Demi Kirschner: Ellopott élet 1. – Öld meg Jana Robinst!

Mr. Loran ugyanazt a rituálét követte mindennapjai során. Az evésen, iváson, alváson és a személyes higiénián túl azonban a legkedvesebb időtöltése különc módon túlmutatott az átlagemberek unalmas rutinján. Mr. Loran a kedvenc foglalatosságát zárt ajtók mögött művelte. Olyankor gondosan kulcsra fordította hálószobája masszív tölgyfaajtaját, felkapcsolta az éjjeli lámpáját, és ünnepélyesen megállt a szoba sarkát elfoglaló tölgyfaasztala előtt. Szerette a tölgyfából készített bútorokat. A hatalom fájának tartotta a tölgyet. 

Az asztal tartalma mindig le volt fedve egy fekete terítővel. Egy jó gazda védi a kincseit: időtől, portól, kíváncsi szemektől, és néha önmagtól. Egy igazán jó gazdának arra is akad gondja, hogy a legértékesebb kincsének lelke elfogadja a tulajdonosát, és úgy szomjazza az együttlétet vele, mint egy szerelemes a párja törődését.

Mr. Loran kincse pontosan kétszáz centiméter hosszú és százhetven centiméter széles volt. A magassága meghaladta az egy métert. Huszonnyolc ablakkal és kilenc ajtóval rendelkezett. A bordószínű tetejét félre lehetett hajtani, hogy könnyebben kézre essenek a szobák, a folyosók, a lépcsők. A házikó lakói nem mindig viselkedtek szófogadóan, Mr. Lorannak néha meggyűlt velük a baja. Olyanok voltak, mint a gyerekek: nem szerettek időben lefeküdni, néha szándékosan rosszalkodtak, összetűzésbe keveredtek egymással. Máskor úgy hízelegtek neki, mint a kiscicák, egymáshoz bújtak és hozzá. Sírtak, szerettek és veszekedtek ‒ tökéletesek emberien szenvedtek.

Mr. Loran derűs arccal simított végig a legkedvesebb figuráin.

‒ Jó reggelt, Oliver. Hogy érzed magad ma reggel? Jól aludtál? Mintha szomorú lennél, csak nem történt valami baj? Gyere szépen, fiam, ülj ide a reggeliző asztalhoz. Hogy mondod?… Nincs kedved reggelizni? Nem, fiatalember! A reggeli a nap legfontosabb étkezése, és ha nem fogadsz szót nekem, tudod, hogy mi fog történni. És te, Kathy? Milyen nagylány lettél. Úgy érzem, hiányzik neked a gyerektársaság.

Máskor egy hosszú, feketehajú, csipkeruhás leánybabát ültetett ki az erkélyre.

‒ Kedves Johanna, sápadt vagy. A sápadtságod aggodalomra ad okot. Már Clifford is panaszkodott nekem a napokban, hogy beteges az arcszíned. Úgy gondolom, nem ártana kicsit kimozdulnod otthonról.

Mr. Lorannak minden figurájára gondja volt, bár némelyikükkel az utóbbi időkben kevesebbet beszélgetett ‒ aki rosszalkodott, azt meg kellett büntetni. A ház alagsorában, a sötét pincében sok veszély leselkedett a lakókra. Senki sem szeretett odakerülni, tudták, mit jelent Mr. Loran haragja.

‒ Griffin, kedves, elárulnád nekem, mikor jártál utoljára a kedvemben? Mit mondasz? Hogy te mindent megtettél és mindig odaadóan szolgáltál engem? Talán így van, de a hűséget ápolni kell, kis barátom. Bizony, bizony. Jól figyelj rám! – emelte közel az arcához a merev arcú figurát a férfi. ‒ Eljött az idő! A madárkának haza kell térnie az övéi közé… Ó, ne aggódj emiatt, fiam. Gondom lesz rá. Hiszen tudod, Mr. Loran gyermekei örök szeretetet élveznek. Az én boldogságaim vagytok. Persze, hogy most bántja a kicsi szívedet, és nehéz is lesz, de bátornak kell lenned.

Mr. Loran együtt érző szomorúsággal simított végig a baba rövid, sörteszerű műhaján. ‒ Én sokkal fontosabbat vesztettem el. Vigyázni kell az értékeinkre, fiam. Rajtad áll, hogyan teszed. Hozd haza a madárkánkat! Hm, látom félsz a kutyától és attól a vörös boszorkától, de nincs mitől tartanod, megmondtam. A madaraknak szárnyuk van, a madarak repülnek, Griffin. És mindig hazatalálnak.

***

‒ Apa, hívj fel, ha lesz egy kis időd. Nem szeretek az üzenetrögzítőddel társalogni, belevisszhangzik a hangom. Mellesleg néhány hét és itt a karácsony, és még mindig nem beszéltük meg, hogy hol töltjük. Tudom, hogy nagyon elfoglalt vagy, és három napra előre sem sejted, hová küldenek ki a cégtől, de nekem is szükségem van rád. ‒ Jana belesóhajtott a mobiltelefonba. Elég szánalmas egy gépnek panaszkodni, talán pont az érzés miatt lett fojtottabb a hangja, amikor az üzenet végén elköszönt: ‒ Szeretlek, apa! Hiányzol… Szia!

A parkon vágott keresztül, ami a hűvös novemberi időjárás ellenére nyüzsgött az élettől. A padokat teleülték a környékbeli srácok. Jana nem ismerte őket, általában kevés magával egykorú fiatalt ismert. Nehezen barátkozott. Nem lelki gőg, büszkeség volt az oka, egyszerűen képtelen volt a könnyedségre, ha társasági életet kellett élni. Hibáztathatta volna érte az apját, aki fiatalabb korában túlzott óvatosságra intette, vagy az anyja korai halálát, de egyik sem fedte teljesen a valóságot. Jana őszintén, komolyan tartott az emberektől. Szinte mindegyiktől. Ha a közelükbe került, olyasmi érzés járta át, amit nem tudott megmagyarázni, amiről beszélni se tudott. Még az egyetlen valódi, kitartó barátjának, Griffinnek sem.

Innen csak tíz perc gyaloglásnyira volt a házuk. Lipcse ezen környéke csendes utcák sokaságából állt. Jana jól emlékezett rá, hogy amikor kislányként ideköltöztek az apjával, a férfi azzal nyugtatta, az igazi otthon ott van, ahol együtt fognak élni, és a környék amúgy is hasonlítani fog a régi otthonukra. Ez igaz volt. Legalább ez az egy, ha már Jana apja sok minden másban messze nem tartotta be az ígéretét.

Ahogy hazaért, ledobta a táskáját a sarokba, és a konyhába ment.

‒ Arla, hazajöttem! – kiáltotta el magát.

Arla azóta élt velük, hogy ideköltöztek. Jana sokáig furcsállta, hogy az apja egy vak, néma házvezetőnőt szerzett maguknak. Bármilyen munkaközvetítő is ajánlotta Arlát, egy biztos volt: a középkorú, unalmas szürke munkaruhát és fehér kötényt viselő nő nemcsak csendes volt és nagyszerűen elvégezte a háztartás körül adódó teendőket, de olyan csípős humorral is rendelkezett, amit Jana fiatal gyerekkorától kezdve díjazott. Hogyan lehet szarkazmussal terhes humora egy vak és néma nőnek? Hát meg tudta oldani.

Arla épp a napi tennivalóit jelölte a mágneses mozaiktáblán. Az ügyes kis eszköz a hűtőszekrény ajtóra volt kifüggesztve. Amikor a nő első nap megjelent a házukban, csak egy közepes méretű, kopott bőrönd volt a kezében, és a tábla. A táblával egyszerűbb volt egymással kommunikálni. A mágneses, domború kockák az ábécé betűiből álltak. Arla ugyanolyan magabiztosan kezelte a betűkészletet, mint amilyen meglepően gyorsan kiigazodott a ház folyosói és szobái között. Jana sokáig boszorkánynak hitte ezért a meglepő képességéért, míg az apja ezt is gyorsan és racionálisan megmagyarázta. Azt mondta, a vakok füle jobb, mint a denevéreké. Igen, pont ennyire.

Arla egy kendővel letakart, fonott tálkát tolt a konyhaasztalhoz leülő Jana elé. A benne illatozó sütemény ránézésre is finomnak ígérkezett. A mágneses táblára a következő mondat került ki:

A fiú keresett.

Ezt itt az eleven szívéből sütöttem, a maradványait bezacskóztam a mélyhűtőbe.

– Griffin itt volt? És mikor? – kérdezte Jana. – Nem mondta, mi ügyben?

Arla nemet intett.

Egyél, még meleg!

‒ Köszönöm, viszek fel belőle a szobámba.

Át akarta nézni az e-mailjeit. A szobájában letette a tálból kiragadott süteményeket az íróasztalára, aztán megnyitotta a levelezőprogramját. Két új levele érkezett.

Az első Griffintől:

„Jana, pénteken buli az egyik havernál. Elmegyünk? Nem nagy ügy, csak pár srác, sör, zene…”

Ó, persze, mintha neki a bulizáson járna a feje! A második levél az apjától jött.        

„ Szia, Kincsem!

Sajnos, rossz hírem van. Közbejött még két tárgyalás, így csak tizenötödike után tudok hazautazni. Tudom, hogy ebben a hónapban terveztük meglátogatni édesanyád sírját, de ha nagyon szeretnéd, Arlával megtehetitek. Ígérem, mindent bepótolunk!

Ölel: szerető és roppant csapnivaló apád!”

 

Hátradőlt a székben, és néhány másodpercig csak maga elé meredve ült. Arra gondolt, hogy jó lenne egy olyan szerkezet, amin csak megnyom egy gombot, és egyből láthatná, hogy a számára szeretett személyeknek épp mi jár a fejükben vagy mit csinálnak. De még jobb lenne egy olyan mágneses tábla, amire nem a napi teendőket írja fel az ember, mint Arla, hanem parancsba adja, hogy mások mit csináljanak. Ha utasíthatná őket, mit tegyenek, hogy ne rontsanak el véglegesen mindent maguk körül.

Később, mikor már túl volt az esti fürdésen, állt a tükör előtt és magát bámulta. Mi nincs rendben vele? Miért olyan nehéz… minden? A szokásos árnyék körvonala a háta mögött, ami pont egy fejjel volt magasabb Janánál és alig vállasabb, meleg bizsergéssel árasztotta el. Furcsa volt arra gondolnia, hogy a különleges tükörkép az egyetlen, ami első emlékezete óta figyeli, megérezi, amikor valami bántja, és mindig megnyugtatja. Nem tudta, másoké milyen lehet. Pont ennyire ködös és áttetsző, vagy színesebb? Nagyobb, vagy szélesebb? Janáé együtt nőtt vele. Úgy vélte, ez az a bizonyos képzeletbeli barát, amit annyi könyvben és filmben emlegetnek. Csak azt sajnálta, hogy ez a fajta barát nem beszél, nem ül le mellé az asztalhoz, nem eszik sütit, és sosem válaszol a feltett kérdésekre. Csak van. De az jó, hogy van. Griffin azt mondta, ő a sajátját egy ideje már nem látja. Sajnálta érte a fiút.

 

***

– Mi baj?

– Semmi.

– Nem hiszek neked. Mi baj?

Jana elgondolkodva forgatta villájával a tésztát, körülöttük nagy volt a zsivaj. Az iskolai menza zaja fárasztónak tűnt, az élettel teli nyüzsgés meg felszínes baromságnak.

Griffin nem tágított, nehéz volt lerázni. Jana néha úgy érezte, a koponyája belsejéig belát, és ott kutat infómorzsák után.

– Találgassak? – faggatózott tovább a fiú. – Reggel óta érzem, hogy bánt valami.

– Nem kell.

Griffin rosszalló tekinteténél csak egy rémesebb akadt: amikor gyanakodott.

– Megbántott valaki?

– Dehogy.

‒ Furcsa emberekkel találkoztál?

– Tessék?

– Követtek a suliig? Rosszul sikerült a dolgozatod?

– Nem.

– Elestél és…

– Griffin, hagyd abba!

– Halljam! – A konok nézéshez összehúzott szemöldök is dukált.

– Apa megint nem jön haza – adta meg magát, és csalódottan vette tudomásul, hogy Griffint a hír mintha nem taglózná le, sőt, úgy tűnt, megnyugtatja. – Mi van? Neked ez rendben van? Griffin, két hónapja nem láttam! Az üzenetrögzítője és a bankkártyája, ami beszélget velem, és nem ő.

– Dehogy. Sajnálom, hogy nem jön haza, de azt hittem, nagyobb baj van.

‒ Ez nem elég?

‒ De, bocsáss meg.

A fiú végignézett a menzán, majd hirtelen ötlettől vezérelve felállt, elkapta Jana kezét, húzni kezdte maga után. – Gyere, a szar napra egy orvosság létezik.

– Griffin, még van két órám! Biológia évzáró…

– Gyere! – Kirángatta magával a folyosóra, egyenesen a szekrényekhez, majd Jana ámuló szemei előtt háromszor rácsapott a lány szekrényfülkéjének ajtajára, amitől az magától kinyílt. Igen jó lett volna tudni, honnan a fenéből tudott ilyen trükköket. A kérdő pillantását Griffin figyelmen kívül hagyta: – A kabátja, hölgyem!

– Tenyérbe mászó vagy!

– Az majd egy következő szint lesz.

 

Átfutottak az iskola előtt az úttesten, egyenesen a korcsolyapályához tartottak.

– Korcsolyázunk? – Jana szkeptikusan álldogált a pálya szélén, tekintve, hogy életében másodszor kívántak korcsolyát erőszakolni a lábára, és első alkalommal csuklótöréssel hozták le a jégről.

– A közös bénázás a legjobb hangulatjavító.

– Közös alap? Tudsz te egyáltalán korcsolyázni?

– Csak figyelj! – intette türelemre Griffin, majd átpakolta hosszú lábait a korláton, és irigylésre méltóan stabilan állt meg a jégen. – Mit szeretnél, mit csináljak?

Jana elgondolkozott.

– Nos… talán tegyél egy kört, aztán amikor megvan a lendület, akkor hátra felé ismételd meg.

– Csak ennyi?

Jana félig döbbenten, félig irigykedve nézte, hogy Griffin pofátlanul stabilan mozog a jégen, és mindezt egy keskeny korcsolya élén műveli. A kör után vigyorogva tért vissza a pálya pereméhez.

– Megfelelt?

– Meg – dörmögte Jana. Kinyitotta a jégre vezető ajtót, majd óvatosan rálépett a pályára. Kiszaladt a lába alóla, és csak azért nem esett hatalmasat, mert még időben megkapaszkodott a korlátban. Griffin nevetett. – Szemét vagy.

– A jégnek lelke van, és megérzi, ha félsz. Még csúszósabb lesz.

Jana végül nem tudta, hány órát töltöttek nevetgélve a pályán, mikortól vált számára életbevágóan fontossá, hogy bebizonyítsa, nem annyira béna, mint amilyennek kinéz.

Griffin mindig előtte haladt, hátrált, hogy bármikor kéznél legyen. Aztán valaki a fiú nevét kiáltotta. Griffin lassított, még épp elkapta Janát és átölelte, hogy védje a következő eséstől, majd a kiáltás megismétlődött.

Két lány állt a pálya szélén. Mindketten őket nézték, és az alacsonyabbik hevesen integetett is. A bugyuta bojtos kesztyűje azonnal kiváltotta Jana ellenszenvét.

– Hé, Griffin! – sipította a lány éles hangon.

Jana intett és kapaszkodott egyszerre. – Menj már oda, mert olyat teszek, amit magam is megbánok.

– Mutasd! – Griffin díjnyertes vigyora kisütötte a szemét. – Jól van, gyere, egy perc az egész.

– Nem, jó nekem itt. Megvárlak.

– Biztos?

– Tuti. – Jana a mellkasa elé fonta a kezét. Ha nem mozog sokat, szépen el tud egyensúlyozni a fiú nélkül is.

Griffin elsiklott mellőle, befékezett a két idegen lány előtt, váltott velük pár szót, megvárta, amíg azok kiröhögcsélik magukat. Jana fel volt készülve egy hosszabb lélegzetű pihenőre, de mire elügyetlenkedett a pálya másik széléig, Griffin már megint ott siklott mellette.

– Ennyi?

– Mi ez a szemrehányó hangnem? – kérdezte a fiú.

– Nem tudom.

– Ne nősíts ki, légy szíves. Gyere, nem úszod meg ennyivel, majd éjjel pihensz.

Útban hazafelé még betértek Kudrett talponállójába egy bögre akármire, ami meleg, és Jana kíméletlenül feltette a fejében kavargó kérdést:

– Mondd, Griffin, hogy van ez? Ismerek látásból egy rakás korunkbeli srácot, tudod, két lábon járnak, hülyén röhögnek, és megbámulnak minden egyes szoknyát, ami elhalad előttük. Buzog bennük a tettvágy, a hormonok, időnként csillapíthatatlanul kretének, és egy valamiért bármit képesek feláldozni ebben a korban, és az a cici.

Griffin visszaprüszkölte a poharába a teáját. Jana türelmesen megvárta, amíg újra levegőhöz jut.

– Micsoda éles meglátás – törölte meg a száját a fiú.

– Igen, Arla vak, én nem vagyok az. Griffin, téged komolyan… Normális ez, hogy nincs rajtam kívül barátnőd? Úgy értem, igazi. Ha még nekem se mondod el, akkor kinek? – kérdezte Jana.

– De mit?

– Miért nincs barátnőd? Nem én, ne tátogj. Normális barátnőt mondtam. Bajod van a lányokkal?

– Jézusom, dehogy! – Griffin arca elzöldült. – Neked miért nincs barátod?

– Nekem? Micsoda hülye kérdés ez? – Tágra nyílt szemmel bámultak egymásra egy ideig, aztán Jana elnevette magát. – Nem számít. Én érzelmileg sérült vagyok, az anyám öt éves koromban meghalt, és nem is emlékszem rá. Az apám azóta nem törődik velem, amióta ő nincs velünk, egy vak bejárónő a családom és te. A francba már ezzel az egésszel! Hánykor lesz az a buli, amit tegnap emlegettél?

– Hétre megyek érted, szóval addig kapd össze magad és legyél csinos, de ezt hagyd otthon – mutatott Griffin a sapkájára. – Nem buli-kompatibilis.

 

Este hét előtt tíz perccel Jana fülhallgatóval a fején állt a fürdőszobatükör előtt, és az ütemre bólogatva próbálta elkerülni, hogy kiszúrja a szemét a szempillaspirállal. Dúdolt is hozzá, és amikor a szám refrénjének kellős közepén a háta mögött feltűnt Arla, Jana majdnem szívrohamot kapott. – A frászt hozod rám!

A házvezetőnő egy vattapamacsot tartott a kezében. Az első mozdulatából látszott az elszántság.

 – Ó, nem, Arla. Nem törlöm le a sminkemet. Egyébként is, honnan tudtad, hogy sminkelek? Hallottad lentről, hogy kifestem a szememet?

Arla még közelebb tolta a vattacsomót Jana arcához.

– Most mi van? Buliba megyek! Egy bulihoz fel kell öltözni, a smink pedig kellék.

Arla felemelte a mosdó mellől a szemetesvödröt, és egy mozdulattal a lány elé tolta, mintha csak azt kívánta volna jelezni, hogy ez itt mind szemét. Jana majd megpukkadt mérgében. Arla általában nem szokott ennyire utálatos lenni.

– Tudod, mi vagy te? Egy buldog! – vágta hozzá dühösen. Arla már az ajtóban járt, de lassított, és visszafordulva kézjelet rajzolt a levegőbe. Jana próbálta kitalálni, mit akar jelenteni: – Ja, hogy Griffin a buldog? Oké, átadom neki, megmondom, hogy ennyire szereted. És te, mi vagy? Tündérpillangó? Fiatal vagyok! Nem fogok itthon poshadni péntek este, és várni az apámat, aki fütyül rám, és még arra sem hajlandó, hogy felvegye a telefonját, ha hívom! És sört is fogok inni! Tessék!

 

Mire Griffin becsöngetett a házuk ajtaján, Jana mégis lemosta a félkész sminket az arcáról. Arla meleg kardigánt nyújtott oda Janának, ő meg inkább egy szó nélkül felvette, és belebújt a kabátjába.

– Ígértél valamit! – figyelmeztette Griffin, amikor a sapkájáért nyújtózott.

– Nem ígértem meg! Te közölted. Arla szerint buldog vagy, igaza van!

Griffin csodálkozva a nőre pillantott.

– Tényleg? – kérdezte. Egy bólintás volt a válasz. – Nem nyáladzok, nem horkolok, de a kitartásom stimmel.

Jana pont elcsípte, hogy Arla bosszúsan elhúzza a száját, de a nemtetszés okára már nem tudott rákérdezni, mert Griffin kitoloncolta az ajtón.

– Ígérem, nem maradok sokáig! – szólt még hátra Jana, mielőtt beszállt volna a taxiba.

 

Közel negyedórán át taxiztak a buli helyszínéhez. A kertes ház kapuja előtt Jana segélykérően nézett Griffinre, a fiú megszorította a kezét.

– Asszimilálódunk, lazítunk! Ha soha nem tesszük, hamarosan petéket raknak belénk a pókok és kiszáradt fűcsomók lógnak majd a fülünkből.

– Griffin, akármit is olvasol mostanság, tedd le. Ijesztő.

Felmentek az udvarra. A bejárati ajtó előtt egy vadidegen, főiskolás korú lány bámult rájuk zavaros tekintettel, hülye vigyorral. A haja borzas-szőke, a blúza félregombolva…

– Helló, ifjúság! – köszönt nekik nehezen forgó nyelvvel, aztán eltorzult az arca, és lehajolt, hogy kiadja magából az este folyamán elfogyasztott alkohol és vacsora maradványait.

A házban bömbölt a zene. A vendégek kisebb társaságokra oszlottak, néhányan az ülőalkalmatosságokon hevertek, páran táncoltak. Jana ritkán járt házibulikra, de ezt látva nem is vágyott egy újabbra. Griff az előszobán áthaladva szerzett két doboz sört, és az egyiket Jana kezébe nyomta.

– Gyerünk, lazíts! – kiabálta a fülébe, de a hangja a tomboló basszus miatt csak suttogásnak hangzott.

Itt? Jana nem igazán értette, hogy tudja itt magát bárki elengedni. Griffint a következő percben már három fiú és két lány állta körül.

Jana a falnak támaszkodott, és Griffint figyelve eszébe jutott, hogy tulajdonképpen miért is nem járnak ők? Több időt töltenek együtt, mint azok a párok, akiket ismer. Griffin értelmes volt, barna hajú, barna szemű, kreol bőrű. Magas, formás, bárkit megkaphatott volna, hiszen most is, az a két szöszi úgy csöngött a szavain, mint gyümölcs a fán, és nem hagytak ki egy lehetőséget sem, hogy hozzáérhessenek, vagy elérjék, hogy Griffin érintse meg az ő vállukat vagy a derekukat… Túl sokat foglalkozik ezzel a kérdéssel? Baj, baj. Amúgy meg még a baj sem jár egyedül. A következő percben az is bebizonyosodott, hogy ez a megállapítás Janára duplán igaz. Egy hórihorgas fiú a táncnak kicsit sem nevezhető, félrészeg vonaglása közepette nekitolatott, és Janának kilöttyent a söre.

– Ezer bocs – vigyorgott rá a fiú, Jana pedig egy „nem tesz semmit” legyintéssel elindult, hogy megkeresse a mosdót.

A házibulik egyik nagy hátránya, hogy mily meglepő: házban rendezik őket. Ahol két, de legjobb esetben is csak három helyiség van, ahol az ember rendbe hozhatja magát. Ha mindhárom foglalt, az már probléma. Jana pontosan ezzel szembesült itt is: kisebb sor alakult ki a mellékhelyiség előtt. A többnyire lányokból álló várakozók beszélgettek, Jana lecövekelt mögöttük.

– A legjobb iskolák a fővárosban vannak, ezt mindenki tudja – ecsetelte az egyes számú lány.

– De tedd hozzá azt is, hogy főiskolára menni egyet jelent szakítani az addigi életeddel. Mit csinálsz ott, ahol senkit sem ismersz. Jó, egy idő után ott a lakótárs, az évfolyamtársak, de akkor is. A régi barátságoknak annyi – mondta a kettes számú lány.

– A régi barátságoknak így is, úgy is vége, ha az ember férjhez megy. Nézd meg a szüleidet. Vannak barátaik? A főiskola arra való, hogy élj végre! – nevetett csalfán az egyeske. – Én biztos nem itt fogok megöregedni. Harminc évesen majd eldöntöm, hogy férjhez akarok menni, találok magamnak egy idősebb, gazdag manust, aki vak és süket, este hatkor már alszik, és túl sokat van távol. Eszményi.

Jana kritikus énje viszolygott a gondolattól, hogy azonosuljon ezzel a gondolatmenettel. Volt része az „apa sosincs otthon” világképből. Azon tűnődött, hogy ezek a kihívóan viselkedő, hangos lányok végül is menekülni akarnak az eddigi életüktől, hogy újba kezdjenek, míg ő még a mostanit is csak összekapargatni igyekszik. Hirtelen idegesnek érezte magát.

Mire bejutott a mosdóba, már minden baja volt. Odabenn egy lány fogat mosott, és nem is vette észre őt. Jana megpróbálta valamennyire kiszedni a sörfoltot a felsőjéből, a tükörképe sápadtan meredt rá. Különös, zsibongó érzés kerítette a hatalmába, és közben rájött, hogy minden furcsa ellenérzése ellenére jókedve van. Mire kilépett a helyiségből a bulizó fiatalok közé, egyáltalán nem zavarta a zene. A szemével Griffint kereste, és meg is találta.

Griffin ott állt, ahol hagyta, és feltűnően unatkozva bámészkodott, míg egyszerre négyen beszéltek körülötte. Jana odasétált hozzá, és nem törődve a többiekkel kijelentette:

– Elhagytam a sörömet.

– Hozok másikat.

Később ez egészen biztosan teljesült. Jana egyre kevésbé érzékelte a külvilágot. Tudta, hogy sokat beszél, hogy állandóan nevet, és azt is, hogy Griffin végig vele van. Ő, aki nem szeretett táncolni, magával húzta a fiút, és halványan még arra is emlékezett, hogy az éjszaka második felében még kétszer megfordult az ominózus mosdóban, de akkor már háborgott a gyomra, és az addigi széles jókedve elszállóban volt. Emlékezett rá, hogy ültek valahol, Griffin vállára hajtotta a fejét és hosszan magyarázott neki valamit, és a fiú, néha-néha az órájára pillantva hallgatta. Már senki sem táncolt, és az utolsó sört egy cserepes virág itta meg. Jana megesküdött rá, hogy fényesek lesznek tőle a levelei…

 ***

 Arra ébredt, hogy darázsfészek költözött a fülébe, a szája pedig egyszerre száraz és mégis tele van fura, kellemetlen ízzel. Kinyitotta a szemét. A függönyön átsejlő napsütés nem égette ki a retináját, de a fény mégis fájt.

De… az ő szobájában nem világosbarna a függöny. Jana felült és körbenézett. A buliban aludtak volna? A szobában túl nagy volt a rend, és ráadásul egyedül feküdt egy kétszemélyes ágyban.

Ahogy lábra állt, először megszédült, kellett pár perc, amíg el mert mozdulni az ágy mellől, de a gyomra nem akart kézen fogva haladni vele.

A fürdőszobába vezetett az első útja. A durva rosszullét még durvább hányásig fajult. Jana lassan rendbe szedte magát, igazán hálás volt, hogy egyedül tehette… Griffin! Meg kell keresnie, és viharos gyorsasággal hazamenni, mert Arla ki fog térni a hitéből.

Jana épp a vakító tisztaságú mosdó mellett élre hajtogatott törülközőért nyúlt, amikor feltűnt neki, ami eddig is simán kiszúrhatta volna a szemét. A törülközőn, az apró szappan papírcsomagolásán ugyanaz az embléma és felirat díszelgett: Hotel Francuski.

Végigsimított az emblémán, aztán kilépett a fürdőből, hogy újra szemügyre vegye a lakrészt, amiben ébredt. Zöld csíkos tapéta a falon, rengeteg függöny, friss virág az ablak melletti dohányzóasztalon.

Ez egy szálloda. A következő mozdulattal az ajtó felé akart iramodni, de a rézkilincs moccanása megelőzte, az ajtó kinyílt, és Griffin bűntudatos arca nézett rá.

– Megmagyarázom – mondta komolyan. Jana még azt is látta a fiún, hogy vele ellentétben nem a tegnapi ruháját viseli. Ahogy beljebb lépett, Jana a kitárt ajtón túli folyosót is látta. Valaki épp elhaladt a lakosztály előtt. – Csak ülj le, jó? És kérlek, ne akadj ki!

Jana a mondat második felét nem is hallotta.

– Hol vagyunk? Miféle hotel ez? Miért nem mentünk haza? – kérdezte egyre zaklatottabban, és közben próbált visszaemlékezni, hogy tegnap magával vitte-e a táskáját a buliba, de a gondolatok össze-vissza ugráltak a fejében.

– Jana, kérlek, ülj le! Hosszú lesz!

– Mi? Te nem érted? Nem ülök le, inkább menjünk haza, majd útközben a taxiban elmeséled, Arla kitekeri a nyakunkat, meg egyébként is, mi van, ha közben apa mégis hazajött? Halálra aggódja magát…

– Nem ment haza, oké? Nem ment. – Griffin közelebb lépett hozzá. – Ne borulj ki! Nyugi.

– Honnan tudhatnád ilyen biztosan, és egyébként is, mit hajtogatod folyton, hogy nyugi? Honnan van neked pénzed szállodai szobára? – Jana arca elvörösödött. A kimondott szavakat követő utolsó két gondolatot nem kellett volna megengednie magának, de amikor a saját öltözékére nézett, azonnal tudta, felesleges dolgokon rágódik. Csak Griffin…

Griffin megvakarta a fejét, és bágyadtan levágódott a dohányzóasztal melletti fotelbe. A vázányi virág pont eltakarta Jana elől az arcát.

– Nem tudunk hazamenni taxival, igazad van, annyi pénzem nincs, hogy Lipcséig furikáztassam magunkat. De nem is vinnélek, Jana. Ne ijedj meg, nem tehettem mást. Eleinte abban bíztam, hogy apádnak megjön az esze, és beszélni fog, de ahogy nézem, erre hiába várok. Ha én nem lépek, megteszi helyettem más, azt pedig nem viselem el.

Jana egy pillanatra elfelejtett levegőt venni.

– Miket beszélsz? Hol vagyunk?

– Az egyelőre lényegtelen.

– Mit mondtál az apámról az előbb? Griffin, beszélj értelmesen!

– Hülye helyzet, hogy így tudod meg, de ideje, hogy valaki felvilágosítson téged. Azért hoztalak ide, mert Lipcse már tele volt velük, és csak napok kérdése, mikor támadnak rád. Mindenhová követtek.

– Kicsodák?

– Nem tudtam tovább várni. Oké, az sem érdekel, ha haragszol, de ha megérted, mi történik, arra is rájössz, hogy igazam volt. Azt hiszem, a Constituciónál eldöntötték, hogy a látszatdiplomácia már kevés, és elérkezettnek látták az időt, hogy üldözőbe vegyenek. Én próbáltam máshogy…

– Griffin! Hagyd ezt abba, hülye vicc! Azt akartad, hogy megijedjek? Oké, megijedtem! Most pedig menjünk haza!

Griffin felállt. Olyan hirtelen és olyan lendülettel, hogy Jana egy pillanatra elfelejtette, hogy a gyerekkori barátja áll előtte, hogy Griffin az, aki közelít felé, és igyekszik megölelni.

– Bízol bennem, Jana? – kérdezte. Legalább nevetett volna, de nem, halál komoly volt. És Jana ekkor rádöbbent, hogy fél. Nem tudott nemet inteni. A gyenge igenlő fejmozdulat bizonytalan volt, és félresikerült. Griffin megölelte. Igen, a mozdulat és a hozzá tartozó test is ismerős volt. Minden, és semmi.

– Ha bízol, muszáj meghallgatnod. Máskülönben lassan én is megőrülök. Nem vetted észre, mert gondosan ügyelnek rá, hogy csak a kellő pillanatban csapjanak le, de akkor hatékonyan. Itt biztonságban vagy. Figyeltem rá, hogy a bejelentkezésnél hamis adatokat adjak meg. Plusz úgy tudják, hogy ellopták az irataidat, tehát, bárhol is tűnik fel a bankkártyád száma, úgy fogják ítélni, a tolvaj használja, ez nagyon jó elterelő manőver.

Jana itt bontakozott ki a fiú öléséből.

– Mi az, hogy úgy tudják, ellopták? Hiszen ellopták! – Aztán valami keserű sejtés költözött a fejébe, és itt Jana már csak suttogni tudott: – Te lopattad el a pénztárcámat? Griffin, miért?

– Most próbálom elmagyarázni.

– Ne! Vigyél haza!

– Nem lehet, hát nem érted?

Griffin más volt. Ijesztő, idegen, furcsa dolgokat beszélt, zagyvaságokat.

Jana remegni kezdett. Már nem csak a karjai fáztak, hanem mindene.

– Jól vagy? – kérdezte a fiú.

Kétségbeesetten intett nemet, az ajtót nézte, majd újra Griffint.

– Azt kérdezed jól vagyok-e, amikor isten tudja, hová vittél, ja, és most jut eszembe, le is itattál! Miért kéne bármit is elhinnem, amit mondasz?!

– Mert meg akarlak védeni. – Más esetben Janának bőven elég lett volna ez a válasz, de most nem. Zaklatottan, és remegve lépett az ablakhoz, és elhúzta a függönyt.

A keskeny utca másik oldalán egy könyvesboltra esett a pillantása, nem tudta elolvasni a táblája feliratát. Nem németül és nem angolul íródott.

– Hol vagyunk?

– Krakkóban.

Jana lehunyta a szemét. Igyekezett levegőt venni, megnyugodni.

– És most mi lesz?

– Elviszlek egy biztonságos helyre, ahol megvárjuk apádat.

Jana olyan hirtelen fordult meg, hogy Griffin meglepődött.

– Nem.

– Nem? Miért nem, és mit nem?

– Ennyi. Nem megyek veled sehová.

A fiú kezdett a türelme végéhez érni. Beletúrt a hajába, és nagyot szusszantott. – Hogy magyarázzam meg ennél érthetőbben?

– Nem érdekel! – Jana nem akart kiabálni. Sírni sem. – Félek, érted? Haza akarok menni, engedj el.

– Jana, ezt ne, nem érted az egészet, ez nekem se könnyű!

– Tényleg?

– Miért bántasz, amikor csak segíteni akarok neked?

– Tehát tulajdonképpen hálásnak kellene lennem, hogy összevissza hazudozol, és kiszöktetsz, ki tudja hogyan az országból!?

– Nem kell hálásnak lenned, de bízz bennem.

– Ha akarsz valami értelmeset is csinálni, akkor szerezz nekem valami ruhát. Hideg van, és ebben a göncben nem léphetek ki az utcára.

Griffin felállt, valamit még mondani akart, a lassan elsötétedő tekintetet Jana kiválóan ismerte. Griffin így nézett azokra, akik nem tetszettek neki, akiket igyekezett távol tartani magától. Aztán megfordult és elindult az ajtó irányába: – Sietek vissza!

Jana alig várta, hogy Griffin eltűnjön a szobából, fojtott jajdulással temette az arcát a tenyerébe. Aztán még egy pillanat, és az ajtóhoz ment. Hallgatózott, de odakintről semmilyen zaj nem szűrődött be. Lenyomta a kilincset és kilépett a szobából.

A zöld posztós folyosó üres volt. Ránézett a szemközti lakosztályok szobaszámaira, gondolkozott, majd a sorszám csökkenő irányába indult a folyosón, a fülében dobogott a szíve, meg sem állt a díszes korlátú lépcsőig, majd az alsó szintig. A tágas előtérben, a recepció díszkivilágításában is csak néhány vendég járkált. Jana vett egy mély lélegzetet, és igyekezett olyan közömbös arccal és feszes tartással átvágni a termen, mint aki épp csak kiruccan a friss levegőre. A forgóajtón túl már az utca várta. 

Nem állt meg, gyors léptekben sietett végig a járdán, és csak a következő utcasarkon lassított, hogy kifújja magát. Szóval Krakkó…

Körülnézett. A belvárosban volt, ez biztos. A macskaköves út, aminek a szélén autók parkoltak, ismerős volt neki Lipcse régi negyedéből. Hiába bámulta azonban az üzletek és az utca feliratait, idegen nyelvű, furcsa hangzású nevek álltak rajtuk. Fázott, se pénze, se telefonja. Fogalma sem volt, merre tovább. Aztán eszébe jutott a rendőrség. A legtöbb, amit tehet, hogy odamegy.

Lefordult egy kis sikátornál, majd egy téren átvágva, egy szélesebb utcában kötött ki. Éttermek szegélyezték, az elsőnél kint állt egy pincér, aki a napi menüt írta fel egy nagyméretű fekete táblára fehér krétával. Jana vett egy mély levegőt, és megszólította.

– Beszél németül? Angolul?

A pincér elmosolyodott.

– Tízkor nyitunk. Enne valami finomat? – kérdezte tökéletes angolsággal.

– Köszönöm nem, azt szeretném megtudni, merre van a rendőrség.

– Bajba került? A következő sarkon van az aluljáró. A metróval négy megálló, és ahogy feljön az alagútból, szemben lesz a rendőrség épülete.

– Köszönöm!

Jana még soha életében nem bliccelt. Azelőtt eszébe se jutott utazás közben a jegyellenőröktől félni, most másra sem tudott gondolni, csak rájuk. Nem akart még nagyobb bajba keveredni, bár az eredmény mindenképpen a rendőrségre juttatná, inkább saját elhatározásából akart odamenni.

A metró peronján sokan várakoztak. A rengeteg idegen nyelvű szótól Janának csengett a füle, a metróvonal szemközti falát díszítő reklámok vigyorgó, boldog embereket ábrázoltak, számára most mégis torz szörnyszülötteknek tűntek.

A szerelvény huzatot keltve, nagy sebességgel érkezett meg. Az emberek közelebb léptek a peron széléhez. Jana is felverekedte magát a többiekkel együtt, aztán gyorsan keresett egy üres helyet, és leült. A szíve majd kiugrott a mellkasából, a tekintete riadtan járt ide-oda.

A metró elindult, az emberek ugyanúgy meredtek a semmibe, mint a lipcsei tömegközlekedési eszközökön. Jana torkát görcs fojtogatta. A napját se tudta, mikor pityeredett el utoljára, de most sírni akart. Megtörölte az arcát, és ugyanekkor leült mellé egy alak.

Jana elhúzódott az idegentől. Mereven nézegette az emberek cipőjét, nadrágját, aztán oldalra fordult, és a mellette ülő idegen kigombolt kabátján akadt meg a pillantása. A kabát nyitott széle alól kidomborodott valami, és ahogy a metrószerelvény fékezett, a férfi testének enyhe lódulása mellett a kabát alatt láthatóvá vált, hogy mi az: fegyvert viselt.

Ahogy az emberek a következő megálló előtt elindulnak az ajtók felé, Jana ötig számolt, aztán felpattant és kimenekült közöttük.

A rettegés olyan lendületet adott neki, aminek a létezéséről sejtelme sem volt. A mozgólépcsőn vaskos lengyel káromkodások harsantak, ahogy több embert félretolva előrefurakodott. Nem nézett hátra, nem gondolkozott, nem hagyta elgyengülni a lábát.

Kiérve az aluljáróból, az első kis utcán végigfutott, azt sem tudta, hová; Griffinnek igaza volt, valakik el akarták kapni. El kellett érnie valahogy az apját, a rendőrséget, akárkit.

Befordult egy boltíves, díszes kapu alá. Egy belsőudvarban kötött ki, ez zsákutcát jelentett. Jana hátrafordult, alig kapott levegőt a futástól. A boltíves kapu előtt ekkor lassított le a férfi, aki idáig üldözte. Jana nem látta rendesen az arcát, de azt igen, hogy a férfi megáll, körülnéz, aztán megindul befelé az udvarra.

Jana már a lelki szemei előtt látta a saját kihűlt hulláját egy szemetes konténerbe dobva, a rémült utolsó pillanatait, amikor az életéért könyörög, és még azt sem tudja, mivel szolgált rá a halálra.

Valahol az udvarban kicsapódott egy ajtó. Jana odafordította a fejét, és látta, hogy egy fehér kuktaruhát viselő férfi egy nagy fekete zacskót cipel a szemetes konténerig. Nem, Jana, nem fogja megadni magát ilyen könnyen.

Egy gondolatnyi idő múltán szélsebesen rohant a konyhai kisegítő felé, és teli torkából üvöltött:

– Várjon, várjon meg! Ne, ne csukja be az ajtót, segítség!

A férfi szerencsére észrevette őt. Jana elhadart angolul egy köszönömöt, aztán a férfi meglepett arckifejezését figyelmen kívül hagyva, besurrant az ajtón.

Az étterem konyháján kötött ki, ahol legalább egy tucat ember sürgölődött. Gőzölgő edények, forró tűzhelyek, zöldséget aprító férfiak és nők mellett lavírozott el. Az egyikük dühösen kiabálni kezdett Janával. Bocsánatot akart kérni, de pechére levert egy fél oszlop tányért az egyik pult széléről. A porcelánok csörömpölve zuhantak a padlóra.

– Bocsánat, nagyon sajnálom, komolyan… Ha lesz pénzem, visszajövök és kifizetem. Elnézést, elnézést!

Az amúgy csendes és nyugodt étteremben sok mindenre számíthattak a korai ebédet fogyasztó vendégek, de arra biztosan nem, hogy egy ijedt lány trappol végig az asztalok között, ráadásul egy férfi is követi. Néhányan felháborodottan, a legtöbben kíváncsian figyelték a váratlan jelenetet, aztán Jana üldözője hatalmasat esett. Ez a pár pillanat pont elég volt Janának, hogy el tudjon tűnni a szeme elől.

Egy szemközti utcát nézett ki magának, meg sem állt a következő sarokig. Ott befordult, és nekidőlt a hideg házfalnak, hogy kifújja magát.

Telefon… Jana úgy tudta, Európa valamennyi országára érvényes, hogy a mentőt, rendőrséget és tűzoltót ingyenesen lehet hívni. Eltévedt, kevés esélye maradt megtalálni a rendőrséget, de ha a rendőrséget hívatná magához? Körülnézett. Telefonfülkét keresett. Nem rémlett neki, hogy akár egyet is látott volna eddig, de az utca szemközti oldalán, egy kirakat előtt egy fiatal nő dohányzott. Jana végigtapogatta a zsebeit, de még apró sem maradt nála, aztán megakadt a szeme a gyűrűjén, amit még a születésnapjára kapott az apjától. Lehúzta az ujjáról, aztán elszánt lépésekkel odament a nőhöz és rámosolygott.

– Jó napot. Telefonra van szükségem, nézze, ez arany. Magának adom, ha használhatom a mobilját. Csak egy rövid hívás lenne, és aztán itt sem vagyok. Egy hívás a gyűrűért?

A nő ránézett és értetlenkedve nemet intett.

– Tessék? Nem értem! Ez egy aranygyűrű, érti? Sokat ér, nézze, ér vagy… ér vagy nyolcszáz eurót! Kérem, segítsen! Jó gyűrű! Nagyon jó gyűrű! Kérem!

Aztán Jana háta mögött felharsant egy ismerős hang.

– Jana! Fuss! – Griffin volt az. A fiú felé futott, mögötte pedig két idegen loholt.

Jana már a könnyeivel küszködött. Griffin odaért hozzá, megragadta a karját, és húzta előre, ő pedig azt sem tudta, hogy mit szeretne jobban, megölni ezt az idiótát, vagy zokogva a karjába borulni.

Egyikre sem volt lehetőségük. Pár lépésen belül valaki utánuk nyúlt, de csak Griffint érte el. A fiú elengedte Jana kezét, és egyre azt üvöltötte, meneküljön, majd az egyik alak előrántott egy gumibotot a kabátja alól, és teljes erejéből lesújtott Griffinre.

Jana felsikoltott, és a férfi nem tétlenkedve utána kapott, hogy őt is megragadja. A pánik győzött: Jana rohant.

Már nem mert hátranézni. Nem tudta, hogy mi lesz Grifinnel, hogy akik üldözik, hányan vannak még, csak futott, futott, futott. Utcáról utcára, sehol egy rendőr, sehol egy forgalmas terület, ahol elrejtőzhetett volna a tömegben. Végül megpillantott egy autómosót, jobb ötlet híján oda rohant be.

Legnagyobb sajnálatára a mosó üres volt, sehol egy kezelő. Jana gyorsan döntött: besietett a kezelőpanel mögé, és a mosó hátánál lógó, vastag gumifüggöny mögé bújt el. Volt ott pár faláda, kettő közé pont befért, leguggolt és még a lélegzetét is visszafojtotta. A saját szívdobogása süketítette meg. Fülelt, figyelt, zihált, remegett, minden rezzenést figyelt. Odakinn történt valami. Angolul beszélgető férfiak hangját hallotta, majd egy nőét.

– Nerót kellett volna hoznom! Szerencsétlenek! Nem tudtok elfogni egy kislányt? ‒ kiáltotta az utóbbi hang.

– Itt lesz valahol, asszonyom. Megtaláljuk, ha kell, minden centimétert átfésülünk.

Megcsörrent egy mobiltelefon, a nő vette fel:

– Nem, még nem találtuk meg. Fogalmam sincs, hogy tudta az a kölyök kicsempészni. Igen, utána fogok nézni. Értem… – Apró pittyenés, a nő kinyomta a telefont. – Ne okozzatok csalódást, keressétek!

– Asszonyom! – kiáltotta a távolból egy férfi. – A fiúval mi legyen?

– Máris megyek! – csattant fel a nő, és Jana sokáig hallani vélte a cipője távolodó kopogását.

Nem találtak rá, és közben Jana tudta, hogy Griffinről beszéltek, rettenetesen aggódott érte. Már belátta, kár volt megszökni a szállodából, most mindketten bajba kerültek, de nem törhette sokáig a fejét, itt nem maradhatott. El kellett tűnnie, mielőtt visszajönnek, és segítséget kellett szereznie.

Elszámolt tízig és óvatosan felállt, kikukucskált a függöny mögül.

A nő volt az első, akit meglátott. Fekete kabátot viselt, mint a férfiak körülötte, de olyan élénkvörös haja volt, ami vakított a ruhájához képest. Durva, természetellenes égővörös. Jana egy életre megjegyezte. Látta az üldözőit beszállni egy dzsipbe, és elhajtani.

Janának elgyengült a lába, lerogyott a ládára. Végül csak győzött fölötte a félelem.

Egy ideig csak ült, moccanás nélkül, mint aki attól retteg, a falak is elárulhatják őt. A vállai még mindig remegtek, a blúza átnedvesedett a futástól, és most hideg páncélként simult a hátához. Úgy tervezte, tíz percet vár, annyi elég lesz. Tíz perc múlva fel fog állni, és elindul, lesz, ami lesz. Te jó ég, honnan fogja tudni, mennyi az a tíz perc? – jött a következő gondolat. Jana dideregve átkarolta magát, pillantása egy, a sarokban álló vödörre esett, ami tele volt szerszámokkal. Odament a vödörhöz, alkalmas, marokra fogható szerszámot keresett, egy csavarkulcs megfelelőnek tűnt. Megforgatta a kezében, kisimította az arcába hulló hajtincseit, és kétszázig számolt el magában. Az nem tíz perc, de nem baj: elszántan nekiindult az utcának.

Kikerülte a gumifüggönyt, hallgatózott, lassan lépkedett előre, a mosócsarnok közepén haladva még nem látta rendesen az utcát, a kocsibeálló vége pedig messze volt. Szorongatta a csavarkulcsot a kezében, és csak egy gázfröccsös kocsibúgást hallott, majd fékcsikorgást. Egy fekete dzsip hajtott be a csarnokba nagy sebességgel, egyenesen neki Janának. Arra sem maradt ideje, hogy sikoltson.