Dósa Judit – Szivárvány

Amikor megborotválkozom, mindig valami különleges történik. Ezért nyúlok ma reggel is a borotva után. Csak az államra figyelek, hogy meg ne vágjam magam. Szeretném, ha ma újra megtörténne az a különleges pillanat. Akármi is legyen az. Mert a pillanat mindig más. Sosem tudom előre, mi lesz az aznapi. Csak, azt tudom, hogy megtörténik.

Talán ma sikerül. A legjobban valami az életemmel szöges ellentétben állót szeretnék látni. Azt mondják minden ember, életében legalább egyszer lát ilyet. Nekem még sosem sikerült. Talán nekem nem sikerülhet… De azért mindig reménykedem.

A legjobb zakómat veszem fel. Megismerem a tapintásáról. A színét mindig elfelejtem. Csak azt tudom, hogy puha anyag, de mégis van tartása. Szerintem khaki színű lehet. Benyúlok érte a tükrös szekrénybe, amiben sosem nézem meg magam és megigazítom a hajtókát, hogy feszesen álljon.

A kulcs ismerősen csörren össze a kezemben. Van rajta egy szemet ábrázoló amulett. Az egyik oldalán az Isten szeme, a piramis tetején, mint a Szabadkőműveseknél, a másikon egy üveg Allah szem. Az üvegnek finom, sima, hűvös a felülete, a szabadkőműves szimbólum pedig domború. Szeretem végigsimítani és az ujjaimat belenyomni a mintába, hogy aztán pár percig a bőrömbe vésve viseljem Isten, mindent látó szemét.

Odakint nem nagyon hallgatok zenét, mert muszáj a zajokra figyelnem. Lekötik minden idegsejtemet, ahogy néha a fejemmel is arra fordulok, amerről hallom őket. Kamionok, kisgyerekek, kutyák, kéregetők siránkozása a szomszéd utcában. Zajos ez a város, de engem nem zavar. Ettől olyan élő és amikor, mondjuk tüsszentek vagy elnézést kérek valakitől, akinek véletlenül nekimegyek, így én is zajt keltek és érzem, hogy a része vagyok. A zaj része. Az élet része. Olyan, mint a hullámzás. Ha becsukod a szemed és megállsz egy belvárosi tér közepén, egészen olyan érzésed lesz, mintha egy nagy hullámban állnál. Buszok ajtajai csukódnak, egy anya rászól a gyerekére. A hangjából hallani, hogy kicsi még és alig éri el a kapaszkodót, az anyja úgy húzza fel a magas lépcsőkön.

Néha azt hiszem, hogy rossz ember vagyok, amiért ez nem bánt. Persze sosem volt egyértelmű, hogy jó vagyok-e vagy sem. Szeretem azt gondolni, hogy kiismerhetetlen, hogy legalább annyira mindkettő, mint egyik sem. Időbe és térbe dermedt cseppje vagyok ennek a hullámzásnak, aki mindent hall és mindennel együtt mozdul, egy helyben, tökéletes sutasággal, tökéletlen kecsességgel. Hallás után annyival könnyebb közlekedni. Néha csukott szemmel megyek át a zebrán és csak reménykedem, hogy nem ütnek el. Néha szeretném, ha elütnének…

Van az az időpillanat, amikor egyszer csak meglátod. Nem, nem látod meg valójában, csak tudod, hogy ez az, most láttad meg. Ott vagy. Ez az a perc, ami semmivel sem összetéveszthető. Ez az a perc, amikor egyszerre lesz minden nagyon zajos, már-már elviselhetetlenül hangos. És ebben a hangzavarban meghallod a kedvenc hangodat. Azt a zajt, amit a legjobban szerettél az összes többi között. Rigó. Feketerigó. A belvárosi, koszos kis tér egyetlen madara, aki szürkület után beénekli az egész teret. Tisztán hallom a hangját. Útjelző gyanánt szólal meg a fejemben és követem. Ismerős még, ahogy a lábam a cipőtalpon keresztül a betonhoz ér. A betonnak furcsán súlyos érintése van. Sűrű és masszív. A beton a társadalom, a fejlődő kor megtestesülése. Az az anyag, ami a legjobban jellemzi. Ami minket a legjobban jellemez. Minket és a várost és a zajt, amit elnyel; aztán helyenként megreped. A repedésein keresztül folyamatosan, halkan szüremlenek ki az évek alatt magába szívott hangok. Buszkerekek csikordulása, villamos csengetés, járókeret koppanása, fehér bot ütemes ritmusai, belvárosi kiabálás, illegális, éjszakai vizelők visszafreccsenő cseppjeinek hangja, kutyalihegés, biciklifék, a rigó. A rigó, az én rigóm a tér közepéről, ahol szökőkutak vannak és télen ételosztás a hajléktalanoknak. Leves szürcsölés, műanyag kanalak kotorászása műanyag tálkákban.

A rigó.

Csend.

Nagyon nagy csend.

Ez az a pillanat, amikor meglátom. Csend van és ez a mai nap csodája. Erre nem számítottam borotválkozás közben. Bármire, csak erre nem. Olyan régen volt már, hogy erre a bizonyos csendre vágytam, hogy el is felejtettem, ha egyszer kívánok valamit borotválkozás közben, akkor az előbb-utóbb megtörténik. Emlékszem, akkor megvágtam magam és még szitkozódtam is. Anna még velem volt és rám is szólt. Utálta, amikor káromkodtam. Még a nyelvben is a finomságot szerette. Pedig szerintem a beszédnél nincs durvább dolog. Zajos.

De nem most. Most csend van. Mély csend és Anna nincs itt, hogy a szememre vesse, utálja amikor hallgatok és nem szólok hozzá, mert olyankor szinte nem is tudja, ott vagyok-e. Csak fülel, néha perceken át, hogy legalább a lélegzetemet meghallja. Előfordul, hogy még ez sem sikerül neki. Olyankor az üveges verandán meditálok. Van ott egy nagy Buddha szobrom, azt hiszem Indonéziából való. Még mindig érzem rajta a fa illatát. Ha megsimítom, még erősebb is lesz, ahogy a tenyerem izzadságával keveredik az a messziről jött szag. Rózsa,- vagy szantálfa. Nem tudom biztosan. Megnyugtat a közelsége.

Néha Anna közelsége is megnyugtat. Amikor hozzám bújik, és a mellkasomba szuszog. Álmában úgy szuszog, mint egy kisállat. Puha a bőre és az ujjai nagyon érzékenyek. Amikor összeérintjük a kezünket… az, az valami leírhatatlan érzés. Talán a selyem tapintásához, a porpúderhez vagy az első csók közbeni, egyszerre izgatott és mégis megnyugtató sóhajtásokhoz hasonlít. Megnyugtató, mert ha megtörténik, az azt jelenti, hogy sikerült, elértem hozzá. Elértünk egymáshoz.

Most egyszerre kúszik fel az orromba a Buddha messziségében is ismerős illata, miközben egészen közelről hallom a rigót és a kezem alatt érzem a beton érdességét. A belvárosban általában kevésbé érdes, de ez itt egy két méterszer két méteres javítás. Rosszabb minőség, elkapkodott öntés, nem lett rendesen eldolgozva…

Néha jó volna megúszni esések nélkül.

Aztán mindig felkelek. Leporolom a zakómat, de még érzem rajta a fék szagát. A fékezésnek is van szaga. Félelem-szaga van. De a legtöbben csak autó szagot éreznének. Pedig mindenki fél ilyenkor. A sofőr, a gyalogos, a járókelők. Még a kutyák is hangosabban csaholnak, hátha időben figyelmeztetni tudnak. És többnyire sikerül nekik. De nem ma. Ma megint megijesztettem a várost. Új hullámot vetettem a zajtenger állandó, ismétlődő hullámai közé. Persze nem áltatom magamat. Ez is csak egy újabb, ismétlődő szólam. Még ha ritka is.

És most máshogy rendeződik vissza az alapszólam. Valami megváltozik és érzem, ahogy a zaj egyre távolabb kerül. A rigóm egyre halkul, a beton mintha olvadna és puhán ölelne körül. De… az előbb poroltam le a zakómat. Az imént keltem fel és nyugodott el mindenki olyan hamar, amilyen hamar élénken felém fordultak teljes figyelmükkel. Még mindig érzem az orromban a félelem-szagot… Még halványan hallom a kutyák megváltozott, vészt jelző ugatását. Látom magam előtt Annát, amilyennek a legjobban szerettem képzelni. Hullámos hajjal, szőkén, csillogó szemekkel és nagy sűrű szempillákkal. Imádtam simogatni a szempilláit.

            A szememet sosem bántotta semmi, de most minden nagyon fehér. Természetellenesen, vakítóan, hasogatóan fehér. Fáj a fejem, mégis önkéntelen mosoly bomlik ki az arcomon. Olyan érzés, mintha a bőröm alól kúszna elő. Mintha mindig ott lett volna befagyva és most kiolvad.

Látom a kezeimet. Úgy nézek a tenyerem vonalaira, mint egy képeskönyvre, amit még sosem láttam azelőtt. Kicsit félek, hogy leesek, mert nem értem, hol vannak ennek a térnek a határai. Minden olyan fehér. Olyan nagyon fehér és végtelen. Szeretném felfogni, de képtelen vagyok. Csak forgok körbe-körbe és értetlenül, boldogan mosolygok.

Egy magas férfi jön szembe. Onnan tudom, hogy magas, ahogy nő. Minél közelebb ér, annál nagyobb lesz. Apró pontból, majdnem két méteres alakig. Betölti a látóteremet és minden figyelmemet magának követeli.

-Üdvözlöm. – köszön kimért, mély, udvarias hangon és a kezét nyújtja. Nagy kezei vannak és finom, pihés szőr borítja a kézfejét. Szőke lehetett, amikor még volt haja. Csak a szőke férfiaknak nem sprőd a szőre. Most kopasz és egy kalap van a fején. Kerek, John Lennont idéző szemüvege mögül, fürkészve kémlel.

-Üdvözlöm. – ismétlem őt, jobb híján és a kezébe helyezem a kezem. Erősebben szorítom meg a felkínált kezet, mint az ezelőtti kézfogásaimkor. Látom, ahogy a tenyerünk összesimul és az ujjak a másik kezére fonódnak egy pillanatig. Ebben a pillanatban mérik fel az emberek az erőt.

-Sosem szerettem ezt a rituálét. Mindig túlkomplikálják. Felfelé vagy lefelé fordított kezet nyújtasz-e a másiknak, erősen vagy lanyhán fogod meg a kezét, csak az ujjaiddal fogsz kezet, mint néhány nő, vagy mindig izzad a tenyered és összekened vele a másikat… – néz felfelé, szemeit forgatva, hosszú karjait széttárva a magas férfi. – A te kézfogásoddal nincsen baj, bár úgy csináltad, mintha az első alkalom lenne.

-Valójában, majdnem igaza van. Még sosem figyeltem meg, milyen ha oda is nézek közben. – válaszolom tétován.

-Beszélj hangosabban! Nem kell suttognod. – utasít. – Vagy meg lennél szeppenve? Nem kell, nem kell! Gyere, induljunk, már várnak!

Mielőtt követni kezdeném, hogy apró ponttá sűrűsödve eltűnjek mögötte a fehér horizonton, még hátra nézek. Legalábbis amerre úgy feltételezem, hogy a hátra van. A rigó szürkületi éneke hallatszik halkan. Halkabb, mint ahogy emlékeztem.

-Itt minden halkabb. Ne lepődj meg nagyon. A fehérség miatt nem kell, hogy olyan nagy legyen a hangerő. Jobb így. Megnyugtatóbb az újaknak. – fordul vissza ő is, mintha csak a gondolataimra válaszolna.

-Tényleg megnyugtató… – forgatom jobbra, balra a fejem és próbálok fülelni, ahogy az utcákon szoktam.

-Ez nem olyan. Itt ez nem működik. Na gyere, menet közben is folytathatod. Itt nincs menetszél, ami zavarná a hallásod.

Elindulunk és miközben a tér szűkül körülöttünk és mi egészen kicsire zsugorodunk, a látóhatár kitágul és egy kevésbé harsányan fehér térben találjuk magunkat.

-Lejjebb vettük neked a fényt. – biccent felém a férfi.

-Köszönöm. Így valóban sokkal jobb. Kevésbé bántó, kevésbé kétségbeejtő…

-Az előbb kétségbe voltál esve? A mosolyodból nem úgy tűnt.

– Abból nekem sem… Valójában nem tudom miért mosolyogtam. Ijedtnek kéne lennem. Fogalmam sincs, hogy hol vagyok, és úgy néz ki, maga az én khaki színű zakómat viseli.

– Fogd csak meg, lássuk tényleg a te zakód-e! – húzza fel egyik szemöldökét és néz a kalap karimája alól kiismerhetetlen tekintettel.

Ahogy megérintem a zakót, bevillan a reggeli mozdulatsor. Megfogom a fenyőszekrény csiszolt, lakkozatlan fogantyúját, az ajtó jobbra nyílik, így én balra állok. Végigfuttatom a kezem a gondosan vállfákra akasztott ruhákon és kiválasztom ezt a zakót.

-Biztos vagy benne? – lép hátra párat és a semmiből kihúz egy gurulós ruhaállványt, rajta a vasalt, egyenként felakasztott ingekkel, pulóverekkel, pólókkal és zakókkal. Odalépek és megismétlem a mozdulatsort, mintha ott lenne a szekrény is. Jobbra kinyitom az ajtót és balról közelebb lépek a ruhákhoz. Színesek. Azt hittem férfiasabb színeik vannak, de akad köztük rózsaszín ing és bordó pulóver is…

-Mindet magadnak választottad? – kérdi leplezetlen gunyorossággal a hangjában.

– Nem. – ismerem be – Néha az eladónőkre vagy Annára hagyatkoztam…

-Á, Anna. – dörzsölgeti meg kézfejével az állát. – Annak is eljön majd az ideje.

-Ő is itt van?

-Nem, nem egészen… De most maradjunk a ruháknál. – bök hosszú ujjával az állvány felé.

Furcsák ezek az apró mozdulatok, a mimikája, a testének rándulásai, ahogy megrántja a vállát, vagy megvakarja az orrát. Mennyivel másabb így beszélgetni. Minden ilyen apró mozdulat külön keretezve jelenik meg előttem, mintha a szemem kamera lenne, ami ráfókuszál arra az egy cselekvéssorra, ahogy megigazítja a szemüvegét. Ujjai közé csippenti a lencsék közti hidat és feljebb tolja az orrnyergén. Követem a kezét válltól csuklóig, csuklótól mutatóujjig, ahogy a ruhaállványra mutat, és a szemem megáll az ujjhegyén. A körme ápolt és rövidre vágott. Sosem figyeltem ilyesmikre azelőtt…

-A ruhákkal foglalkozz! – emeli arca elé sértődötten a kezét és a körmeit nézegeti, aztán végigfúj rajtuk, ahogy a nők szoktak körömlakkozás után. Behajlított ujjak. Jellegzetes tartás. Alig észrevehető, fehér por száll ki a körme alól.

-Mit nézel így?! Most reszeltem le! Nem szeretem, ha a körmeimet nézik. – jelenti ki ellentmondást nem tűrőn és elfordul.

Végigfuttatom a kezem az anyagok között. Felismerem a kasmír pulóvert, ami az egyik kedvencem volt. A márkás ingem, aminek pamut szálai közé selyem van keverve, a kordbársony nadrágom, a ballonkabátom, amit esőben hordtam és szerettem úgy gondolni magamra, mint Humphrey Bogartra, mondjuk a Casablancából. Vagy akármelyik detektívregény főszereplőjére. Kiveszem és felcsapom a hajtókáját, hogy védje a nyakamat az esőtől.

-Nem esik. –fordul hátra a válla felett a férfi.

-Tudom, de szeretem ezt a kabátot.

-Hősnek érzed benne magad, mi?- mintha valami együttérzés csengene ki a szavaiból.

-Mindig is annak éreztem…

-Ne nézz így rám. Én nem a Télapó vagyok vagy a Jézuska, de nem is a személyes őrangyalod, aki majd elmondja neked, hogy igen-igen, a hétköznapok hőse vagy, mint minden kisember, a maga módján. Vagy tudod, vagy nem. És ha nem tudod, akkor nem is tudtad soha. Ha most én mondanám neked, már úgyis mindegy lenne. – nincs felháborodás a hangjában. Igazából úgy mondja ezt, mintha valami betanult szöveg lenne.

-Mondta ezt már másoknak is azelőtt?

-No lám, nem süketültél meg teljesen. – mosolyog elismerően – Meghallotta, talán ő más lesz…– fordul el a kalapos és mondja, mintegy maga elé az utolsó szavakat, amiket nem értek.

-Mit mondott?

-Semmit, csak azt, hogy kihallottad a hangomból. Talán azért van, mert már nagyon unom, hogy mindenki a saját élete hősévé akar válni úgy, hogy semmit nem tesz érte és tőlem várják a feloldozást. De hagyjuk ezt. Nos, mit mondasz a zakóról?

Visszafordulok a ruhaállványhoz és a kezem a zakóhoz ér. Tényleg khaki színe van. Színtelen szín ez a khaki. Se nem zöld, se nem barna. Nekem az őszt juttatja eszembe. Szeretem az őszt. Ahogy zörögnek a levelek és a lábam körül táncolnak, ha felkapja őket a szél, vagy ha a gyerekek a kupacokat rugdossák szét, amit gondosan összesepertek előttük a felnőttek. Sokszor hallottam, ezért veszekedni velük a felnőtteket. Az óvoda vagy az iskola mellett eljőve, munkából hazafelé.

-Pedig a gyerekek csak azt csinálják, ami a dolguk. Öntudatlanul rombolnak és építenek. Építenek és rombolnak. Terv és elhatározás nélkül. Pusztán, mert jól esik nekik.

-Igen, még emlékszem a homokvárakra, amiket apámmal építettem. – merengek.

-És milyen jól esett szétverni a lapáttal, szétkotorni a kezeddel, mikor készen voltál, hm?

-Jól, nagyon jól…

-Valójában a felnőttek is ezt teszik nap, mint nap. Csak nem szeretik észrevenni. Inkább az üzletre fogják, vagy a terveikre, a jövő jobbítására. Bármire, csak ne kelljen bevallaniuk maguknak, hogy imádnak rombolni.

-De építeni is szeretnek! – próbálom védeni a társadalmat, amibe úgy érzem tartozom.

– Minden valaminek a romjain születik. Vagy valaminek a romjaiból. Fogadd el, hogy az első a rombolás. Azon kívül, minek véded őket? Tudod pontosan, hogy melyik részéhez tartozol ennek a nagyra becsült társadalomnak?

– Hogy érted…?

– Az előbb, a fejedben már megfogalmazódott. Figyellek! – érinti meg mutatóujjával, a homlokát, szalutáláshoz hasonló módon.

– A gyerekek és felnőttek társadalma?

– Igen, pontosan erről beszélek! – biccent elismerően.

– Hogy… hogy a gyerekekre hajlamosak vagyunk úgy nézni, mint egy társadalomra. Nem csak egy része a miénknek, hanem, valahogy különböző tőlünk. Néha, azt hiszem félünk is tőlük.

– Ez az! Helyben vagyunk! – vereget vállon. – És miért félünk? – kérdi, mint egy tanító a diákot. A mondat vége felé húzza fel a hangsúlyt, azon a tipikus tanítós hangon, amit felelés közben hallatnak a tanárok. Amikor kicsi voltam, utáltam ezt a hangot, mert azt jelezte segíteni akarnak, és ha nem tudom azonnal a választ, valami apró utalás jön, joviális hangszínben. De én nem akartam, hogy segítsenek. Azt jelentette nem vagyok elég jó.

– Mert őket nem tudjuk irányítani. Legalábbis egy ideig. De vannak, akiket még azután sem. Mindig mások lesznek, amíg kicsik és ösztönösek, mert jobban tudják nálunk, hogy mi a jó és mi a rossz és néha teljesen váratlanul felcserélik ezeket és megijeszt minket a kegyetlenségük. Pedig mi sokkal rosszabbak vagyunk náluk.

– Korrekt válasz. És mit mondasz, kinek a zakója van rajtam?

– A sajátja. Becsaptak az érzékeim… Először fordul elő. Az én zakóm ott van az állványon. Pedig olyan hasonló volt a tapintása… De a szemem megzavart.

– Na igen, sokan vannak ezzel így. A látás nem mindig hasznos. Érdemes lenne minden érzékünkre annyira biztosan hagyatkozni, mint erre az egyre és máris hasonlatosabbak lehetnénk a gyerekekhez. Vagy a kutyákhoz, teszem azt.

Lehajol és megsimogatja a keverék kutyát, aki ott áll a lába mellett és hálásan néz rá. Eddig észre sem vettem. Odajön hozzám és megszimatol. Megbökdös az orrával, és ahogy a kezemet nyújtom felé, hogy megszagolhasson, végignyal a kézfejemen.

-Én itt elbúcsúzom. A kutya majd mutatja az utat. – megemeli a kalapját, és minden pátosz nélkül távozik. Pedig már egészen megkedveltem. Akiket kedvelek, azokat meg szoktam érinteni. Megölelni, vagy legalább megveregetni egymás vállát. Nem hagy űrt maga után, ugyanúgy tűnik el a fehérségben, ahogy nem sokkal ezelőtt felbukkant. Maga után húzza a ruhásállványt és a kevertszálú selyemingemet, meg a kasmír pulóvert és a khaki zakómat, aminek a tapintása emlékeztet a betonéra, most, hogy újra megfogtam… A kutya rám néz, vakkant egyet és elindul.

-Várj, ne hagyj itt! – kiáltok rá és sietősen utána futok.

Fehérség, mindenütt fehérség. Ez a kis keverék kutya az egyetlen társam ebben az új világban. Közeledünk egy pont felé. Távolról úgy csillan meg, mint egy tükör. De itt nincs igazi fény, ami megcsillanjon rajta, így el is vetem az ötletet. Persze felnézek, hátha mégis meglátom a Napot, de természetesen semmi nincs ott, ahol lennie kéne.

A szoba közepén Anna ül. A kutya körbejárja egyszer, megbökdösi az orrával, liheg kicsit, aztán elszalad. Anna törökülésben ül a földön. Mellette fehér bot, összehajtva. Tudtam, hogy vak, de így, a bottal valahogy olyan más érzés ránézni.

-Mi van? Tudom, hogy a botot nézed. Olyan nagy meglepetés?! – kiált rám mérgesen. – Különben is, te is vak vagy!

-Mindig szereted ezt mondani, ha mérges vagy. –igyekszem nyugodt maradni.

-Máskor is, nem csak ha mérges vagyok. És jobb lenne, ha tudomásul vennéd! Nem csak te vagy az, hanem minden ember. De te néha különösen! – duzzogva fonja keresztbe karjait a mellkasa előtt.

-Miért vagy ilyen mérges? – tényleg nem értem. Felé lépek.

-Ne gyere közelebb! Nem kell a nyugtatgató simogatásod. Simogasd magadat, hátha egyszer elég nyugodt leszel hozzá, hogy elfogadd, igazam van.

-De Anna… nekem semmi bajom vele, hogy te nem látsz. Sosem jelentett gondot, míg együtt voltunk.

-Persze, menő volt, hogy vak csajod van, mert azoknak ügyesebb a többi része, mi? Jobban tudnak szopni vagy csókolni, meg a többi disznóság, nem?! Eldicsekedhettél vele a barátaidnak!

-Tudod, hogy nincsenek sokan és nem beszéltem nekik sosem ilyesmiről. Nem is értem, hogy miért mondod ezeket… – sértődöttnek érzem magam. – Igazságtalan vagy velem! – csattanok fel. – Mindig megbecsültelek és vigyáztam rád és szerettelek! – most már én is kiabálok.

– Hát igen, persze, vigyáztál rám, mint egy törékeny holmira, pedig a vakságtól nem leszek törékenyebb! De magadat, magadat vajon szeretted? Magadat vajon megbecsülted? Magadat vajon elfogadtad és vigyáztál vajon magadra?! Nem lennénk most itt, ha így lett volna. Csak mondom. – böki oda a végére. Amikor ezt mondja, akkor a legmérgesebb. Tipikus női mondat. Utálom érte. Kinyilatkoztat és innentől hiába is mondok bármit, lepereg majd róla.

-Mondok valami újdonságot: én sem tudom miért vagyunk itt!

-Neeem?! – fordul felém ültében és fejét hátravetve az arcom felé irányítja a szavait. A szeme csukva van, ahogy mindig. Nem szereti azt a félig nyitva tartott szemhéjállást, ami olyan jellemző a vakokra. Megalázva érzi magát tőle, ezért inkább becsukja és azt mondja, ő döntött úgy, hogy nem lát, vagy, hogy szeret csukott szemmel közlekedni.

-Vagy, hogy ez egy kísérlet. Igen, ezeket mind szoktam mondani. Azért tartom csukva a szemem, mert így jobban hallok és több mindent veszek észre a világból, mint a hülye szemmel-élők.  És te is pontosan tudod, hogy igazam van, mert ez így van. Te is tudod, hogy így van.  – bólint jelentőségteljesen aztán újra felém fordul. – Egyébként pedig nyilvánvalóan azért vagy itt, mert NEM vigyáztál magadra, NEM becsülted meg magad és NEM is szeretted. – minden nemet jó erősen megnyom, hogy még jobban sértse a fülemet. – De mondok valami újdonságot: nem is fogadtad el magad soha olyannak, amilyen vagy!

– Én is mondok valamit: a nyelv, amit annyira istenítesz, most úgy fröcsög a szavaidon keresztül, hogy káromkodásnak is beillik! Pedig, hogy utálod a szitokszavakat, nem igaz? – kérdem gúnyosan támadva.

-Mindegy. – rántja meg a vállát ültében. – Nem érdekes. Most már úgyis minden mindegy. De téged persze csak az ostoba Nagy Vágyad érdekel most is, nem? Az a te Szent Grálod, amit úgy keresel, mint a megváltást. Még nálam is jobban szeretted. Biztosan azért, mert csak a képzeletedben létezett. A vakok nem láthatják meg a Nagy Vágyukat! Az nekünk nem jár! Egyszerűen nem jár, érted?!

-De én nem vagyok vak Anna! Mikor fogod már fel végre?! – ordítok rá és a kezem ökölbe szorul. Legszívesebben megütném, vagy belerúgnék, ahogy ott kuporog a földön, mint egy óvodás.

– Annyira szeretném, ha csak egyszer elismernéd. – vált arra a lágyságra a hangja, ahogyan emlékszem rá. – Sokkal nagyobb ajándék lenne mindennél, amit valaha adtál. Ha csak egyszer elismernéd, hogy vak voltál. Egész végig vak voltál.

-Jó, legyen, hiszen mindannyian vakok vagyunk. Tessék, ha téged ez tesz boldoggá, elismerem, hogy én is vak voltam. Vak voltam a világ szépségeinek nagy részére, vak voltam rád és legfőképpen vak voltam önmagamra nézve. Most örülsz? – sóhajtok nagyot.

A mellkasom úgy emelkedik meg, mint egy vitorla a fehér szélben. Kifújom a levegőt és sokkal könnyebbnek érzem magam. Egy pillanatra behunyom a szemem és a feketeségben hallom, ahogy Anna dúdol. A „Tavaszi szél vizet áraszt” dúdolja. Nem szerette a népdalokat, csak ezt az egyet. Ő maga sem tudta megmondani miért. Talán az tetszett neki benne, hogy Freddie Mercury ezt a dalt tanulta meg és énekelte el a Queen egyetlen itteni fellépése alatt, éppen abban az évben, amikor ő született. De még ez a dal is, valahogy mintha távolról, nagyon halkan szólna…

Kinyitom a szemem és saját tükörképemmel találom szemben magam. Padlótól plafonig ér, mintha csak egy fal lenne. Az is lehet, hogy nem is tükör. Itt, a fehérségben nehéz lenne megmondani… A tükör másik felén ott ülök törökülésben, mellettem Anna botja és mosolygok.

-Anna? – kiáltom magas hangon – Anna! – határozottabban. – Anna?! – számon kérőn. De semmi válasz.

– Kurvára szórakoztál velem, ahogy mindig! Tudom, hogy gyűlölöd a csúnya szavakat, úgyhogy remélem hallod! És hagyd abba a hülye dudorászást, mert utálom ezt a szart! – forgok körbe, ökölbe szorított kézzel és a szememet is úgy szorítom össze, hogy teljesen összepréselődnek a szemhéjaim.

-Mire kinyitom a szemem ajánlom, hogy vissza gyere és megmagyarázd ezt az egészet!

-Nincs mit megmagyarázni. – hallok egy mélyen, nyugodtan zümmögő tónust a fejemben. – Nyisd ki a szemed. – nem kér, nem parancsol, egyszerűen csak kijelent. És ahogy kinyitom a szemem, ott ül előttem a hatalmas Buddha szobrom, rózsa,- vagy szantálfából.

– Egy szobor beszél hozzám… – lépek kettőt a Buddha felé, egyet hátra.

-A kettőt előre, egyet hátra mindig is a kedvenced volt, igaz? – kérdi a szobor. Az arca olyan, mint mindig. A szemei békésen lehunyva, száján valami bölcs mosoly játszik, kezei valami mudra tartásban pihennek térdén.

-Mindig meg akartam kérdezni, hogy mit jelent ez a kéztartás. Mondták, de folyton elfelejtem…

-Pedig emiatt vettél meg. Emlékszel?

-Nem… sajnálom.

-Látod, ez az. Kettőt előre, egyet hátra. Jnana-mudrának hívják. A hüvelyk és a mutatóujjam összeérintem, a többi pedig kinyújtva, de nem feszesen pihen. Az emberi és isteni egyesülésének jelképe ez a kéztartás. Az egyik legismertebb mudra. Az egyensúly megteremtésében segít. Megtaláltad az egyensúlyod? –kérdi azon a békés, mély mindent betöltő, mégis halk hangon.

– Olyan, mintha a mellkasomban zümmögne a hangod…

– Ez nem válasz a kérdésemre.

– Ó… – zavarba jövök és elszégyellem magam.

– Ne szégyenkezz. Nincs miért. A tudatod természete ilyen. Széthullik és minden apró részletbe belekapaszkodik, hogy ne kelljen az igazsággal foglalkoznia, hogy ne kelljen egyértelmű választ adnia és figyelnie.

– Értem. – válaszolom lehajtott fejjel.

– Tehát, megtaláltad az egyensúlyodat?

– Nem hiszem, nem, nem igazán… Néha meditáció közben. Segített, hogy ott voltál. A fa illata, az eső kopogása az üvegház falán, vagy ha nem esett, akkor a meleg, amit csukott szemmel is éreztem… De egyébként…

– Egyébként nem. De ne hibáztasd magad. Végül is minden embert a vágyai határoznak meg és azok kormányozzák az életét, amerre csak halad, egyenes utat vájva neki a szenvedés felé. De a szenvedésnek van vége és azért vagyok itt, hogy megmutassam a végét.

– Ez egy buddhista mondat, igaz?

– Nem figyelsz. Ez nem fontos. A lényeg az, hogy vége van és ez itt a vége.

– A vége… – nagyot nyelek.

– Ne aggódj. Nem olyan, mint ahogy képzeled. Egészen más. Nem jobb és nem rosszabb. Csak olyan, amilyen. Mint ahogy minden ebben az életben. Éppen csak olyan, amilyen.

– Hallod a zajokat? – kérdem a fejemet forgatva, hogy eltereljem a beszélgetést valami más irányba.

– A szemmel-élők világára gondolsz? Igen, hallom a várost és az embereket, a kutyáikkal, és hallom a madaradat is, amit úgy szerettél. És a lányt is hallom énekelni. De itt nem olyan érdekesek ezek a hangok, ide nem érnek el ezek a hullámok. Mondhatnám úgy is, csak visszaverődnek a falról és a visszhangjuk jut csak el hozzád. De talán csak azért hallod halknak őket, mert itt sokkal élesebben látsz, és a szem megcsalja a fület. A szem megcsalja a szívet. A szem megcsalja az érzékeket. A szem világa a vágyak világa. De te ezt nagyon jól érted.

– Megsimogathatlak újra? – kérdem tétován.

– Régebben sosem kértél hozzá engedélyt.

– Régebben nem beszéltél.

– Régebben biztos voltál benne, hogy a tulajdonod vagyok. – erre megtorpanok, és a kezem megáll félúton a válla felé. – Érj hozzám nyugodtan. Nem zavar. A tulajdon és a tulajdonos nem különböznek sokban egymástól, mert éppannyira birtokolja egyik a másikat, ahogy fordítva. Megint nyelek és először szégyenemben visszahúzom a kezem, aztán mégis megérintem a kemény, de sima fát és végtelen békével tölt el, ahogy végigfuttatom rajta a tenyerem, az ujjaim.

– Nem kell szégyellned magad. A vágyak világa még itt van a közelben. Az érintés olyan fontos volt neked eddig is, miért épp most mondanál le róla.

– Talán te vagy az utolsó, akit megérintek… – ülök le elé és kezeimet abba a tartásba igazítom, amiben övéi is vannak. A térdemen nyugszanak és behunyom a szemem.

– Nem kell becsuknod a szemed, most, amikor végre igazán mindent látsz. Nyisd csak ki és figyelj. Figyeld, ahogy az arcom változik, figyeld, ahogy a hangok szelet kavarnak a semmiben és megmozdítják az észlelésed. Figyeld meg mi az, ami most is itt van körülötted.

– De nem is változik az arcod, hiszen szobor vagy.

-Valóban így gondolod? – kérdi változatlan mosolyával. – A fények, most pont olyanok, mint az üvegverandán, amikor a délutáni nap besüt. Sosem láttad őket. Nézd meg most.

A fán végigfut a napsugár, nem tudom honnan jön. Látszanak benne a porszemcsék, az a sok apró, milliárdnyi kis lény, akikről szeretjük azt hinni, hogy létezők, vagy, hogy legalább valami értelmük van ezen a világon, azon kívül, hogy megülnek a tárgyainkon. Kicsit olyan érzés, mintha víz alatt lennénk. A víz alatt tűnnek ilyennek a fénypászmák, ahogy a hullámzással együtt derítik fel a tengerfeneket, vagy az uszoda csempéit. Magasról jön ez a fény, de nem fordítom felé a fejem. A szobrot nézem. Szeretném meglátni. És amikor az arcán vonul át a sugár, a szája felfelé görbül, a szemhéjai alig észrevehetően megemelkednek és megcsillan alattuk egy pillanatra a szeme. Jól látom a repedéseket a fában, ahol az idők során elengedett az a különös anyag, ami összetartotta. Talán a lelke, ha elhiszem, hogy neki is volt.

– Hallom a hangokat, amik a repedésekből szüremlenek elő. Valami imádság, de nem értem…

– Mantrák. Buddhista imák. Az isteni szótag recitálása. Om. Om mani padme hum. Ez segít. Csak figyeld tovább. Mit hallasz még?

– Miatyánkot és müezzineket is. Aztán törzsi kántálást és az „Én Istenem, jó Istenemet”. Ezt a nagymamám tanította nekem, mikor kicsi voltam. Elalvás előtt végigsoroltuk, kire vigyázzon Isten… de te Buddha vagy, mi közöd a többiekhez?

– Mindenhez van közöm. – válaszolja azon a szinte közömbösnek ható hangján.

– Olyan, mintha semmi nem érdekelne.

– Mert semmi nem érdekel.

– Azért a buddhává válás csak érdekelt. – nézek rá elégedetten, azzal a most megfogtalak érzéssel a gyomromban.

– Nem, nem mondhatnám, hogy érdekelt. Egyszerűen csak az volt az utam. Nem volt választásom. Mint ahogy egyetlen lénynek sincs választása ezen a világon, amikor felismeri, hogy a vágyai vezérlik. Természetesen, ha eléggé ragaszkodik ezekhez a vágyakhoz…

– Akkor?

– Akkor a vágyak valósággá is válhatnak, de, mint mondtam, a szenvedésnek van vége.

– És ha az én vágyam nem jár szenvedéssel? – kérdem reménykedve.

– Mi az a vágy? A te Nagy Vágyad?

– Eddig is tudtál mindent, ne mondd, hogy ezt nem tudod!

– Hogyne tudnám, de jobban szeretném, ha kimondanád, hogy elgondolkodhassunk rajta.

– Szivárványt szeretnék látni.

– De előtte, korábban nagyon vágytál valami másra is. Ezért is vagy most itt.

– Nem annyira, mint a szivárványra…

– Mégis borotválkozás közben kívántad.

– De az csak afféle babona.

– Az ember megteremti a saját vallását és valóra váltja a saját kívánságait. – mondja már-már elnézően. – Valóra vált a kívánságod.

– Talán valóra válhatna a másik is, a szivárvány. Hogy legalább egyszer láthassam.

– A kopasz ember már mondta neked, hogy itt nem a kívánságaidat váltják valóra. Nem mondhatom, hogy még kettőt kívánhatsz, és nincs apró lámpás, amibe visszabújok, ha teljesült egy újabb vágyad. A vágyak hosszú áradatának sosincs vége.

– Azt hiszem, te nem hiszel bennem.

– Miért, te hiszel magadban?

– Hiszek benne, hogy megelégednék a szivárványommal.

– Mennyire vagy ebben biztos?

– Eléggé.

– És ha semmi mást nem láthatnál egész életedben? Ha soha, semmi más nem töltené ki a napjaidat, csak a szivárvány? Eggyé válnál vele és ez volna minden, ami vagy.

– Nem bánnám. Tényleg nem.

– Tehetünk egy próbát. És majd beszélgetünk róla, amikor legközelebb találkozunk. – az utolsó, amit látok az a békés, – egy pillanatra huncut – mosoly a szája sarkában. Szemei lehunyva, arca kisimult.

Én is becsukom a szemem és a feketeségbe bámulok. Mosolygok, és egészen biztos vagyok benne, hogy igazat mondtam. Érdemes volt reggel megborotválkozom, mert most valóra válik az álmom. Láthatom a szivárványt!

Kinyitom a szemem

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 9.5/10 (2 votes cast)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük