Derenkó Dániel: Az ég leányai (részlet)

A 9. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

*

1.

Egy lány poroszkált az út szélén. Mocskosan, rongyosan. Csavargó volt. Egy nincstelen, aki üresen kongó gyomorral menekült egy nyomozó elől országról országra.

Egy-egy nagyobb városban meghúzódott néhány napra. Kiválasztott magának egy forgalmas teret, utcát, elrongyolódott öltözékében lerogyott egy lépcsőre, vagy csak úgy a járdára, és maga elé meredt. Az emberek kegyelmére bízta magát. Nem szégyen a koldulás, a vándorlása során már hozzászokott. Időnként azért csak elővette őt a pironkodás, de nem akadt egyéb lehetősége.

Illetve még egy valami.

Ha nem gyűlt össze elegendő pénz az utazás folytatásához a járdán ücsörgésből, akkor átmozgatta csuklóját, megtornáztatta ujjait, és hozzálátott ahhoz, aminek az évek folyamán a mesterévé lett. Lopkodott, mindenhonnan egy picit, és csak azt lehetett észrevenni, hogy hátizsákja púposodik. De senki nem figyelt fel rá, hiszen egy volt a sok ezer ember közül. Úgyhogy az éléstárja meg is telt a piaci árusok pultjairól elcsent gyümölcsökkel, a vendéglők szabadtéri asztalairól megfújt kenyérszeleteivel és hasonló, nem túl tápláló, de számára az életet jelentő falatokkal. Aztán felkerekedett újból, mert tudta, hogy a nyomozó ott liheg a nyakában. Honnan tudta? Lehet, hogy csak félelme csalta meg. Ismerte már annyira Mr. Donnel képességeit, hogy riadalommal töltse el, ahányszor csak rágondolt.

A félelem, a kíváncsiság és a remény volt az, ami tovább hajtotta őt még akkor is, mikor egy veszélyes határzárhoz ért. Drótkerítés és aknamező zárta el őt egy másik világtól, melyről nem tudta, hogy jobb-e vagy rosszabb-e, mint amelyben eddig vándorolt, de át kellett jutnia oda. Abban bízott, hogy a túloldalon végre megtalálja azt, amit olyannyira keres már évek óta.

Hetekig tervezgetett, majd nekigyürkőzött, hogy elgémberedett ujjakkal megrongálja a kerítést. A téli fagyban megdermedt patakocska jegén megtépázott ruhával, de reménnyel telve rágta át magát ezen határ nyugati oldaláról a keletire.

Egy ideig még a környékbeli falvakban, városokban bóklászott. Ismerkedett ezzel az új világgal, az itt élők szegénységével és nyomorával. A szíve sajdult bele, hogy tőlük lopjon, de kénytelen volt, mert nagyon kevés pénzt tudott összekoldulni. Mégis, ahogy rájuk nézett, remény ébredt benne. Elhitte, hogy ebben a nélkülözésben és elnyomásban megszülethettek már azok az emberek, akik képesek őt befogadni és szeretni. Célba vette hát az ország szívét, a fővárost, ahol talán meglelheti új otthonát.

Mocskosan, sártól maszatosan mászott fel egy furgon ülésébe, melynek sofőrje megszánhatta, ahogy az út szélén baktatott, és felvette. A volán mögött ülő férfi sandán méregette őt, piszkos öltözékét, bús, magába merülő ábrázatát. Gyakran ejtette fogságba a komorság, és ilyenkor jó ideig nem is eresztette. Csendes magányban utazgatott, és rég volt már, mikor utoljára szólt valakihez. Nem volt senki, akivel beszélgethetett volna, és ritkán maradt egy helyen annyi ideig, hogy megtanulhatott volna bármit is az adott nyelvből. A sofőr most is hiába próbálta oldani a kínossá váló csendet, egy szavát sem értette. Arra rájött, hogy a férfi ugyanazokat a mondatokat ismétli, és hogy valamit kérdez tőle, de hogy mit, arról fogalma sem volt. Figyelt, de nem tudta megfejteni, mit akar tudni. Majd a sofőr megzabolázta nyelvét, lassan, tagoltan beszélt, és rámutatott, majd az útra, végül ujjaival tett néhány sétáló mozdulatot a levegőben. Végre megfejtette, és bár nem volt biztos abban, hogy a férfi érteni fogja őt, válaszolt.

– Ca… capital.

A sofőr bólintott, és ismét megeredt nyelve. Szép, dallamos hangzása volt szavainak, csak éppen értelmük semmi, legalábbis a lány számára.

Aztán a férfi észbe kapott. Ismét tagolta mondandóját, és mutogatott.

– Én… – mellkasára helyezte jobb kezét – elviszlek… – megmarkolta a levegőt, és kormányzott vele – téged… – mutatott rá… – a fővárosba… capital.

A lány bólintott, majd nagyot ásított.

– Te… aludni… aludni – mondta a férfi, és egy pillanatra alvást szimulált.

A lánynak nem kellett többször mondani vagy mutatni. Mocorgott még egy kicsit az ülésben, míg kényelmesen el nem helyezkedett, majd lehunyta szemét, és elaludt. Nem félt, nyugodt álma volt. Neki már kialakult egy különleges képessége. Annyi emberrel találkozott már, hogy ránézésből meg tudta állapítani, kiben van jó szándék, és kiben rosszakarat. E nélkül már rég elveszett volna. Ebben a férfiben nem észlelt semmi kegyetlenséget, különben nem szállt volna be az autóba, akármennyire is fáradt volt.

Miután egy biztató mosolyt követően elváltak útjaik, a lány belecsöppent a nagyváros forgatagába. Emberek tömege közt sodródott egyik utcából a másikba, majd egy sárga villamos csörömpölt rá, és ébresztette fel a bámészkodásból. A szürke, poros épületek kupolákkal, tornyokkal, boltívekkel és faragványokkal ragadták meg figyelmét.

Éhségéről is megfeledkezett egy időre, de aztán gyomrába éles fájdalom hasított. Muszáj volt valamit ennie. Lapult még egy pár pénzérme a zsebében, melyeket még a határhoz közeli területeken koldult össze. Úgy döntött hát, keres egy kis boltot.

Hamarosan benyitott egy pékségbe, legalábbis valamikor még az lehetett, most már csak valami házi sütödeféleség, és a háziasszonynak kimerülőben voltak a készletei. Nem sok minden sorakozott a polcokon. Mintha kifosztották volna az üzletet. Végül odalépett a pulthoz, rámutatott egy kenyérdarabra, mire a ráncos eladónő csontos ujjaival megragadta az árut, és gyanakvóan kirakta elé. A lány mélyen a zsebébe nyúlt, kotorászott még benne, hogy minden pénzérmét a markába zárhasson, aztán előhúzta, és megmutatta a nőnek minden vagyonát. Erre az eladó rosszallóan megrázta a fejét, és a kenyeret visszarakta a helyére, aztán már nem is törődött vele. A lány szomorúan fordított hátat, és távozott. Nem érzett haragot az eladó iránt, megértette őt. Ínséges idők jártak, valamiből neki is meg kellett élnie.

Egy újabb üzletbe nyitott be, ahol valami hasonló játszódott le. Onnan is további éhezésre ítélve távozott. Határozott. Keres egy lépcsőt, és leül. Ha több pénze lesz, visszamegy az üzletbe. Ám miközben a megfelelő helyet vadászta, elhaladt egy újabb pékség mellett. Belesett a mocskos kirakaton át. Ez a bolt sem volt sokkal jobb állapotban, mint az előző kettő. Gyomra hatalmasat kordult. Keserűen tekintett fel a cégérre, aztán tett még egy próbát.

Bent észrevett magának egy darabka kenyeret. Rámutatott, és pénzét kiszórta a pultra. Az árus egy szemvillanás alatt megszámolta az összeget. Tényleg nem volt sok. Majd a kötényes, őszülő férfi figyelme az érmékről lassan átsiklott őrá. Elnézte piszkos és megfáradt külsejét, elgondolkodott, majd összeharapta ajkait, és megrázta a fejét. A lány már nyúlt a pénzéért, mikor valaki hirtelen lecsapott a kezére. Összerezzent, és feljajdult magában, mert már annyi ereje sem maradt, hogy hangot adjon ki. Tekintetét végigfuttatta az idegen kézen, s végül megállapodott a fiatal fiú arcán.

A fiú csak pár évvel lehetett idősebb nála, sötét, szinte fekete haja úgy tapadt a fejére, mint valami sisak, vonásai finomak, mégis kemények voltak. Ábrándos pillantásában ezer meg egy álom elevenedett meg.

Beszélt pár szót az árussal, aki kiszolgálta őt, átadta neki a kenyeret, mire a fiú hozzátette a pulton heverő pénzhez az ár hiányzó részét. Ezek után kettétörte a kenyeret, és egyik felét a lány felé nyújtotta, aki megbabonázott lassúsággal nyúlt érte, miközben segítője arcát fürkészte. Különös egyveleget vélt felfedezni benne: jóságot, szánalmat, reményt, nemességet. Szégyenkezve eresztette le kezét maga elé a darabka kenyérrel, majd lesütötte még búsabbá vált tekintetét. Lábujjait mozgatta kopott, leváló talpú cipőjében. Várt. Mit akar még ez az idegen fiú? Miért nem mozdul már előle? Csak nem mondani akar még neki valamit? Nem kéne. Jólesett neki, hogy ennyire emberi érzésekkel találkozik, de nem kért belőlük többet. De hát miért? Ezeket kereste ezidáig. Miért akar hát most menekülni előlük?

A fiú végül az eladó felé fordult, elköszönt és elment.

A lány fellélegzett, majd a pult mögött mereven álló eladó megrendültségétől kísérve elhagyta a boltocskát.

Bár rettenetesen éhes volt, a kenyerét csak majszolta az utcán ücsörögve. Ízletes volt, és még viszonylag puha is, mégis csak nyammogott rajta. Nem bírta kiverni fejéből azt a szempárt. Miért ijedt meg tőlük? Miért akart elfutni előlük? Sokat gondolkodott ezen az elkövetkező időkben az utcán ücsörögve, de nem tudta megmagyarázni.

Mígnem újból bele nem ütközött az idegen fiúba. Elég kicsi volt az esélye, hogy újra találkozzanak egy ekkora városban, mégis megtörtént. Egy délelőtt, mikor maga elé meredve, gondolataiba mélyedve üldögélt egy aluljáró lépcsőjén, megállt valaki előtte. Felnézett, és ő volt az. Szürke nadrágot és fehér inget hordott, hasonlóan a férfiak nagy részéhez ebben a városban. Mintha egy szekrényből öltözködnének. A fiú belenyúlt zsebébe, ki is fordította azt, de nem hullt ki belőle semmi. Nem tudott adni semmit. Visszatömködte a zsebét, bólintott egyet, aztán továbbállt.

Ekkor ébredt rá arra a lány, hogy miért is akar menekülni ettől az alaktól. Életének célja villant át az agyán, azaz semmi. Hova vezetett makacssága? Nincs semmije és senkije. Már több mint öt éve, hogy elhunyt édesanyja is, és ő nekivágott a nagyvilágnak, hogy megtalálja új otthonát. Egy-egy városban felcsillant az esélye annak, hogy rábukkant a tökéletes helyre, de előbb vagy utóbb csalódott. Sehol sem kapott meg mindent, amire vágyott. És ha nem is létezik olyan hely, ahol maradéktalanul teljesülnek kívánságai? Fiatalabb korában még nem érdekelte, hogy mi lesz vele tíz-tizenöt év múlva, de most már gyötörte az a gondolat, hogy rá az örök céltalanság vár. Lehet, hogy olyan álmot kerget, amit soha nem érhet el. Vagy nem is futnia kéne utána? Hanem meg kéne azt építenie? Ha valami nincs, hát létre kell hozni! Ehhez azonban nem érzett magában elég erőt, de a fiúban igen. Az a határozottság, ahogy lecsapott a kezére az üzletben, vagy ahogy az imént föléje magasodott, azt éreztette vele, hogy ő képes lehet megvalósítani azokat az álmokat, amelyek ott csillogtak szemében.  Nem úgy, mint ő, aki fáradt, éhes és gyenge. Ez a felismerés aggasztotta. A bizonytalanság ismét a torkát szorongatta. Vajon vándorlásainak évei elvesztegetett idők voltak? Elhibázta az életét?

Ezen gondolatok közt gyötrődött minden éjjel, és természetesen egész nap is. A várost egy folyó vágta ketté, ehhez ment le reggelente megmosakodni. A vízen elmosódó tükörképe folyton azt sugallta neki, hogy „igen, elhibázta az életét”, és egy fikarcnyi kétség sem volt benne efelől, hiszen csak magára kellett néznie. Ám minél többet emésztette magát, annál inkább helyre akarta hozni minden hibáját. A kérdés csak az volt, hogy hogyan.

Hamar megtalálta a választ. Pontosabban a válasz találta meg őt. A fiú ismét felbukkant. Egy héten belül harmadszor találkoztak. Ha a kettőnek kicsi volt az esélye, akkor a háromnak egészen apró. Mikor a lány épp mosakodott, a vízen egyszer csak feltűnt a fiú tükörképe az övé mellett. A lány zavartan állt fel. Kezeit összekulcsolta maga előtt. Újból jöttek az ismeretlen szavak, melyekre csak egy hangos gyomorkorgással tudott felelni.

A fiú szelíden felnevetett, amivel egy pillanat alatt felbosszantotta a lányt. Idejön hozzá ez az idegen, akit a legjobban szeretett volna elkerülni a városban, hadovál neki, és még ki is neveti. Ez a pofátlanság netovábbja! Morcosan felkapta hátizsákját, megfordult, és sietősen faképnél akarta hagyni ezt az idegesítő alakot, de pár lépés után a fiú utána szólt, és megragadta a karját.

Mikor a lány visszafordult, már nem volt semmi jele a derűnek a fiú arcán. Hangjából együttérzés és bocsánatkérés áradt. Aztán elnémult. Rájöhetett, hogy szavaiból ő semmit nem ért. Immáron csak gyengéden húzni kezdte őt, és fejével intett neki, hogy kövesse. De hiába, ő legyökerezett. Nem mintha félt volna ettől a fiútól, mert minden gesztusában segítőszándékot fedezett fel, mégis vonakodott attól, hogy vele tartson. Aztán gyomra ismét megkordult, valami olyasmit mondhatott, hogy „menj már vele, te idióta, hátha kapsz enni!”, mire végül engedett az idegen vonszolásának.

Villamosra pattantak, mely elvitte őket egészen a város gyönyörű hegyének lábáig. Onnan gyalog folytatták útjukat egy hosszú lépcsősoron fölfelé, mely levágta az autóút kacskaringós vonalát. A kimerítő menet után a lány térdére támaszkodva fújtatott. De a látvány kárpótolta a fáradtságáért. Egy két méter magas kőfal, melynek barna kapuja tárva-nyitva várta őket, s láttatni engedte a fal által védett birtokot. Akár egy paradicsomi sziget a város színtelen, málladozó falú betonrengetege fölött. A fiú bevezette a kétemeletes, nagy, rezidenciaszerű házig, melyből egyenruhába öltözött lányok és asszonyok szállingóztak ki és be. Közben a lány úgy tekergette a nyakát, hogy kis híján kificamodott. Egyszerűen nem tudott betelni a hely szépségével. Egy fákkal övezett út kanyargott a központi épületig, mely előtt egy akkora tó kéklett, melyen nyugodtan lehetett csónakázni is. Az út egyébként körbevitt a ház körül egy másik épületig, de abból a tó, a parton ácsorgó ladikok, az ösvényt övező fák és padok, illetve a vörösen pompázó főépület mellett már csak annyit tudott befogadni a lány, hogy égbe nyúló tornyai vannak. Talán egy templom lehet az. Több megállapításra nem maradt ideje, mert a fiú céltudatosan vezette be a hatalmas ház előszobájába, majd a kis aulában meg is állt. Bal oldalán az ajtó zárva volt, jobb oldalán azonban az aula egy nagy és világos társalgóban folytatódott, ahol egy fekete ruhás apáca olvasgatott egy könyvet fel-alá járkálva.

Míg a fiú váltott az apácával pár szót, a lány arra a következtetésre jutott, hogy ez valami rendházféleség lehet. Majd hirtelen a fiú ismét megragadta a kezét, kifordult vele a társalgóból, és az aulából emelkedő lépcsőn megiramodtak fel a második emeletre. Rengeteg egyforma ajtó sorakozott egymás mellett. A folyosó jobb oldali végében lévő előtt megálltak, kopogtattak, mire bentről kiszólt egy kellemes, öreg hang.

Benyitottak, a lánynak pedig továbbra is ügyelnie kellett arra, hogy ne felejtse tátva a száját a nagy csodálkozás közepette. Az ajtóval szemben, egy régi íróasztal mögött egy idős apáca ült, akinek az arcára az évek már ráncokat varrtak. Mögötte könyvek a mennyezetig. Az egyik oldalfalnál egy vitrinben régi tekercsek, lapok hevertek. A másik oldalon a nyitott ablak előtt egy kicsike pad, amolyan iskolapadszerűség állt. Benne egy fehér ruhás lány ült szeplős arccal és éjfekete hajjal. A háttérben a tavacskával olyan gyönyörű kép volt ez, amilyenről még a legnagyobb festők is csak álmodoznak.

Az öreg apáca kikászálódott az íróasztal mögül, hogy jobban szemügyre vegye őt. Megállt előtte, és kedvesen rámosolygott. Mondott is valamit, de a fiú félbeszakította egy legyintés kíséretében, mintha azt akarná jelezni, hogy feleslegesen próbálkozik, mert nem ért egy szót sem.

Tárgyalni kezdtek, vélhetőleg róla, mintha ő ott sem lenne. Az apáca hamarosan az ablak előtti padban ülő lányhoz fordult, és szólt valamit neki. Csavargónknak sikerült egy szót elcsípnie ebből, ami ismerősen hangzott. Egy név volt az: Kitti. Valószínűleg így hívják a könyveit és füzeteit magához vevő lányt.

Tovább fülelt, hátha kihall még valamit a társalgásból. Ha mást nem, hát a neveket.

Az apáca… összefolytak a szavak… de mintha kettő többször is elhangzott volna, ahogy Kitti és a fiú igyekezte valamiről meggyőzni az idős nőt. Úr és A… Any… Anyám. A kettő közül valamelyik bizonyára az apáca neve. Ahogy tovább figyelt, egyre biztosabb lett abban, hogy az apáca neve Anyám.

Nemsokára arra is fényt derített, hogy a fiú neve nem lehet más, mint Kristóf. Úgy rémlett neki, mintha a társalgóban olvasgató apáca is így szólította volna, de akkor még úgy bámészkodott, hogy ezen információ fölött elsiklott. Pedig már akkor is kitalálhatta volna, hiszen az ő nyelvén is létezik hasonló hangzású fiúnév.

Már csak azt kellett volna megneszelnie valahogy, hogy Kitti és Kristóf miről győzködi Anyámot, de ez lehetetlen vállalkozás volt. Csak találgatni tudott. Nem hitte, hogy egy tál ételért ennyit kéne könyörögni egy apácának. Valami más lehet az. Talán valami több. Mondjuk, hogy pár napra meghúzhassa itt magát. Ó, de jó lett volna! Csak míg némileg összeszedi magát, és kitalálja, merre tovább, mi legyen. De Anyám hajthatatlan maradt. Hosszasan viaskodott ugyan magában, de végül vitát lezáróan fordult Kittihez, aki szomorúan meghajtotta magát az akarata előtt.

Egy pillanat múlva azonban a fehér ruhás lány már fülig érő szájjal állt eléje, és előbb magára mutatott, majd rá.

– A nevem Kitti. És te?

– A ne… nevem Emma.

Az apáca erre hirtelen megpördült, és az íróasztala helyett immáron Emma elé lépett, méghozzá igen méltóságteljesen. Kérdezett tőle valamit. Azt remélhette, a nevénél még többet is megtudhat tőle. De ki kellett ábrándítania őt. Meg sem értette, mit akar tudni.

Ám Kitti nem hagyta ennyiben. Kinyitotta füzetét, és a következő szavakat írta le egymás alá, miközben lassan és tagoltan beszélt, rásegítve némi mutogatással: „Emma, 1955. május 4., Budapest”. Mindezt egy üres oldal közepére. Majd a lap bal szélére felírta ismét Emma nevét, alá az 1937-1940-es évszámokat, majd az egész alá tett egy nagy kérdőjelet.

Rövid tanulmányozás után Emma megértette, mire kíváncsiak. Jelenleg Budapesten tartózkodott. De hol volt tizenhat éve? Hol született? Nem volt oka hazudni, mégsem az igazságot mondta, mert kételkedett abban, hogy ismernék szülővárosát. Egy kisváros Angliában.

– London – felelte végül, mire Kristóf egy újabb kérdéssel állt elő. Már felkészült arra, hogy Kitti ismét ír néhány sort, de a lány csak leeresztette füzetét. Meglehet, hogy ez a feladvány már túl bonyolult lett volna, így megpróbálni sem volt érdemes.

Az apáca Emmára meredt. Fityulája alól egy-két vékonyszálú hajtincs lógott, melyek inkább szürkék voltak, mint őszek. Elmerengett valamin, aztán nagyot sóhajtva Kittihez szólt. De elakadt. Ismét eltűnődött Emmát fürkészve, aki tudta, hogy most dől el a sorsa. Annyira szeretett volna csak pár napig itt maradni. Enni valami meleget. Megfürödni. Csak két-három éjszaka párnák közt aludni. Ha ki tudta volna fejezni magát az ő nyelvükön, még könyörgött is volna az apácának, de így csak abban tudott bízni, hogy megszánja őt anélkül, hogy térdre borulna előtte. Bár, ha kell, megteszi, csak engedélyezzen néhány éjszakát.

Kitti lendítette az apácát a döntéshozatal felé. Anyám határozatát követően végül hálásan hajtotta meg magát az éjfekete hajú lány, és könnyeden kifelé terelte Emmát a szobából. Nem volt már semmi jele szomorkodásának. Elérte célját.

Kristóf is halvány mosollyal nyitotta ki az ajtót a két lánynak.

Emma hihetetlenül boldog volt. Forróság öntötte el, és úgy érezte, ereiben vér helyett lágy csokoládé csörgedezik. Most talán rendesen kipihenheti magát. És nem is akármilyen helyen. Már ha az apáca tényleg abba egyezett bele, amibe ő gondolta.

Kitti egy zuhanyzós női piktogrammal felfestett ajtó felé vezette. Mielőtt azonban benyithattak volna a fürdőbe, Kristóf Kitti után szólt. Egyetlen szót mondott csak, ami csodásan hangzott. A jelentését persze nem ismerte Emma, de többnek tűnt egyszerű búcsúzásnál. A fiú hanglejtése és fejmozdulata többről árulkodott. Ugyanezt mondta Kitti is nemrég az apácának, mikor meghajolt a döntését követően. Talán ezt a szót használták hálájuk kifejezésére.

– Köszönöm.

Kitti pironkodva felelt, talán, hogy „nincs mit” vagy „szívesen”, majd eltűnt Emmával a női fürdőben.

 

2.

A napok csak teltek, és senki nem akarta kirakni Emmát a rendházból. Mi több, már az első este kipakoltak Kitti szobájából néhány dolgot, és helyükre beállítottak egy ágyat. Elég szűkösen fértek bent, majdnem minden összeért mindennel. Néhány éjszakáért túl nagy rendezkedés lett volna ez. Egyre világosabbá vált, hogy az apácák hosszabb időre terveznek vele. Könnybe lábadt a szeme, mikor tudatosult benne, hogy tovább maradhat, mint gondolta. Ennél mesésebb helyen még nem járt vándorlása során. A hollandiai erdei tisztás sem ajándékozta meg olyan békével és nyugalommal, mint ez a birtok, melyen egészen közel érezte magát az Úrhoz. Mindennap meleget ebédelhetett, volt, hogy még este is főtt ételt kapott. Puha párnák közt fekhetett, és porcikái többé már nem sajogtak a kemény kapualjaktól és padoktól, ahol eddig álomra hajtotta fejét. Új otthonra lelt, és nem volt már többé egyedül.

Kitti nővérrel sülve-főve együtt voltak, és ilyenkor folyton fecsegtek. Eleinte ugyan elég döcögősen ment a társalgás, sokszor előkerült a papír és a ceruza, de ezek mindig segítettek. Kitti remekül illusztrált, egészen művészi képeket készített. Hihetetlenül gyorsan fejlődött Emma szókincse, és a magyar nyelvről szerzett ismeretek úgy ivódtak belé, mint tiszta lapba a tinta. Jókorákat nevettek, ahogy megkínlódott egy-egy szóval, és szűnni nem akaró röhögésben törtek ki, mikor rájött, hogy nem lehet minden apácának Anyám a neve.

 Az első két hónapban úgy összenőttek, mint egy sziámi ikerpár. Együtt keltek, együtt mentek misére, együtt reggeliztek, együtt töltötték a délelőttöt. Mindent együtt csináltak. Köszönhetően annak, hogy Anyám, azaz Júlia nővér, a rendház vezetője, ismét megszegte a szabályokat miattuk. Már sokadjára. Azt javasolta tanítványának, Kittinek, hogy egy ideig szüneteltessék az órákat, és csakis Emmával foglalkozzon. A fiatal novícia ez idáig nagyon szorgalmasan tanult, hogy egyszer majd kiváló apáca lehessen. De most szorgalma Emmát vette célba, amibe mindketten bele is nyugodtak. Belenyugodtak? Ha csak ennyi lett volna! Örültek, hogy így alakultak a dolgok. Kitti szerint az Ég Leányainak rendháza nagy mozgással bírt, már ami az itt élő novíciákat illeti. Jönnek, egy év alatt kitanulják a hit útját, aztán mennek. Szinte mindenkinek máskor telik le az egy év tanulóidő. Nehéz így mély barátságokat kialakítani. Bár ez a ház nem is a barátságok kialakítására lett kitalálva. Fontosnak tartották ugyan az emberi kapcsolatokat, de volt egy kapcsolat, amit mindennél jobban szerettek volna felépíteni a leendő apácákban. Szóval Kitti ezért örült meg ennyire Emmának. Tudta, hogy ő nem fog elmenni, mihelyst megkedveli. Ami egyébként nem volt nehéz, mert Emma maga mögött hagyva félelmeit és kételyeit, szinte mindig mosolygós és vidám volt. Magára sem ismert. Szomorkás, bús énje már a múlté volt, és amit ezelőtt évekig nem művelt, most naponta többször is: nevetett. Felfoghatatlanul boldog volt, hogy itt lehet, és hogy végre ismét van otthona és barátja. Mert kapcsolata Kittivel hamarosan túllépte a novícia-gondozott szintet.

Ez a jókedv folyton ott lengett körülöttük. Ebben a hangulatban tanulni élvezet. Egy hónap elteltével egészen messzire jutottak. Emma kiejtése sokat javult, persze közel sem volt még tökéletes. Ám ettől függetlenül kitűnően megértették egymást.

Egy kora nyári délelőtt kint ücsörögtek az udvar hátsó részén egy padon, mikor nagy meglepetést okozva Kristóf toppant eléjük.

– Te mit keresel itt? – kérdezte tétován Kitti. – Elfelejtettem volna valamit?

– Nem. Csak beugrottam Júlia nővérhez, és gondoltam, megnézem már, hogy haladtok.

– Óóó, remekül. Emma nagyon ügyes. Mindent megjegyez, és mindent meg is ért.

– Komolyan?

– Igen. Mutasd meg neki, Emma!

A lány felpattant, homlokához emelte jobb kezét, tréfásan szalutált, és határozottan szólalt meg.

– Igenis, parancsnok! Üdvözöllek – fordult a fiúhoz egészen más hangon és más tekintettel. – Emma Delington vagyok. Angliában születtem tizenhat éve. Szeretek olvasni, és szeretem a természetet. És nagyon kedvelem Kittit. Jó tanár, és nagyon jó barát.

– Úgy látom, tudod, mit kell tanítani neki – mosolyodott el Kristóf Kittire nézve.

– Én nem pont ezt tanítottam – szabadkozott a lány.

– Jól van, akkor most én következem. Tonyánszky Kristóf vagyok. Tizenkilenc éve születtem itt, Magyarországon. Nem állítom azt, hogy szeretek olvasni, de a művészeteket becsülöm. Egyébként meg gratulálok neked, hogy így haladsz.

– Becsül? – nézett kérdőn Emma Kittire.

– Igen. Értékel, tisztel.

– Értem. Becsül, értékel, tisztel. Becsülöm a munkádat, Kitti.

– Köszönöm – jött zavarba megint a lány.

– Na, jól van, én most megyek. Nem zavarlak tovább titeket. Majd este találkozunk, Kitti.

Ezzel Kristóf el is ballagott, és amint hallótávolságon kívülre ért, Emma érdeklődve fordult barátnője felé.

– Este találkoztok?

– Igen.

Emma gondolkodóba esett. Akart ő kérdezni, de nem igazán mert, hiszen még messze nem birtokolta tökéletesen a nyelvet, így a megfogalmazással is küszködött. Hogy kérdezzen úgy, hogy ne legyen túl tolakodó? Aztán végül Kitti megelőzte a további fejtörést.

– Jajj, ne gondolj semmi rosszra! Gyerekkori barátok vagyunk Kristóffal.

Az egész délelőtt ráment, hogy Kitti elmagyarázza, honnan is ismeri a fiút. A lány nagyszülei ugyanott laktak vidéken, ahol Kristóf. Gyerekként sokat játszottak együtt, főleg nyáron. Aztán egy ideig nem látták egymást. Kitti szülei öt éve meghaltak. Ő a keresztapjához költözött, aki orvos, tudós, és a kormányban is betölt egy tisztséget. Sőt, ismeri Júlia nővért is! Így mikor az élet egyre veszélyesebb lett az országban, és az idős férfi védett helyen akarta tudni a lányt, megkérte Júlia nővért, hogy vegye fel novíciának. Úgyis régóta érdeklődött már az apácák után. Szülei halálát követően egy darabig egy apáca foglalkozott vele. Be is került Kitti a rendházba novíciának, bár még túl fiatal volt, hogy az lehessen. Azonban Júlia nővér megszegte miatta a szabályokat. Aztán hamarosan feltűnt Kristóf. Először nem hittek a szemüknek. Később kiderült, hogy Júlia nővér Kristóf nagynénje, és időnként meg szokta látogatni őt. Most pedig már Kittit is, mint régi, gyerekkori barátot.

Emma nagyokat bólintott minden egyes alkalommal, mikor megvilágosodott számára egy-egy szó jelentése, rokoni kapcsolat és rajz, amellyel Kitti illusztrált. Jókat derültek a magyarázat esetlenebb részeinél, és végül ismét vidám csevej bontakozott ki köztük.

Így telt el egy újabb hónap, és Emmának egyre kevesebb kifejezés okozott gondot. Júlia nővér elégedett volt a fejlődéssel, így Kittit visszahívta saját tanulmányaihoz, Emmának pedig azt javasolta, keresse meg a könyvtárat a földszinti folyosón. Lesz ott egy apáca, aki foglalkozik majd vele.

Emma sajnálta, hogy innentől kezdve a délelőttöket Kitti nélkül kell töltse, de nem volt mit tennie. Barátnőjének tanulnia kellett, hogy egykor majd apáca lehessen. Ő pedig az új ismeretség lehetőségének izgalmával lépett rá a társalgó hátsó falából nyíló folyosóra. Erre még nem járt. Két ajtót rejtett ez a rész, és bár rögtön az elsőn a KÖNYVTÁR felirat szerepelt, kíváncsiságból elolvasta a másikon lévőt is. TANÁCSTEREM. Hallott már egyet s mást Kittitől erről a szobáról. Itt szoktak összeülni az apácák időnként, hogy fontos döntéseket hozzanak meg a rendház életével kapcsolatban. Felébredt benne a kísértés, hogy belessen oda, de szinte biztosra vette, hogy zárva van, és nem is tartotta helyesnek, hogy tiltott helyre tegye be a lábát. Ha egy novíciának vagy gondozottnak odavezet be az útja, az már nem jelent túl sok jót.

Visszasétált a könyvtár nagy ajtajához. Lassan lenyomta a kilincset, bedugta fejét, majd egész lényével a helyiség varázsa alá került. Olyannyira, hogy még köszönni is elfelejtett, bár nem is nagyon volt kinek. Senkit nem látott. Csak könyvektől roskadozó polcok labirintusát. Elbűvölve sétált köztük, ujját végighúzta egy szék karfáján, majd ívesen egy körasztal szegélyén és a könyvek gerincén. Befordult néhány sarkon, és azon vette észre magát, hogy már nem is tudja, hol jött be. Nem volt ugyan nagy a könyvtár, de a zsúfoltságával egyszerűen maga alá temette. Fordult még egyet-kettőt, mire végre meglátott valakit egy könyvvel babrálni. A helyét kereste az egyik polcon. Emma ráköszönt, mire úgy megijedt, hogy a könyvet is kiejtette a kezéből, és felsikított. A sikítás azért túlzás, de egy éles jajt kipréselt magából a pufók apáca. Nem volt kövér, de a ruha kissé feszült rajta, ahogy lehajolt a könyvért. Mikor ismét felegyenesedett, fakó arcán furcsa jelenség tűnt fel. Mintha magán nevetne. Nem így képzelhette el a találkozást. Emma sem. De üsse kő! Így alakult. Utólag még szerencsésnek is lehetne mondani, mert igen oldott hangulatban valósult meg a megismerkedés. Emma elnézést kért, amiért így rátört, Johanna nővér pedig magát okolta, mert túlságosan belemerült munkájába. Jellemző ez rá. Számtalanszor érte már őt meglepetés, mikor visszatért a valóságba. Sorra mesélte a nem egyszer vicces történeteit, és Emma azonnal a szívébe zárta ezt a még fiatalabb generációba sorolható apácát. Nem lehetett több harmincötnél. Nagy lelkesedéssel jött ide vissza Emma minden reggel. Maguk a könyvek is vonzották, a szoba hangulata, és Johanna nővér személyisége is. Nyelvi fejlődésének ez egy újabb lökést adott. Egész délelőtt olvasgathatott, vagy beszélgethetett ezzel az egyébként szűkszavú, de neki feltárulkozó apácával, miközben könyveket rendezgettek, takarítottak, dolgoztak. Jól érezte magát ebédig.

Na meg ebéd után is. A novíciák és apácák a közös étkezés után tartottak egy kis csendességet. Ekkor mindenki elvonult a szobájába, elcsendesedett, és hallgatott. Elgondolkoztak azon, amit a reggeli misén hallottak, vagy amit tanultak az apácáktól, vagy az élet bármely más dolgáról. Emma is így tett, bár ő még nem öltötte magára a novíciák ruháját. De ez csak külsőség. Belülről már rég közéjük valónak érezte magát. Majd a csendesség után megérkeztek a gondozottak. Ők eddig iskolákban tanultak a város különböző pontjain, ide ”csak hazajártak”. Reggel mentek, délután jöttek, és a novíciák vették őket kezelésbe. Színes társaság volt az övék, akadt köztük szegény, árva, beteg, siket, és nehezen mozgó személy is.

Emma délutánjait Kittivel töltötte. Az esték jelentős részét is. Ám néha Kristóf elvonta Kittit Emmától. Míg ők ketten sétáltak és beszélgettek a kertben, Emma olvasta azokat a könyveket, amelyeket Johanna nővértől kapott.

Aztán bekövetkezett egy olyan időszak, amikor Emma alig látta Kristófot a rendház területén. Mikor mégis megjelent, csak benézett nagynénjéhez, és már ment is. Sem őt, sem Kittit nem látogatta. Emma hiába kérdezte barátnőjét, történt-e köztük valami, ő is értetlenül állt a fiú viselkedése előtt.  Fogalmuk sem volt, mi ütött belé.

Október közepe tájékán egy este, szokásukhoz híven, a szobájukban beszélgettek. Hol ostobaságokról fecsegtek, hol pedig a hitről, az Úrról, az apácaságról. Éjszakába nyúlóan nevetgéltek vagy elmélkedtek. Nem egyszer kopogtattak be hozzájuk az apácák, hogy most már ideje lenne lekapcsolni a fényeket, és takarodót fújni. Ezen az estén azonban Júlia nővér valami más miatt nyitott be hozzájuk. Kint már ugyan sötét volt, de érkezett hozzájuk egy úriember, aki valószínűleg angol. Az apáca arra kérte Emmát, hogy legyen segítségükre, hogy megértsék őt. Persze csak miután felkapott magára valami megjelenésre alkalmas ruhát, hiszen hálóingben mégsem mutatkozhat. Főleg nem egy férfi előtt. Miközben a lány felhúzott egy fehér harisnyát, belebújt papucsába, és bebugyolálta magát egy barackszínű, puha köntösbe, egy rémes gondolat suhant át az agyán. Meg is torpant egy pillanatra az öltözködésben. Mi van, ha ő az? Rátalált. Nem, nem lehet ő, az nem lehet.

Márpedig ő volt az. Amint bekísérte az apáca Emmát a társalgóba, a két nővér társaságában ott várakozó férfi azonnal felpattant a székből. A lány nem tudott tovább menni, hiába érezte hátán Júlia nővér megnyugtató kezét. Bennakadt a lélegzete. Mintha gyilkost látott volna, aki most érte jött, hogy megölje szép életéről szőtt reményeit. Lábai remegtek, és visszatántorodott a küszöbig.

– Mi a baj, leányom?

– Ő az – felelte Emma. – Ő az, akiről már meséltem önnek. Mr. Donnel.

– A nyomozó?

– Igen. Megtalált.

– Ne aggódj! Nem lesz semmi baj. Az Úr vezérelte ide, bizonyára okkal. Nem kell félned.

Emma némi biztonságot érzett Júlia nővér oldalán, de folyamatosan szemmel tartotta a nyomozót, ahogy közeledett felé. Nem akart vele menni, vagy menekülni előle. Itt végre ismét otthonra talált, és a hideg futkosott rajta attól a gondolattól, hogy ezt is elveszítheti.

Az apáca kezet nyújtva bemutatkozott az idegennek, majd méltóságteljesen foglalt helyet vele szemben.

– Ő Júlia nővér – mondta Emma angolul, hogy Mr. Donnel is megértse, majd nagy lélegzetet véve ő is leült. – Ő vezeti ezt a rendházat.

A férfi bólintott, aztán megfáradt testét visszahelyezte a székbe. Az évek nem kímélték őt sem. Megnyúzták rendesen. Kissé lefogyott, de borostás, keskeny arcáról még mindig sugárzott az erő. Ha Emma elszökne, ő bizonyára ismét eltökélten szegődne nyomába.

– Miben segíthetünk önnek, Mr. Donnel?

– Nem tudom, hogy mennyire ismerik Emma múltját.

– Éppen annyira, amennyi ahhoz kell, hogy megbízzunk benne.

– Akkor bizonyára sejtik – fordította a lány a nyomozó szavait –, hogy miért vagyok itt.

– Igen. De nem engedhetem, hogy magával vigye őt.

– Elnézést, nővér, de úgy vélem, ezt nem ön hivatott eldönteni. Emma illegálisan tartózkodik ebben az országban. Nem ez a hazája.

– Tudja, Mr. Donnel, vannak emberek, akiknek nincs hazája ezen a világon. Talán egyikünknek sincs hazánk.

– Ezt értsem úgy, hogy mindenáron ragaszkodik Emmához, és szembeszáll a törvénnyel?

Emma torkában a gombóc egyre csak növekedett. Már-már öklendezett, annyira feszülten próbált kitalálni valami megoldást. Attól félt, ha ez nem sikerül neki, megint eldobják majd őt. Tudta, hogy Júlia nővérnek rendkívül fontos a rendház, és hogy megvédje a lakóival együtt, lehet, hogy át kell adnia őt a nyomozónak. Ha vitába bocsátkozna vele, abból semmi jó nem sülne ki. Kétségbeesetten tekintett az apácára. Ugye, nem fogja engedni, hogy elvigyék őt?

Júlia nővér némi hallgatást követően más oldalról közelítette meg a kérdést.

– Mondja, Mr. Donnel, tulajdonképpen mit is akar ön! Miért jött el idáig Emma után?

– Mikor elindultam, Emma még csak tizenegy éves volt. Egy gyerek mégsem bolyonghat a nagyvilágban. Gondoskodásra van szüksége. Nem hagyhattam, hogy elvesszen. És… – Mr. Donnel elakadt.

– Ha jól veszem ki a szavaiból, ön egy csupa jó szándék ember. Feladta az egész életét, és otthagyta a családját, hogy Emma igazán szerető környezetben nőhessen fel.

– Nem vagyok én szent, nővér – csóválta a fejét szelíden a nyomozó. –  Nem volt mit feladnom. Csak a karrierem volt, amit egy tizenegy éves gyerek megtépázott. Ha nem ő követte el a lopásokat, ha tényleg ártatlan, miért menekül? Eleinte csak az igazságot akartam kideríteni. Aztán rájöttem, és már csak az számított, hogy… hogy törlesszek.

Emma szíve hatalmasat dobbant, ahogy megértette a nyomozó kitartása mögötti indokot. Nem azért akarta visszavinni Londonba, hogy bíróság elé citálja, hanem mert úgy gondolta, odatartozik. Félreismerte volna őt? Vagy most csak mesterkedik? Nem, őszintének tűnt. Tényleg magát okolja azért, hogy ő elvesztette családját, otthonát és a boldog jövő lehetőségét? Végül is van benne valami. Rá akarta bizonyítani a londoni lopássorozatot, és ezzel részben valóban felelős azért, hogy ő elvesztette addigi életét.

Egy pillanatra magukkal ragadták a szomorú emlékek, a londoni események, édesanyja és halála. De Júlia nővér szavait már halvány mosollyal az arcán tolmácsolta, és körbemutatott a szobán.

– Bűntudata volt. De nézzen körül, Mr. Donnel! Ön szerint itt nem kaphatja meg mindazt, amit például egy londoni árvaházban nyújtanának neki? Nem megfelelő hely ez a számára?

A nyomozó lassan körbejáratta tekintetét a helyiségben magukból nyugalmat árasztó apácákon, és valahogy nem volt kedve tovább akadékoskodni. Ellágyulva dőlt hátra székében.

Emma szívéről is levágták azt a súlyt, ami a földhöz tapasztotta. Megkönnyebbülten figyelte a férfit, aki, úgy tűnt, örül, hogy vége ennek az üldözősdinek. Már nem is ellenség volt, inkább egy lélek, aki most megnyugvást lelhet magának. Részben miatta kényszerült menekülni hazájából, miatta nélkülözte a biztonságot és a szerető családi légkört. De most ezen a helyen mindketten meglelhetik békéjüket.

Mr. Donnel atyai gondoskodással a hangjában szólalt meg újra.

– Meddig maradhat itt?

Júlia nővér halkan megköszörülte torkát, és kénytelen kelletlen megosztotta ezt a fájdalmas információt.

– Legfeljebb még egy évig. Azután már nagykorú lesz, és el kell hagynia ezt a házat.

Emma hangja elcsuklott. Ismét kicsinek és nyomorultnak érezte magát. Ugyanaz a kérdés jutott az eszébe, ami a nyomozóéba is.

– És mi lesz vele azután? – dőlt előre ismét Mr. Donnel a székében.

– Nos, nem szoktuk csak úgy kirakni a gondozottainkat az utcára. Keresünk nekik egy szociális otthont, egy olyan helyet…

– Nem. Ne haragudjon, kedves nővér, hogy félbeszakítom, de ez nem megoldás! Az ilyen otthonok egyáltalán nem jobbak az árvaházaknál. Higgyen nekem, ha az árvaház elől megszökött, akkor egy év múlva egy ilyen otthon elől is meg fog szökni! Én pedig nem akarom, hogy egy év múlva újból nekivágjon a nagyvilágnak. Kérem, engedje meg, hogy most magammal vigyem! Angliában jobb körülmények között élhetne nagykorúságát követően, és valószínű, hogy könnyebben találnék olyan helyet, ahol felnőttként is befogadják őt, és dolgozhatna. Itt csak egy valami várna rá, egy év boldogság, amely véget érne.

– Minden boldogság véget ér egyszer.

A nyomozó válaszolt erre is, valami olyasmit, hogy ezek a frázisok most nem érnek semmit, és hogy… hozakodott még elő érvekkel a tarsolyából, de Emma ezeket már nem fordította le. Az utolsó mondatokra is igen nehezen tudott már figyelni, mert veszni látta a jövőjét, és gondolkodóba esett. Mr. Donnel sem beszélt tovább látván, hogy a lány nem tolmácsol.

Kész. Vége az itteni életének is. Miért? Miért ilyen szerencsétlen? Otthonra lelt, szerető emberekre, barátra, és nem maradhat itt. Most vagy legkésőbb egy év múlva el kell hagynia a rendházat, mert már túl idős lesz. Itt csak gyerekek élhetnek, és apácák. Apácák. Apácák!

– Júlia nővér – szólalt meg Emma –, ha apáca lennék, itt maradhatnék tovább is?

– Tessék? Apáca szeretnél lenni csak azért, hogy itt maradhass? – nézett nagy szemekkel az idős nő a lányra.

– Nem, nem csak azért. Kittivel már sokat beszélgettünk erről. Én világéletemben kerestem valamit, és a szolgálatban megtaláltam ezt. Ezt szeretném csinálni.

– Úgy is szolgálhatod az Urat és az embereket, ha nem válsz apácává. Tudod, a szolgálat nagyon fontos az életünkben. De ennél több az apácalét. El kell dobnod magadtól mindazt, amit e világ kínálhat neked. Semmilyen gonoszság nem fertőzheti sem testedet, sem lelkedet. Egész lényeddel az Úrnak kell élned, és az Ő szeretetével kell szeretned az embereket. A földi boldogságot el kell vetned magadtól.

– Már megtettem – jelentette ki Emma keményen az apáca szemébe nézve.

Júlia nővér keserű pillantást vetett rá, ő pedig rimánkodva viszonozta a tekintetet. Jól ismerte az apácák véleményét a fiatal novíciákról. Nem szerették, ha szinte még gyerekek választják ezt a hivatást. Kitti volt az első, aki kiskorúként jelentkezett hozzájuk, és már ő is sok fejtörést okozott a döntéshozóknak. Most pedig itt volt ő. Elvetett már mindent, amit e világ kínálhat. Mindent. Nincs semmi, amire szüksége lenne, és a rendház ne tudná megadni.

A társalgóban tartózkodó apácáktól hiába várt segítséget Júlia nővér. Tanácstalanul vakarták meg homlokukat vagy vonták meg vállukat.

Végül Mr. Donnelre tévedt Júlia nővér tekintete. A nyomozó jámboran ült vele szemben. Nem volt fenyegető jelenség. Emma is a férfit figyelte, aki talán azért talált rá, hogy kimondassa vele, ami már régóta ott lakozott a szívében.

– Rendben van – bólintott végül Júlia nővér. – Holnap estére összehívom a tanácsot, és megtárgyaljuk az ügyedet. Valószínűleg senki nem fogja ellenezni, hogy felvegyünk novíciának. Ismerünk már annyira. Aztán egy éved lesz, hogy bizonyítsd elhivatottságodat.

– Igyekezni fogok.

– Azt ajánlom is! – mosolygott az apáca a lány hirtelen jött jókedvén. – És most, légy szíves, tájékoztasd erről a nyomozó urat!

Emmát úgy felvillanyozta a hír, hogy apáca lehet, hogy majdnem megfeledkezett Mr. Donnelről. A férfi türelmesen várta, hogy őt is beavassák a beszélgetésbe, ami gyümölcsöt hozó társalgásnak bizonyult. Bár először nem szívesen harapott bele a pirosló almába, de végül csak megtette. Az nem tetszett neki, hogy előle menekülve akar Emma apáca lenni. De aztán a lány megnyugtatta őt is, ahogy Júlia nővért. Így hát belement. Csak azt kötötte ki, hogy szeretné látni a lányt apácaként. Addig nem hagyja el a várost. Fő az elővigyázatosság. Addig is beáll katonának. Úgy hallotta, nagy szükség van erős, fegyverekhez értő emberekre az egyre inkább elégedetlenkedő országban. Ő egész életében nyomozó volt. Van ugyan különbség a kettő között, de Mr. Donnelnek nem volt jobb ötlete, hogy hogyan is tölthetné el ezt az egy évet.

Másnap a tanács tartózkodás és ellenszavazat nélkül egyezett bele abba, hogy a lány felvételt nyerjen a rendbe. Majd rá két hétre novíciává is avatták. Vacsora előtt mindenki összegyűlt a ház mögött lévő kápolnában, ahol a reggeli miséket is tartani szokták. Mindenki jelen volt, még a gondozottak is. Megtelt a kis épület. Miután Júlia nővér a szószékben megtartott egy különleges misét, Emma novícia ruhában bevonult a két padsor közti keskeny sávon. Az oltár előtt térdre ereszkedett egy kicsi, kék párnára, és a falon függő hatalmas keresztre emelte tekintetét. Következett az eskütétel. Megfogadtatták vele, hogy míg novícia idejét tölti, hű lesz a rendhez, nem hoz rá szégyent, követi az apácák utasításait, mindig tiszteletben tartja a döntéseiket, tanulmányai során igyekszik minél jobban megismerni az Urat és az Ő akarata szerint cselekedni. Mikor Emma száját elhagyta az utolsó „fogadom” szócska is, Júlia nővér egy csókot nyomott egy kis keresztre, majd odatartotta elé, hogy ő is illesse ajkaival, végül pedig a nyakába akasztotta. Egy imával ért véget a szertartás, amely után sokan járultak oda hozzá gratulálni, na meg ellátni őt egy-két jó tanáccsal. Kitti sem lóghatott ki a sorból.

– Örülök, hogy ezt az utat választottad.

– Miért?

– Mh… Mert jól áll neked ez a ruha. – Mindketten jót nevettek ezen, majd Kitti folytatta. – Ma nem is igazán tudtunk beszélni, annyira elfoglalt voltál a készülődésben. De képzeld! Júlia nővér délelőtt azt mondta, még az is meglehet, hogy együtt szentelnek minket apácává. Bár én másfél hónappal előbb leszek nagykorú, mint te, de ha akarom, megvárhatlak téged is. És én akarom.

– Tényleg? Ez nagyszerű! Annyira jó lenne!

– Az bizony! Együtt leszünk apácák – mondta ki Kitti, mosolygott vékony ajkaival, és megragadta Emma kezét, hogy aprókat ugrálva kiadagolják magukból a felgyülemlett örömöt. Majd az apácák vigyorgó figyelmétől zavarba jöttek, és hirtelen komolyságot erőltettek magukra. Azzal köszöntek el egymástól, hogy majd a vacsoránál találkoznak. Illetve Emma még távozó barátnője után szólt.

– Kitti! – Várt, míg a lány megfordult. – Köszönök mindent.

– Ugyan, nincs mit.

Dehogyisnem! Tulajdonképpen nagyon is sokat köszönhetett Kittinek. Ő segített neki abban, hogy a rendházban maradhasson néhány hónapja, aztán ő tanította meg a magyar nyelvre, és fedeztette fel önmagát. Talán túlzás azt állítani, hogy miatta akart apáca lenni, de ha ő nincs, akkor meglehet, hogy ez meg sem fordul a fejében. Így viszont ez vált leghőbb vágyává. Na meg az, hogy egy és ugyanazon a napon szenteljék őket apácává. Ezért tanult olyan keményen Johanna nővértől, aki boldogan vállalta el őt tanítványának. Délelőttönként tőle szívta magába a tudást az apáca szobájában vagy a könyvtárban, aztán ebéd után a csendes órákat Kitti társaságában mulatta át. Majd Kittinek mennie kellett, hiszen neki lett egy másik gondozottja, egy tizenéves fiúcska, Palika, akit egy nevelőintézetből mentettek ki. Így hát Emma a délutánokat vagy tanulással töltötte, vagy takarított, vagy segített a konyhában serénykedő apácáknak a vacsora elkészítésében. Este pedig újból egymás társaságát élvezhette a két lány. Egészen nyár közepéig. Ekkor ugyanis ismét felbukkant Kristóf, és hetente két-három este elrabolta Emmától Kittit.