Diara Fancy: Zoe – 2. rész

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/zoe” newwindow=”yes”] Ajánló[/button]

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/diara-fancy-zoe-eloszo-1063.html” newwindow=”yes”] 1. rész[/button]

 

 

Elgondolkozva figyeltem a húgomat, ahogy az egyik asztalnál ült és nyugodtan rajzolgatott. Mi tagadás, kicsit irigyeltem. Én rettentően féltem a következő hónapoktól. Attól, hogy el kell válnom tőle, még ha csak átmenetileg is. Sajnos azonban nem volt más választásom. Amíg nem fixálok le mindent Miamiban és nem rendezkedek be, addig jobb lesz neki a bentlakásos suliban.

Hihetetlen, hogy ilyen gyorsan elszaladt az idő és már a második osztályt kezdi az idén. Még élénken élt bennem az emlék, ahogy tizennégy évesen hatalmas lelkesedéssel és örömmel fogadtam a kórházból hazatérő édesanyámat és Cathyt. Azóta minden megváltozott, kivéve a húgom iránti szeretetemet. Felelősséget vállaltam érte, ha már a szüleim nem tették ezt meg, és most muszáj lépnem, hogy kiszakítsam ebből a cseppet sem neki való környezetből. Olyan életet kell teremtenem számára, amit megérdemel.

– D.! Hahó! Föld hívja Dakotát! – Barátnőm, Tina hangja rántott vissza a valóságba és egyben munkahelyem étvágygerjesztő illatfelhőjébe. – Ne rágódj már! Ezerszer végiggondoltad és mindannyiszor arra jutottál, hogy el kell mennetek. Jól döntöttél, hidd el! – szorította meg megnyugtatóan a karomat.

Mintha Cathy tudta volna, hogy miről van szó, mosolyogva felém intett, majd újra a készülő rajz fölé hajolt. Bár már nem láthatta, visszamosolyogtam, majd vágtam egy grimaszt barátnőm felé, mielőtt főnököm megrovó tekintetétől kísérve kivittem a következő rendelést. Ez volt ugyan az utolsó napom itt, de azért nem állt szándékomban magamra haragítani Petert. Sokat köszönhettünk neki és a feleségének. Már lassan négy éve, hogy meghalt a nagyi és én itt dolgozom náluk, hol a panzióban, hol pedig az étkezdében. Cathy akkor három éves volt és azóta több időt töltött velem itt, mint az otthonunknak nevezett házban.

De most, hogy Cathy új iskolába megy, a nagyi által rám hagyott és az azóta félretett pénzzel lehetőségünk van végre elmenni innen. És élni is fogunk ezzel a lehetőséggel. Már minden készen áll. Könnyű volt meggyőzni a szüleinket, hogy ha Cathy nem lesz itthon, többet tudok majd dolgozni, aminek egyenes következménye a nagyobb fizetés, ráadásul mivel ösztöndíjat kapott, még a taníttatása költségeit is megspórolhattuk. Nem volt szükségük más indokra, bár anya szemében mintha egy pillanatra megkönnyebbülés és hála csillant volna. Mindenesetre azonnal beleegyeztek, hogy átírassam Cathyt a bentlakásos intézménybe.

Ők úgy tudják, csak Cathyt viszem el az új suliba, a többiről fogalmuk sincs. Nem tudják, hogy az az iskola a floridai Belle Glade-ben van, ahogy azt sem, hogy én sem jövök vissza Faithbe. Már rég elmúltam tizennyolc, így nem köthetnek bele az eltűnésembe, ha megkapják a levelemet. Cathyt azonban visszahoznák, gondolkodás nélkül felhasználnák ellenem, hogy visszacsalogassanak. Valószínűleg hamar kiderül a csalás, mert ha eltűnök, Cathyt akarják majd kérdőre vonni, de talán a pénz, amit itt hagyok nekik, eltereli egy rövid időre a figyelmüket. Amíg az tart, addig biztosan nem akarnak mást, csak dorbézolni. Tekintve, hogy mire fogják költeni, ez aligha ad több haladékot egy-két hónapnál, de utána még mindig meg kell találniuk. Addigra Cathy remélhetőleg már hivatalosan is nálam lesz, és ők nem tehetnek semmit.

Próbáltam a munkára figyelni, de a gondolataim állandóan visszatértek az utazáshoz. Szinte transzban, rutinszerűen vettem fel és tettem a vendégek elé a rendeléseket, így aztán teljesen váratlanul ért, amikor észrevettem, hogy az étterem kiürült és kint lassan mindent birtokba vett a félhomály. Ijedten kerestem húgom vörös buksiját – nem volt jellemző rám, hogy megfeledkezzem róla. Megnyugodtam, amikor láttam, hogy éppen vacsorázik Liz, a főnöknőm és kislánya, Sylvia társaságában.

Míg odasétáltam hozzájuk, mosolyogva méregettem őt és egyetlen barátnőjét. Hasonlítottak egymásra. Mindketten lányok voltak. A hasonlóság azonban itt véget is ért.

Cathy nyúlánk volt, bár arcán még látható volt az a bizonyos kislányos báj, amire ő egyszerűen annyit mondott: „pufók pofi”. Hófehér bőrét apró szeplőfoltok tarkították, rőt színben játszó haja a hátát verdeste. Szeme, anyai örökségként, zölden csillogott. Kedvenc farmerja lassan lekopott róla, a tőlem elcsaklizott batikolt pólóról már nem is beszélve.

Sylvia ezzel ellentétben ölelnivalóan duci volt, bőre egészséges rózsás színben virult, huncutul villogó kék szeme éles kontrasztot alkotott sötétbarna copfjaival. Alakját virágmintás, farmerkék kötényruha fedte.

A legnagyobb különbség mégsem a külsőségeikben rejlett. A legfeltűnőbb ellentét a viselkedésükben mutatkozott meg. Cathy komoly arccal, egyenes derékkal ült az asztalnál és szótlanul falatozott, míg barátnője lábát lógatva, izgő-mozgó sajtkukacként forgott a széken, mert hol neki, hol édesanyjának csicsergett valamit a fülébe, s mondandóját majd minden alkalommal gyöngyöző kacagása kísérte.

De szívesen hallottam volna Cathyt akár csak egyszer így, ilyen gondtalanul nevetni!

– Jó étvágyat, kicsim! – rogytam le mellé fáradtan. – Mi finomat eszel?

– Roston sült csirkét grillezett zöldségekkel – vágta rá határozottan, újabb falatot tömve a szájába.

– Jól hangzik! Én is kaphatok? – néztem nagy boci szemekkel Lizzyre, de már meg is jelent mellettem Peter egy hatalmas, megrakott tányérral és elegáns, eltúlzott mozdulattal elém csúsztatta.

– Íme, éttermünk ajánlata a kedves vendégnek! Grillezett füstölt gomolya és currys csirke csíkok grillezett zöldségágyon.

– Peter, te gondolatolvasó vagy! Nem is tudom, mit fogok kezdeni nélkületek… – Gyorsan a tányér fölé hajoltam, hogy elrejtsem a szemembe toluló könnyeket, de elcsukló hangom így is elárult.

– Ugyan már, kislány, ne itasd az egereket! Meglátod, sokkal jobb dolgod lesz ott. Különben is, megígérted, hogy meglátogathatunk és akkor majd te látsz vendégül minket. – Vidám szavai kíséretében még bele is borzolt amúgy is kócos, félhosszú, vöröses-barna hajamba.

– Igaz, bár nem garantálom, hogy a KisS étlapján ugyanilyen isteni eledelek lesznek. – Hatalmasat sóhajtottam, majd bánatosan tovább majszoltam a vacsorámat.

Mindent megettem az utolsó falatig. Fogalmam sem volt, mikor ehetek legközelebb kedvenc ételemből. Miután kényelmesen megvacsoráztunk, másnap reggelig búcsút vettünk barátainktól.

Már majdnem teljesen sötét volt, ezért mindkettőnk biciklijén felkapcsoltam a világítást mielőtt elindultunk.

 

Otthon a szokásos kép fogadott. Anya a nappali kanapéján hevert, jóformán fehérneműben, keze ügyében vizespohár, tele whiskyvel. A rendszertelen és legkevésbé sem egészséges étkezés miatt már úgy lefogyott, hogy medencecsontja és bordái szinte átdöfték áttetsző bőrét, hosszú, vörös haja, csapzott, kusza csomókban borult az arcára. Minden egyes hortyogó légvételnél fennállt a veszély, hogy egy önállósult tincset leszippant, ezért inkább gyorsan félresöpörtem. Nem számítottam azonban a tömény alkoholpárára, amit kilégzésnél az arcomba fújt – majdhogynem megtántorodtam. Automatikus mozdulattal rádobtam egy plédet, hogy valamennyire takarásban legyen, mielőtt elhagytam a hányásfoltos helyiséget.

Cathy a folyosón várt és némán jelezte, hogy apánk távollétével tüntet ki minket. Örültem a hírnek. Nem érdekelt különösebben, merre csavaroghatott, de azt majdnem biztosra vettem, hogy bárhol lébecolt is, valószínűleg éppen belőtte magát.

Kihasználva a távollétét, gyorsan megfürdettem és lefektettem Cathyt, hogy mire hazajön, ő már aludjon, majd leültem a számítógép elé, és megnéztem a postafiókomat. Egy levél érkezett Beckytől:

„Zoe,

Természetesen nem felejtettem el, hogy mikor érkezel! Az autó már a reptéren vár, Josh mindent elintézett.

Bár már holnapután lenne, hogy végre élőben láthassalak! 🙂

Mindenképp várni foglak, de ha esetleg mégis elaludnék, csak csörgesd meg a mobilom – olyan hangos rikácsolásra van állítva, hogy attól a halottak is felébrednek –, és már repülök is le hozzád. 🙂

Remélem, felismerjük majd egymást… A parkoló nappal is elég zsúfolt az éttermek és az üzletek forgalma miatt. Majd lengetek egy Zoe feliratú táblát, mint a filmekben. 😉

Hamarosan találkozunk!

Csók

Becky”

Gyorsan válaszoltam, hogy még munkakezdés előtt megkapja.

„Kedves Becky,

Már én is nagyon várom, hogy végre ott lehessek a napfényes Miamiban és megmutasd a legjobb üzleteket. 😉

Azt hiszem, nem okoz majd gondot, hogy felismerj. Nem valószínű, hogy az én kis zöld Corsámon kívül más hasonló járgány is be meri tenni a kerekeit abba a parkolóba, ahol a világ legdrágább autócsodái szoktak pihenőt tartani. 😛

Szóval, ha minden a terv szerint halad, akkor valamivel dél után érkezem. Aludj nyugodtan, majd rád csörgök, ha már ott vagyok.

Addig is, jó munkát. Holnapután már együtt fogjuk „szórakoztatni” a bulizni vágyó gazdagékat! 😀

Vigyázz magadra!

Puszi

Zoe”

Miután elküldtem a válaszlevelet feltakarítottam a konyhát és a nappalit – a földszinti fürdőhöz már nem volt gyomrom –, majd bezárkóztam az emeleti fürdőszobába. Letusoltam, hajat mostam, folyattam magamra a megnyugtatóan monoton zajjal zubogó forró vizet, és megpróbáltam néhány pillanatra elfelejtkezni az élet árnyoldaláról. Persze nem ment, gondolataim állandóan visszatértek Cathyhez.

A testi sérülésektől többnyire meg tudtam menteni, de anyáék züllött életmódjának lelki következményeitől sajnos nem állt módomban megóvni őt, bárhogy szerettem volna. Csak annyit tehettem, hogy próbáltam enyhíteni a megtapasztaltak hatását. Nagyon sokat beszélgettünk, igyekeztem megválaszolni zavart kérdéseit, bár sok minden bennem sem ülepedett le kellőképpen.

Cathy okos kislány volt, jóval érettebb, mint a korosztálya általában. Ez bizonyos szempontból szerencsés volt, hiszen sok mindent megértett, tisztában volt az okokkal és a következményekkel, tudta, hogy rám bármikor, bármiben számíthat, és valamilyen szinten én is számíthattam rá. Sokszor előfordult, hogy amikor azt hittem, már alszik, kitört belőlem a kétségbeesés. Ilyenkor mindig ott termett mellettem, mintha még álmában is megérezte volna a szenvedésemet, vigasztalt és azt mondogatta, nem lesz semmi baj. Pedig ez az én dolgom lett volna. Nekem kellett volna megnyugtatnom őt, és nem fordítva! Ennek ellenére nem örültem neki, hogy ennyire koraérett. Egyáltalán nem volt gyerekkora. Soha nem ugróiskolázott a ház előtti járdán, nem ugrókötelezett és kántált mondókákat a barátnőivel az udvaron, nem kacagott önfeledten a magasra szálló hintában és soha nem rendezhetett vidám gyerekzsivajtól hangos születésnapi partit. Nagyi halála óta szinte ugyanolyan szerepet vállalt a „család” életében, mint én – azt leszámítva, hogy nem keresett pénzt. Bár egyszer még ezt is felajánlotta: kitalálta, hogy korrepetálni akarja az iskolatársait.

Mostantól azonban minden másképp lesz.

Épp végeztem, amikor apám megérkezett és ordítva követelt a földszintről. Rohantam, ahogy tudtam, hogy fel ne ébressze a húgomat, bár legszívesebben a föld színéről is felszívódtam volna, hogy ne kelljen látnom őt.

Kissé meglepett, hogy nem egyedül volt. Egy szakadt, tagbaszakadt alak állt mellette mocskos farmerban és pólóban, ócska bőrdzsekiben. Bakancsáról száradt sár pergett a nappali világos szőnyegére, annak ellenére, hogy napok óta nem esett egy csepp eső sem. Arcát sötét borosta árnyékolta, állának szögletes vonalát valamelyest lágyítva, de még így is durva, erőszakos fickó benyomását keltette. Méretes karvaly orra és mélyen ülő, sötét, szinte fekete szeme sem javított az összhatáson.

Idegesen húztam szorosabbra köntösömet rövid pizsamám felett, ami persze nem kerülte el „vendégünk” figyelmét – mozdulatom kaján vigyort váltott ki belőle.

– Csakhogy méltóztattál lejönni végre! – nyugtázta apám morcosan megjelenésemet. – Hozz nekünk valamit inni és enni! A barátom már nagyon ki van éhezve!

– Nem is sejted, mennyire, haver – nézett végig rajtam kéjsóvár tekintettel az említett, miközben követve apám példáját lerogyott a kanapé melletti egyik fotelba és mocskos bakancsát lerúgva, nem kevésbé piszkos lábait feltette a dohányzóasztalra.

Anyám mindeközben részeg mozdulatlanságban hortyogott a kanapén. El se tudtam képzelni, hogy nem ébredt fel erre a hangzavarra, de nem is nagyon érdekelt. Tettem, amit apa kért, hogy minél hamarabb megszabadulhassak tőlük. Miután eléjük raktam egy üveg whiskyt és pár doboz sört, kivonultam a konyhába, hogy összeüssek valami kaja félét.

Hála az égnek, mire bevittem nekik a sebtiben összecsapott makarónit, már mindketten részegek voltak. Abban reménykedtem, hogy hamarosan kidőlnek és mehetek végre aludni. Amikor azonban letettem eléjük az ételt, az idegen elkapta a karom és az ölébe rántott. Horkantva felröhögtek rémült arcom láttán.

– Gyere bébi, adj nekem egy kis husikát – markolt durván a mellembe, mire apám még hangosabb röfögésbe kezdett és újabb sör után nyúlt.

– Engedjen el, vagy ordítani kezdek! – fenyegettem meg, teljesen hasztalanul.

– Kiabálj csak! Minden szomszédotok tudja, hogy az nálatok mindennapos – mondta kárörvendően, miközben még közelebb húzott magához.

Megéreztem ölében a keménységet és a gerincemen hideg verítékcseppek kezdtek szánkázni. Mentő ötletért kutatva néztem körbe, amikor megpillantottam „lovagom” háta mögött, a szoba túlsó végében lévő kis szekrényen anyám díját. Túl messze volt. Valahogy el kellett jutnom oda. Támadt egy mentő ötletem, igaz már a gondolattól felfordult a gyomrom, de nem láttam más kiutat.

– Szóval nem csak ételre éheztél ki – búgtam a fülébe, próbálva az undort kiűzni az elmémből és a hangomból.

Meglepődött ugyan a reakciómon, de a legcsekélyebb gyanakvás nélkül ment bele a játékba. Az alkohol, ha fickósságát nem is, észjárását szerencsére negatívan befolyásolta.

– Nahát, bébi! Apád azt mondta ellenkezni fogsz, de így sokkal jobb.

Bűzös lehelete gyomorforgató volt, ahogy egyre közelebb hajolt hozzám, de kényszerítettem magam, hogy viszonozzam a durva csókot. Ruhájából füst, alkohol, verejték és állott vizelet szagának egyvelege áradt, ujjaim összeszáradt mocsoktól ropogós pólójába martak, hogy valahogy vissza tudjam fogni magam, és ne ugorjak fel azonnal.

Mikor végre elengedett, gyorsan felpattantam, de a kezét magammal húztam, hogy nehogy gyanút fogjon vagy bedühödjön, és elindultam a lépcső és a kis komód felé.

– De ugye nem baj, ha nem apám előtt játszadozunk? – mutattam fintorogva mélán vigyorgó nemzőmre.

– Engem nem zavar, de ha gondolod, kereshetünk egy meghittebb zugot is – állt fel végre és botladozva, ingatag léptekkel követett a lépcső aljáig.

Miközben végigsimítottam a hátán úgy igazítottam a lépteimet, hogy mögé kerüljek, majd egy hirtelen mozdulattal felkaptam a polcról a kis szobrocskát és hatalmasat ütöttem vele az előttem imbolygó fejre. Egyetlen nyikkanás nélkül terült el a földön, a sebből vér szivárgott. Sajnos erre a fejleményre már apám is magához tért.

– Mit csináltál, te kis hülye?! – pattant elém váratlan fürgeséggel és a következő pillanatban éreztem, ahogy ökle nyomán felszakadó ajkaimból végigcsurog a vér az államon.

– Csak megvédtem magam! – ordítottam vissza dühösen. – Mégis mit képzeltél?! Hogy csak úgy engedem, hogy megerőszakoljon?! Mit ígért neked, amiért ilyen könnyen feláldoztál?

– Azt mondta, csak akkor ad anyagot, ha szerzek neki egy jó numerát. – Olyan hirtelen roskadt magába, ahogy az imént felpattant, de én tudtam, nem engem sajnál, hanem a meg nem kapott adagját. – Ki fog nyírni, ha rájön, mit tettél! Mindkettőnket! – nézett rám dühösen véreres szemeivel, ruhaujjával az orrát törölgetve.

De engem már nem érdekelt. Mire magához tér, én már nem leszek itt. Egy percig sem voltam hajlandó tovább maradni.

– Ugyan már! Olyan részeg, hogy semmire nem fog emlékezni. Mondd azt neki, hogy kissé vadra sikerült a hancúr – vetettem oda flegmán.

A továbbra is mozdulatlan férfi pólójában szárazra töröltem a kezemben szorongatott szobrocskát, majd visszaállítottam a helyére és apámra rá se nézve felsétáltam az emeletre.

Miközben magamra kapkodtam a ruháimat, azon rágódtam, miért ért ilyen váratlanul ez a fejlemény, amikor tulajdonképpen csoda, hogy eddig még nem történt meg. De hiába mondogattam magamban, hogy várható volt, mégis fájdalmasan érintett a tény, hogy a saját apám eladott egy kis drogért. Túlságosan is fájdalmasan. Úgy éreztem, valami végleg megváltozott bennem. Mintha a szívem egy kis része jéggé fagyott volna. Még a bénító hideget is éreztem, ahogy zsibbasztó lassúsággal terjedni kezdett a mellkasom közepéből kiindulva.

Elhessegettem a borús gondolatokat és inkább a következő lépésre koncentráltam. Amilyen gyorsan csak tudtam, összecsomagoltam a laptopomat, közben pedig feltárcsáztam Petert, hogy ott alhatnánk-e náluk, még egyszer utoljára. Cathy már felöltözve várt a szobában. Meg sem lepődött, hogy az éjszaka közepén menekülésszerűen távozunk, sőt, a lépcső aljában heverő eszméletlen idegen láttán sem vont kérdőre.

A búcsú itt még könnymentes volt, csupán egy keserű pillantásra tellett tőlünk, mellyel felmértük a siralmas helyzetet. Apa az egyik fotelba roskadva kókadozott, állán takony és nyál keveréke fénylett, nyitott szájából horkolásra hajazó szörcsögő hangok törtek elő, míg anya változatlan intenzitással húzta a lóbőrt a jobb napokat is látott kanapén. „Gyönyörű” látvány volt. Azt hiszem, életem végéig magamban hordom ezt a képet… Az ismeretlenre még ennyit sem pazaroltam, csak átléptem felette az ajtóhoz menet.

Az étterem feletti kis panzióban megnyugtató légkör fogadott minket, Liz kérdések nélkül nyitotta ki nekünk az egyik szobát. Miután sokadszor is elnézést kértem a késői zavarásért és megköszöntem a segítséget, ismét lezuhanyoztam és fogat mostam, megpróbálva lemosni magamról az elmúlt egy óra minden undorító pillanatát, majd Cathy mellé bújva nagy nehezen elaludtam.