[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/bemutatkoznak-az-iroiskolasok” newwindow=”yes”] Bemutatkoznak az Íróiskolások[/button]
Igor fehér falakat lát, alul fényes, zöld festéssel, ami néhol felhólyagzott a vakolattal együtt. Kapkodva lélegzik: mit is mondtak az orvosok a kapkodó lélegzésről? Hipertónia? A karja nem mozdul, de érzi a néhány órája belé nyomott nyugtató hatását; milliméterről milliméterre haladva kúszik a bőre alatt a befecskendezett folyadék. Ha eléri a szívét, talán meghal – gondolja –, egy kegyes metódus az ilyeneknek, mint ő. Bolond-e, vagy a bolond szó túl kedves? Elmeháborodott?
Az arcát hideg levegő éri, egészen friss. Igor szeretne láthatatlan friss levegő lenni, képzeleg róla. Vissza kell mennie oda.
– Hogy érzi magát ma a betegünk?
Igor süket.
– Mit szólna egy sétához odakinn az udvaron?
Igornak nincsen lába.
– Nagyon meleg van itt.
A szobában valaki azt suttogja: – Doktor úr, ő nem hallja magát!
De a doktor okos ember, mosolyog. Bekapcsolja a ventilátort, mert meleg van, ahogy mondta. A ventilátor forog…
– Igor, vissza tud emlékezni, hogy hol járt, mielőtt a kórházba került?
A ventilátor forog. Igornak fáj a csuklója, folyton fáj neki, amikor ezt a hangot hallja.
*
A helikopter utazótere zajos volt. Igornak figyelnie kellett, ha le akarta olvasni a vele szemben ülő férfi szájáról a szavakat:
– A nevem Boris Glatov, kutatóbiológus. Maga a belügytől jött?
– Nem. Mérnök vagyok – kiabálta túl a hangzavart. Nikotinhiány kínozta, de indulás előtt kidobta az utolsó doboz cigarettáját a szemétbe, és csak erre tudott gondolni.
– Maga nagyon fiatal – állapította meg a férfi.
– Konzulens vagyok.
– Á, egy konzulens. Inkább ma egy konzulens, mint holnap két belügyis. Azt mondja, mérnök? Remélem nem reaktorépítésből diplomázott.
– Hát nem. – Igor értette a tréfát, bár rohamosan közeledve Csernobilhez a megjegyzés élesnek hatott.
A helikopter a zónán kívül szállt le, onnan katonai autóval szállították őket beljebb.
Két ellenőrző ponton haladtak keresztül, AK-74-es karabélyokkal felszerelkezett katonák járkáltak mindenhol, mellettük jelzés nélküli fekete zubbonyos alakok álltak; az útszakasz tele volt őrtornyokkal. Igornak egy amerikai film jutott eszébe róluk, amiben a fekete ruhás angyalok kivonultak a tengerpartra, hogy a naplementét csodálják.
– Ne törődjön a helybéli csuhásokkal – szólalt meg az autóban Igor mellett egy katona. – Nem a fegyveres erőhöz tartoznak, babonás népség, de meg kell tűrnünk őket. Ők nem piszkálnak bennünket, mi nem piszkáljuk őket.
– Ha nem katonák, miért vannak itt?
– Vigyáznak.
Igor egy kóbor kutyát látott az út szélén: az állat a szemébe nézett, a mögötte álló fa törzsére egy kék szalag volt kötve.
Pár perc múlva megérkeztek a bázisra. A kapu boltívén az egykori, dicső múltú állam néhány üzenete volt olvasható: „Légy készen! Mindig készen!”„Apáink a békéért harcoltak – mi felépítjük a jövőt az unokáitoknak”. Itt megállt az idő, az utolsó huszonöt év nem létezett.
A térképek úttörőtáborként jelölték a helyet, úgy is nézett volna ki, ha nem hemzseg katonáktól. Igor körülnézett, és azt is megállapította, hogy ezen a helyen sosem jártak gyerekek. A gyerekek mindent megjelölnek: a házfalakat, a lócákat, a villanypóznákat, itt nyoma sem volt a kölykök munkájának. A fák mögött viszont ott magasodott a Duga-2 antennafüggöny, és több kilométer távolságról is közelinek hatott.
A tizenhetes számú barakkban szállásolták el őket. Igor ledobta a hátizsákját az első kiszemelt ágyra, majd odasétált az ablakhoz és kinézett rajta.
– Mik ezek a szalagok a fák törzsén? – kérdezte, a fenyőkön lengedező kék rongyfilceket figyelve.
– Babona. Idekötik vele a helybéliek a szellemeket. Először van itt? – kérdezte Borisz. – Csernobilben két dolgot kell megtanulni: kérdezzen keveset, és éjjelente használjon füldugót.
– Füldugót? Miért?
– Majd megtudja.
Az esti eligazítás hosszú volt, az ezredes sokat beszélt. Igor fülében kásává álltak össze a szavai:
– Üdvözlöm önöket, Uraim! Mielőtt áttérnénk a Palatin-2 leszerelési programra, kötelességem kiemelni, hogy szabad mozgásterük csak a táboron belül van. Azt elhagyni, csak speciális engedéllyel, fegyveres kísérettel lehet. Mindegyikük kap egy kísérőt, aki segíti a tájékozódásukat a bázis egész területén. Amíg itt vannak, a kísérőjük az árnyékuk is egyben. A megfigyelő szerepet betöltő fekete egyenruhások nem katonák, ne keressék velük a kapcsolatot. A védőöltözékeket még ma este kiosztják önöknek. Civil ruházatban ne lépjenek a bázison kívülre, a zöld területeken a sugárzás mértéke duplájára erősödik, a fű mindig szennyezettebb, mint a beton, mivel az élő szervezetekből a radioaktív anyag nehezebben ürül ki, mint egy élettelenből. A fák között is magasabb a sugárzás mértéke, mint az aszfaltos úton, a saját egészségük érdekében kérem, legyenek figyelmesek…
Tíz óra körül a tábor elcsendesedett, Igor sokáig csak feküdt a sötétben és hallgatta a szobatársai szuszogását a szomszéd ágyakról. Órákba telt, mire ellustultak a gondolatai. Amikor azonban becsukta a szemét, nyikorgó, fájdalmas hang szelte át az éjszaka csöndjét. A zaj újra és újra megismétlődőt, pulzált, csikorgott – mintha valaki egy erősítőt gerjesztett volna szántszándékkal. Igor felkelt és az ablakhoz ment. Az udvaron csak két fekete ruhás sétált át, ügyet se vetettek a hangra, pedig neki majd széthasadt a feje.
A zaj csak hajnalban halkult el, egy szemhunyásnyit sem aludt.
Másnap, reggeli után az első útja a szállítmányokat kezelő katonához vezetett, füldugót rendelt és cigarettát. Nem Csernobilben fog leszokni a dohányzástól, ez már fix. Olyan elgyötört volt az éjszakától, mint még talán soha.
A többi mérnök és technikus már az udvaron gyülekezett, induláshoz készülődtek. Igort a tizenhetes barakk lépcsőjén egy magas, kopaszra nyírt fickó várta. A férfi cigarettázott, a csuklóján, körben, mély forradásnyom látszott. A nyitott zubbonya alól a tengerészgyalogság csíkos pólója kápráztatta Igor szemét.
– Igor Koszlov? – kérdezte a férfi. – Krall vagyok. Nyikolajev. Hivatalos kísérő, és maga öt perc késésben van. Nem jó indítás.
Igor sóvárogva bámulta a cigarettát a kezében.
– Megkínál egy szállal? – kérdezte.
– Dohányzik? Sajnálom, nem vagyok jótékonysági nagykövet. Induljunk, mert maga miatt már így is borul a menetrend. – Nem volt kellemes modorú a kísérője.
Mire a katonai autó megérkezett a függöny lábához, Igor fürdött a verítékében. A védőruházat nehéz volt és meleg. Szuszogott, igyekezett a lába alá nézni, mert a lokátorhoz vezető szerviz utat feltörte a növényzet, hepehupásabb volt, mint az erdő talaja.
A táskájából előszedte a méregdrága szintezőműszerét, és elindult vele a bozótok között, hogy elkezdje a méréseket. Egy bontásra ítélt monstrum leszerelése előtt mindig tanácsos talajszintet mérni, a dőlésszög hasznos információ egy mérnök kezében. Igor úgy tervezte, hogy az optikai műszert felállítja a terület legalacsonyabbnak ítélt pontján, és a földhullámok bemérésének segítségével kezdi a munkáját, amikor valaki utánanyúlt, és durván megrántotta a karját.
– Hová? – ordított rá Krall.
– Végzem a dolgomat, de ha leejtem a műszeremet, tönkremegy!
– Végezze, én is azt teszem – válaszolt Krall, azzal kikapta Igor kezéből a szintezőt, és behajította valahová a dzsungelszerű bozót kellős közepébe. – Az analóg frekvenciahullámokat kibocsátó masina rossz. Dolgozzon kézzel! És menjen vissza a többiekhez!
– Magának elment az esze? Hogy dolgozzam, ha elveszi az eszközeimet?
Krall két centi távolságig mászott az arcába.
– Amíg itt van, megoldja máshogy. Nagyon messze van Kijev, szóval, ne vergődjön.
Igor állta a pillantását.
– Tudja-e, katona, hogy a háborúnak már régen vége?!
– Ezt csak a tejfeles szájú, irodai egerek gondolják így. Jobban teszi, ha visszakotródik a többiekhez, és nem keveredik bajba. – Ezzel Krall megragadta őt, és a szerinte megfelelő irányba lódította.
Igor uralkodni akart magán, de még órákkal később is remegett a keze, amikor meglátta a környékén a katonát. Elhatározta, hogy fel fogja jelenteni. Mindenkinek van felettese, ennek a debilnek is. Nem fogja péppé veretni magát, simán feljelenti.
A százötven méter magas antennamonstrum élőben szinte a felhőket érte. Igor valami furcsa dolgot észlelt, nézte az állványon dolgozó embereket, eszébe jutott, hogy a Duga-2 használaton kívül van huszonöt éve. Felmászott a függöny betontalapzatára, ahol két mérnök végzett tájoló méréseket. Megérintette az antennamonstrum melletti állványlábat. Rezgett. Folyamatosan, erős impulzusokban. Semmi más, csak az állvány. Rezgett, a fenébe is! De miért? Mitől? Igor nem tudta.
Délkörül visszaszállították őket a táborba. A kantinban ebédért sorakoztak az emberek, de Igor nem állt be közéjük, kiszúrta Boriszt az egyik asztalnál, leült vele szemben, és meg sem várva, hogy a férfi felnézzen, kérdezett:
– Mi ez az a zaj éjszakánként?
– Rendeljen füldugót, mondtam. – Boris lenyelte az ételt a szájából, és benyúlt a zsebébe. Lapos, fém flaskát húzott elő, odanyújtotta neki: – Igyon! Aki először van itt, annak mindig nehéz.
– Nem, köszönöm! Miért nem használhatunk műszereket a helyszínen?
– Fiam, én biológus vagyok, a mérőműszerek használatáról ne engem kérdezzen – jegyezte meg tréfálkozva a másik.
– És mit keres itt egy biológus? Egy katonai radar leszerelése hogyan kötődik az állatpopulációhoz?
Boris már nem volt mókás kedvében. Tányért cserélt a tálcáján, hogy a menü sorrendje szerinti krumplis pörkölttel foglalkozzon, de a villát csak tartotta a kezében.
– Igor, látott ideérkezése óta pókot, szúnyogot, vagy madarat a környéken?
– Most, hogy mondja, nem.
– Ezért vagyok itt. Ez a hely különleges.
Boris felállt, le akarta őt rázni. Igor talán emiatt érezte olyan fontosnak, hogy a végére járjon a dolgoknak. Legalábbis ezt gondolta a kantinban üldögélve. Amikor délután hiába kért időpontot a tábori ezredestől, hogy panaszt nyújtson be a Krall-féle rongálás miatt, már lanyhult a felfedezési vágya. Amikor a bázis titkárságán közölték vele, hogy hivatalos panaszlevelet kell írnia, Igor már kifejezetten fáradnak érezte magát. De nem baj, ami késik, nem múlik: elhatározta, hogy Krall fizetni fog.
A bosszú új lendület adott a délutáni munkájához. Kettőkor már újra a helyszínen voltak, Igor kerekes mérővel szántotta a métereket a függöny körül, és rájött, a védőruházat hátránya a rossz szellőzés mellett az, hogy a maszk miatt nem látja, mi van a lába alatt. Megbotlott egy fél pár katonai csizmában, lehajolt érte, hogy messzire hajítsa, de ekkor moccanást vett észre a túlburjánzott erdő fái között. Egy alak suhant el a zöld levelek takarásában. Krall is észrevette.
– Itt marad! – vetette oda Igornak a katona, és ő is eltűnt a fák között.
Amikor egy perc múlva újra előbukkant, nem volt jó kedve, átkozódott, és folyamatosan motyogott valamit az orra alatt.
– Kóbor kutya volt? – kérdezte Igor.
– Kutya vagy te magad!
Igor még tolt pár métert a biciklinek csúfolt mérőkeréken, aztán elege lett.
– Muszáj ennyire kreténnek lenned? Én is dolgozni jöttem ide, nem vagyok turista!
– Turista! – Krall kényszeredetten felnevetett, és leköpött a földre. – Akarod tudni, mit csinálnak a turisták Csernobilben? Este mutatok neked turisták hagyta emléket. Tízkor várj a barakk előtt, persze, csak ha nem félsz.
Láthatóan szeretett gúnyt űzni Igorból, ő pedig úgy döntött, nem ad rá neki több lehetőséget.
– Ne aggódj, ott leszek!
Este tízkor úgy ült a barakk lépcsőjén, mint egy kis angyal, és várta, hogy Krall feltűnjön. Az jött is, de lassítás nélkül elhaladt előtte, mint aki biztos a dolgában, és tudja, Igor követni fogja.
Katonai dzsip várt rájuk, a kapuellenőrzés Krall részéről el volt intézve egy fukar biccentéssel a bódé mellett álló kollégái felé.
Már maguk mögött hagyták a tábor előtt húzódó erdőséget, amikor Igor megszólalt:
– Mi az a hang éjszakánként? Van a közelben valami működő üzem?
– Üzem nincs.
– Akkor a reaktortól jön?
– Nem.
– Muszáj tőmondatokban válaszolni? Persze, ha megveszed a tönkretett műszeremet, eltekintek a kérdéstől.
Krall elhúzta a száját.
– Nem jó az analóg cucc, sok benne a torzítás és a zajhullám, veszélyes. Digitális kell, vagy kézi – magyarázta egészen nyugodt hangon.
– De mindenhol analógot használnak.
– Ide nem jó. – Krall befejezettnek tekintette a beszélgetést.
Kiértek a főútra. Nem Csernobil felé vették az irányt, hanem északnak. Pár száz méter után az első útszéli tábla a közeli Pripjaty város nevét hirdette.
Igort valahogy nem vonzotta különösebben az éjszakai város látképe. Ha adrenalin bombát akart volna, megnéz egy meccset a tévében.
Hamarosan a látómezejébe került az első kihalt épület váza, majd szépen sorban következett a többi is, ahogy a terepjáró lámpájának fénye utat tört a sötétben.
– Hogy tetszik? – érdeklődött Krall. – Meg lehet szokni idővel.
– Mióta szolgálsz itt?
– Túl régóta.
– A katonaságot nem váltják kéthetente?
– Minek kérdezel ennyit?
– Azért, mert nem értem ezt a helyet. – Igor további gondolatait lekötötte a kinti, halott világ. Némelyik helyszín ismerősnek tűnt. Aki játszott már életében Stalkert, vagy látott képeket a számítógépes játékból, annak ismerős lehetett a holdvilágnál derengő, fákkal benőtt terület. A kocsi reflektora óriási, csápos rémségekké alakította a gallyak árnyékait a házfalakon, olyanok voltak, mintha menten a kocsira vetnék magukat.
Krall behajtott egy újabb utcába. Innen látszott a folyón átívelő híd, néhány magasabb épület a folyó partján, aztán egy ideig semmi, mert a dzsip lámpája váratlanul kialudt és teljes sötétségben gurultak tovább.
– Mire fel ez a lopakodó üzemmód?
A jármű előtt feltűnt egy égő szempár. Olyan volt az a világító szem, mint valamiféle sátáni jelenés a levegőben: egy csapat kutya futott szét előttük.
– Farkasok. A legtöbb veszett – magyarázta Krall.
– Miért nem gyógyítják meg őket?
– És hogyan? Szállítsanak helikopteren vakcinát, lövöldözzék szét, mint a filmekben? Koszlov, az árvaházakra nem jut elég gyógyszer, ki a fenét érdekelnek a Csernobili veszett farkasok?
– Azokat, akik itt élnek – válaszolt Igor.
– Akik itt élnek, tudják, hogy a veszett állatot le kell lőni és elégetni. Hogy a három évesnél idősebb vad fertőző. Te akarod megmondani, hogyan éljenek az itteniek, Kijevből? Két hét nem nagy idő itt, Koszlov. De arra elegendő, hogy megértsd, két hét múlva vagy azonnal távozol, vagy nem szabadulsz innen soha.
A kocsi megállt. Krall kiszállt, és elindult valamerre a sötétben. Igor eleinte ült és várakozott. Aztán lábdobogást hallott, valaki elfutott a kihalt házak között. Igor életében először vacogott a félelemtől. Kicsapta a dzsip ajtaját és kiszállt. A sötétséghez már hozzászokott a szeme, így elindult abba az irányba, ahol Krall pár másodperce eltűnt. Félkör alakú térre ért ki, az előtte magasodó szálloda falát több helyen elengedte a vakolat. Igor felismerte a Polissia épületét, sokszor látta képeken, újságokban, híradóban. Aztán kimeresztette a szemét, és a szíve kihagyott egy ütemet. A szálloda faltövében egy fekete alak gubbasztott, embernek túl kicsi volt, másnak meg túl nagy…
– Hukk! – harsant az éjszakában, Igor kis híján szívrohamot kapott tőle. A vállára tenyér csapódott, és Krall vigyorgott rá. Szembenézett Igor halálra vált tekintetével, és követte a pillantását. – Mi van?
A fekete alak nem mozdult a fal tövéből. Krall váratlanul gondolt egyet és nekiiramodott annak a valaminek. Igor még a szemét is becsukta ijedtében, de aztán meghallotta a másik hahotázását:
– Koszlov, megijedtél egy árnyéktól – közölte a távolból. – Gyere ide!
Igor lába alatt recsegett az aszfaltot borító üvegtörmelék. Nem képzelődött, a fal tövében egy törpe magasságú fekete emberforma ült. Oda volt festve a ház falára.
– Az őslakosok unatkoznak. Valaki bélyeget gyűjt, valaki meg… rajzol – mondta Krall, aztán némileg megkomolyodva hozzátette: – Ezek a fekete zubbonyosok jelei, üzennek vele egymásnak. Itt van a határuk, ennél távolabb nem mennek a bázistól.
– Miért nem?
– Nem tudnak. Mellesleg miért szálltál ki a kocsiból, Koszlov? – emelte meg a hangját, mint akinek most jutott észbe, hogy dühösnek kéne lennie.
– Néhány órája nyíltan megfenyegettél! Azután kihozol ide és felszívódsz. Azért.
A katona elkomorodott.
– Lazíts! Azt mondtad, nem vagy turista – emlékeztette Igort. – Megmutatom, miért nem szeretjük őket errefelé.
Krall felvitte a szálloda teraszára, amin kinőtt egy fa. A törzsére ez volt ráhasítva: „Itt jártam, parasztok! 1996. Vova és Vitya”. A sarokban emberi ürülék maradványa bűzölgött, a közelben eldobott iskolai füzet, a címkéje szerint egy elsős kislányé volt: Lena Prut tulajdona. Jártak a pripjatyi egyes számú klinikán, ahol az elemlámpa fényénél olvasták a falakra írt szövegeket: „Én vagyok a király!”, „A sátán küldött közétek”, „Keféltem egy csernobili szülőszékben”.
– Teszik? – kérdezte Krall visszafelé menet a dzsiphez.
– A turisták mindenhol így viselkednek.
– Nem mindenhol. Otthon nem. Itt úgy tesznek, mintha ez a föld már nem tartozna senkihez.
Ebben pedig volt igazság.
*
– Tehát panaszt akart tenni Krall Nyikolajevre? – kérdezte a titkár.
– Nem kifejezetten rá. Én az anyagi kár miatt teszek panaszt. Eldobta a műszeremet az erdőben, mert szerinte veszélyes hullámokat bocsát ki, amit nem értek. A műszer analóg hullámait az emberi fül nem is hallja őket, ugyan kire lenne veszélyes?
– Töltse ki a nyomtatvány, uram. A kérését továbbítjuk.
Igor megkönnyebbült, amikor másnap délelőtt kilépett a titkárság ajtaján, ugyanakkor értelmetlen bűntudatot érzett.
A katonai autó hétkor indult volna a Dugához, hogy folytassák a munkát. A szállásra igyekezett, amikor a tábor hátsó kerítésénél mozgásra lett figyelmes. Ott hasalt valaki a fűben, őt figyelte. Majd a fűből felpattant egy fiatal lány; futásnak eredt a kerítés megbontott bordái felé, és Igornak igyekeznie kellett, hogy utolérje. Az utolsó pillanatban elkapta a karját, a lány elvesztette az egyensúlyát és elesett, Igor pedig félig rajta landolt. A dühös, szúrós tekintet szikrákat szórt, a lány ruhájának zsebéből kék szalag vége kandikált ki.
– Ki vagy te?- kérdezte, a lány konokul bámulta. – Te kötöd a fákra a szalagot? Miért?
– Úgysem érted. Itt kell őket tartani – szólalt meg halkan.
– Kiket? Mi a neved?
– Zilla. Engedj el!
– Szóval, Zilla. Kiket kell itt tartani?
– A palatinokat. Mit gondolsz? – förmedt rá a lány. – A kerítés megállítja őket? A katonák mindent elrontottak, ezer évig nem bántottak senkit! Miért kellett nektek idejönni? Engedj már el!
Igor egy kukkot sem értett, de engedett a szorításon, és hátrébb csúszott a lánytól.
Zilla nem rohant el azonnal. Szemrehányó tekintettel bámult rá.
– Te is olyan vagy, mint a többi! Azt gondoljátok, irányíthatjátok őket, de tévedtek: ők irányítanak benneteket.
– Kik?
– A palatin emberek. Hagyják őket békén! – sziszegte a lány, aztán fürgén felpattant, átpasszírozta magát a megrongált kerítés résén, és eltűnt a fák között.
Útban a Duga-2 felé, Igor fejében egymást kergették a gondolatok: az éjszakai zaj, a különös lány szavai, a jelek a városban, a fekete ruhás emberek a bázison… Senki sem beszélt róluk, mintha valami kórságról lenne szó. Krall sem volt bőbeszédűbb a többieknél:
– Ma láttam egy lányt a bázison. Valamiféle palatin emberekről beszélt. Ez a neve a leszerelési programnak is. Van összefüggés a kettő között?
– Hiszel a földönkívüliekben, Koszlov? – kérdezett vissza a katona, aztán a kezébe nyomott egy digitális mérőműszert, és a radarra bökött: – Dolgozz, hamarabb végzel, többet pihensz.
Így ment ez. De hálásnak kellett lennie, hogy kapott új műszert, és már a nyelve hegyén volt, hogy megköszönje, amikor történt valami. Igor csak annyit észlelt az egészből, hogy az egyik mérnök az állványon üvölteni kezd. A fejéhez szorította a kezét, a kezében tartott csípőfogót pedig leejtette. A szerszám zuhanni kezdett, nekicsapódott az állvány szélének, onnan pedig az antennafogak közé esett. A csattanás nem volt hangos, de azt követő rezgéstől az antenna nyikorgott, berregett.
A helyszínen tartózkodó katonák előrántották a fegyvereiket, és az őket övező erdőt célozták. Aztán a mérnök, aki rosszul lett, zuhanni kezdett az állványról. Igor oda akart rohanni hozzá, de Krall az arcába üvöltött:
– Ne mozdulj! – Igor háta mögé meredt. Majd felemelte a karját és lőtt.
Igor megfordult, és egy másfél méter magas lényt pillantott meg. Sátoralakú volt, redőzött lábakkal, a lábak fölött fehér fejjel. A levegőt hirtelen fülsüketítő, sziszegő hang telítette meg, ami felfalta a gondolatait. Igor nézett, de nem tudta, mit lát, a földre hanyatlott. Képek, színek, félmondatok ugráltak a fejében. A földön vergődött valaki mellette, Igor ruhájára vér fröccsent. A sziszegés arra késztette, hogy letépje a saját karját, hogy nekiszaladjon egy fának. Meg akart szabadulni a saját testétől. Az értelmetlen érzések felgyorsultak és lelassultak. Mindeközben fölötte kék volt az ég.
Amikor magához tért, a fekete ruhások gyűrűben álltak, monoton hang búgott a torkukból. Két katona elhúzta Igor közeléből Krall testét. Krall szemei csukva voltak, a szájából ömlött a vér. A feketék „éneke” még akkor is szólt, amikor egy katona segített Igornak felállni. Beszélt hozzá, de ő egy szót sem értett.
*
A két és fél nap, amit Igor a gyengélkedőn töltött, különös delíriumként maradt meg az emlékezetében. Megszűnt a határ a valóság és képzelet között, egyetlen stabil pont létezett: az ágya fölötti lámpa éles, sárga fénye. Az térítette magához Igort újra meg újra.
Álmodott. Látta azokat a lényeket. Nem tudta feldolgozni, gondolkozni. Nem tudta, mit kell éreznie.
Mielőtt kiengedték a gyengélkedőből, Krall egészségi állapota után érdeklődött. A szanitéc fukar válaszokat adott:
– Egy másik épületben van. Nem kell zavarni – mondta.
Igor látni akarta, visszavonni a panaszlevelet, beszélni Krallal. Addig erősködött, amíg megtudta, hol keresse, ám az őrzött épületszárny ajtaja előtt újabb nehézségbe ütközött, nem engedték be hozzá. Tiszta agyrém volt az egész.
A szálláshelyük üresen állt, Borisz és a többiek továbbra is dolgoztak napközben.
Igor lefeküdt az ágyára, és becsukta a szemét: maga előtt látta a jelenetet az erdőben, hallotta a hangot a fejében.
Az éjjeliszekrényen ott feküdt a táskája, mellette a megrendelt füldugók és a cigaretta. Valaki gondoskodott róla, amíg gyengélkedett. Felült, és kinyitotta a táskát. Az abszorpciós frekvenciamérő fekete gombjai, mint két szem, bámultak rá, kérdően és tanácstalanul. Rágyújtott egy cigarettára, és a tekintete újra a füldugókra tévedt. A hang volt a lényeg, amitől nem tudott aludni, és majdnem megőrjítette az erdőben, az csinált velük valamit. És azok a fehér, sátorszerű valamik…
Öt perc múlva Igor a tábor őrzött kapuja felé tartott, hátizsákjában a frekvenciamérővel. A kapuőrségre beosztott katona kilépett a bódéból.
– A kollégám itt felejtette az egyik műszerét. Utána kell vinnem – hazudta Igor. – Minél hamarabb végzünk a leszereléssel, annál hamarabb megyünk haza.
A katona furcsa dolgot mondott:
– Krall magát védte. Megette a saját nyelvét, mert ők azt akarták. Tegyen valamit, és ha kimegy, fedezzük a parancsnok előtt. Igyekezzen az ösvényen haladni, oda nem merészkednek a dögök. Büdös nekik a benzin szaga.
A tanács ellenére Igor néhány száz méter után letért a kavicsos útról. Egyre sűrűbbé vált az erdő, ellentmondásos módon mégis felfedezett egy elhanyagolt, második földutat, amin régen teherautók járhattak. Két-három nagyobb szikla mellett elhaladva Igor megállt. Az egyik mészkőre egy olyan fekete figura volt festve, amilyet Pripjatyban látott. Igor előszedte a frekvenciamérőt, rátette a szikla tetejére és bekapcsolta.
A mutató 6,5–8,9 Hz között remegett. Az egész környék rezgett. Aztán a frekvenciamérő megbolondult, a mutató kilengett, a készülék sípolni kezdett – közeledett valami. Gyorsan kikapcsolta és szembenézett a „rémséggel”: Zillát pillantotta meg a fák között lépkedni, a lányt a szalagokkal. Mintha csodálkozott volna, hogy itt látja Igort, legalábbis a világosszürke árnyalatú szempár ezt sugallta.
– Miért jöttél ide? – kérdezte.
– Mit tudsz róluk, Zilla?
– Semmit.
– Hazudsz! – Igor lépett, hogy elkapja a hátráló lányt, addig nem akarta elengedni, amíg ki nem faggatta, de ekkor erős ütés érte a hátát. Valaki nekiszaladt egy fadoronggal.
Elterült a földön, néhány pillanatig a lélegzetét igyekezett kiegyenlíteni. Négykézláb küszködött, míg fentről egy, a táborból is ismert fekete zubbonyos nézett le rá.
– Nem kedvelem, ha durván bánnak a lányommal – mondta a férfi. – Álljon fel, velünk jön!
Az erdő mélyére vezették, egy faházhoz, ami megbújt fák között. Zilla lépett be először az ajtaján, a fekete ruhás férfi hátrafordult:
– Ugye, nem fogom megbánni, hogy idehoztam?
Igor nemet intett.
Egyszerű berendezésű ház volt. A két helyiség közül a nagyobbikban egy kör alakú asztal foglalta a központi helyett, a sarokban öntöttvas kályha állt.
– Üljön le!
Igor helyet foglalt, és megvárta, amíg a férfi is leül vele szemben.
– Mondja, mi történik itt? Napról napra egyre kevésbé értek dolgokat, és mindenki úgy tesz, mintha minden a legnagyobb rendben lenne – kezdte.
– Mert mindenkinek ez a legjobb megoldás. Van, amit nem szabad bolygatni.
– Mik azok a lények? – kérdezte Igor. – Maga tudja, igaz?
A férfi bólintott.
– A palatinokat kétszáz éve még sátorembereknek hívták, később félembereknek. Sokféle nevük létezik… Számunkra semmivel sem idegenebbek, mint például maga. Nekik itt az otthonuk. Ragaszkodnak ehhez a helyhez. Mi úgy gondoljuk, a kövek miatt. Miután láttam, megmérte a mészkő rezgéshullámát, nem titok ön előtt a rezgéshullám tartománya.
– Hat-kilenc között mozog – mondta Igor.
– Mert ez a tartomány kényelmes számukra. Ráadásul megegyezik az emberi agyhullámok bizonyos rezgéshullámával.
– Pár nappal ezelőtt kis híján széttéptem magamat a közelükben – jegyezte meg Igor. – Mit jelentsen ez?
– Nézze – Zilla apja hátradőlt a székében –, nem viccből őrködünk itt. Évszázadokra volt szükségünk, amíg rájöttünk, hogyan kezeljük őket. Nem egyszerű, mert a palatinok gondolatokkal kommunikálnak. A zajok, a műszerek hullámai felingerlik őket, arra következtetnek, újra bántani akarják őket az antennával.
– Bántani?
– Mit gondol, miért Palatin a program neve? Miért van pont itt az az antenna? Elhiszi, hogy 1986-ban, amikor felrobbant az erőmű négyes blokkja, azért vártak a helyiek evakuációjával, mert titkolták a robbanást a nyugatiak előtt?
– Igen.
– Mire emlékezhet maga nyolcvanhatból? Még gyerek volt – mosolyodott el szomorkásan a férfi.
– Emlékszem a szüleim arcára, amikor megtudták, mi történt, emlékszem a félelmükre – válaszolt Igor. – A szomszédos óvodába költöztetett csernobili gyerekekre. Akkor koldusnak, nincstelennek hittem őket. Sokat sírtak.
Zilla apja felállt, a sarokban álló vaskályhához lépett. Lenyitotta a tűzhely ajtaját, egy üveget vett elő.
– Zilla, ne hallgatózz, inkább hozz poharakat! – utasította a lányt, aki kisvártatva meg is jelent két vizespohárral. Az apja megtöltötte őket szúrós szagú löttyel. – Egy húzásra!
Igor a kezébe vette a poharat, viszolygott a tartalmától, de felhajtotta. Azonnal forróság kúszott a lábaiba. Házi főzésű vodka volt, erős, mint az istennyila.
– Mi az a hang éjszakánként a bázis körül? – kérdezte.
– Amikor a szovjet hadsereg 1965-ben idejött, csak annyit tudott, hogy van itt valami, ami erős hullámokat enged ki magából, ami eufóriát okoz, de ha akar, öl. Rájöttek, hogy egy olyan sebességű rezgéssel van dolguk, ami hat az emberi pszichére. A palatinok kommunikációja egy részt üzenetből áll, másrészt zörejből. Akárcsak a…
– Akárcsak a rádióhullámok – vágott a szavába Igor.
– Úgy van. A hadsereg felépítette a Duga-2 antennafüggönyt. Azt mondták, interkontinentális radar. Valójában palatin hullámok továbbítására hangolták az antennát. A hatósugara körbeérte a Földet. Ezek nemcsak arra bírhatják rá, hogy kárt tegyen magában, de arra is, hogy tegyen kárt másban. Érti már?
– A csernobili reaktorbalesetnek is köze van ehhez? – kérdezte Igor.
– A hadsereg belátta, hogy a palatinok ereje nagyobb, mint amivel megbirkózhatnának. Próbálták rabságban tartani őket, kommunikálni velük, de a palatinok egyszerűen… megégetik az elmét, akár egy mikrohullámú sütő. Amikor az államfő 1985-ben bejelentette a haditechnikai leszerelést, a kísérlet veszélybe került, a katonai vezetők megijedtek. A politikának nem kedvezett volna, ha kiderül, mivel foglalkoztak Csernobilben. Nem lehetett két perc alatt eltüntetni mindent. Berobbantották a reaktort, és a sugárzással nyertek negyven évet a nyilvánosság előtt. A területet lezárták, senki se akart már idejönni. De mi továbbra is aggódunk. Ki akarna egy olyan világban élni, ahol egyik gondolatáról sem tudhatja biztosan, hogy a sajátja?
– A katonaság épp a leszerelésen ügyködik. Nem fogják felhasználni a palatinokat.
– Gondolja, Igor?
– Túl veszélyes, felmérték a képességeiket. A Palatin-2 program a felejtésről szól. Megbánták, amit tettek.
Igor hitt abban, amit mondott. Egészen addig hitt, amíg meg nem tette a két kilométeres távolságot az antennafüggönyig. Az objektum közelében már hallotta a markológépek hangját, a teherautók gázolajgőze lassan terjengett a levegőben. Amíg Igor gyengélkedett, felgyorsultak az események az antennafüggöny helyszínén. A fejében zúgtak Zilla apjának búcsúszavai: Ez itt az enyészeté. De vigyázzon! Ha túlságosan sok időt tölt itt, nem fog tudni elmenni. Ha letelt a tizenöt napja, meneküljön. A palatinok energiája őrületbe kergeti azt, aki a rabjává vált.
A függöny árnyékában szállításra váró konténerek álltak. Igor odalépett az egyikhez és elolvasta a szállítólap adatait:
Célirány: Ryhkta, Katonai Bázis
Programszám: Palatin-3
A konténer kék szalaggal volt átkötve.
„Hogyan?”
Igor testét fájdalom rántotta görcsbe, a keze magától emelkedett, nyitott tenyerét a konténer falára fektette. Valami pattogott a fejében, amíg lehajolt, és egy éles kődarabot marokra fogva, körbekarcolta a konténernek feszített csuklója húsát vele. A gyűrű nem volt olyan szép, mint a szalagok, de megnyugható érzés töltötte el.
Katonák jöttek, kiabáltak vele. Azt mondták, azonnal el kell hagynia a helyet, az ostobák! Ő nem megy innen sehová!
Mindeközben fölöttük kék volt az ég.