a mocsok keserű szagát, melyhez már hozzászokott a folytonos menekülés és bujdosás közben.
Megijedt. Mélyeket lélegzett, hogy megnyugodjon, ahogyan az apja mutatta mindig. Megpróbálta kinyitni a szemét, de mintha leragasztották volna. Hiába akarta felemelni a kezét, csak az ujjait tudta megmozdítani. Kitapintotta a felületet maga alatt. Olyan sima volt, akár az üveg. Megfeszítette a lábfejét, vékony leplet érzett maga felett. Amikor az éjszakákat még az otthont jelentő falak közt, a szobája biztonságában, a saját ágyában töltötte, ehhez hasonló szatén ágyneműje volt. Kellemesen tapadt a bőrére, és sehol nem szúrta, mint a műszálas holmik. Biztos volt benne, hogy már nem a barlangban van.
– Felébredt, doktor úr! – hangzott egy női géphang.
– Az életfunkciók rendben vannak. Nem kell félnie, Inna, biztonságban van. Kicsit magas a pulzus, de ez teljesen rendben van.
Inna idegen helyen feküdt, idegen emberek között, akik ráadásul tudták a nevét. Semmi sem volt rendben! Talán elfogták a katonák? Rémlett neki a robbanás, hogy alig kap levegőt a hirtelen felkavarodó tömény portól, a sikolyok, és hogy nem tud a rákapcsolt hálózati csápoktól a többiekkel menekülni. Remegő kézzel a halántékához nyúlt, de már nem voltak ott. Sikítani szeretett volna, de nem nyílt a szája, csak nyöszörgő hang tört föl a torkából. Kicsordult egy könnycsepp a szeme sarkánál, lepergett az arcán, egészen a füléig.
– Ó, bocsánat! Teljesen megfeledkeztem a szedapaszta hosszútávú hatásáról. Egy pillanat, és máris… – Sziszegő, sistergő hangok tompították a férfi hangját.
Valami átnedvesítette az Inna testét fedő ruhaanyagot, a bőréhez tapadt és kellemesen hűsítette. Kinyújtotta a nyelvét, hogy lenyalja a szájáról a cseppeket. Meglepte az íze: rég nem érzett ilyen friss vizet.
Aztán csend lett, Inna kinyitotta a szemét, és azonnal felült. A fejét kis híján beverte a fölötte nyújtózó, kerekes talpú, L alakú fémcsőbe. Nem ismerte fel az eszközt, és a helyiség sem tűnt kórteremnek. Hiányzott a szék vagy asztal, amire a holmikat teheti, de még a kórházi szekrény is, amiben a sürgős esetekhez tárolják az összehajtható bioágyakat, kézi szkennert, lézerszikéket, az injekciókat. Hiányzott minden. Nem volt se ablak, se ajtó. A fény a falakból derengett, mint a sötétítőfüggönyökön átszűrődő nyári napsütés. A padlónak is volt egy halvány izzása, bár azt Inna már nem tudta megállapítani, hogy honnan ered, talán a falakról tükröződött vissza.
Ismét mélyeket lélegzett, és körülnézett. Ekkor vette észre a férfit. Nem katona volt, ezt azonnal elárulta testtartása, és az ókori görögök khitónjához hasonló viselete. Lepillantott – rajta is olyan patyolattiszta ruha lógott, mint a doktoron.
Nem volt más a szobában rajtuk kívül. Talán nem is meggyógyítani, hanem vallatni fog, gondolta. Leugrott a vizsgálóasztalról, lába viszont nem tartotta meg a súlyát és összerogyott.
– Engedje meg, hogy segítsek! – lépett közelebb a férfi.
Inna hátrébb csúszott. A doktor arcán és felé nyújtott kezén a bőr olyan sima és fénylő volt, akár a porcelán. Rövidre nyírt, dús, fekete haja is túl tökéletesnek tűnt, és ahogy Inna jobban megnézte, észrevette a beültetett hajszálak körüli tág pórusokat. Mégis, a férfi barna szeme, átható tekintete tűnt a legfurcsábbnak. Olyan volt, akár az időseké, akik úgy tekintenek a fiatalokra, mintha mindent tudnának, hiszen tapasztaltabbak.
A doktor visszasegítette az asztalra.
Körbenézett újra a szobában. Még sosem látott olyan helyiséget, ahová ne ette volna be magát a háborút követő szmog.
– Hol… – Nem bírt megszólalni, annyira szúrt a torka. A nyakához kapott, mire a doktor felszisszent.
– Kérem, nézze el feledékenységemet, de el kell mondjam, régóta voltam ennyire izgatott – mondta a doktor, és a falhoz sétált.
Inna nem hitt a szemének, amikor átnyúlt rajta.
Talán rosszul láttam, gondolta, míg a doktor visszafelé tartott, talán ez az egész egy rossz álom. Nem fogadta el a felé nyújtott poharat, bámulta a fiatal, tökéletes kinézetű orvost, akinek a tekintetében még mindig volt valami megfoghatatlan csillogás.
– Ez csak víz. Nem fogjuk bántani. Senki sem fogja bántani – nyújtotta még közelebb a folyadékot.
Inna átvette, kezében megremegett a pohár. Elsőre kicsit kortyolt. Ahogy a vízpára, ez is édes, bársonyos volt. Úgy érezte, mintha évek óta nem ivott volna, rögtön ledöntötte, s azonnal félre is nyelt.
– Na, na, csak óvatosan. Idő kell, hogy a teste normális funkciói helyreálljanak. – A doktor elvette tőle a poharat, elengedte, az pedig eltűnt egy, a földön hirtelen keletkezett, majd azonnal bezáruló lyukban.
Inna megrázta a fejét, kis híján kelletlenül felnevetett. Ha bármi ismerőset talált volna a környezetében, vicces tréfának gondolta volna, így viszont azt se tudta, hihet-e a szemének. Vajon mégis az ellenállók bázisán van, és sikerült az agykapacitás növelése? Éppen tesztelik, és neki meg kéne fejtenie ezt a rejtélyt?
A doktor lassan, komótosan fölült mellé a vizsgálóasztalra, akár egy öregember, holott Inna meg mert volna rá esküdni, nincs több harmincnál. Ezt is különösnek találta. Megpróbált úgy tekinteni a férfira, mint egy kirakós darabkájára.
– Dr. Emil Antonson vagyok. Maga Kuyun Inna, ugye?
Inna bólintott. Furcsán üresnek hangzott, hogy neki nincs semmi a neve előtt.
– Mondja, Inna, mi az utolsó emléke?
– Nos… – Hangja rekedt volt, mintha túl sokat aludt volna. Megköszörülte a torkát, hogy könnyebben jöjjenek a hangok, közben próbált fókuszálni.
– Nem gond, ha nehéz visszaemlékeznie – mondta a férfi. – Elmondanám, amit én tudok. Megengedi?
Inna újra bólintott, ezúttal lassabban, tekintetét nem vette le Dr. Antonson arcáról. Próbálta eldönteni, kihallgatáson vagy tesztelésen vesz részt.
– Oroszország és Amerika proxy háborút vívtak egymással Ukrajna területén – kezdett bele a doktor.
Inna furcsának találta, hogy múlt időben beszél róla, de máris kezdtek visszatérni az emlékei. Az országban megjelenő tankok és repülők. A gyűrűs adó-vevő sistergése alatt hallható torz szavak: felmorzsolt hadsereg, halott városok, éjjeli támadás, feláldozott lakosok. Kezét tördelte, míg Dr. Antonson beszélt.
– A fegyveres konfliktus Kalusban robbant ki 2098. május tizenhetedikén.
Inna emlékezett, hogy esélyük sem volt felkészülni a támadásra. Az amerikaiak hiába robbantottak és tüzeltek, csak kis százalékban tudták hatástalanítani az oroszok hatalmas tankjait és fülsértően hangos repülőit, azok különös, vibráló pajzsa miatt. Egyetlen nap alatt lerombolták a szülővárosát.
Az apjával szerencsére sikerült elmenekülniük. Inna szíve összeszorult, mikor rá gondolt. Mióta kilencéves korában meghalt az anyukája, az apja maradt az egyetlen támasza: mindig meg tudta nevettetni, a legjobb barátja lett, az egyetlen, akiben megbízott. Miután megszöktek Kalusból, két évig menekültek, bujkáltak. Úgy tervezték, átkelnek a lengyel határon, de Mytában katonák bukkantak a sátrukra. Az apja feladta magát, hogy időt nyerjen neki elmenekülni.
Dr. Antonson beszéde tompa zsongássá halkult. Innának fogalma sem volt, miért sorolja a világ nagyvárosait. Akár az ellenségnél van, akár a hazai csapatnál, nem számított.
Habár kezdetben több ország is Ukrajna segítségére sietett, élelmet és gyógyszert, orvosokat küldtek, ez mégsem volt elég, hamarosan pedig megszakították a kapcsolatot. Az ellenállók csoportja mégis egyre nőtt, és megpróbálták felvenni a harcot az otthonukat megszálló nagyhatalmakkal.
A pusztítás egyre kegyetlenebbé vált, miután az amerikaiak is bevezették a különös pajzsot. Az ellenállók megszereztek néhány hibás darabot, és rájöttek, ez a pajzs nemcsak magában masszív, hanem képes elnyelni az ellene irányuló fegyverek erejét, és ebből megsokszorozni a saját erőterét. Az ellenállók végül előálltak az emberi agykapacitás növelésének ötletével, mellyel az összes ilyen pusztító fegyvert semlegesíteni akarták. Elméletben egyetlen ránézésre megállapíthatták volna minden egyes gép gyengepontját.
Inna azért csatlakozott hozzájuk, hogy megtalálja apját a hadifoglyok közt és kiszabadíthassa. A doktor szavába vágott.
– Hol van az apám? – kérdezte. A sok szörnyűség között féltve őrizte a vele töltött idő emlékét. Sosem adta fel a reményt, hogy újra találkoznak. Ezért is vállalta a kísérletet.
A doktor lehajtotta, és lassan ingatta a fejét. Inna a khintója után kapott. Marták a szemét a könnyek, a tenyerébe vágta a körmeit.
– Sajnálom, Inna! – Dr. Antonson a részvét halvány jelét sem mutatta. – Ha tehetném, elintézném, hogy újra találkozzon az apjával, de sajnos nem áll módomban, hiába vagyok egy az Ötök közül. Valójában egyikőnk sem lenne képes rá. Őszinte részvétem. – A doktor halkan beszélt.
Innáből feltört a zokogás. Az asztalra akart csapni dühében, de nem volt még elég ereje hozzá. Myta óta csak áltatta magát, hogy újból láthatja még az apját, mert nem akart szembesülni a rideg valósággal, hogy egyedül maradt. Aztán eszébe jutott, mit mondott neki utoljára: mindig előre nézz, Inna, sose tekints hátra.
Lassan hagyott alább a sírása, végül szipogott párat és megtörölte a kezével az arcát. Kifújta volna az orrát is, de nem volt mivel. Ekkor kicsúszott a falból egy tálca, rajta zsebkendőnek tűnő rongy, a doktor pedig odavitte hozzá. Gyengének érezte magát még meglepődni is. Elvette a zsebkendőt, a rongy azonnal beszívta a nedvességet. Ahogy végzett, a doktor elvette tőle a zsebkendőt és ugyanúgy megszabadult tőle, mint a pohártól: ahogy elengedte, lyuk keletkezett mellette a talajon, a használt rongyot rögvest elnyelte. Ezután Inna összehúzta magát, a karjával ölelte, szorította a lábát, végül újra a doktorra nézett. A teste végre úgy mozgott, ahogy ő akarta, mégis lassú volt.
– Mi az az Ötök? – szipogta.
– A kollégám majd kielégítő választ ad mindenre. De előtte hadd vezessem át egy kényelmesebb helyiségbe.
Aztán a doktor a kezét nyújtotta felé. Inna szó nélkül elfogadta a segítséget, majd együtt léptek át a falon. Kicsit csípős, ragacsos érzés volt. Mostanra megerősödött annyira, hogy a doktor kísérete nélkül is elbotorkáljon.
Emberek sürögtek-forogtak a fényfalakkal körbevont folyosón, viszont amint észrevették Innát, megtorpantak, bámulva elcsodálkoztak rajta. Mindenki khitónt viselt, mappákat tartottak a kezükben, de egyikük sem volt szemüveges. Egy kórházban, gondolta Inna, azért egy-két szemüvegesnek meg kellene fordulnia, hiszen orvosoknak nem engedélyezik a szemműtétet a komplikációk miatt. Megtorpant.
– Hol vagyok? – vetette fel újra a kérdést, mivel eddig nem kapott rá választ.
– Ez a Corpus Humani Kutatóközpont. Az emberi test működését vizsgáljuk a legapróbb részletességgel.
Inna inkább nézte volna őket az ókori görög drámák kórusának az ibolyalila, napraforgósárga, cseresznyepiros khitónok sokszínűsége miatt. Bőrük egészségesen ragyogott és a saját karja is a szokásos rózsaszínes bőrszínben pompázott, ahogy lennie kell egy verőfényes napon. A doktoré viszont ugyanolyan porcelánfehér volt, mint a szobában. Talán nem is ember, gondolta Inna. Rengeteg kérdés ötlött fel benne a furcsa ajtó nélküli falakról vagy a túl nagy tisztaságról és a feltűnően nyugodt környezetről, mégsem szólalt meg. Hiányolta a pihenőszékeket, a buzdító feliratokat, a rohanó embereket, a helyzetjelentő kiáltásokat vagy a harsány nevetést. Szembetűnő volt a különbség ahhoz képest, amit ő ismert. Zavartan rágni kezdte a szája szélét.
Dr. Antonson egy lépéssel előtte haladt, így Inna követni tudta, amikor beléptek egy másik szobába. A falak itt sem változtak, az egyik sarokban egy sárga színű gömb természetes hatású fénnyel világította meg a berendezést, a plafonon pedig apró lyukacskák feketéllettek. Fa bútorok kovácsoltvas lábakkal, fa tálakban gyümölcsök, a farácsos ágy mellett dunyhapaplan, és egy olyan nehéz szövésű ruhafüggöny mögött, mint a zsebkendő volt, vécécsésze. Első ránézésre kényelmesnek, biztonságosnak tűnt. Az otthonára emlékeztette. Inna először lélegzett fel, mióta felébredt.
– Egy kis ideig itt kell maradjon – mondta a férfi. – Ez a hely önnek lett kialakítva, pihenjen, míg jelentkezik a kollégám.
– Rendben. – Inna szerette volna megtudni, hol találja a vizet, vagy honnan szerezhetne másik ruhát, de a doktor kilépett a falon. Inna utána indult, a nyílás azonban bezárult előtte. Az egyik fal hullámozni kezdett, színek fodrozódtak rajta, és amikor lecsitult, egy nő képe mosolygott le rá. Inna rácsodálkozott, milyen tiszta a kivetítő képe, sehol egy üres pixelfolt, nem remegett az adás.
– Üdvözöllek, Kuyun Inna! Larisa Usanchisa vagyok, az Ötök társadalomtudományi vezetője. Úgy értesültem, kérdéseid vannak, én szívesen válaszolok neked.
A nő ragyogó bőre még a kivetítőn keresztül is hófehér és természetellenes volt, akár a doktoré, szőke haja túl fényes, és világoskék szeméből ugyanaz az érthetetlen bölcsesség sugárzott.
– Mi ez a hely? Hol vagyok? És hogy jutok ki innen? – tért a lényegre Inna.
Larisa enyhén elmosolyodott, és finoman bólintott, mintha pontosan értené, miért ezek a legfőbb kérdések számára.
– A kutatólaborban tartózkodsz, ahol elméleteket dolgoznak ki és kísérleteket végeznek olyan dolgozók, akik számos teszt alapján a legalkalmasabbak a feladatra azért, hogy biztosítsák az emberiség jövőjét. Nem kell félned tőle, hogy korlátozni vagy bántani fognak, ugyanis az Ötök által felépített rendszerben téged is, mint bárkit a világon, megilletnek az emberi jogok. Ha el szeretnéd hagyni a szobádat, írd le, mit szeretnél csinálni, a szekrényben találsz tintát és papírt, és dobd be a cellába.
Inna a szekrényhez totyogott. A tömör fa fiókja nehéznek bizonyult, de így is meglátta benne a hegyezett lúdtollat, és egy hártyavékony lapot. Maga elé emelte a tollat, megforgatta a kezében, bizonytalanul tartotta az ujjai közt. Sosem használt ezelőtt ilyesmit.
– Elnézésedet kérem a kutatók nevében – szólt közbe Larisa. – A labor főleg vizsgáló termekből áll, de szerettem volna egy helyet neked, ahol kényelembe helyezheted magad az ébredés után. Bele se gondoltam, hogy az ott dolgozóknak nem fontos a berendezés.
– Jó ez – legyintett. Voltak fontosabb témái az íróeszköznél. – Mi az a cella?
– A cella az az infokommunikációs hálós technika, amely beszövi körülöttünk a teret, és lehetővé teszi, hogy információ haladjon át rajta.
– Hová kerültem? – kérdezte Inna, miközben megkerülte a kis kerek faasztalt.
– Ukrajnában vagy. Legalábbis azon a területen, amit te annak nevezel. Kérlek, hadd magyarázzam el az elejéről.
Larisa eltűnt a kijelzőről, az újra hullámozni kezdett, és megjelent egy kép az ellenállók pusztító gépének tervrajzáról. Inna egy pillanatra fellélegzett, hogy a sajátjai közt van. Aztán váltott a kép: egy füstölgő, ember alakú szerkezet belsejében véres férfi ült, üveges szeme fennakadt. Inna elfelejtett levegőt venni, majd egyre szaporábban lélegzett, ahogyan pörögtek a hasonló képek, és ő nem értett belőle semmit. Vajon mikor döntötték le az Eiffel tornyot? És hogyan semmisítettek meg a Gízai piramisok közül kettőt?
Larisa egész alakjában megjelent a másik oldalt.
– A harmadik világháború kettőezer-kilencvennyolcban robbant ki Ukrajna területén Amerika és Oroszország között.
– …világháború… – ismételte Inna is, de nem tudta értelmezni.
– Ahogy a két fél egyre több országot vont be, úgy egyre több kárt okozott. A pusztítás és a gépek tönkretették a bolygó légkörét. A feleknek a túlélés érdekében félre kellett tenniük a nézeteltéréseket, és megoldást találni a legégetőbb problémára. Hosszú időbe, és rengeteg emberi életbe került, míg sikerült megépíteni egy burkot a Föld köré.
– Mit jelent, hogy hosszú időbe? – Inna megtámaszkodott az asztalon. Durva volt az érintése, rücskös, nem az a finoman kidolgozott, amihez hozzászokott.
– Inna. A mai napon 2393. augusztus negyedikét írunk. Közel háromszáz évig feküdtél a föld alatt.
– Nem, az nem lehet. – Inna nevetni akart, de a hangja elcsuklott.
– Sajnálom, hogy most egyszerre rád zúdítok mindent, de tanulmányaim szerint minél előbb szembesül az ember az igazsággal, annál hamarabb fogadja el a helyzetét a világban.
Inna lerogyott a vastag párnájú fotelbe. Zúgott a feje a hallottaktól, és csak egyetlen kérdés motoszkált benne: mi történik velem?
A kép, amelyen ismeretlen emberek ültek egy hatalmas teremben olyan zászló alatt, ami inkább tűnt zakónak fehér inggel és piros sállal, eltűnt. Helyét gyönyörű, a horizontig elterülő zöldellő erdő vette át, a másik három falon is ez jelent meg. Larisa alakját is felváltotta, de a nő puha hangja még hallatszott.
– Ez az erdő, amit látsz, Ukrajna. Úgy képzeld el, mintha kinéznél az ablakon. Ez a látvány terülne el közel és távol, és bármerre indulnál, nem találnál ezen a laboron kívül más emberi létesítményt. Ukrajna, mint ország, megszűnt létezni.
Inna nem válaszolt és akkor is csöndben maradt, amikor Larisa légzésének hangja megszűnt. Várta, hogy a sírás szorongassa a torkát, a könnyek szúrják a szemét, de mintha teljesen kiüresedett volna. A karfa szálkás faragását kaparta, majd hirtelen ötlettől vezérelve megszúrta az ujját egy kiálló darabbal. Érezte a fájdalmat, fel is szisszent, de hiába szúrta egyre mélyebbre, a vér nem serkent ki.
Kiejtette a kezéből a darabkát, az ujján a seb összeforrott. Inna nem tudta, mit kéne tennie, egyáltalán mire gondoljon. Hosszú ideig nem szólalt meg és nem mozdult.
A korgó hasa zökkentette ki néma merengéséből. A menekülés óta keveset evett, de még sosem érezte ennyire üresnek a hasát. Horkantó nevetéssel vette tudomásul, hogy még sosem éhezett háromszáz évig. A teste gyengeségét is ennek tulajdonította, de rettenetesen zavarta, hogy alig bírja a betűket olvashatóan leírni, és hogy egyáltalán kézzel kell írnia.
Miután a fal elnyelte a cetlit, percekig nem történt semmi. Aztán érkezett egy rozsdabarna khitónos férfi. Idegen nyelven beszélt hozzá, de karja mozdulatával arra invitálta Innát, amerről jött. Magán érezte a férfi tekintetét, amikor ellépett mellette. A hasa hangosan morgott, míg haladtak a folyosón, a kezével próbálta tompítani, hiába. A férfi mereven bámult maga elé, az arca viszont elvörösödött.
Egy magasra nyúló, négyzetes fénysáv elé értek, legalább ennek ajtó kinézete volt. Ahogy átléptek rajta, Inna torka összeszorult. Kapkodta a levegőt, de alig jutott a tüdejébe valami. A férfi a száján keresztül szívta és fújta ki, Inna őt utánozta. Kis szívás, hosszú fújás. Lassan hozzászokott a ritmushoz, és kevésbé fulladozott.
– Oxidzsen – mondta a férfi, és szélesre tárta a karját, majd az erdő felé mutatott.
Pont, mint a szoba kivetítőjén, a fák zöld levelein átsütött a napfény, a talaj sötétbarna földje termékenynek tűnt, és bárhová nézett, bogarak százait hallotta zizegni. Inna az égre tekintett. A megszokott szürkéskék égbolt helyett tündöklő türkiz vette körbe, a Nap pedig nagy és fényes volt.
A férfi egy automobilhoz irányította, de se kerekek, se lapátos hajtómű nem volt rajta. Belül viszont épp úgy nézett ki, mint azok az ósdi gépjárművek a ’00 eszközei kiállításon. Semmi elektronika, csak kormány, váltó, pedálok. Nem tudta elképzelni, mitől emelkedik fel a földről, és indul el, hiszen olyan halkan haladt, hogy még a kabócák duruzsolását is tisztán hallotta.
Amint kiértek a fák közül, a kocsiajtókra még egy roló húzódott, és csak a résein át látta, hogy az alattuk húzódó tenger egészen a láthatáron túlra nyúlik. Méterekkel a vízfelszín fölött haladtak, mégis fehér hullámokat vertek maguk körül. Aztán amikor alacsonyabb sebességre váltott a férfi, és lassulni kezdtek, messzire nyúló szántóföldek fölé értek.
Hol takarmány nőtt, hol lugasok terpeszkedtek, az olívafákat és a rizsföldeket pedig felismerte a KultureLan oldaláról. Amíg meg nem érkeztek, azon töprengett, vajon létezik még a honlap? Vajon mit írhattak bele az ő koráról?
Egy üveggel borított ház előtt parkoltak le, ami már messziről bizalmat sugárzott a matt színű bútorokkal, a kőkandallóval és a falon futó virágokkal.
Még csak a betonlépcső aljáig jutottak, amikor felbukkant a szőke nő a kivetítőről. Magasabb és vékonyabb volt, mint amilyennek a falon látszott, de energikusabb és lelkesebb a doktornál. A porcelánfehér bőre és a különös tekintete viszont még szembetűnőbb volt így személyesen. Le sem tagadhatták volna a férfivel, hogy van valami közük egymáshoz.
– Inna, kedves, fáradj beljebb – invitálta kellemes mosollyal, majd követte őt, amint átlépett a küszöbön. – Örülök, hogy máris láthatlak. Úgy értesültem, éhes vagy. Kérlek, válogass kedvedre.
Odabent hosszú asztalokat terítettek meg különféle egzotikus ételekkel, sokról Innának elképzelése sem volt, mi lehet. A pirosra sült húsoktól, zöldségtálaktól, a tengeri herkentyűktől máris összefutott a nyál a szájában. Beledugta a kisujját a kásaszerű ételbe, és amíg a nő a fura nyelven kitessékelte a házból a sofőrt, gyorsan lenyalta. Látványra ez tűnt a legkevésbé fűszeresnek, mégis ízbomba robbant a szájában. Fölvette mellőle a csorba kanalat, és magába lapátolta. Larisa közben a falon futó növények leveleit spriccelte egy szórófejes flakonnal.
Az indáik keresztül-kasul tekeregtek, néhol egymásba nőttek, onnan új, egyedi hajtást alkottak. És a virágaik minden színben, méretben és formában pompáztak. Ahogy Inna közelebb ment hozzájuk, észrevette mögöttük a pixel-lejátszó lukacskákat és egy gömb formájú kitüremkedést. A másik három falnál is megtalálta őket, ez lehetett a kamera. Az ő idejében sokkal nagyobbak voltak, kis hatótávval, és olyan drágák, hogy egyet is alig lehetett beszerezni, holott minimum kettő kellett a teljes alakos átjátszáshoz. Ez valóban a jövő, gondolta, és újra eszébe jutott az apja tanácsa. Innen nincs visszaút, muszáj alkalmazkodnia.
– Szóval – Larisa felé fordult –, mit kell tudnom?
– Menjünk beljebb, ahol le tudunk ülni. – Larisa beljebb vezette egy hasonlóan tágas és világos helyiségbe, ahol szintén üvegfalak vették őket körbe. A túloldalán egy üvegházszerű létesítményben több színes khitónos férfi és nő zsongott, mint amennyi a laborban szaladgált, egytől-egyig mezítláb.
– Ülj le, ha szeretnél. – Larisa két egymásra döntött deszkára mutatott. Inna szájában megállt a csúszós falat. Fogalma sem volt, hogyan lehet azon helyet foglalni. A nő nekidöntött a falnak egy másik deszkát, majd még egyet vett a kezébe. A nagyobbon lévő lyukba belecsúsztatta a kisebbet, annak vékony lábából pedig, mint szárnyakat, kihajtotta a rögzítőt. Így a deszkák csámpás X alakban álltak. Larisa a laposabb felén átvetette a lábait, a hátát pedig a magasabb részén pihentette. – Jót tesz a keringésnek.
Inna nem hitt neki, rettentő kényelmetlennek tűnt.
– Hová hoztak? – Letette a tálat a földre, a deszkák mellé dőlt, karját keresztbe fonta.
– Ez a te ismereteid szerinti Párizs.
Inna kibámult az üvegfalon. Eszébe jutott az eldőlt, törött Eiffel-torony képe. Ismét belé hasított a tudat, hogy minden, amit ismert, elveszett, de ahogy körbenézett a sárga, szürke, zöld mezőföldeken, eltöltötte a békesség. Attól, hogy számára ismeretlen, még lehet jobb világ, ahol nincs éhezés, szegénység, háború. Nagyot sóhajtott, majd bólintott. Felkészült az új életre.
– A légkör szinte teljesen tönkrement a háború során, ezért létrehoztunk a Föld körül egy burkot. Sajnos nem sikerült tökéletesen reprodukálnunk, így egyes helyeken kipusztult az állatpopuláció, a növények mutálódtak, a lakosok pedig szörnyű betegségekben szenvedtek. Máshol viszont, ahol működött a burok, elzártuk magunkat az univerzumtól. Azokon a területeken megkezdődött egy új nagy jégkorszak.
Inna bólintott, logikusnak tűnt. Borzasztó volt már az is, amit ő tapasztalt a háború első éveiben. Ha mindez fokozódott, valóban elképzelhető ennyi iszonyat.
Kényelmetlenül érezte magát a csendben, percekig bámulta a deszkát maga mellett. Larisa türelmesen várt rá.
– Hogyan tudták mégis helyreállítani? – kérdezte végül.
– A cellával. Mindent mindennel összeköt, és stabilizálja a burkot. Habár mire sikerült kiépíteni az egész világra, minden megváltozott. Földrengések és áradások sorozata indult meg, kontinensek süllyedtek el. Akik megmenekültek, itt találtak új otthonra.
Larisa ismét szünetet tartott, tekintete elrévedt. Inna így sokkal idősebbnek látta, mint amennyinek kinézett. Aztán Larisa lehunyta a szemét, megrázta a fejét, és újra felcsillant a ragyogó mosolya.
– Nem tartott sokáig a túlélés öröme, szinte azonnal ellenségeskedés indult meg. Vezetőt kellett választani. Végül azt az öt tudóst jelölték ki, akik létrehozták és irányítani tudják a cellát, és így jött létre az Egyesült Cellisztikus Nemzet. Közel százötven éve békében élünk.
Inna előtt megjelent a teremnyi ember fotója a furcsa zászló alatt. Lehunyta a szemét, nagyot nyelt, próbálta feldolgozni az információkat. Nehezen tudta elképzelni, hogy nincsenek többé országok, hogy mindenki ugyanazt a nyelvet használja.
Megdörzsölte a homlokát, a tenyerével eltakarta az arcát. Újra és újra végig pörgette magában az elhangzottakat, mégis nehezen bírta elfogadni. Az esze tudta, hogy mindnek van értelme, hogy talán most először döntött okosan az emberiség, a szíve mégis azt súgta, valami hibádzik.
– Lépjünk tovább – mondta végül, hangja rekedt és mély volt.
Larisa nyelt egyet, de bólintott.
– Az Ötök felelősek az időjárásért, a növényekért és állatokért, de legfőképpen az emberiségért. Nem hagyhatják, hogy az emberek újra elkövessék ugyanazokat a bűnöket, ezért a világból ki kellett pusztítani a hiúságot, az irigységet, a lustaságot, és egyéni helyett közös célt kellett teremtsenek. Mára eljutottunk odáig, hogy mindenki egyenlő, a legjobb tudása szerint segíti a társadalmat. Így az én felelősségem megállapítani már gyerekkorban, milyen lehetőségek rejlenek a személyben, és melyik munkaállomás a legideálisabb. Ha szeretnéd, elvégezheted te is a tesztet, hogy be tudj illeszkedni közénk, de számodra van más lehetőség is. A segítségedre van szükségünk.
Inna kiegyenesedett, rosszat sejtett. Máris viszolyogni kezdett a gondolattól, hogy az egésznek a barlangban történt balesethez lesz köze.
– Emil kialakított az Ötök számára klóntesteket, ahová feltölthetjük a tudatunkat – mondta Larisa. – Habár ezt a tudást más is megkaphatná, a végeredmény kétséges lenne. Mivel az emberek szubjektíven tekintenek bizonyos dolgokra, nem úgy értelmeznének egyes eseményeket, mint azok, akik átélték. Ennek tudatában használjuk a klóntesteket, immár harmadik alkalommal.
– Harmadik… – Inna ki akarta számolni, vajon ez hány évet jelent, de az elméje képtelen volt az adatokat felhasználni.
– Mi vagyunk az első, az egyetlen Ötök.
Inna mély levegőt vett, de képtelen volt kifújni. Ellökte magát a faltól, járkálni kezdett. Biztosan megvolt az oka, miért közli vele Larisa ezt a tényt, de túl sok minden járt a fejében, nem bírt észszerűen gondolkozni.
Larisa közben egyre gyorsabban folytatta, mintha túl akarna esni rajta.
– Mi első kézből tudjuk, mi forog kockán. Nem felejthetjük el a veszteségeinket, amik arra sarkalltak, hogy dolgozzunk össze, és ez az oka annak is, hogy a mai napig mi irányítunk. Viszont van egy óriási hiba a tudat áttöltésének folyamatában.
Inna megtorpant, egyenesen Larisával szemben állt. Megrendítette a Larisa kék szeméből kiolvasható aggodalom. Inna agyán átsuhant a gondolat, hogy talán ebben a korban már arra is van mód, hogy a szem valóban a lélek tükrét mutassa.
– Mit akartok tőlem?
– Sajnos a klóntestek ötven évente elhasználódnak. Számunkra túl megterhelő a folytonos tudatfeltöltés, és nincs garancia rá, hogy minden információ átjut. Muszáj más megoldást találnunk. Ezért kutattunk, mígnem rád talált Emil egy földalatti veremben. Ő az emberi test megvédéséért felelős, de még ő sem talált rá magyarázatot, hogy hogyan maradtál életben a saját testedben. – Larisa mély levegőt vett, talán a megfelelő szavakat kereste. – Te lehetsz az egyetlen, aki megmenthet minket. Aki megmentheti a békét a Földön.
A közéjük telepedett csönd ezúttal majd’ összeroppantotta Innát. Azt remélte, Larisa hazudik, rossz tréfa az egész. Mégis tudta a látottakból és azokból, amiket érzett, hogy igaz. Olyanokat tapasztalt, amiket még soha, és minden, ami az ő világában természetesnek számított, eltűnt. Mindez túl sok volt Innának, a levegőt egyre fullasztóbbnak érezte, a szobát egyre szűkebbnek.
Kiszaladt a házból, átvágott a lágy talajú szántóföldön, elfutott a gyümölcsfákig, és ott letelepedett az egyik árnyékos fa tövébe. Minden lélegzetvétel szúrt, a teste reszketett, habár nem fázott még akkor sem, amikor a hatalmas Nap a láthatár alá bukott, az ég pedig narancsos árnyalatba burkolózott. Furcsa derengést vett észre az égbolton, azt figyelte, amíg teljesen be nem sötétedett. Nem jöttek föl csillagok. Hiányoztak a nyugalmat sugárzó apró fénypöttyök, a történeteket mesélő csillagképek. Mindig ott voltak neki, meghallgatták, megtartották a titkait, az ígéreteit.
Inna meglepődött, amikor mégis megjelent az égbolton egyetlen fényforrás, az üvegház tükörképe.
A mennybolt nem volt többé szabad, és az emberek soha többé nem teljesíthették be az álmukat, hogy eljussanak a világűr távoli zugaiba, hiába voltak annyira oda az ő korában az űrhajókért, a felfedezett bolygókért. Tönkretették a világot, holott a boldogsághoz elég lett volna, ha mindenki csak a saját tulajdonát rendezte volna el. Mint ebben a korban.
A fa alatt megsiratta az apját, lélekben elbúcsúzott az ellenállóknál megismert barátaitól, búcsút intett a múltjának. Nem tehetett mást, hiszen, ha élni szeretne, nem búslakodhat a több száz évvel ezelőtti katasztrófák miatt. Talpra kell állnia, és tenni a dolgát.
Egy mesében hallotta, hogy az ősök a csillagok szerint tájékozódtak. Amikor visszaindult az égről visszatükröződő épület felé, ő is így érezte magát. Eldöntötte, mindent elmesél, ami vele történt az ellenállók csapatánál, beszámol a kísérletről, és minden apró részletről, ami segítheti az Ötöket ennek az utópisztikus világnak a fenntartásában.
Épphogy belépett az üvegházba, amikor meghallotta egy másik irányból a doktor hangját. Először észre sem vette a csigalépcső takarásában a szobát. Valószínűleg a cellán csüngő növények gyengíthették annak hatását. Leült elé a földre, és hallgatta a bentiek vitáját.
– Meghalt! Ez áll a dokumentumban. – A doktor erős hangja szíven ütötte Innát. – Szó szerint ezt írták. Kuyun Inna a kísérletben elhunyt.
– Mit akarsz ezzel mondani? Hogy nekünk is meg kell halnunk? És ha szerencsénk van, felébredünk háromszáz évvel később?
– Nem. Azt mondom, hogy előbb meg kell tudnunk, nem csak véletlen baleset történt-e, hanem végleges az állapot.
Innát kirázta a hideg. Nem tetszett neki, hogy Emil véletlen balesetnek nevezte, amikor rárobbantották a barlangot, de jobban megrendítette, hogy a véglegesség az ő esetében az örökkévalót jelenti. Larisa mély hangjára lett ismét figyelmes.
– Azt ne merd mondani, hogy…
– Innát meg kell próbálnunk megölni. Ha a jelenlegi felébresztése nem csak egyszeri alkalom, hanem újra vissza tudom hozni, elkezdhetek dolgozni az eljáráson, ami megmenthet mindenkit.
Inna összehúzta magát, karjával szorította magához a lábát. Feszülten fókuszált a bent történtekre.
– Ismerjük a kísérletet, minden adat fennmaradt…
– Folyton okoskodsz, de semmit sem tudsz! – vágott közbe Emil ismét. Innát meglepte a doktor nyers stílusa. Vele kedvesen bánt, vagy legalábbis kedvesnek mutatta magát. – Mindig utáltam, hogy téged is beválasztottak közénk, pedig te semmit nem tettél a Föld megvédéséért.
Hangos csikorgás hallatszott, mintha deszkaszéket toltak volna odébb nagy lendülettel.
– Még van merszed? Ha én nem vagyok, téged rég meglincseltek volna a nagy egód miatt! Mára nem lennél több kupac csontnál! – Larisa erőteljes hangja erővel töltötte el Innát is. Végig őszinte és figyelmes volt vele, elhatározta, hogy cserébe ő is támogatni fogja.
Emilt ellenben egyre ellenszenvesebbnek vélte. Biztosan tőle származott a lassú, öblös taps, aminek minden csattanására megfeszültek az izmai.
– Gratulálok, remek ötlet volt. Az egyetlen jó ötleted több, mint száz éve. De várj csak, ki is hozakodott elő azzal, hogy a vezetők azok legyenek, akik értenek is a cellához?
– Igenis remek ötlet volt, máskülönben mind meghaltunk volna. És most ismét bebizonyítottad, számodra nincs fontosabb önmagadnál.
A deszkaszék halk csikorgása, majd ruhasusogás hallatszott, a doktor hangja pedig közelebbről szólt.
– Csak a szád jár. Nincs igazad. Mindent azért teszek, mert…
– Mert félsz a haláltól.
– Mert – nyomta meg a szót Emil – mi vagyunk az emberiség egyetlen esélye. Ha meghalnánk, újra kitörne a káosz. Ha tehetném, már rég más kutatásokba kezdtem volna, de még mindig a klóntesteket javítgatom. Megteszem, mert ez mindenki érdeke.
Lépések koppantak, majd Larisa hangja tűnt távolabbinak.
– Senki nem kérte, ezzel is te hozakodtál elő. – Larisa hangjának ereje mintha csökkent volna.
– Nem panaszkodtál egyetlen feltöltés során sem.
A doktor válaszát mély csönd követte.
Inna úgy érezte, ez a csönd rátelepszik, a zsigereibe kúszik, belülről feszíti. Megtetszett neki ez a világ, a gyönyörű tájak, a szorgalmas emberek, a kényelmes ruha. A részese akart lenni, még ha elképzelése nem is volt róla, hogyan tehetné meg, ha sem megsérülni, sem megöregedni nem tud. Félt, ha a doktor mégsem tudja újraéleszteni, talán megint háromszáz év múlva ébred fel újra. Vagy talán soha. Nem akarta megkísérteni a végleges halált.
Odabent Larisa sóhajtott.
– Nagyon remélem, hogy Inna segít nekünk. Ha sikerül a kísérlet, lekötelezettjévé válunk.
– A magad nevében beszélj. – Emil közömbös hangjára Innának viszketni kezdett a tenyere. – Semmi sem garantálja, hogy sikerül megismételni, ami vele történt. Nem tudhatjuk, hogy a robbanás következtében elcsúsztak-e a korongok, vagy maga a gép hibásodott meg. Vajon a besugárzás ideje, vagy a mértéke nőtt?
– Ez mit jelent?
Innának is ez a kérdés visszhangzott a fejében.
– Bármi történhet vele. – Emil vészjósló hanglejtésére Innának görcsbe rándult a gyomra. – De akkor is meg kell próbálnunk, ha nem akarja. Nincs más esélyünk.
– Nem! Ezt nem teheted. – Larisa hangja rekedtnek hatott. – Milyen szörnyeteg képes erre? Arról nem is beszélve, hogy tiltják a törvényeink.
– Amiket te hoztál. Ki tudja, talán a következő feltöltéskor éppen az emberi jogi rész nem megy át.
– Akkor sem engedhetem.
Inna összeszorította szemét, száját, a fejét a falnak döntötte. Összezavarodott. Biztonságosnak vélte az új világot, most mégis azt hallgatta, hogy akár az akarata ellenére olyan kísérletre kényszeríthetik, amibe belehalhat. Képtelen volt ennek tudtában nyugodt maradni. Úgy kapaszkodott a halvány reménybe, hogy van számára más lehetőség, mint szalmaszálba. Bízni akart benne, hogy a sors okkal hozta ide.
Emil bosszantó nevetése közben abbamaradt. – Miért, mit teszel? Börtönbe zársz? Az is a te ötleted volt, hogy szüntessük meg a zárkákat.
– Akkor is tiszteletben kell tartanod, ha Inna inkább a neki való munkát választja, minthogy a kísérleti alanyod legyen.
– Biztos vagyok benne, hogy erre nem kerül sor. Ne áltasd magad, mindvégig azt sugalltad neki, hogy a kísérletet válassza.
– Mert nem tudtam, mik a következmények. – Larisa mintha sarokba szorítva hápogott volna.
– Nos, akkor ha visszatér, számolj be neki róla – mondta Emil. – Reméljük, hogy nem menekül el. – Újból ruhasuhogás hallatszott, Emil öntelt beszéde tompította a lépések hangját. – De mérlegeld azt, mi a fontosabb. Egy lány, akinek elméletben halottnak kéne lennie, vagy minden, amiért eddig dolgoztunk A kísérlet jól is elsülhet.
– Jól…? – Larisa közbeszólása gyenge fuvallat volt csupán, a lépések mégis elhaltak.
– Van rá esély, hogy komplikáció nélkül lezajlik. Nem tudhatjuk. – A doktor megköszörülte a torkát, majd erélyesen folytatta. – Vagy minden marad a régiben, és szép lassan elfelejtjük egy értelmetlen háborúban odaveszett szeretteink emlékét, és nem leszünk többé motiváltak a világ békéjének fenntartásában.
Inna úgy sejtette, véget ért a beszélgetés. Óvatosan feltápászkodott, a szoba közepére ment, ahol még lehetett hallani a bentieket, de úgy tűnjön, csak most érkezett.
Larisa hosszan sóhajtott.
– Értem, rendben. Nem számolok be a lehetséges komplikációkról.
Inna ökölbe szorította a kezét. Harag gyúlt benne. Csalódott Larisában és dühítette Emil megjegyzése. Ő nem menekül el csak úgy. Már tudta, miért csöppent ebbe az új világba. Ő volt az egyetlen, aki képes tenni a szebb jövőért.