Dorah Vikatha: Lathium reménye – 2. részlet

Előző részlet

A lehető legkecsesebben próbálok vonulni az egy heti szennyest elnyelő ruhás zsákkal a hátamon, ez ugyan nem könnyű, de elszánt vagyok. Odaköszöngetek a többieknek, de igazából nem is látom őket, a szemeim messze meresztgetem, hátha meglátok valakit, aki nem is érdekes.

Hát, igen, a Sólymok.

A Sólymok a mi felfedezőink. Önkéntesek, akik nekivágnak az ismeretlennek, és térképeket készítenek a járható utakról, barlangokról, jó vadász- vagy halászhelyekről, az arra érdemes helyeken ugrópontokat alakítanak ki. Ők találták meg a többi telepet is, összesen még hatot itt a környéken. Most már több napi járás távolságra van térképünk, a legközelebbi felfedezőútra talán öszvérháton mennek, akkor messzebbre jutnak. A felfedezésre mindig önkénteseket képeznek ki, és elég menő néven futnak: Sólymok. Néha hetekre eltűnnek, (olyan is van, aki nem is tért vissza), és más embercsoportok hírével, érdekes tárgyakkal, ételekkel térnek vissza – a telepek közti árucsereberét is ők intézik. Mindig a legerősebbek közül kerülnek ki, érteniük kell a fegyverekhez, harcművészethez, gyógyításhoz, na és persze nem árt, ha tudnak tájékozódni. A Sólymok higgadtak, türelmesek, és meleg helyzetekben sem vesztik el a fejüket. Belőlem nem lesz Sólyom.

A jelentkezőket 16 évesen választják ki, amikor az iskolát kezdjük. Történetesen lányok is lehetnek, de az azért elég ritka. Külön foglalkozásokon kell részt venniük, nem is velünk járnak a hagyományos iskolába, hanem külön okulnak a többi Sólyomfiókával. Már hajnalban keményen edzenek, el kell sajátítaniuk tökéletesen a Lathi művészetét, a mi harcunkat. A Lathit egy Túlélő, Ratnam tanította be unalmas óráiban a Terceknek. Ratnam egy Indiából érkezett utazó volt, aki hazafelé tartott éppen az akkori Amerikából. Valami reptéren rekedt – azt mondják, a Prímák és a Szekundok repülőgéppel közlekedtek a levegőben, aminek szárnya van, mint a madárnak. Ezeket tartották a reptereken, ahonnan indiai barátunk nem tudott hazarepülni (ők még nem tudtak ugrani), és a tömeggel sodródva maga se tudja, hogyan – egy túlélőbarlangban kötött ki. Sok hasznos gyógy- és fűszertippet neki köszönhetünk, és a már említett Lathit is. Ez kifejezetten hegyes fegyverek, botok használatára összpontosító harcművészeti forma, az igazi mesterek, a lathiálok, lélegzetelállítóan pörögnek-forognak; mesterfokon a Lathi egy vagy több ellenféllel szemben is halálos művészet. Régen fokozatokat kellett szerezni, később ezt eltörölték, mert fölöslegesnek bizonyult. Két fokozat maradt: vagy megölnek a Rejtőzők, vagy lecsapod őket. Az általunk eddig megtalált csoportok közül ez csak a mi tudományunk, rá is ragadt a mi telepünkre a Lathium név. Szerintem óriási ötlet, sokkal jobban hangzik, mint a „Hatos Telep”. Otthon még nem mertem előállni ezzel, de tudom, hogy egyszer lathiál leszek.

Méltóságomat megőrizve nem rohanok a Sólymok elé, mint a jelek szerint mindenki – ugyanis ahogy végignézek a barátságos házikókon, nagyjából mind üres.

Itt, egészen fönt építettük föl a Vörös Kunyhót, ahová a betegeket és a sérülteket hozzuk. Ezt még a Túlélők találták ki így, amikor csatornát ástak, hogy az egész telepnek legyen vize. Így a kórházé a legtisztább víz, és a kémények füstje se arra megy. A házakat szépen sorba építettük, a közöttük vezető keskeny utak – Mikali mami tudományos szavával élve – merőlegesen metszik egymást. A nagy tér, amit középen alakítottunk ki, szintén majdnem üres.

A legelőkelőbb helyen, középen van az ugrópont. Ez egy körülbelül egyméteres átmérőjű kör, csupasz föld, nem nő rajta fű. Egyszerű kövekkel van körberakva – hatalmas kövekkel, amikbe jeleket véstek a Túlélők. Mikor Ugrónak avatnak minket, kapunk egy karkötőt, ami a hatféle kő kistestvéreiből van fűzve (és egy kicsi kékből) – indításkor adott sorrendben a megfelelő kőhöz kell érintenünk a karkötős kezünket. Egyetlen kövön nincs jel, az kékre van festve, az az indítókő. A mi ugrópontunkról és az általunk kialakítottakról csak a Hatos Telep lakói kezdeményezhetnek ugrást – ezért először a kezünket tenyérrel lefelé a Kékkőre kell tennünk, hogy az felismerhessen minket, utána lehet a hat további követ adott sorrendben a megérinteni. A Kékkő onnan ismer minket, hogy amikor a gyerekek betöltik a 16. életévüket, „meg kell ismerkednünk vele”: azaz egy csepp vérünket rá kell folyatnunk. A vér nem folyik le rajta, a kő valahogy beissza. Ettől kezdve minden általunk elhelyezett Kékkő ismer minket. Idegenek tehát kizárva. Valamelyik jel a kövön állítólag Lathium saját jele. A jeleket egyébként a Fényesek tanították meg a Túlélőknek, ahogy az ugrás képességét is. Persze, egy ugrópont avatásánál el kell vinni oda Syllamot, akin keresztül a Fényesek működésebe hozzák a Kékkő erejét. Egy Ugró tud a kapukon át utazni, egyik pillanatban itt van, a másikban ott. A legtöbben képesek leszünk erre felnőtt korunkra, a Térugrók azonban kapuk nélkül is tudnak utazni, bárhonnan bárhova. A térugrás képessége azonban csak keveseknek adatik meg, az eddigi 342 év alatt összesen 47 embert jegyeztek fel, a jelenleg élők közül Lathiumban csak a 28 éves Rakka képes rá – természetesen Rakkából Sólyom lett. A Sólymok is ismerik a jeleket, és minden eddig felfedezett telepen kialakítottak ugrópontokat. Egy Térugró hasznos a csapatban, menekülés közben nem mindig van idő az ugrópont köveit simogatni, főként nem mindig lehet hozzáférni, s a Térugró egyszerre többeket is át tud vinni. Nagyot sóhajtva megyek el a sötéten ásító kör mellett: majd egyszer talán én is…

Lassan elhagyom a Fények Házát, ahol Syllam tart beszédeket, és itt rendezzük meg az ünnepségeket is, az iskolai órákat is ebben tartják, azaz: minden itt történik, ami fontos.

Mellette állítottuk fel a Békegongot[1]. Ez a kedvenc tárgyam a telepen. Ehhez igazítjuk a napunkat. Egyetlen egy darab napelemes örökóránk van, amit a Szekundok hagytak ránk, de nem nagyon törődünk vele, itt semmi haszna. Ez a gong is ránk maradt, mi neveztük el Békegongnak. Egyszer kongatunk reggel 7 órakor egyet, kettőt 8-kor, amikor a tanítás kezdődik. Ötöt jelzünk délben. Utána már csak este 7-kor egyet, hogy a kószáló gyerekeknek lassan eszébe jusson az otthonuk. A többi egész órában pedig egy egyszerű, dísztelen kis rézgonggal jelzünk, ami magasabb hangon szól és halkabb. Ennek semmi történelmi jelentősége nincs, mi készítettük, mert az emberek megszokták, hogy órához igazodva élnek, és igényelték az óránkénti kongatást. Csak a fontosabb órákban szólal meg a gyönyörű Békegong. Mint mindig, most is megállok gyönyörködni benne. Óriási nagy, magasabb, mint én, legalább 2 méteres, bronzból készült, a Tercek kőből faragtak neki állványt, azon lóg. Közepén egy kék földgömb, de állítólag az óceánok térképe van rajta, nem a szárazföldeké. Persze, a 3. Időszámításban már nem így néz ki az egész. A Prímák óceánjai elválasztják a kontinenseket egymástól; lehet, hogy ha egyszer útnak indulnék valamerre, és egész életemben mennék, akkor találnék én is egyet. Csupa sós víz, ameddig szem ellát! A kék gömb körül egy gyűrűben régi vallási szimbólumok, a következő szélesebb körben pedig nagy felirat hirdeti a világbékét (az alsó sorba is van írva, de azt nem értem). Tudjuk, hogy ez nem nagyon jött össze nekik, de az igyekezetük legalább megvolt. A legszélesebb, külső gyűrűben pedig a Prímák összes nemzetének összes zászlaja. Imádom ezeket nézegetni, nem tudok vele betelni. El sem tudok képzelni ennyiféle embert. Állítólag mindegyik országban más nyelvet beszéltek. Nálunk mindenki amolyan nagyjából-angolt beszél. A Szekundok idejében az angol lett az uralkodó világnyelv, így a barlangokban is az maradt fenn, mert azt mindenki értette. Persze, lett egy-két szavunk azóta, de minden teleppel megértettük eddig magunkat. Ennyi nyelvet… felfoghatatlan! És valaki több nyelven is beszélt!

Fönt középen két zászló nagyobb a többinél, egy piros-fehér-zöld, és egy sima piros-fehér. Vajon ők kik lehettek[2]? Nem sértődnének meg, ha tudnák, hogy a csodálatos gongjukat ebédidőben használjuk? Tovább ábrándozom a pici zászlók előtt, próbálok embereket képzelni mögéjük.

Valaki egy idő után arrébb próbál tuszkolni: Vidar az, Mikali mami küldte ki őt jelezni a gonggal. Ez a nagyobb gyerekek feladata, az örökóra ugyanis Mikali maminál van. Ő szól, hogy mikor kell kongatni és mennyit – ez a legjobb gyerek kiváltsága, nagy megtiszteltetés. Nem is értem, Vidar, Kaita barátnőm tízéves öccse hogy került ide. Azt mondja, nyolc óra, neki fontos dolga van, menjek innen. Összeszedi minden erejét, és megszólaltatja ezt a gyönyörűséget – elkezdeti a Hatos Teleppel a napot.

Mikali mami háza a tér szélén kapott helyet. Beköszönnék neki, hátha megszán engem és elkottyant valamit a holnapi napról, de épp nagy mesélésben van, apró gyermekek csillogó szemmel hallgatják a Prímák találékony gépezeteikről szóló előadását.

Nyáron kirakunk a térre asztalokat, székeket, padokat, pihenőket. Néhányan épp Átlóznak – ezt magam is kedvelem. Ezt a játékot a túlélőbarlangban fejlesztették ki a tömény unalom ellen. A régi sakkjáték újragondolása, ráadásként némi telepátia. Két játékos játssza, középen egy 10×10-es, fekete-fehér kockás tábla, hozzá fekete és fehér bábuk. A játék célja, hogy a fehér játékosnak át kell juttatnia a királyt a kezdősarokból az átellenes sarokba, amit az ellenfél a fekete bábukkal próbál meghiúsítani. A bábukat a sakkból kölcsönöztük, de nem mindet. Mindkét színből van két bástya, két futó, két ló és egy király, ezeket mindkét játékosnak ugyanúgy kell felállítania: a király a sarokba, mellette függőleges irányban egy-egy ló, majd a lovak mellett a futók, mellettük a bástyák. Vízszintesen a ló és a futó helyet cserél, hogy a világos mezőn is legyen futó. A lépéseik szabályai maradtak a régiek.

A fehér bábuk az átjutó bábuk, a feketék az akadályozók, más-más kiváltságaik vannak. Ha a fehér játékos a királyával lép, léphet egy másik tetszőleges bábuval is vele együtt; a többi fehér bábunak nincs ilyen kiváltsága. A fekete bábuk azonban más szerepet kaptak: a bástyák soraiba kerülő, a bástyához legközelebb álló fehér bábu egy kör erejéig mozdulatlanok maradnak. A fekete bástyákkal nem is nagyon szoktunk bemenni a pálya közepe felé. A fekete futó átlósan szomszédos 4 kockájára nem lehet lépni. A fekete lovat forgatni lehet, amerre az orra áll, az az „előre” – ehhez viszonyítva tehát előre és balra véd egy-egy mezőt, azokra nem lehet lépni.

Bábut leütni így viszont minden irányból lehet, kivéve persze a fekete bábuk egyéni tiltott mezőit. A játéknak azonnal vége, ha a fekete király a két fehér bástya sorainak metszéspontjába kerül (fekete bábu takarása nélkül – fehér takarásban lehet), vagy ha a fekete király átér a fehér helyére. Ez utóbbi nem nagyon szokott megtörténni.

Telepátiát csak unalom ellen szoktunk hozzáfűzni, fejben egészen vicces dolgokat játszunk le egymásnak arról, ahogy a bábuk kivégzik egymást. Emiatt az Átlózókhoz már odaülni is kész mulatság, hiszen ha rájuk hangolódunk, mi is láthatjuk az előadást. Én például mindig táncoltatom a figuráimat, nem csak úgy fütyörészve lecammognak, mint apa bábui. Apa általában ellentmondást nem tűrően lelökdösi az áldozatait a tábláról – az enyéim belesikítanak a másik fülébe, míg az le nem rohan. Anya énekeltet velük, amíg világgá nem mennek. Polli hajat cibálni szeret, Kaita fenékbe csípni – kinek épp mihez van kedve.

A téren sétálva megállok két idősebb Átlózó lány mellett, s rájuk hangolódok: az egyik fekete futó csókokkal üldözi a szerencsétlen fehér bástyát. Elismerésemet fejezem ki az eredeti ötletért (közben mélyen együtt érzek a futóval), majd tovább ballagok.

További lakóházak jönnek, majd lejjebb az állattartók (vannak malacaink, tehenünk, kecskénk, és bárányunk is), ezmegaz-gyártók, ácsok, kovácsok, Gorik struccbirodalma. Díszítő Horannak (Kovács Foran idősebb testvére) külön beköszönök. Anyáékkal egyidős lehet, de teljesen ősz. Miközben dolgozik, folyton összeráncolja a szemöldökét fáradt szürke szemei fölött, így ott állandósultak, elmélyültek a ráncok. Ő nem ács, nem kovács, mégis mindkettő. Dolgozik fával, fémmel, csonttal, szőrrel, bőrrel, bármivel, amit meg tud munkálni. Hegyez, élez, farag, esztergál, kis, finom munkákat csinál – és bolondul is a művészetéért. Foran, a kovácsunk, ami neki nem kell, azt áthozza Horannak, aki boldogan elbütyköl vele. De készít hajkefét, fogkefét, agyagedényt, ollót, csipeszt, evőszeközt, ha kell, akkor meg csizmát varr. Most is épp elmélyülten farigcsál egy csontnyelet valamihez, nem is zavarom.

Jobbra, kelet felé nézek, hogy Kaita, a barátnőm otthon van-e. Ők szántóföldeken dolgoznak, a végtelen kukorica-, búza-, burgonya-, és egyéb zöldségmezőkön. Földművelő vezetéknéven futnak. A házuknál nem látok senkit, bár ez náluk általában így van, a szántóvetők kelnek a legkorábban, a szekerüket sem látom a ház mellett.

Amikor kiérek az utolsó ház mögül (Favágó Malok háza), meglátom az összeverődött tömeget az erdő szélén. A Sólymokat mindig nagy örömkitörés fogadja, most viszont inkább csendes, visszafojtott hangokat hallani. A hátul állók csak találgatják, mi történhetett – a hír hamar eljut hozzájuk, s máris izgatott kiáltásokat hallok mindenfelől:

– Megtámadták őket a Rejtőzők!

– Az egyik fiú fel se tud kelni, úgy vonszolták ide…

– Nézzétek Yurikot! Nem is mozdul…

– Marilon anyát ide, gyorsan! Szóljatok Marilonnak, hol a csudában vannak a gyógyítók?

Marilon anya… Yurik… Fényesek, segítsetek, mi történhetett? Neveket kiabálnak össze-vissza, amik általában nem jelentenek jót, Rejtőzőkről hablatyolnak, meg medvékről, meg farkasokról – miért nem beszél senki értelmesen??? Helyet túrok magamnak előre, aztán bénultan bámulom a három véres testet a földön.

Kettő mozog, egy nem. Látom őket, de nem fogom föl, a szemem és az agyam között megszűnt az összeköttetés. Lehet, hogy folynak a könnyeim, nem tudom, nem érzem őket. Dermedten állok, míg a többiek lökdösődnek, és magyaráznak valamit megállás nélkül. Néhányan segítenek a két szerencsésebbnek felülni, én képtelen vagyok levenni a szemem a harmadikról, amelyik még nem mozdult meg. Nem Yurik az, ez Toma, aki jóval alacsonyabb nála. Nagy, karalábé füleiről ismerem meg jóbarátomat, barna haja most sártól, vértől, izzadtságól a fejéhez tapadt. Nyakában a mosódiómag-nyaklánc, amit az 5. születésnapjára fűztem neki, érthetetlen okból még mindig hordja, azt mondja, szerencsét hoz. Lehet, hogy levette egy pillanatra… Az arca gyakorlatilag a felismerhetetlenségig összekaszabolva, az egész teste csupa zúzódás és friss seb. Továbbra sem mutat életjelet, valaki, akit eddig nem is vettem észre már jó ideje fölötte görnyed, és a lélegzetét, szívverését figyeli, megtapogatja itt-ott.

Azt mondja, él.

A megkönnyebbülés forró lávaként önti el a testem, az izmaim elernyednek, kifújom a levegőt, amit lehet, hogy már percek óta benn tartok. Ekkor fordítom a fejem a többiek felé, akik Yurikot és Castort támogatják. Ők sincsenek túl jó bőrben, de mivel jóval nagyobb darabok Tománál, sikeresebben megvédték magukat, akármi is támadta meg őket. Yuriknak még egy bágyadt vigyorra is futja, amikor meglátja pöttöm édesanyját, Verianát a tömegben a fia felé verekedni magát. Amikor meglátja szép szál sarját, egy pillanatra megtorpan, majd zokogva a karjaiba veti magát, és szeretettől telve recsegteti Yurik megviselt bordáit, akit némileg fájdalmasan érint e kezelés. Verianával együtt sírok én is, közben egy picit irigykedem rá, hiszen ő bármikor megölelheti Yurikot, amikor csak akarja. Elszégyellem magam erre az önző gondolatra, és Castorhoz lépek, aki – immár állva – hősködni próbál, hogy ő tud támaszték nélkül is járni…

Leteszem a zsákot a hátamról (jé, ezt még mindig szorongattam?), hogy segítsek neki felkelni a földről, ahová leájult, s ezúttal hálásan nehezedik rám mind a száztíz kilójával. Tiltakozásul megroggyannak a térdeim, segélykérően nézek körül, és megakad a szemem – végre!!! – Pollianán, aki azonnal betársul mellém Castor másik oldalára. Hálásan nézek rá, bár tudom, nem engem szánt meg, hanem csak kapva kapott az alkalmon, hogy gyönyörű, magas, szépszemű (és főképp képzeletbeli) jövendőbelije derekát átölelhesse. Ügyes. Le is hajtja a fejét gyorsan, mert az üdvözült vigyora nem nagyon illik az alkalomhoz.

– Várjatok… – nyögi a terhünk. – Toma…

Szegény Tomáról bizony megfeledkeztem a két dali herceg miatt, de visszafordulva látom, mások szerencsére nem voltak ilyen aljasok. Közben megérkezett Marilon anya is, ellentmondást nem tűrve törtet a sérültek felé, gyanítom, hogy ha valaki elé merne állni, azon lassítás nélkül átgázolna. Gyorsan arrébb is tántorgunk az útjából. Bő sötétkék szoknyája szigorúan csattog utána, hóna alatt összecsavart medvebőrtok, amiben a csodaszereit tartja. Marilon anyát általában csak vészhelyzetekben hívják, így az ő jelenléte megnyugtató és baljós egyben. Mögötte repül a két másik gyógyítónk, Armina és Dorata nővérek kis repkedő pillangóknak tűnnek a trappoló Marilon mögött. Ha mindhárman együtt jönnek, az cseppet sem megnyugtató, csak baljós. Toma egy személyben elég munkát ad mindhármuknak, Marilon anya azért még futtában ránk dörren, hogy a két „másikat” vigyük azonnal a Vörös Kunyhóba.

Marilon anya kérése (ahogy minden szava) parancs, így elindul a menet felfelé. Castor ugyan nehéz, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élvezem a pillanatnyi figyelemközpontot, amibe kerültem. A körülöttünk lézengő lányok pontosan ugyanolyan áhítozva néznek rám és Pollira, ahogy én nézek az előttem Yurikot támogató lányra, Vilanára: bármit megadnék, hogy a helyébe léphessek. Ez aligha valósul meg, így megelégszem a kárörvendő heherészéssel magamban, ahogy az irigykedő hölgykoszorút nézem.

Később kiderül, Mikali maminak igaza volt, mikor azt tanította, hogy a káröröm duplán büntet: Castor kezdeti hősködő kedve igencsak alábbhagyott, a hálátlan kis disznó már csak lóg kettőnk között, a lábai ernyedtek, két talpszéles csíkot húznak utánunk a porba. Most már nem bánnám, ha a hüppögő lánykórus valamelyik tagja átvenné legalább az én oldalamat – Polli valószínűleg az Egyes Telepig is elvinné szerelmét. Felvetem neki, hogy pihenhetnénk egy percet, mire olyan gyilkos tekintetet villant rám, mintha azt mondtam volna, hogy vágjuk át Castor torkát. Megadóan vonszolom hát magunkat tovább, s magam sem hiszem el, mikor egy évezred múlva megérkezünk a Vörös Kunyhóhoz végre.

A Vörös Kunyhó se nem kunyhó, se nem vörös – már. A Túlélők egyszerű fakunyhókat építettek először maguknak, s a középső volt a legvédettebb helyen, így kinevezték kórháznak és vörösre festették, hogy könnyen felismerhető legyen. Ez volt az első, amit újraépítettek agyagtéglából, így a vörös színe megmaradt, majd ez lett elsőnek bevakolva is. Azóta szürke, de már megszoktuk rajta a vörös színt, így az ajtaja ennek megfelelően le is lett festve.

Ugyanígy ez az épület fekszik a legmagasabban, gondos elődeink emelt alapzatra építették, hogy a hegyről lezúduló sárfolyam ne tegyen kárt benne. Tudom, hogy ez jó dolog, de azért egy kicsit átkozom őket a lépcsőkért, amit alélt hősünkkel meg kell másznunk. A felvonót Tomának tartogatják, aki aligha a saját lábán jön. Ketten már fel is ugrottak, hogy leeresszék a fából készült, korláttal felszerelt, általam lélekvesztőnek nevezett (mások által liftnek csúfolt) tákolmányt a csörlőn átvezetett kötéllel. Mindenesetre örülök, hogy nem nekem van rá szükségem. Yurik szinte peckesen mássza meg lépcsőket, a mi Castorunk eltökélte, hogy maga mellé fektet minket a kórházba, mire felérünk: holt teherként akar hol egyikünkre, hol másikunkra borulni, és lehetőleg egyszerre négy-öt lépcsőfokot visszaugrálni. Polliana persze kéjes örömmel fogadja a jelenleg felé ingázó királyfit, és akkor is magára rángatja, amikor végre egyensúlyba kerülne a szerencsétlen. Ám ő egyszer csak gondol egyet, és mégis engem választ kikötőnek fárasztó útja után. Castor alattomos támadása meglepetésként ér, hatalmasat nyögök a súlya alatt, mire Yurik bandája egyemberként fordul hátra, és rendkívül szórakoztatónak találnak minket. Remélem, a vörösen lángoló arcomat a kimerítő foglalatoskodás számlájára írják. Próbálok visszanevetni, de tartok tőle, hogy csak eszelős vicsorgást tudok előállítani. Egy darabig gyönyörködnek a triónk különös táncában, majd végre valakinek eszébe jut segíteni; némi idővel mindkét hős ágyba kerül. Így, fekve persze Castor is magához tér, és egymást túllicitálva viccelődnek Yurikkal. A Castor-rajongók az alany nagy szerencséjére elsodornak tőle, mert épp hatalmas pofont terveztem az arcára helyezni, amiért nem tért magához hamarabb. Polliana persze gyökeret vert szíve választottja mellett.

Castort úgy háromévesen nézte ki magának, a fiú akkor öt volt. Sűrű sötétbarna hajú, égszínkék szemű kisfiú sűrű fekete szempillákkal, és persze gödröcskékkel az orcáján: mindenki imádta őt. Yurik és ő világraszóló cimborákká váltak Mikali mami szoknyája mellett, és olyan rosszak voltak, hogy a mi galamblelkű mamánk kétszer is felajánlotta őket Vicsornak, a Fényesek szörnyetegének. Castor valóban szemrevaló fiúvá nőtt, bár szerintem idegesítően sok időt tölt a külsejével ahhoz képest, hogy fiú. Haját rövidre vágva hordja, fölül kicsit hosszabbra hagyva, hogy kócosnak hasson. A festékgyűjteményemet rá, hogy minden reggel szálanként csirizeli formára a frizuráját. Egyszer meggyanúsítottam, hogy a szemöldökét is formára szedi, de ő fennhangon megesküdött a Fényesekre, hogy nem. Mély, dörgő hangját nem szokta visszafogni, Castorról mindig tudni hol van, és hogy mit csinál. Kivétel nélkül mindig vigyorog, csillogtatja szabályos fogsorát, ilyenkor még jobban elmélyülő gödröcskéitől Polli lába elkocsonyásodik. Castor tulajdonképpen olyan szép, mint egy lány, és végtelenül elégedett magával. Ő is szép nagyra nőtt, mint az én szerény Yurikom, együtt is jelentkeztek Sólyomnak. Érthetetlen, Yurik hogy tudja elviselni ezt a majmot, ő pont Castor ellentéte. Csendes, elgondolkodó, komoly, és nem játssza meg magát a senki kedvéért. A haja neki is rövid, de természetes kuszaságát nem ellenőrzi minden víztükörben, szép fehér fogsorát csak kivételes esetekben mutogatja mosolygás közben.

Ilyen furcsa párost mindenesetre még nem hordott a hátán a világ, ez a kettő pedig nagyon ragaszkodik egymáshoz. Meg a lánynépség is hozzájuk. Az összkép vigyorgásra késztet: felül minden castoriánus lány békésen rajongó tekintettel issza a fiú szavait, az ágy alatt, ahol nem látszik, ádáz csata dúl a jobb helyekért. Gyanítom, ha szeretett barátnőm, Polliana lábát Foran, a kovács verné kalapáccsal, akkor sem lehetne onnan arrébb parancsolni.

Pillanatnyi vidámságomban nem is akarom már Castort bántani, lopva pillantok az én Yurikom felé. Ott a csúf igazsággal szembesülök: Yurik egyáltalán nem az enyém. (Még – mondja a tántoríthatatlan belső hang.) Ő elsősorban az édesanyjáé, aki nem hajlandó elengedni egyetlen fia kezét, és halkan faggatja őt, hogy mi is történt valójában. Másodsorban pedig… a nagyobb probléma Yurik másik kezénél van: Vilana.

Huss! – hallom a vidámságomat kiröppenni az ablakon; igaza van, hátha valaki jobban felhasználja. A fájdalom keserű epeként tódul felfelé a torkomban, ahogy a „Telep Legszebb Szerelmes Párját” nézem. Már egy éve együtt vannak, tudom én jól. Vilana még mindig szipogva simogatja a kezet, amit nekem kéne tartanom, az arcot, amit én akarok olyan közelről szemügyre venni. A szemeimet Vilana kecses ujjaira szegezem, megpróbálok az ujjbegyeivé válni, hogy érezhessem Yurik szőke haját az ujjaim közül kisiklani, szépen ívelt szemöldökének vonalát végigsimítani, a mutatóujjam lecsúsztatni egyenes orrán, az arcán, mindig mosolyra álló puha ajkain. És egyhetes szakállán is, de egyafene, neki az is jól áll. Vilana szeme akarok lenni, hogy velem villantson össze Yurik zöld szemeivel, ahogy csak a szerelmesek tudnak. Vilana füle akarok lenni, hogy halljam Yurik kissé mélabúsnak ható búgó hangját.

Alapjában véve Vilana lennék, teljes egészében.

Persze, Yurik léte nélkül is akarnék Vilana lenni, mert ő szép, mint az álom. Részemről ugyan rémálom, nem értem, hogy lehet ilyen pechem, hogy Vilana ősei nem voltak képesek egy teleppel tovább menni. Még nem találtam rajta hibát, pedig keresem már több mint egy éve kitartóan. Hosszú, barna haja gyönyörű, fényes, a válla alatt pedig szabályos loknikba rendeződik, mintha minden reggel varázslattal ragasztaná oda őket. A bőre szép barnára sült a nyáron, természetesen hibátlan, puha és bársonyos. Ebből a barna kompozícióból zöld szemek világítanak, egyenes (szerintem túl hegyes és hosszú) orral, ami valahogy előkelőséget kölcsönöz neki. Kicsi, helyes áll, persze, mi más lenne? Sokkal jobban örülnék, ha e mellé mondjuk, buta lenne, mint egy marék föld, vagy rémes lenne a modora. De sajnos egyik sem, kedves, szerény, és még okos is, mintha a külseje alkotásánál nem bántak volna vele elég bőkezűen a Fényesek. Biztos vagyok benne, hogy a kismadarakkal együtt énekel reggelente. Yuriknak a legjobb jár, és tartok tőle, hogy igaza van a Hatos Telepnek: meg is kapta.

Mielőtt elbőgöm magam, vagy feliszom Marilon anya méregkészletét, inkább kimegyek. Valaki megkérdezi, mi van Yurikékkal, ráförmedek, hogy menjen be és nézze meg magának. Jelenleg elegem van mindenkiből, Marilon anyát meghazudtoló tempóban igyekszem kifelé a Vörös Kunyhóból, de csak egyre sűrűsödnek az emberek körülöttem. Ja, persze, megérkezett Toma. Szegény Toma, megint megfeledkeztem róla.

Tomát rögzítik a lélekvesztőn, Dorata vele marad, mert ő a legkönnyebb. Talán osztja a véleményemet a felvonó megbízhatóságáról, mert elfehéredő ujjai görcsösen fonódnak a korlátra, miközben felhúzzák őket. Amennyire hallottam, Toma továbbra sincs magánál (de továbbra is éldegél), pedig biztos örülne, ha tudná, hogy ő is kap egy sírdogáló hölgykülönítményt az ágya mellé. Mivel Tománál semmit sem tehetek, Yurikéktól felfordul a gyomrom, Castor pedig csak szimplán nem érdekel – most már tényleg elmegyek. Bizony.

[1] A Világbéke Gongot 2008-ban állították fel Gödöllőn, egy indonéz szobrászművész remekműve. A világbékét és a Föld népeinek testvériségét hirdeti. Egy 2002-ben Bali szigetén elkövetett robbantás áldozatainak az emlékére állították, a Földön azóta már több ponton is áll belőle egy példány. Bárki megszólaltathatja kifejezve ezzel a békevágyát.

[2] Magyar zászló, indonéz zászló. A Gong Indonézia ajándéka Gödöllőnek hálaképpen azért, mert a város komoly segítséget nyújtott a 2004-es indonéziai cunami után.