in-Csiang, a pecsétkészítő mester az óceán mellett élt. Háza nem volt fényűző, műhelye nem volt nagy. Pénze annyi volt, amennyiből újabb készleteket vehetett és újabb ajándékokat menyasszonyának, az Óceánnak. A sok gazdag utazó, kereskedő jól megfizette különleges munkáit, de mind gyorsan tovább is álltak, mert féltek tőle. Azt hitték, megbolondult szegény a magányosságtól. Azért is nem gazdagodott meg soha: vevői nem igen híresztelték ügyességét, ha pedig valaki mégis a míves pecsétek készítője felől érdeklődött, annak azt hazudták, csak úgy, a vízparton találták a mesébe illő bélyegzőket. Ennek persze mindenki hitt, mert akkoriban még mélyen tisztelték a szellemeket, s nem férhetett hozzá semmi kétség: ilyen munkákat csakis valami emberfeletti képességekkel rendelkező mester adhatott ki kezei közül.
Jin-Csiang hat éves korától, minden vasárnapon meglátogatta kedvesét. Az ő temploma a föveny volt. Elüldögélt a parton, dalokat énekelt, amiket munka közben költött és kivitte megmutatni elkészült munkáit. A legszebb darabokat jádéból faragta, mintát metszett beléjük és ólommal töltötte ki azt. Átfúrta őket, ezüstláncot húzott keresztül a lyukon, amikor pedig készen volt egy-egy darabbal, megfürdette az ajándékot a közeli folyó vizében. Az Óceán pedig olykor meghálálta Jin-Csiang hűségét. Legkedvesebb ólomtartó edénykéjét, legfinomabb vésőit, vésőtartóit ő adta neki.
Egy napon, a szeszélyes Óceánnak kedve támadt vőlegényére. Megragadta a férfit, aki rémületében már attól tartott, hatalmas kedvese a vesztére tör, hiszen nincs tisztában erejének. Már a halálra készült, de ekkor az óceán megszűnt hullámzani. Egyszerre egyetlen, törékeny testbe szállott bele és az idő megállt, hogy a pecsétkészítő mester életében először láthassa aráját. A leány kéken ragyogott a napsütésben. Pilláin a vízcseppek, mint apró gyémántok csillogtak. Haja hullámzó tajték, ajkai rózsás korallszínben tündököltek. Fogai, mint a mélység legszebb igazgyöngyei, teste türkizszín. Éppen olyan, amilyennek az óceán csak legnyugodtabb pillanataiban mutatkozik nekünk, embereknek. Testének rejtenivaló íveit smaragdzöld szirénpikkelyekből készült ruha fedte. Szeme a legszebb lagúnák királykékjében úszott. Karcsú lábai, lágy vonalai a kecses vízi növényeket, a finom delfineket idézték. S ahogy megszólalt, hangja szebben zenélt, mint a leglágyabban búgó kagyló.
„Nézz szét, Jin-Csiang! Amit itt látsz, az az én hatalmas birodalmam. Ezer és ezer város a legszebb lényekkel, a legcsodálatosabb kincsekkel és legfejlettebb masinákkal, amikről a fenti világban a császár csak álmodik. Öt ország terül el itt, a lábad alatt, s amit legszebben ragyogónak látsz, az a mi nász szentélyünk. Hűséges ragaszkodásod jutalmaképp, a hajnal közeledtekor, mikor utadra bocsátalak e szentélyből, öt térképet kapsz tőlem, kövekbe vésve. Ezek segítségével bármikor eljuthatsz hozzám. Megnyílnak előtted a vizek kapui és sértetlenül ölelhetsz újra engem. De vigyázz! A kövek csak együtt mutatják meg az utat, csak akkor nyílik fel egy újabb térkép, ha az előzőnek már határára értél. S ha egyetlen darab is hiányzik, nem találod meg többé az ötödiket, a szentélyt. Vigyázz Jin-Csiang, mert kísérteni fognak! Újra jönnek majd, akik azt mondják bolond vagy, mert engem szeretsz, az Óceánt. Ők nem tudhatják mekkora a hatalmam, s arról sem tudnak semmit, ami ebben a pillanatban történik. Tudd meg ugyanis, hogy kettőnk kedvéért megállt az élet a világban. Amíg itt vagy velem, sehol ezen a teremtett földön, nem történik semmi. A császár mozdulatlan ül a trónján, a hivatalnokok ajkán megfagyva várakoznak a szavak, az anya teje egy sóhajtásnyit várakozik gyermekének éhes szája fölött, a csónakok a semmiben lebegnek tetszhalott halászaikkal. Meg akartam neked mutatni, nem hiábavaló az odaadásod, s nem lett volna már elég egy szép tálka, egy ügyes véső. Lásd, Jin-Csiang, magamat adom oda neked, mert ennél többet nem adhatok.”
Amikor a leány elhallgatott, átfonta karjaival a mestert. Ölelése olyan volt, mint a lágy selyem érintése a bőrön. A férfi úgy érezte, víz folyja körbe testét. Óceán megcsókolta és a következő pillanatban, ahogy a kézműves kinyitotta szemeit, már a leírhatatlan szépségű nász szentélyben voltak. Gyöngyházcsillogású falak, tükörré merevedett víz. az ágy vérvörös korallból, rajta a legfinomabb sellőhajból szőtt takarók, párnák felhalmozva. A szoba ablakain kinézve csupa mozdulatlanná dermedt, színesebbnél színesebb hal, szirén, sárkány, teknős és mindenféle lény, amivel csak a képzelet megtöltheti a vizek birodalmát. Úgy volt minden, ahogyan a királynő mondta. Minden megállt, minden megfagyott egyetlen, rövid éjszakára. Kedvese ölelésében Jin-Csiang minden gyötrő kétségét elfeledte, csak az járt a fejében – míg a hullámhajat fésülgette – mikor láthatja újra menyasszonyát. A leány, mintha megérezte volna gondolatait, mert amikor felcsillant az első hajnalsugár és odaadta kedvesének a köveket, így szólt:
„Ne légy mohó, ne légy türelmetlen, s ne kételkedjél bennem ezután! Parancsolja majd lángoló szívednek, parancsolj érzéseidnek, ahogyan eddig is oly’ híven tetted! Jelet küldök neked, ha újra találkozhatunk. De kérve kérlek, addig ne gyere el az ötödik kapuig! Amire szükséged lehet, mind tiéd, mind megleled, első öt országában is a vizeknek!”
„Ígérem, úgy teszek, ahogyan kívánod!” – fogadkozott a pecsétkészítő. Azzal utolsó csókot váltottak még és Óceán puhán, ahogy jött úgy ömlött szerteszét, tengermély, sötét csöndbe borítva újra a titokzatos városokat.
Jin-Csiang ezután még szebb bélyegzőket készített és még szebb dalokat énekelt vasárnaponta. Teltek az évek és bejárta mind a négy birodalmat. Mindenütt nagy becsben tartották, mert tudták mind, a tengeri lények, hogy ez a törékeny életű ember úrnőjük párja. Legjobban mégis Long Wangot, a Vizek Sárkánykirályát kedvelte meg, aki a harmadik országban uralkodott. Long Wang a legszebb kagylókat adta neki, amelyekből olyan műveket faragott a kézműves, hogy a kereskedők zsáknyi aranyat kaptak értük a városokban. Végül a császárhoz is eljutott egy ilyen pecsét. Rajta egy istennő szépségű asszony, tajtékzó hajjal, gyöngyházszín ruhában. Han császár azonnal követelni kezdte, kerítsék elő neki az embert, aki ezt a mesterművet készítette. De a katonák csupán a kereskedőt találták elő, aki váltig állította, a pecsétet az óceán partján találta.
„Felelj nekem igaz lelkedre kufár! – rivallt a császár az emberre – Hol tettél szert erre a bélyegzőre? De vigyázz, ne hazudj, mert fejedet vétetem!”
Ekkor a kereskedőnek megoldódott végre valahára a nyelve.
„Felséges Uram, ezeket egy bolond mesterember faragja, túl a nagy hegyeken. Műhelye nincs messzebb, mint száz lépés az óceán partjától.”
„S miért állítod, hogy bolond?” – érdeklődött kíváncsian a császár.
„Ó, Fenséged, a férfi azt képzeli, hogy az óceán a felesége.”
„Igazán? – temette arcát elgondolkodva tenyerébe Han – És mondd, vannak még ilyen pecsétek szerte a világban?”
„Bizonyára Uram, hiszen a mester éjjel-nappal dolgozik és a kereskedők, utazók, akik arra járnak, mind vesznek a munkáiból. Onnan tudom ezt bizonyosan, hogy számos társamnál láttam már hasonló pecséteket, s ők is egytől-egyig azt mondták: úgy találták ezeket, a vízparton.”
„Kapzsi népség vagytok mind! Megtartjátok magatoknak ezeket a csodálatos titkokat! Ki tudja mit rejtegettek még előlem… Ebből az emberből már régen udvari pecsétkészítő lehetett volna!”- tombolt magából kikelve Han császár, azzal elküldte a vándorárust, de még ugyanaznap elhatározta, megkeresi a különös mestert.
Díszes karavánt parancsolt össze, legpompásabb lovai húzták utazószekerét, száz rabszolganő és száz fiatal rabszolga kísérte. Tíz napig utazott a császár, hogy elérje az óceán partját. A tizenegyedik napon, mikor egy hűvös erdőben álltak meg pihenni, egy kis patak partján, Han kiszállt hintajából és lement az erdei patakhoz, hogy megmossa arcát a vízben. Amint belemerítette kezeit a csillogó víztükörbe, egyszerre egy leány jelent meg előtte.
„Bölcs császár, Ting vagyok, a patak, melyben kezeidet mosod és tudd meg, azért jöttem el hozzád, mert segíteni szeretnélek, nagy vállalkozásodban.” – hangja édeskésen csilingelt, bőre zölden csillogott a fák levelein átszüremlő napfényben, hajába vízi növények fontak koszorút.
„Miben segíthetnél nekem, kis patak?” – kérdezte kétkedve a császár.
„Tudom, hogy Jin-Csianghoz készülsz. Ismerem, mert bennem fürdeti menyasszonya ajándékait, és tudom te is azt hiszed, bolond szegény. De vigyázz császár! Látom, tiszteled a szellemeket, de mégsem tiszteled őket eléggé ahhoz, hogy el hidd: hatalmas nővérem, az Óceán valóban kezét adta egy szegény kézműves mesternek.”
„Mondd csak Ting, kis patak, hát valóban igaz lenne, amit erről hallottam?” – hitetlenkedett még mindig Han császár.
„Ó, igen Bölcsek Bölcse. A mese Jin-Csiangról nem csak magányának álcája. Valóságos az, mint ahogy most itt állunk te meg én. Figyelj jól, elmondom neked, hogyan történt mindez!”
Azzal Ting belefogott, hogy elmesélje a császárnak, hogyan lett a szegény mesterember az Óceán hitvese.
Jin-Csiang anyja, Hszuao-sze szép halászlány volt. Szorgalmasan dolgozott, hálókat készített és minden nap kijárt az óceánra halászni. Öreg szülei gondozta, kevéske pénzéből mégis mindig jutott arra, hogy az óceánnak áldozzon. Minden nap eljött és megfürdött itt, bennem. Vasárnaponként pedig elment a falusi piacra, eladni ékszereit és a halakat, amiket fogott. Egy napon, amikor késő este evezett ki ladikjával a vízre, Hszuao-sze megpillantott a távolban egy tekergő, pikkelyes testet. Először sellőnek hitte és kissé közelebb merészkedett, de amit akkor látott, attól még a bátor halászleány is megrémült, mert nem sellő volt a vízi lény, hanem a rettegett Kio-ve, az Északi Vizek sárkánykirálya. Vele riogatták a halászok gyermekeiket és most ott volt Hszuao-sze előtt. Ő kis hajóját a közeli szirt felé kormányozta és felmászott a sziklákra. Onnan látta meg, hogy a nagy sárkánygyík egy férfival küzd. Pikkelyein fémesen csillogott a holdfény, rémesen felüvöltött és ádázul végighasította a férfi hátát karmaival. Hszuao-sze felkiáltott, amikor látta, hogy a szép harcosnak kicsordul a vére. Ájultan lebegett az óceán színén, a sárkányt pedig hamarosan elnyelte újra a mélység és az éji sötét a fekete vízben. A lány leugrott leshelyéről és amilyen gyorsan csak bírták asszonykarjai, odaevezett az eszméletlenhez. A férfi vére ezüstösen csillogott a vízben, bőre fehér volt, mint az első hab, sz eső utáni vízen, haja fekete, karja erős. Hszuao-sze nagy nehezen beemelte a ladikba és kivitte a partra. Napokig, hetekig ápolta a rejtélyes idegent, – tőlem hordta neki az édes, iható, gyógyító vizet – míg az végre fel nem ébredt.
„Xiao-Csiang vagyok, az Óceán legféltettebb városának őrzője. Kio-ve, az Északi Vizek rettegett sárkánykirálya megtámadta városunkat. Vele küzdöttem és legyőzött, de nem tudta, ha véremet veszi, elveszti a várost is. Csakis az juthat be oda, aki engem tiszta harcban bír le, vagy az, kinek Óceán maga ad hozzá kulcsot. Ha a vízben hagytál volna, Long-wang meggyógyít, így azonban soha nem térhetek vissza. De nem bánom, hogy megmentettél Hszuao-sze. Odaadásod és szépséged régóta dicséri minden vízi lény. Hálás vagyok neked, és ha te is úgy akarod, veled maradok, társad leszek.”
Hszuao-sze kimondhatatlanul boldog volt, mert már az első pillanatban megszerette Xiao-Csiangot. Ezen túl együtt halásztak és Xiao-Csiangot néha meglátogatta Long-Wang, az óceán sárkánykirálya. Xiao-Csiang kitanulta, hogyan készíthet pecséteket Long-Wang legszebb kagylóiból, s egyre könnyebb és könnyebb lett az élet a hatalmas víz partján. Amikor Jin-Csiang megszületett, Hszuao-sze így szólt emberéhez:
„Én téged, az óceántól kaptalak, s ezért nem lehetek elég hálás. Szeretném a legdrágább kincsemmel viszonozni ezt úrnődnek, drága férjem. Adjuk jegyesül fiunkat Óceánnak!”
Xiao-Csiang rábólintott, így a következő vasárnapon elvitték a kis Jint, hogy felajánlják, hálájuk jeléül. Egyszerre sötét lett a víz partján és, mint hatalmas árnyék, kiemelkedett medréből a tajtékzó Óceán, s így beszélt hozzájuk:
„Mivel leghűségesebb harcosomat vetted el tőlem tudatlan asszony, de őt szeretettel óvtad sem az nekem járó tiszteletadásról sem feledkeztél meg soha, elfogadom gyermekedet, legféltettebb kincsedet. Vártam már e percet, vártam, hogy jöjjetek és visszakapjak valamit az én szeretett Xiao-Csiangomból.”
Azzal az óceán visszahúzódott partjai mögé és az élet folyt tovább Hszuao-sze otthonában. Fiát jóra nevelte, írni, olvasni tanította, Xiao pedig átadta neki mestersége minden tudományát. Jin lassan gyönyörű fiúvá cseperedett, de akármily szép leányok próbálták elcsábítani, mind kudarcot vallottak. Jin mindet kedvesen elutasította. Még gyűlölni sem tudták érte, olyan szerény, olyan jólelkű volt. Végülis, mindenki abban egyezett meg, hogy bolond szegény.
„Ez, Jin-Csiang jegyességének története az Óceánnal, ó császár.” – fejezte be meséjét Ting, a patak.
Egyetlen, fontos részletet hallgatott csupán el, hogy réges-rég Xiao-Csiang, az ő jegyese volt, s később a felcseperedő Jinbe, apja szakasztott másába is, reménytelenül beleszeretett. Meg is próbálta szerelemre bírni, de Jin-Csiang hajthatatlan volt. Csak az óceánhoz volt hűséges, szíve csak őt látta. Ting pedig mind jobban gyűlölte nővérét, mert az mindent elvett tőle, s őt meghagyta szolgának, akit csak ajándékai mosdatására használtak férfiak és nők. Most végre látta már, hogyan állhatna bosszút annyi keserű év után.
Han császár némán hallgatta a patakot. Mikor az elcsendesült, ezt kérdezte tőle:
„Hogyan akarsz hát segíteni nekem Ting?”
„Tudd meg császár, hogy Jin-Csiang soha nem fog veled menni udvarodba, mert nem hagyja el jegyesét. Sem pénzért, sem egyéb más kincsekért. Elhurcolhatod, de akkor nem tud többé olyan csodás pecséteket készíteni, amikre te vágysz tőle, amilyen ebben a pillanatban is a nyakadban lóg. De császár, van valamije, ami sokkalta többet érhet neked, mint miden tehetsége, minden míves munkája! Jin-Csiang birtokolja az öt víz alatti ország térképeit. Olyan csodák vannak ott, melyekről ember álmodni sem mer. Én felöltöm nővérem alakját és elhozom neked a térképeket. De ehhez szükségem van arra a kincsre, melyet magadon viselsz.” – mutatott a leány, a császár mellén pihenő ékszerre. – „Az ugyanis Óceánt ábrázolja. Mit felelsz erre, bölcs uralkodó?”
Mivel a császár sajnos nem volt elég becsületes, sem nem volt elég bölcs, elég jó, felülkerekedett rajta kapzsisága. Szemében mohó fény csillant és már látta magát, nem csak, mint a Föld, de mint a Vizek uralkodója is. Leoldotta nyakából a láncot és Ting kezébe helyezte. A patak érintésére az aprócska függő, embernyi tükörré növekedett, melyben Óceán alakja mutatta magát szemkápráztató tökéletességgel. Ting belemerítkezett a képbe és kilépett a tükörből, mint a tündöklő Óceán.
„Most várj itt, míg visszatérek.” – parancsolta Hannak, azzal eltűnt a habokban.
Jin-Csiang a műhelyében dolgozott, amikor elsötétült az ég és a parton egyetlen, ezüstös alak ragyogott. A mester szíve hevesen dörömbölt mellkasában. Végre eljött érte a kedvese! Levetette kopottas kötényét és sietett a nő elé. Nem félte már erejét, csak a karjaiba kapta és ölelte, erősen szorította magához. Tudta, soha nincs sok ideje a víz e hatalmas szellemével. Mikor újra elengedték egymást, így szólt az Óceánná változott Ting:
„Jin-Csiang szerelmem, most már nincs többé szükséged az első négy térképre. Ma végleg megpecsételtük jegyességünket. S máskülönben, a víz lényei is, mind jól ismernek már téged. Ha legközelebb az ötödik térképet a vizembe hajítod, megnyílik előtted az út és te egyenesen nászi szentélyünkbe juthatsz.”
Jin-Csiang semmit sem gyanított. Olyan hálás volt Óceánnak, amiért az újra eljött hozzá, hogy nem kételkedett szavaiban. S mivel túlságosan sötét volt, azt sem láthatta jól, a szegény pecsétkészítő, hogy a ő haja sötétebb, ujjai közt vékony hártyácskák feszülnek. Kihozta hát a térképeket és mind Ting kezébe helyezte őket. A nő megcsókolta, majd ahogy jött, eltűnt és az ég újra kiderült a part fölött.
Jin türelmetlen volt most, hogy azt hitte bármikor eljuthat újra kedveséhez. Nem telt bele egy hét és kievezett. Ott fogta az ötödik térképet és belehajította a vízbe. Óceán ekkor jött rá, mi történt. Határtalan szomorúság járta át, mert jegyesét elvesztette és féktelen harag, amiért az nem ismerte fel a csapdát. Fájdalmas, féltékeny düh, amiért egy másik nő ölelésében elfeledte ígéretét, hogy ellenáll minden kísértésnek, pedig ő figyelmeztette jó előre. Jin-Csiang nem értette, miért nem történik semmi. Csak állt, álldogált a csónakban és várt. Akkor egyszeriben sűrű, mély csend lett, a víz hullámzani, tajtékzani kezdett, üvöltött, sírt az óceán és addig dobálta a ladikot, míg Jin beleesett a vízbe és pörgött lefelé a fenékre, egy erős, végtelen örvényben. Mielőtt eszméletét vesztette, még látni vélte Óceán dühtől, fájdalomtól eltorzult arcát, aztán néma semmi és Jin-Csiangot a halál hallgatása vette körül. Teste a szentélyben pihent meg. Végül csak oda jutott, de többé nem láthatta már gyöngyházszín falait, korall bútorait. A víz sötétbe burkolta a palotát és növényekkel fonta körül. Eltemette az örökkévalóságba.
A császár, mikor kezében tartotta a négy térképet, azonnal hajóra szállt, hogy az Északi-szikláknál alámerüljön új birodalmába. De nem jutott messzire, mert Kio-ve épp dühödten tombolt. A betolakodókra vetette magát, hajójukat összezúzta hatalmas testével és elpusztította a császárt, egész kíséretével egyetemben. Így fizetett meg az uralkodó, a kapzsiságáért. A térképeket, a felismerhetetlenségig mosta a víz a köveken. Azok mind kisebbek és kisebbek lettek, míg végül már senki ember fia le nem olvashatta volna róluk az utat.
Ting, diadallal a szívében tért vissza medrébe. Elégedett volt, hogy gyűlölt nővére végre ugyanúgy szenvedett, mint ő. Azonban ajkán keserű volt Jin-Csiang csókja, mert ő, csak ő tudta egyedül, hogy a halált lehelte a szeretett férfi ajkaira. Leoldotta nyakából a pecsétet, ám amikor újra tükörré nagyította, rémülten sikoltott fel. Gyönyörű teste összeaszalódott a gonoszságtól, finom vonásai eltorzultak, szép haja csimbókokba tekeredett. Amint megpillantotta saját, utálatos látványát a tükörben, Ting sárga kis kővé zsugorodott össze és a pecséttel együtt a kiszáradt patakmederbe hullott. Ez volt az ő büntetése. Gyűlölete végül oly külsőt adott neki, amilyet megérdemelt, hiszen a szíve már réges-rég aszott, halott volt. A medret hamarosan benőtték a növények, míg végül senki nem emlékezett már rá, hogy valaha is patak folyt az erdőn keresztül.
A Jin-Csiang pecséteit viselő utazókat Óceán egytől-egyig elemésztette. Visszavette ajándékait és most Jin csodálatos munkái ott pihennek mind, örökké szunnyadó teste körül, a szentély sötétjében. Az egyetlen megmaradt darab, mind közül a legszebb, az, amely Óceánt magát ábrázolta, ott fekszik valahol a föld mélyén, a kővé változott Ting mellett, hogy örökké emlékeztesse gonoszsága csúfos jutalmára és nővére végtelen hatalmára.
- július 24. , Pineda de Mar, Katalónia, Spanyolország