Dorah Vikatha: Lathium reménye – 1. részlet

Először csak a tompa fájdalmat érzem a fejemben – ebből sejtem, hogy baj van. A végtagjaim sajgása biztosít arról, hogy megvan mindegyik, bár különböző mértékben megviselt állapotokban. Hol lehetek, és miért vagyok ott? Próbálok emlékezni, de a gondolatok valószínűleg jó mélyen lehetnek eltemetve, mert csak éles csákánnyal tudnak a felszínre törni, minden egyes csapással szúró fájdalmat okozva a fejemben. A puha sötétség, amelyben eddig békésen pihentem, lassan oszlani kezd, sutyorgó hangokat hallok, sőt valaki mintha a nevemen szólongatna. Ehhez szükségesnek érzi a mellkasom nyomkodását és rázogatását is, szeretnék neki szólni, hogy hagyja abba, mert nagyon fáj, de egyelőre nem bírok. A kínzás abbamarad, a sutyorgás is, ellenben dübörgő hangok érkeznek valahonnan messze, a fejem fölül. A hirtelen támadt csendben megérzem a veszély feszültségét, és ráveszem magam, hogy kinyissam a szemeim, mert úgy gondolom, hamarosan úgyis szükségem lehet rájuk.

Egyelőre nem veszem túl sok hasznukat, mert teljes sötétséget látok magam körül, kivéve egy ugráló fénypontot – erről hamar kitalálom, hogy lámpa –, de az is eltűnik, amikor riadt társaim eldugják. Várom, hogy a szemeim hozzászokjanak a sötéthez, dörzsölgetem őket. Ha már megemeltem a karom, kitapogatom a fejemen a tompa fájdalmam forrását, és méretes púpot fedezek fel a tarkóm jobb oldali részén, némi rászáradt vérrel. Ha megnyomom, fáj, de jelenleg a legtöbb testrészemmel így vagyok. Felületes vizsgálódás után megállapítom, hogy mindenem működik, akár kipróbálhatnék egy másik testhelyzetet is, például felülhetnék. Áldom a jótékony sötétet, hogy a társaim nem látják a küszködésemet, mert valószínűleg – hamis biztonságérzetüket feladva – visítva röhögnének rajtam. Végül sikerül hasra fordulnom, és erre végtelenül büszke vagyok; fájó fejembe bevillan Lillu baba, a telep legfiatalabb tagjának képe, aki nemrég fordult hasra önszántából – őt bezzeg kitörő örömmel ünnepelték. Nekem ebben aligha lesz most részem, az eddig föntről érkező dübörgő lépések egyre hangosabbak, közelednek és sokasodnak, és nekem valamiért félnem kell tőlük, tudom.

Csend lesz. Nagy. Túl nagy. Túl gyorsan. Mindenhol. Lámpájuk nekik is van, akárkik is legyenek, mert villogtatják, így ugyan felfedezem az ajtó körvonalait a réseken át beszűrődő fénynek köszönhetően, de valahogy nem leszek nyugodtabb tőle. Ők is elcsendesednek. Tudják, hogy itt vagyunk, tudjuk, hogy ott vannak. Bármit odaadnék, ha én is Térugró lehetnék – miért is nem próbáltam többet… Félek. Próbálom a pánikot visszaszorítani, de az csak jön, szorongatja a gyomromat, kúszik felfelé a torkomban és megkeseríti a nyálat a számban. Az ujjaim eljegesednek, a veríték a szemembe csorog. Sikerül kipislognom, majd körülnézek a sötétben, vakon tapogatózok, hátha megtalálom azt, aki az előbb próbált magamhoz téríteni, én is szívesen megszorongatnám az ő kezét, félhetnénk együtt. Senkit nem találok, nyöszörgésemre sem válaszol senki.

Hirtelen dobhártyarepesztő dörgés egyszerre robban ránk mindenhonnan, csípős szag csavarja az orrom és marja a szemem egyszerre, ömleni kezd a könnyem. A kinti démonok ezennel testet öltenek, berontanak. Csak suhanó sötét foltoknak látszanak, gyorsak és pontosak. Nincs idő holmi szökési terveken filozofálni, rohanni kell. Felugrok…

A sötétben vakon kínlódva, majd később hason fekve sem láttam a félig elborult polcot, ami alá a jelek szerint befészkeltem magam. A lendülettől keményen beverem újra a fejem, a fájdalom ezúttal nem tűként szurkál, hanem baltaként hasít végig a koponyámon. Sikkesnek nem mondható hörgéssel visszazuhanok a földre, a jobb arcomat a hűs padlón nyugtatom, szépen visszaúszok a puha sötétségbe, ahonnan érkeztem – a felkeléssel úgyis csak a baj volt. Kemény bakancsok dobogását hallom, valaki megint a nevemet kiáltozza; nem tudom, miért, az előbb sem ment vele sokra. Pár pillanatig vívódok, s talán nem a legcélszerűbb megoldást választom: elájulok. Hogy is kerülhettem én ilyen helyzetbe?

1.

Az egész kalamajka szeptemberben, az esős időszak elején kezdődött, szinte látom magam előtt a cirógató napfény első sugarait. Csicsergő madárdalra ébredek, jó illatú szellő simogatja az arcomat, óvó szeretettel ölel körbe a függőágy. A szüleim már ébren vannak, épp a reggelivel foglalatoskodnak, vidáman beszélgetnek közben. Talán én is felkelhetnék – nyújtózkodok egy nagyot… vagy inkább még spekulálhatnék egy kicsit – átfordulok a másik oldalamra. Holnap kezdődik a tanítás, kijár a pihenés. Ám lentről csalogató illatok csiklandozzák az ízlelőbimbóimat, végül a gyomrom kiparancsol az ágyból. Az én gyöngy anyukám már valamikor hozott nekem langyos vizet egy edényben, mert tudja, hogy gyűlölök frissen húzott jeges vízben mosakodni. A tükröt apa a múlt héten szerezte, egyike az első száz tükörnek, amit most készítettünk a telepen. Be is van számozva (87-es), nagyon büszkék vagyunk rá – hogy hogyan került hozzánk, az számomra örök homály fedi. Az első ötven tükör elég silányra sikerült, a második ötven már egész elfogadható. Persze az eddig használt fémlapoknál, meg a víznél egy fokkal azért jobb mindegyik. Nem tudom, hogy sikerült ilyen előkelő dologra az elsők között szert tennünk – valamiféle titokzatos tisztelet övezi a családunkat a telepen. Állítólag a felmenőim nyílegyenes ágon a Túlélők között voltak, legalábbis Nagymami így mesélte, az ő nagymamija is úgy mesélte, és mások nagymamijai is úgy mesélték – ám legyen.

A Túlélők a 3. időszámítást kezdték el, a telepek alapítói. Amikor az emberiség harmadszor is a kihalás szélére sodródott, ők voltak jókor jó helyen, és – túléltek. Nem maradtak sokan, ötvenes csoportokra osztották magukat, és elindultak a szélrózsa minden irányába, hogy újrakezdjék. Megint. Az 1. időszámításban élők (mi Prímáknak hívjuk őket) 2125 számított évet éltek, amit egy Krisztus nevű ember születésének évétől számoltak. A fennmaradt adataik szerint azonban már azelőtt évmilliókkal élt az emberi faj. A Krisztus utáni kétezredik év körül már rengetegen voltak, túl sokan. Nem tudták fenntartani magukat, a Földet kiszipolyozták, éheztek, marták, irtották egymást, a technológiájuk túl fejletlen volt, hogy másik bolygót keressenek. Hét világháborút hoztak össze. Végül 2125-ben egy Apophis nevű meteor csaknem kiirtotta őket.

A Prímák észlelték Apophis közeledését, tudták, hogy elkerülhetetlen a becsapódás, de azt is, hogy túlélhető. A hegyek gyomrába barlangokat vájtak, állatokat és növényeket, elektronikai eszközöket vittek be, majd egységekbe kezdték rendezni az embereket. A betegek, vagy az 50 év fölöttiek közül senki nem számíthatott arra, hogy kiválasztott lesz, hacsak nem rendelkezett különleges tudással a szakmája területén. Minden telepre kellettek orvosok, tanárok, mérnökök, kertészek, vegyészek, bárki, aki a túlélésnél jól jöhet. Az emberi faj minden tudományát és képzőművészeti alkotását át akarták menteni. Ez többé-kevésbé sikerült is. Aztán Apophis jött, Apophis becsapódott. A túlélők túléltek.

Ekkor kezdődött a 2. időszámítás.

A föld alatt rekedt embereknek (őket Szekundoknak hívjuk) töredéke jött elő néhány év múlva, amikor a Föld már meggyógyította magát, elült a por, kitisztult a levegő és a vizek megnyugodtak. A Szekundok rosszul tűrték a bezártságot, vírusok és hatalmi játszmák tizedelték őket, alig néhány százan kerültek elő, hogy megalapítsák a telepeket a felszínen is. Mivel a Prímák tudása megmaradt, pár száz év alatt sikerült újrakezdeniük az életet. A Prímák hibáiból tanulva rendkívüli figyelmet szenteltek a környezetvédelemnek, a születésszabályozásnak. Ezzel rendben is lettek volna, de az ember csak ember maradt: kapzsi és türelmetlen. A 2. időszámítás csaknem 4700 évig tartott, amikor kitört a 9. világháború is valami nyersanyagért, amelyben soha nem látott (általam fel sem fogható) tömegpusztító vegyi fegyvereket használtak. A vegyszerek használhatatlanná tették a levegőt és megmérgezték a vizeket, a felszínen csak speciális maszkban lehetett lélegezni. Az emberek egy része a föld alá menekült újból, ahol találékony vírusok szedték tömegével áldozataikat. A föld alatt a halálos betegségekkel harcoltak, a föld fölött pedig egymással. A sorsukat az Infertilis nevű vírus pecsételte meg: a nők képtelenek lettek teherbe esni. A föld alá bújt kolóniák néhány év alatt kihaltak, a felszínen (az a néhány száz ember, aki túlélte a háborút) a Prímák túlélőbarlangjaiba menekültek a még termékeny nőkkel, ahol volt lehetőség vizet tisztítani és élelmet előállítani. Belőlük lettek a Tercek.

Ezek vagyunk mi. A 3. időszámítás újabb lelkes kísérletezői. A mi őseink társadalmát tehát nem szervezték meg szépen a társadalom krémjéből, egyszerűen csak berohantak a túlélő barlangokba azok, akik épp jókor voltak jó helyen. Az maradt, amit a Szekundok ott hagytak, az egész barlangbeli önálló életre kelt ökoszisztéma, néhány technikai eszköz, és minden mikrochipen tárolt tudomány. Szakemberek csak elvétve akadtak hozzá, sok mindenre magunknak kellett rájönnünk. Hogy a fennmaradt tudás nagy részét miért nem használtuk föl, arra mindenki mást mond. Szerintem a telep vezetői mindig is féltek, hogy az előző világok sorsára jutunk, ezért csak ódzkodva hajlandóak modernizálni.

A Tercek, akikről tudunk, pár ezren vannak szétszórva, a mi telepünk a Hatos telep, alig négyszázan vagyunk, de sosem írtuk még össze. Csak 4-5 napi járásra ismerjük a környéket, nem tudom, hogy messzebb vannak-e még telepek. Az európai kontines közepe tájékán vagyunk, és az én ük-ük-üknagymamim, Yvon, az alapítók között volt.

Jelen napon tehát 3. időszámítás szerinti 342-es évet írunk, méghozzá augusztus 31-ét, és hála Yvon nagyinak, nekem új tükröm van. A tükör egy 16 éves, gyűrött arcú tinilány képével bünteti a lustaságomat. Sajnos sokkal realistább képet ad magamról, mint amit eddig szabadon elképzelhettem. Rakoncátlan barna, göndör fürtök, barna szem. Tény, hogy a szemem egész elfogadható, a homlokom viszont szerintem túl magas, az orrom pedig túl fitos, az állam is kicsi, bár… ha egy kicsit emeltebb fővel járnék…

– Yvola! Reggeli! – kiabál anyám lentről. Mint mindig, most is morognom kell a nevem hallatán. Az alapító nagyi után kaptam, de akkor is… könyörgöm!

– Megyek!

Mély sóhajjal megnyugtatom magam, hogy talán egyszer jogomban áll majd a nevemet megváltoztatni, és ha valaha lányom lesz, valami gyönyörű nevet adok neki. A vezetéknevemen nem tudok segíteni, azt régi hagyomány szerint a foglalkozásunk szerint kapjuk. Olyan régi szokás, hogy ha jól tudom, még a Prímáknak is ősi volt. Apám mérnök, így mi Építők vagyunk. Ez se nagy szám. Anyám varrónő lett, így az ő nyomán Varrónak hívnának minket, talán még az Építő jobb. Mivel kevesen vagyunk, szerencsére ritkán van szükségünk a vezetéknevünkre – Yvolából meg amúgy sincs sok, más szülőknek van szíve.

– Yvi! Gyere már!

Igenis, máris, megyek is. Lemegyek a lépcsőn, a sülő zsír és tojás láthatatlan illatfonallal húz engem a tűzhely felé, orral majdnem egyenesen a serpenyőbe. A serpenyőben egyetlen méretes tojás – egy strucctojás süldögél és késztet engem szégyenteljes nyáladzásra. A struccok még a Szekundok idejében terjedtek el, a Terceknél pedig kiütéssel győztek a tyúkok felett. Nagyobb tojás, több husi, és vicces kedvünkben még meg is tudjuk ülni őket – esélyük sem volt a kotkodácsoknak velük szemben. Körülbelül száz struccot tartun a telep déli részén, a teleplakók együtt gondozzák őket: felváltva kell ellátnunk a feladatainkat, cserébe mindenki kap a jóból. Csak fel kell rá iratkozni Goriknál, a struccpapánál. Gorikot valami különleges kapcsolat fűzi a méretes madarakhoz, önként és dalolva jelentkezett a szárnyasok gondnokának. Magas, sovány férfi, vizenyős zöld szemekkel, alattuk olyan táskákkal, mintha hónapok óta nem aludt volna. Élesen kiugró gigája, hosszú nyaka miatt maga is emlékeztet egy struccra, ha még a járását is hozzáadjuk – nem is marad kérdés, miért fogadták őt a madárkák oly könnyen.

Gorik madárkáihoz fűződő szoros kapcsolatának további bonyolításából anya térít magamhoz, először arrébb tuszkol, hogy odaférjen a tűzhelyhez, majd a helyemre parancsol, mert szerinte láb alatt vagyok, és nem szeretné a nyálamban párolni a hagymákat. Felkuporodok az egyik székre, onnan nézem, ahogy tevékenykedik. Irigykedem szögegyenes szőke hajára, világító kék szemére – miért nem tudtam én ezt örökölni? Ehhez az angyali termethez csilingelő hangot képzelne az ember, ezzel szemben anyának – jobb szó híján – dögös hangja van, mély, rekedtes. A borzas üstököt és a szemeimet apától kaptam, hogy a temperamentumom kié, az jó kérdés. A szüleim zen nyugalomban élnek, az ember szinte kényszert érez, hogy felbosszantsa őket. A legnagyobb jeleneteim is kárba mennek náluk, bár apánál néha mintha megindulna valami. De tőle meg félek, mert tengermély dörmögését hallgatni megnyugtató, de ha megemeli a hangját, azt is bevallom, amit el se követtem. Ahogy nézem őket ügyködni a reggeli napfényben, elfog irántuk a szeretet, de gondosan ügyelek rá, hogy ne vegyék észre. Nem árulhatom el magam, minden munkám kárba veszne. Van nekem elég gondom e nélkül is.

Holnap kezdődik a tanítás. A Tanítás. A Prímák és a Szekundok tanítási módszereit teljesen elvetettük, 16 éves korunkig csak a Gyerekkörbe járunk Mikali mamihoz. Nem mindenki jár hozzá, mert nem kötelező. Azért akit a szülei otthon tartanak (általában dolgozni), az is eljön néha, mert számolni, olvasni nekik is meg kell tanulni. Mikali mami pontosan olyan, mint a Szekundok gyerekkönyveiben a mamák: gömbölyű, puha, göndör ősz hajú, mosolygós kék szemű, és mindig virágillata van. Ő foglalkozik a kicsikkel, a nagyobbaknak már könnyű munkákat is ad, később olvasni és számolni tanít minket, történeteket mesél az előző 5000 évről. A lányok háztartást tanulnak, picit a gyógyítást is, és segítenek a kisgyerekek körül. A fiúk meg… ők fiús dolgokat csinálnak. Túrnak-fúrnak, kúsznak-másznak, vadásznak-halásznak.

Ám a mamikorszak véget ért, betöltöttem a 16-ot, mehetek iskolába. Az első nap estéjén történik valami, ami szupertitkos. Tehát mindenki tudja. Az első órát mindig a Fényesek tartják, ők a mi „spirituális vezéreink”. A nevüket onnan kapták, hogy a testük halványan fénylik, és fehéren ragyogó aura veszi őket körül, a szemük is fényes, szikrázó kék. Nagyon ritkán jönnek le közénk, de amikor a Tercek kijöttek a barlangokból, a Fényesek várták őket, és nem voltak túl… fényes hangulatban. Elmeséltek nekik valamit, ami tényleg titok, amit holnap este fogunk megtudni, mert ezt még pletykaként sem lehet hallani sehol. Azt mondják, ezt a Fényesektől kell megtudnunk, ez a parancs. Annyit tudok, hogy ők őrködnek fölöttünk, ők adták át nekünk a telepátia és az ugrás tudományát, őket szidjuk káromkodás közben, meg hogy vigyáznak ránk, és irányítanak is minket: folyamatos kapcsolatban vannak velünk, a pásztorunk, Syllam által.

Régen két külön ember volt a pásztor, és a lélekmester. A pásztort a teleplakók választották, aki mindig egy gyakorlatias ember volt, aki négy lábbal áll a földön. A lélekmestert a Fényesek jelölik ki, ő közvetítő, ő képes a körülöttünk lévő energiákat érzékelni és használni. Már Syllam elődje, Inata személye összeforrasztotta a pásztori és a lélekmesteri címet, hiszen őt választotta meg a telep, és őt jelölték ki a Fényesek is lélekmesternek. Syllammal ugyanez történt, ő is zseniálisan vezeti a telepet, és rendkívüli emberként a lélekmesterek között is úgy gondolom, hogy ő az eddigi legnagyszerűbb. Emellé Syllam egy nagy, kedélyes mackó, akit mindenki szeret. Ő közvetít a Fényesek és az emberek között, hozzá fordulunk bajban és örömben, mindig mindenről és mindenkiről mindent tud. A holnapi első órára bezzeg nem jön el, pedig engem megnyugtatna a jelenléte. Csak mi leszünk ott és a Fényesek, és ha erre gondolok, gombóc nő a torkomba, a gyomrom pedig süllyedni kezd. Talán valami máson kéne elmélkednem ma reggel, még a végén nem fogok tudni enni.

– Izgulsz a holnapi nap miatt? – nyomorult telepátia, anya mindig kiszagolja, min gondolkodom. Ellene nehéz védekezni, a legváratlanabb pillanatokban hangolódik rám, és mire észbe kapok, már rá is jött, kiről vagy miről álmodozom éppen. Aztán persze hiába förmedek rá, ártatlanul pillog a nagy kék szemeivel, mondván, hogy ő kért engedélyt tőlem, és meg is kapta – biztos tudat alatt én is mindent meg akarok vele osztani. Persze. Hogyne.

Akivel megosztanám, az Polliana (micsoda gyönyörű név!), a sülve-főve barátnőm, szintén holnap válik nebulóvá. Már anyáink is szoros barátságot ápoltak gyermekkoruktól fogva, így amikor egyszerre kerültünk a Gyerekkörbe, együtt szorongattuk Mikali mami szoknyája szélét az első napon. Polliana vezetékneve egyébként Fehér, mert apukája, Valko papírkészítő. Polliana édesanyja már nem él, elvitte egy tüdőgyulladás három évvel ezelőtt, ezért Polli nem is rajong a Fényesekért. A gyógyítás tudománya mifelénk még sajnos apró gyerekcipőben jár, a Szekundok szintetikus gyógyszerei pedig még a barlanglakók közt elfogytak. Hiába imádkozott, könyörgött Polliana a Fényeseknek, nem segítettek. Epekedve várom, hogy erre is adnak-e magyarázatot ezek a nagyon Fényesek. Egyébként órák óta próbálok ráhangolódni Pollianára, de még nem válaszolt.

– Ne aggódj, minden rendben lesz – anya még mindig a holnapi napról beszél, közben kiosztja mindenkinek a tojásadagját. – Mindannyian átestünk ezen. Csak tiszta szívvel és nyugodtan állj előttük, és vigyázz, mire gondolsz, mert lelátnak a vesédig is. Ide jöttek, hogy segítsenek nekünk és jó irányba tereljenek, azért is tértek vissza…

– Lorin! – dörren apa közbe, hogy figyelmeztesse édesanyámat, nehogy elkotyogjon nekem valamit. Köszi, apu.

– Na tessék, majdnem kiszaladt a számon. Csak olyan kíváncsi vagyok, mit szólsz majd hozzá! Bárcsak én is ott lehetnék! Ugye, milyen jó lenne?

– Igen… – Na, még csak az kéne. – Maradt még kenyér?

Apa átadja a kenyeret, ami állítólag nem az igazi ebben a formában. A Szekundok kenyere magas volt és puffadt, a miénk egyelőre lapos. Azt mondják, élesztőgomba kell bele (gomba… fúj), méghozzá a szőlő héjáról például, de eddig nem sok sikerrel jártunk vele. Nekem ugyan nem hiányzik, szerintem finom ez is. Anya életcéljául tűzte ki, hogy feltámassza a letűnt korok gasztronómiáját, és állandóan orral a fűben szaglászik, hátha rábukkan egy-egy érdekes illatra, ami talán fűszernövényhez vezeti. Akkor aztán jön a kísérletezgetés – egy ilyen után egyszer három napot kínlódtam a Vörös Kunyhóban a gyógyítók között gyomorgörcsökkel fetrengve. Persze a hajtólevélre is így bukkantunk rá, aminek a gyógyítók nagyon örültek. Hogy mit hajt, és milyen tempóban, azt most inkább nem részletezném.

Révedezésemből halk hang térít magához, úgy érzem, valahonnan messziről ér el hozzám. „Yvi! Yvi, hallasz? Szabad?” Első reakcióm, hogy kinézek az ablakon, onnan szólít-e valaki, aztán rájövök, hogy a hang a fejemben szól – Polliana próbál telecsevegni velem.

„Igen, szabad!”

„Megjöttek a Sólymok, Yurikék azok! Gyere a kapuhoz, ha tudsz!”

A Sólymok! Yurik! Jupíííí!

– Ki volt az? – kérdezi anya.

– Heh?

– Kivel telecsevegtél? Ne haragudj, kincsem, de elég bamba arcot vágsz telepatikus beszélgetéseid közben… – mondja az én anyám, aki ezek szerint nem tudja, hogy épp csak a nyála nem csöppen el, amikor apával telepletykál.

– Polli volt, megjöttek a Sólymok. A kapunál vár… engem… ott vár… engem… – nézek az én drága szüleimre reménykedve, a legszebb, legártatlanabb tekintettel, és próbálok nem pislogni.

– Á, a Sólymok… már el is feledkeztem róluk – mondja apa, és összeráncolt homlokkal számolgatni kezd. – Mikor is küldtük ki őket? Talán egy hónapja, nem?

Öt hete, hat napja és tizenhét órája mentek el, nem mintha számolnám, persze. A szüleim valószínűleg direkt várják, hogy könyörögjek, hadd mehessek oda, de nem! Csak azért sem! Én tartom magam, nekem nem is olyan fontos, hogy ott legyek. Tökéletesen közömbös arcot vágok, és minden idegszálammal arra koncentrálok, hogy anya ne kukkantson a gondolataimba. Apa szerencsére nem mestere az ilyen játszmáknak, és tudtán kívül a segítségemre siet:

– Mehetsz, ha akarsz, ma van az utolsó szabad napod.

Érdektelenül rábólintok, épp, hogy vállat nem vonok.

– Meg aztán – folytatja, mire megszólal a fejemben a vészcsengő – valakinek végre el kéne vinnie a mosást elintézni, mert a fejünkre nőtt a kupac. Visszafelé meg kéne egy dinnye, úgy ennék még egyszer utoljára!

Dinnye, mi? Óriási. Remek. Nem elég, hogy a koszos ruhákkal a hátamon vonuljak át az egész telepen éppen a kapu felé (nem mintha lenne ott valami érdekes), még egy dinnyét is cipeljek visszafelé. A mérleg billeg, egyik serpenyőben a büszkeségem, a másikban meg Yu… nincs semmi érdekes. Azért a másik nyer, majd eldugom valahova a családi szennyest.

Mosni márpedig nem lehet akárhogy, ahhoz szépen kell kinézni. Azt kell mondanom, jobb volt, amíg nem állt rendelkezésre tükör, így legalább szépnek képzelhettem magam. A hajamból kihozom, amit lehet: hátul összefogva eltüntetem. A lenszoknya, ami nyáron a legkellemesebb viseletünk, talán lehetne rövidebb egy kicsit, de anyám szakszerű sasszeme azonnal észrevenné a csalást. A szoknyám tehát a lehető leghagyományosabb, az ujjatlan trikóm szintén. Ha már divatos nem lehet, legalább magam festhettem be, méghozzá világoskékre bodzavirággal. Anyám a fűszerekért bolondul, én a festésért és a rajzolásért. Egyszer véletlenül ráömlött egy adag festék a ruhámra, és nem tudtam kimosni belőle – így kezdtem el anyagot festeni; no meg bármit, ami színezhető. Erről eszembe jut, hogy akár nyakláncot is tehetnék fel, amit a mosódió magjából szoktam fűzni, és azokat is különböző színekre festem.

Aztán akár indulhatnék is, mielőtt a nagy készülődés miatt lemaradok valamiről, ami nem is érdekes. A nyakláncomról szerencsére eszembe jut a mosódió, ami nem árt, ha az ember mosni indul. Sikerül úgy kiosonnom a házból, hogy senki se lásson vagy tegyen fel kérdéseket.