Demi Kirschner: Ellopott élet 1. – Öld meg Jana Robinst – 3. részlet

Előző részek

Oliver Deaton minden tisztelete Mr. Lorané volt. Amikor kétségek kínozták és választási lehetőség elé állította a sors, komoly segítséget kapott a Rend vezetőjétől. Oliver példaképként tekintett a kiismerhetetlen, kissé bogaras, de tagadhatatlanul zseniális férfira. Ebben a pillanatban azonban, a kocsiban ülve és Jana Robins kezét szorongatva, sok év óta először elgondolkozott azon, hogy milyen összefüggés van a férfi véletlennek tűnő, mégis találó megjegyzései és a saját kulcsa között.

„Fiam, ha egyszer találkozol a lánnyal, törést fogsz érezni. Nehéz értelmezni a kulcsokat. Ne add fel, minden van valamiért”.

Hm. Oliver lopva figyelte az alvó lányt, és próbálta megérteni a megérthetetlent. Hát ő lenne Jana Robins? Milyen furcsa. Oliver egész eddigi életében erre a pillanatra várt. Több időt töltött el a kérdéssel, hogy ki lehet Jana Robins, mint evéssel, ivással, alvással összesen. És íme, egy kis híján szerencsétlen kimenetelű eset eredményeképpen egy lehajszolt bogár hátsó ülésén ül vele, miközben a lány majdnem áttetsző, rugalmas bőrét ért horzsolásokat bámulja, és mindent megtenne azért, hogy egy legyintéssel eltűntesse őket onnét. Ki lehet ő? És mi köze lehet hozzá? Nagyon sok és túl kevés. Oliver feltehette volna hangosan is a kérdést: miért te vagy a kulcsom? Mit tettél? Miért te? És egyáltalán, miért, miért, miért?

Mr. Loran többet tudott, mint amennyit elmondott neki. Amikor Oliver tízéves korában, megannyi átvirrasztott éjszaka után egy alkalommal odament a férfihoz és megkérdezte tőle, kicsoda Jana Robins, Mr. Loran kedvesen rámosolygott, megpaskolta Oliver arcát, és azt mondta: Oliver, nem szabad ennyire komolyan venni a felnőttek dolgait. Ráérsz még megérteni. Oliver toporzékolt, amiért nem tartották elég érettnek. Akkor még úgy tudta, hogy a pofon és a simogatás között egyetlen különbség van: az első őszintébb. Az anyja nevelési eszközei között első helyen szerepelt a nyílt arrogancia és a színlelt kedvesség. Az asszony mindkettőt hasznosnak találta. Később Oliver olyan sokat kapott a kegyetlen nő „szeretetéből”, hogy menekülnie kellett.

A Jana Robins kérdésre senki sem adott választ, de Mr. Loran figyelte Oliver minden lépését. Oliver tudta ezt. És a saját tudata védelmében beletörődött abba, hogy Jana Robins mindössze egy feladat, egy megfejthetetlen kulcs, aminek majd eljön az ideje.

Most döbbenten bámulta az alvó lány arcát, amelyeket még a zúzódások, Nero keze munkája sem tudott elcsúfítani, és rájött, Jana Robins nem egy feladat. Jana Robins egy lány, egy védelemre szoruló, ártatlan lány. És Oliver most már nem értett semmit.

Axon időről-időre őket figyelte a visszapillantó tükörben. Oliver zerkánja kíváncsi természet volt.

– Az utat figyeld – szólt rá Oliver kissé bágyadtabban a kelleténél.

– Abszolút figyelem. Mindent figyelek – vidorkodott Axon. – A születésedtől fogva ez a dolgom. Örülök, hogy megmentve a csajszi a gonosz királynő karmaiból, akinek nem sárkánya, csak egy kutyája van, de az fene ronda. És most megyünk és megünnepeljük a hetedhét országra szóló lakodalmat.

– Hol olvastál te ennyi iszonyatosan idióta tündérmesét?

– A húgod állandóan ilyenekkel traktál, míg te, ki tudja, hol kóborolsz. Komolyan, veszélyességi pótlékot fogok kérni!

Oliver próbált tekintettel lenni az alvó Janára, és nem újra belerúgni Axon ülésébe.

– Az utat figyeld!

– Ismétled magad.

A vonal csak pár száz méternyire húzódott előttük. Ezúttal egyenesen nekihajtottak a Zakrowek tónak.

– A Jónás a kedvencem – rikkantotta Axon. Oliver vele ellentétben egyáltalán nem rajongott a vízi vonalért. Valahányszor a Jónás kaput kapták, bedugult a füle a légnyomástól.

A mélyalagútnak csúfolt vonal az összes közül a legkockázatosabbnak számított, mindig tartani kellett tőle, hogy egy arra járó szemlélődő akaratlanul is szemtanújává válik az eseménynek: egy fekete bogár nagy lendülettel berepeszt a tóba.

A Rendnek nagyszerű kapcsolatai voltak az ilyen „esetek” eltussolására, de egyetlen Rendtag sem örült neki, ha alkalmazni kellett.

A fizikai törvények harca a levegővel telt kocsi süllyedése ellen mindössze addig tartott, amíg a vonal kicentizett bejáratánál el nem kapta őket egy gyűjtő colliger. Oliver gyerekként rettegett a colligerektől, és úgy tudta, nemcsak a rendtagok gyermekei voltak így ezzel. Épp elég rémmesét hallott az ágyak alatt lapuló rondaságokról. Persze az egyszerű emberek azt már nem tudták, hogy a colligerek nem azért veszélyesek a gyerekekre nézve, mert bántani akarják őket, hanem azért, mert az ijedt gyermekek sírása pánikba ejti őket. Ha pedig egy colliger meg akar nyugtatni egy gyereket, annak legtöbbször tragédia a vége. Felnőtt fejjel Oliver mindössze tartotta tőlük a távolságot, és ha Kathy, a húga, colligerre panaszkodott, Oliver a kislány szobájának sarkába helyezett pohárnyi csali tejet, amibe egy ampulla erős hashajtót is öntött. A colligerek a gyerekeknél csak a tejet szerették jobban.

 

Bejutottak a földalatti alagútba. Jana arra riadt fel, hogy a bogárhátú éles csikorgással lefékezett. A fájós térde az első ülésnek ütődött, csillagokat látott a fájdalomtól.

– Megérkeztünk, mindjárt ellátják a sebeidet. – Oliver megszorította a kezét, és Jana csak ezért nem ordított fel, mert meglepődött a gesztustól.

– Hol vagyunk? – kérdezte, és kikukucskált az ablakon.

– Biztonságban. Gyere! – Oliver átkarolta, és óvatosan kiemelte Janát a kocsiból.

Jana sérülései jobban fájtak, mint addig. Annyit fogott fel a környezetéből, hogy egy kör alakú, oszlopos teremben kötöttek ki. Nagy, tágas helyen. Hogy Axon tényleg feketébb az éjszakánál, és Oliver vörös haja és hófehér bőre szinte világított a félhomályban.

Az oszlopos teremből folyosók nyíltak, a falakból sorra tűntek elő a legfurcsább teremtmények. Megbámulták Olivert, karjában a lányt, és a mögöttük lépkedő, félelmetes külső adottságokkal rendelkező zerkánt. Egyikük sem lépett közelebb hozzájuk, csak a pusmogásukat lehetett hallani.

A folyosó fordulóját lépcső követte. Egy szinttel lejjebb Axon előresietett, és kinyitott Oliver előtt egy mahagóni színű ajtót. A terem, ahová beléptek, inkább hasonlított valamiféle templomra. Freskók borították a falát, a sarkokban fehér szobrok álltak. Oliver egy zöld színű bőrkanapéra fektette le Janát, óvatosan, nehogy felébredjen. A lány elkínzott arca még álmában is fájdalmat fejezett ki.

– Axon, szerezz takarót – szólt hátra a zerkánnak. Axon dörmögött valamit az orra alatt, de tette a dolgát, visszahátrált az ajtóig.

– Szólok egy sikoltónak – mondta még, majd az ajtó becsukódott mögötte, Oliver pedig végre kifújta magát.

Felnézett a díszes mennyezetre, és az egyik freskón egy római harcos félmeztelen alakját bámulta egy ideig, majd megszólalt: – Megkérnélek, hogy hagyd el a termet.

A freskó felszíne enyhe hullámzásba kezdett, majd kivetett magából egy alakot. A római katona formájú, immár féldomborműre emlékeztető lény nyelvet öltött, majd, mint egy féreg, kúszni kezdett végig a plafonon, mintha csak bőrként használná a mennyezet vakolatát. – És vidd magaddal a barátodat is!

Még egy moccanás: ezúttal a freskó virágos kerete váltott színt, zsugorodott emberméretűvé, és kúszott a terem sarka felé.

Axon kisvártatva visszatért, nyomában egy szürke ruhát, fehér kötényt viselő asszonnyal. A szeme fehér kendővel volt lekötve, mégis magabiztosan lépkedett, meleg plédet tartott a kezében. Egyenesen a kanapéhoz lépett. Amikor be akarta takarni Janát, a lány szeme hirtelen felpattant.

Jana úgy nézett a vak nőre, mint aki szellemet lát. Aztán Oliver legnagyobb döbbenetére, nem törődve a zúzódásaival gyorsan felült, és kétségbeesetten magához szorította a vak asszonyt.

– Arla! Istenem, ha tudnád, mennyire féltem, Arla, hogy kerülsz ide? – zokogta, és szorította a másikat.

A nő kérdőn fordult Oliverhez. Oliver megvakarta a feje búbját, majd közelebb lépve hozzájuk, szelíden megjegyezte:

– Jana, ő itt Tess. A Rend szolgálatában álló egyik sikoltó. Talán összekevered valakivel. Tess legalább ötven éve nem hagyta el a szállást, nem találkozhattál vele. Mindemellett megjegyzem, az összes sikoltó tökéletes mása a többinek, tehát, az az Arla, akit te ismersz, az valaki más lehet.

– Arla, a házvezetőnőnk és a barátom! ‒ állította a lány. ‒ Kiskorom óta ismerem, észrevenném, ha nem ő állna előttem. Miféle sikoltó? Valaki mondja el, mi folyik itt!

Oliver leguggolt mellé: – Tudom, hogy félsz, de segíteni akarunk. Hagyd, hogy Tess tegye a dolgát és ellássa a sérüléseidet. Alszol egyet, és azután minden megoldódik. Rendben?

A fájdalom és a kimerültség tényleg felőrölte Jana idegeit, így csak aprót bólintott, és kissé ellazította magát, hogy a nő megvizsgálhassa. Egy ideig szó nélkül tűrte, de amikor a nő a térdéhez ért, felordított. Eszelősen szorította Oliver kezét, aki nem mozdult mellőle. Ez a fiú… ez a fiú, de különös volt… Normális esetben Jana irtó cikinek érezte volna, hogy ilyen nyíltan megbámul valakit, de még akaratlanul is felé fordult a tekintete.

Aztán eszébe jutott még valami:

– Meg kell találnom apát! – nyöszörögte. Ráadásul a sikoltó keze nem volt kíméletes. Valamivel kenegetni kezdte a zúzódásait az arcán, a karján, lehúzta Jana cipőjét.

– Értesítjük, hogy itt vagy.

– Megyek és megkeresem – szólalt meg Axon.

– Siess! – Oliver bátorítóan a lányra mosolygott, akinek az arca már lázrózsáktól vöröslött, és hozzátette: – Meg szólj Mr. Lorannak, hogy megjöttünk.

***

 

Mr. Loran babaházát még az apja kezdte el építeni, ő pedig hosszú évtizedek munkája alatt tökéletesítette a házat. Mindig akadt rajta javítanivaló. Most is épp a házikó lakóit rendezgette műgonddal. Az apró bábuk mozgalmas élete bonyolult volt, és izgalmakkal teli. Annyira törékenyek voltak, és sok gondoskodást igényeltek. Andalító altató dalt dúdolgatott az orra alatt, míg egy selyemből készült, csipkés ruhát viselő, fekete hajú babát fektetett ágyba. A miniatűr ágy mellett álló éjjeliszekrényt arrább tolta, hogy elférjen a baba közvetlen közelében egy másik. Annak szürke, földig érő ruhája volt, főkötőt viselt. Mr. Loran gyermeki örömmel állította be a bábok pózait, pillanatképeket igyekezett konstruálni. A lánybaba aludt, Mr. Loran még a fáradt, kedves mosolyt is látta az arcán. A babaház másik szobájában egy hórihorgas alak újságot olvasott, az alsó szinten falhoz állított, egyszerű viseletű babák nyújtották a karjaikat, hogy beleragadjanak az előttük mozgatott vörös hajú fiúbaba ruhájába, de az ügyesen kikerülte az apró hiénakarokat. A fiúbaba nyomában egy hüllőszerű árnyék nyúlt el, elijesztve minden ellenséget. Mr. Loran elgondolkozott: vajon hová mennek?

Kopogtak a lakosztálya ajtaján. Mr. Loran letakarta egy nagy fekete terítővel a babaházat, és kilépett a hálószobájából.

A nappaliban egy végletekig feldúlt férfi várt rá, és ahogy meglátta őt, indulatosan ráüvöltött:

– Hol van a lányom?

– Philip, nyugalom. Jó kezekben. Pihen, és neked sem ártana lehiggadnod. Nem kérsz egy teát? Fáradtnak tűnsz.

Philip Robins kétkedő, haragos arcán nem enyhültek a vonások.

– Szándékosan távolítottál el a közeléből, nem igaz? Nem így intézted? Tudtad, hogy a nyomában vannak, tudtad, hogy veszélyben van…

– Tudtam – bólintott Mr. Loran. – Te pedig tudtad, hogy előbb-utóbb ez bekövetkezik. Az életkulcs megismerésének késleltetése nem jelent semmit. Mondd, mit értél el vele? Tudatlanná tetted a lányodat, engedted, hogy felkészületlenül érje a helyzet. Ne gyere nekem Anna halálával, épp neked kellett volna értened a legjobban, hogy mi fog történni. A szememre mered hányni, hogy miután hagytad, hogy a lányod sodródjon az árral, minimális biztonsági felügyeletre bízva, és megtörtént az első baj, nem téged kértelek meg, hogy cselekedj? Mit tettél volna, Philip? Elhitetted vele, hogy a házvezetőnőtök egy ritka ügyes nyomorék, hogy Griffin Wymar, a legjobb barátja azért van éjjel-nappal Jana nyomában, mert nincs jobb dolga, vagy hogy az utcán őt követő idegenek, mindössze képzelgések?

Philip arca megvonaglott a haragtól.

– Neked nincs gyermeked, Pierre Loran! Nem értheted.

– Igazad van, nincs gyermekem. Egy nincs. A sokért vállalom a felelősséget. Akkor is, ha nehéz, vagy kellemetlen. Ne érts félre, Philip. Megértettem, hogy ami történt, az kis híján tönkretette az életedet, hogy félted a lányodat. Azt is megértem, hogy a mai zűrzavaros világban a legkevésbé se szeretnéd kitenni őt bármilyen atrocitásnak, de a gyerekek felnőnek, és sosem fogod úgy érezni, hogy eléggé érett az igazsághoz! Megértettem, amikor húztad az időt, és arra kértél, forduljak szembe a törvényeinkkel és adjak nektek időt. De Philip, az idő egy ember számára sem végtelen.

– Virgin tette? Ő támadta meg? – kérdezte a férfi, szinte undorral kiejtve a nevet. – Látni akarom a lányomat.

– Jó kezekben van.

– Hogy jutott ki az országból?

– Nos, Griffin Wymar, Gorgias fia, volt olyan szemfüles, hogy észrevette az ellenséget, és lépett.

– Te utasítottad?

– Nem egészen, de várható volt. Ha ő nincs, Jana valószínűleg már nincs közöttünk. Ettől függetlenül Wymart a Rend kihallgatja és megkapja a büntetését. Gondolj bele, nagyobb baj is történhetett volna. Szerencsénk van vele.

Philip Robins a tenyerébe temette az arcát.

– A lányom biztosan halálra rémült.

–        Igen. Megszökött a fiútól, így került Virgin kezére. Végig a nyomukban voltak.

– Ki hozta ki Janát Virgintől?

– Oliver Deaton.

– Pont ő? – kiáltott fel Jana apja iszonyodva.

Mr. Loran leült, szúrósan nézett fel Jana apjára.

– Philip, ideje lenne elengedned a lányod kezét. Amint jobban lesz, beszélhetsz vele, és szembe kell nézned a döntéseid következményével.

– Miért pont a Deaton kölyköt választottad? Nem találtál az egész szervezetnél egy embert, aki alkalmasabb lenne a feladatra? Loran, mit művelsz? Odadobod a lányomat egyenesen a saját leendő gyilkosa kezére…

– Vigyázz mit beszélsz, Philip! – Mr. Loran arca hirtelen megváltozott. – Jana Robins zerkánja is megérkezik nemsokára. Ha a gyermeked kipihente magát, meglátogathatod a keleti szárnyban. De ne halljam ezt még egyszer a szádból. Ügyvéd vagy, tudod, hogy a kulcsok jelentése vitatható. Ha Oliver Deaton lesz a lányod gyilkosa, ahogy a kulcsa mondja, akkor oka lesz megtenni, amit kell. Ha nem, akkor viszont felesleges féltened tőle. Oliver nem olyan, mint az anyja. És talán épp olyan fontos szerepet tölt be Jana életében, mint te magad.

– Persze – mordult fel Philip. – Megöli. A sorskulcsok nem tévednek. Világosan kimondja: öld meg Jana Robinst!

– A kulcsot olvasni kell, és nem ismételgetni a jelentését. Várjuk ki a végét!