Demi Kirschner: Ellopott élet 1. – Öld meg Jana Robinst! – 2.

Első részlet

Griffin érezte, hogy valaki nyúlkál a kabátja zsebében. Először azt hitte, csak álmodja az egészet, de amikor a tagjait zsibbasztó hideg kijózanította, már tudta, hogy nem az ágyában, még csak nem is egy házban, hanem az utcán fekszik. Nem mert azonnal megmozdulni, és elárulni, hogy eszméleténél van: a színlelés a legjobb eszköz, ha az ember zavaros helyzetbe kerülve időt akar nyerni és Griffin emlékei igencsak lassan tértek vissza; Jana, az utcai üldözés, a Constitucio emberei a nyomukban…

Fájt a feje.

Valaki piszkálta Griffin ujján a Rend gyűrűjét, talán kiszúrta, hogy az ékszer értékes. Pecsétgyűrű volt, szép darab, borostyánlevél alakú fejjel. Megkísérelte lehúzni az ujjáról, de ekkor Griffin hirtelen megmozdult, elkapta a matató kezet, majd kinyitotta a szemét. A fény egy pillanatra elvakította ugyan, de a látása hamar visszatért: ápolatlan, koszos arc nézett le rá. A szakadt kabátos, mosdatlanságtól bűzlő csöves épp kirabolni készülte. Láthatóan erősen meglepődött, amikor a halottnak hitt áldozata váratlanul feltámadt.

– Húzzál innen szépen, jó? – Griffin nagyot taszított rajta. Megvárta, amíg a csavargó eliszkol a közeléből, majd feltápászkodott a földről. Szédült, alaposan fejbe vághatták.

Megpróbálta kitalálni, hol lehet, a környék, a sikátor idegen volt, de az óvárost a közelben sejtette. Átkozhatta magát napestig, nem tudott másra gondolni, minthogy hibát követett el, és annak túl nagy ára lesz, de viselnie kellett a következményeket Janáért, magáért, a szüleiért, a Rendért.

Kitámolygott a sikátorból, és nagy léptekben elindult, hogy megkeresse a legközelebbi kulcsmásolót.

 

Két utcával arrább meglátott egy cégért. A régimódi faablakokra félig lehúzott, barna rolók miatt az üzlethelyiségbe nem látott be, ezért ahelyett, hogy kitotózta volna, hogy ez egy „olyan” kulcsmásoló-e, belépett az ajtón. A műhelyben két kuncsaft álldogált a pult előtt. A kulcsmásoló fiatal férfi volt, és nagyon nem illett a régimódi üzlethelyiséghez. Nem a kora, inkább a lila-fekete, tarajosra zselézett haja és tarkóig tetovált bőre miatt. Ezzel a külsővel a patinás óváros helyett inkább egy metróaluljáróhoz passzolt, ahogy lázadó szövegű dalt kornyikálhat a járókelőknek, némi aprót, vagy inkább társadalmi forradalmat remélve.

– Mi tetszik, öreg? – kérdezte Griffintől, amikor sorra került.

Griffin lehúzta az ujjáról a gyűrűjét, és a kulcsmásoló szemébe nézve a pultra helyezte.

‒ Kell egy tiszta vonal. Lehetőleg a városból, és még ma.

A kulcsmásoló elkomorodott: – Annyi van belőletek, mint a patkányokból a csatornában – morogta. ‒ Egy perc türelmet kérek.

A sarokban álló számítógéphez ült, térkép jelent meg a monitoron, pókhálószerű hálózattal, amit egy laikus egyszerű közlekedési hálózatnak is hihetett volna. – A legközelebbi kapu innen ötutcányira van – magyarázta. – Hm…

– És? – kérdezett rá Griffin.

– Semmi. Csak kissé meredek lesz a megérkezésed – jegyezte meg kajánul a másoló.

– Nem érdekes, csak jelents be.

– … Egyébként szívesen.

 

Tényleg meredek út volt. A parkban sétáló emberek bolondnak nézték Griffint, amikor a tóba ugrott. Griffinnek ki kellett bírnia a sokkot, leúsznia a barlang szájáig, ahonnan behúzza egy nyálkás végtagú colliger. Ezek a lények alig hasonlítottak humanoid lényekhez. Sárgás, szinte áttetsző bőrük meglepő flexibilitással rendelkezett. Egy colliger az alaphelyzetéhez képest végtagjait négyszeres hosszúságúra is meg tudta nyújtani, amik hat ujjban végződtek, tapadókorongos begyekkel. Ha egyszer valamit elkaptak, az náluk is maradt, amíg csak úgy akarták. Súlyuk hússzorosát is képesek voltak mozgatni, így egy kifejlett példány akár egy kisebb teherautót is be tudott irányítani a szállás kapujához.

 

Fél óra körülményes utazás, vacogás, mérgelődés és ugyanennyi szárítkozás után Griffin ott ült a hosszú tanácskozóasztal előtt a krakkói szállás nagytermében, és Mr. Loranra várt. A légkondicionáló halkan berregett, bámulta az ablakok helyét díszítő méretes olajfestményeket a falon, és hányingere volt az idegességtől.

Az asztalra borulva megpróbált megnyugodni, és elviselni, hogy lehunyt szemhéja mögötti feketeségben is rémes jeleneteket lát Jana főszereplésével. Nem akart jóslatokba bocsátkozni, mi lehet a lánnyal, vagy mi lesz a büntetése a saját szakállára végzett mentési akcióért, de félt.

– Aggódsz, mert szeretsz, és hibázol, mert féltesz – szólalt meg Mr. Loran hangja a szemközti sarokból.

Griffin felkapta a fejét. A magas, középkorú férfi az antik, lábas ingaórából lépett ki, sétapálcájára támaszkodott, míg gondosan visszazárta az óra fonott mintás, lakkozott ajtaját.

– Mr. Loran…

– A többiek is nemsokára megérkeznek, de előtte még szerettem volna beszélni veled, és látni, hogy jól vagy-e.

– Lehetek most jól, uram? – kérdezte Griffin, és nem is titkolta a kétségbeesését.

– Vakmerően cselekedtél, de hibáztál. Ez nem marad következmény nélkül. – Mr. Loran hangja nem volt indulatos. Tényeket közölt, nem ítélkezett. Viszont bujkált valami különös a hangjában. Mintha nem lett volna annyira meglepve, mint azt Griffin várta volna.

– Tudom, uram.

– Nem tekinthetünk el attól, hogy talán a legjobb döntést hoztad, amit a helyzet megkívánt. És nagyon remélem, hogy megfelelőképpen tudod indokolni. Amikor a tanács összeül, határozni fognak a sorsod felől. Most pedig szeretném, ha elmondanád, hol van a lány.

Griffin nyelt egyet, és kimondta:

– Nem tudom. Ha ködcsatornára ítélnek is, akkor sem tudok mást mondani, mint az igazat. Nem tudom, hol van Jana. Üldöztek bennünket, a Királynő is ott volt. A Constitució emberei közül valaki beért bennünket, engem leütöttek, Jana elfutott. Mikor magamhoz tértem, már nem voltak sehol.

Mr. Loran hátradőlt a székében.

– A ködcsatorna nem a legrosszabb, ami történhet, fiam. Azt mondod, ott volt Virginia Deaton? Személyesen?

– Nem láttam, de ki mást küldött volna a Constitució?

– Ez érdekes – tűnődött a férfi. – Szedd össze a gondolataidat a vallomáshoz, de csak annyit mondj a tanácstagoknak, amennyit feltétlenül szükségesnek tartasz, és ne többet. Most nagyon észnél kell lennünk. Tudod, az embernek mindig úgy kell mozognia, hogy számos értéke előtérben maradjon. Ha nem vagy gyors, legyél erős. Ha nem vagy sem erős, sem gyors, akkor legyen elég eszed, hogy az érzelmeidet kordában tudd tartani. Sokat jelent neked az a lány, igaz?

 – Igen.

– Pontosan megértem, hogy mit érzel. Ezért kell most nagyon okosnak lenned. Emlékezz rá, amit mondtam neked, csak annyit beszélj, amennyit feltétlenül szükségesnek érzel.

A tanácsterem kétszárnyú ajtaja kitárult, és besorjáztak rajta tanácstagok.

 

***

 

 

Jana szörnyű fejfájásra ébredt, úgy érezte, egy tucat trombitás és dobos játszik hangversenyt a fejében. Megmozdult, de csak még rosszabb lett. Az izmai lüktettek, szét akartak szakadni.

Egy cellában feküdt, vaságyon. Hideg volt. Betonfalak vették körbe, egy izzó világított a plafonon. Jana feljajdult és könnyek szöktek a szemébe.

Mi történt vele? Balesetet szenvedett, emlékezett a fekete autóra, ami nagy lendülettel nekirohant. Jana rémülten próbált hallgatózni, rájönni, hol lehet. A legjobban Griffint féltette. Hogy ő jól van-e? Griffin volt az egyetlen reménye, akárki is rabolta el, a fiú segítséget fog hozni, és kiszabadítja.

Az ágy matracát büdösnek érezte, undorodott tőle. Lassan felült, az ágynemű, amiben feküdt, ragadt a vértől. Lábra kecmergett, a falig támolygott, átdörzsölte fázós karját, leguggolt a sarokban. Akárki is hozta ide, előbb-utóbb jönni fog, és megmondja, mit akar tőle. De az elkerülhetetlen találkozásnál is ijesztőbbnek találta az ellenkező lehetőséget, hogy esetleg nem jön senki, és amíg szomjan nem hal, itt fog magába roskadva remegni a hidegtől.

 

Várakozott, de azt sem tudta, éjjel van, vagy nappal. Számolni próbált. Perceket. Aztán meghallotta, hogy léptek közelítenek a cellájához.

Ha nincs kiszáradva a torka, biztos kiabálni kezd, így viszont csak zihálásra futotta tőle. Valami mély, hörgő morgást is hallott.

– Nero! – szólalt meg egy női hang odakintről, és Jana felismerte benne az üldözőjét, akit az autómosónál látott. – Viselkedj! A végén még megijeszted a kislányt.

A kulcszörgést követően az ajtó kinyílt. A magas, vörös hajú, hideg tekintetű nő mellett egy hatalmas, és igen ijesztő férfi vicsorgott. – Szervusz, Johanna! Tiszta apád vagy, mondták már? – kérdezte a nő, majd valamit odadobott Jana mellé a padlóra: egy fél literes flakon volt, ásványvízzel. – Igyál és térjünk a tárgyra, az időm kevés, neked meg még kevesebb – biggyesztette le a szája szélét. Türelmesen várt egy ideig, de amikor Jana nem moccant, úgy tűnt, a türelme is elfogyott.

Lehajolt, megragadta Jana karját, a hosszú ujjak erősen szorították. Jana felszisszent, de engedett az erejének és felállt. Szeretett volna eltűnni, eggyé válni a bűzös falakkal, de hiába.

– Te lennél a sikoltók szerint az a bizonyos? Hihetetlen és humoros is egyben – kérdezte a nő, alaposan végigmérve őt. – Tulajdonképpen furcsának tartom apád felelőtlenségét, de úgy tűnik, van, aki semmiből sem tanul. Halljuk! A kulcsodat akarom, hiszen apád elvitt a Terembe, igaz?

Jana épp meghalni készült a rémülettől, a nő szavai alig értek el a füléig. Csúszott a cipőtalpa a padlón, ahogy hátrálni akart, de már nem volt hová.

– Gyerünk, ne kéresd magadat, kislány. Csinos kis nyakad van, miért akarod, hogy tele legyen véraláfutással? Halljuk a kulcsodat! – parancsolta a nő újra.

– Nem tudom, mit akar. Nincs nálam semmiféle kulcs – szólalt meg erőtlen hangon.

A nő megemelte a szemöldökét.

– Nero, a lány a tiéd!

A férfi megmutatta Janának a rettenetes fogsorát, közvetlen közelről. Eszelősnek tűnt, abnormális ragadozónak, de nem… embernek.

 

– Kapott enni, de hidd el, nagyon szívesen tép szét embereket, főleg ilyen hazudozó kislányokat – jegyezte meg a nő csevegő hangnemben. Rágyújtott, a cigaretta füstje szétterjedt a levegőben, fojtogató, édeskés illatot árasztott. – Ne akarj mártír lenni, mondd el, amit tudni akarok, és cserében én is engedményeket adok, megfürödhetsz, és rendbe szedheted magad.

– Ez valami tévedés lesz… – kezdte Jana, de a hangja alig volt több kósza suttogásnál. – Tényleg fogalmam nincs, miről beszél, és miért emlegeti az apámat. Ki maga?

– Hazudsz… ennél több kreativitást vártam volna egy Robinskytől.

Jana sírva fakadt.

– Nem vagyok Robinsky, csak Robins. Összekever valakivel. És nem hazudok, nem tudom, mit akarnak…

A nő megragadta Jana csuklóját, és a kézfején nyomta el a csikkjét. – Beszélni fogsz – sziszegte az arcába. – Én mindig megkapom, amit akarok!

Durván pofon vágta.

 

– Nero, ne húzd az időt!

Jana azt hitte, megfullad: egy vödör jeges, hideg víz ömlött a fejére. Nem emlékezett az elmúlt perceire, talán elájulhatott. A gyomra labdává zsugorodott. Keserves, kaparó fájdalom kínozta a torkát, a szemét alig bírta kinyitni. A durva kéz, ami megragadta az állát, azé az eszelős férfié volt, aki kutyamódjára viselkedett. 

– Elég lesz, Nero, elég. – Az újabb parancs hallatán a férfi kisgyerek módjára leült a földre, pontosan a Janával szemben álldogáló nő lába mellé. – Akkor kezdjük elölről, Johanna! Hallottam, apukád megpróbált eldugni a kíváncsi szemek elől, igaz? Édes nevet kaptál édesanyádtól. Krakkóban minden harmadik kislányt Janának hívnak. Szóval, beszélgessünk a kulcsodról, mert a végén még a kis barátod mellett végzed, a csatornában.

– Griffin? – A barátja említése mintha visszahozott volna egy kis erőt Jana lelkébe. – Mit csinált vele?

A nő felnevetett.

– Nero nem túl barátságos az ellenfeleimmel. Griffin Wymar elég nyakatekert pózban landolt, amikor magára hagyta. De ki tudja, talán túlélte!

– Hazudik!

– Ha közreműködőbb leszel, akkor megúszod, hogy a sorsára juss. Nero, eredményt akarok!

Jana később csak szórványosan tudott visszaemlékezni a következő órákra. A tudata többször cserbenhagyta, mialatt a Nerónak nevezett férfi „dolgozott” rajta. A hangja nagyon hamar berekedt az üvöltéstől. A kín és a félelem egyvelegében összefolytak az emlékképek az ájulásai között. A kihagyott képkockák sötétsége, akár a megmentő halál, megmutatták neki, mit érezhetnek azok, akik a végért könyörögnek.

Nem tudta felmérni, mit bírnak ki a csontjai, mikor fog elszakadni egy izma vagy csontja törni, mikor fog kifröccsenni húsából a vér. Egy-egy ütés annyira fájdalmas tudott lenni, amiről azelőtt álmodni sem mert. Egy idő után már csak segítségért kiabált, bármit bevallott volna, de még mindig nem értette, mit akarnak tőle. Amikor pedig abbahagyta az üvöltést, újból fellocsolták.

Amikor Jana sokadik alkalommal magához ért, egyedül volt, sötét vette körül. A szíve abnormális gyorsasággal vert. Micsoda banális öröm, hogy végre magányban sírhatta ki magát! Miért nem értik meg, hogy nem tudja, mit akarnak tőle? Nincs semmiféle kulcs! Mi köze ennek az apjához? Mit mondott Griffin? Kik ezek?

Az agya tompán lüktetett, a sötétség rá akart szakadni a mennyezetről, a falak össze akarták nyomni.

Nem számolhatta az órákat, a cellaajtó nyitódásait viszont igen. Hatodik alkalommal Jana némán tűrte, hogy felültessék az ágyon, mint egy rongybabát, és valaki megérintse az arcát.

– Kislány, még mindig a kulcsodat akarjuk. Nem lenne egyszerűbb bevallani, mit tartalmaz, és túlesni ezen? Látom, hogy nagyon félsz – súgta a hang, egészen közel a füléhez. – Még egyszer, utoljára kérlek, beszélj. Ha nem teszed, eltöröm a térdedet. Rettenetesen fog fájni.

Jana hallgatott, lázasan kereste a választ, amit várnak tőle, de az továbbra sem létezett. A hang gazdája megsimogatta az arcát, és hideg csókot lehelt a homlokára. Jana összerándult – ez még annál is jobban megijesztette, mint amikor verték. Ki fog rajta segíteni? Senki, senki, senki… El akart ájulni. Nemcsak a teste fájt, mocskosnak érezte magát, az arcbőre húzódott a sós könnytől. Nem akart hangot kiadni, amikor az a valaki visszafektette a priccsre. Akkor sem, amikor érezte, hogy egészen a hideg kőfalig nyomja, és melléfekszik. Ha hallottnak tetteti magát, talán tényleg meghal – reménykedett, és közben érezte, hogy egész testében remeg.

– Egy kulcsot kérek, és nem érek többé hozzád, esküszöm! – simogatta a haját kínzója.  

Jana azt hitte, lebeg, azt képzelte, messze van innen, valami világos, meleg helyen. Az apja arcát látta maga előtt, Griffinét, aki a kezét nyújtja felé, és azt ígéri, megmenekülnek.

– Kislány, ha nem beszélsz, a Királynő visszajön és megöl. Megteszi, pedig biztos vagyok benne, hogy nem híve a kislányok meggyilkolásának. Persze nem azért, mert sajnálja őket, hanem mert nem szereti a sírásukat. Engem viszont nem zavar, ha sírsz. Szóval?

A férfi úgy beszélt hozzá, mint egy gyerekhez. Pontosabban, ahogy egy elmebeteg beszél egy gyerekhez. Jana arcán újra könnyek gördültek végig, az idegen pedig azt mondta neki, hogy kár Janáért, nagy kár. Aztán megragadta, úgy, ahogy az ágyon feküdt, végigtapintotta a testét, majd megfogta a jobb térdét. Megszorította a lábát térd alatt és fölött…

 

 

Órák teltek el, újabb ájulás következett. Aztán újra nyílt az ajtó, de Jana már nem mozdult. Lélegzett, erősen, ahogy bírt. Kényszerítette magát, hogy levegőt vegyen.

 

Megrettent, amikor valami az ágyára repült. A kimerültsége miatt nem értette meg azonnal, hogy egy kabátot dobtak a térdére, nem mert felnézni, így azt sem láthatta egyből, hogy ezúttal nem a férfi és nem az a nő jött be hozzá. Egy fiú szólította meg:

– Tudsz járni? – kérdezte, és mintha sürgetés vegyült volna a hangjába. – Segítek.

Egy nagyjából vele egyidős, égővörös hajú, sápadt, feltűnően szép arcú fiú nézett le rá. És úgy tűnt, aggódik érte. 

Janát kevés választotta el attól, hogy hisztérikus üvöltésbe kezdjen, amikor a fiú megmozdult, és lehajolt, hogy megérintse. Aztán megpillantott a fiú ujján egy gyűrűt. Majdnem ugyanolyan volt, mint az övé, és Griffiné, annyi különbséggel, hogy ennek a pecsétgyűrűnek a borostyán alakú címerét másféle alakzat díszítette.

– A nevem Oliver, nem akarlak bántani, de most sietnünk kell. Ha most azonnal nem tűnünk el, Virgin visszatér, és akkor nem tudlak kivinni innen, gyere, próbálj meg lábra állni, segítek.

Jana remegése csak erősödött, a fiú nyilván felfogta, hogy nem lesz vele könnyű dolga, és tétovázva visszahúzta a kezét.

– Én nem foglak… bántani – felsóhajtott. – Megesküszöm, hogy nem esik bántódásod.

A magát Olivernek nevező fiú ezúttal határozottan átkarolta. Jana harcolni akart ellene, de a mozgás sok fájdalommal járt. Összeszorította a fogát, sírni kezdett, amikor a fiú lefogta, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. – Kérlek, ne vergődj! Nem vagyok ellenség. Ki akarlak szabadítani, érted? Bólints, ha érted!

 

Kivitte a cellából. A folyosó nem betonból, kövekből épült. Itt-ott penész tenyészett rajta, a levegő dohos volt és állott. A fiú az ölébe emelte Janát, úgy cipelte végig méterről méterre. Furcsa egy fiú volt ez, és nemcsak a kinézete miatt, de Jana elemzése csak addig tartott, amíg elérték az első lépcsőt. Jana kapaszkodott, de a rázkódás fájdalmat okozott. Felszisszent.

– Sajnálom, igyekszem óvatos lenni – ígérte a fiú.

Jana egyáltalán nem akart sírni, de a könnyei újra kibuggyantak, és a hirtelen jött törődéstől még védtelenebbnek érezte magát.

Jana összemaszatolta az arcát, a fiú ruháját a könnyeivel.

Amikor megcsapta az arcát a kinti hideg szél, már mélyebben tudott lélegezni. Valaki várt rájuk odakinn, de Jana csak a hangját hallotta, ahogy beszél a megmentőjével.

– Ha Virgin rájön, hogy te hoztad el, már este az ajtónkon fog kopogni.

– Nem fog – válaszolta a fiú Jana fölött. – Virgin fejlődőképes és ennél fantáziadúsabb.

Az a valaki morgott még valamit, aztán előresietett. Jana a világostól ijedten becsukta a szemét. Fájt a fény ennyi félhomály után, ráadásul a sok megpróbáltatás után elvesztette a józan ítélőképességét és lassan az érdeklődését is a jövője iránt. Össze volt zavarodva. Érdekes módon már nem is tiltakozott, hogy számára vadidegen alakok viszik, hurcolják.

 

Egy kocsi ajtaja tárult fel előttük. A fiú, aki azt ígérte, nem esik bántódása, finoman lefejtette Jana markoló ujjait a válláról, be akarta ültetni őt a hátsó ülésre. Jana végre a szemébe nézett. Bűntudat és kíváncsiság keveredett a tekintetében. A fiú szájszéle megrebbent, mint aki valamit mondani akar, de aztán mégis hallgatott, csak az állával bökött a járműre, célozva, így nem férnek be a szűk ajtón. Jana elengedte őt, és tűrte, hogy besegítsék a kocsiba. – Biztonságos helyre viszünk.

Jana már hallott ilyet az elmúlt napokban, és nem nyugodott meg. Újra elkeseredett, de akkor a fiú rövid hezitálás után beült mellé, és odaszólt a vezetőülést foglaló társának:

– Axon, lassan vezess, a zötykölődés fájdalmat okoz neki.

– Vigyázok.

A megszólított férfi a sötétnél is sötétebb bőrrel rendelkezett. A hátsó ülésről nem lehetett látni a teljes arcát, csak a kezét a kormányon, ami hatalmas volt és erős.

– Hová visztek? Apám küldött? Hol van Griffin?

A sok-sok kérdést hallva a Jana mellett ülő vörös hajú fiú kibámult az ablakon. A fekete alak beszélt helyette is.

– Most már minden rendben lesz, hölgyem. A ház Oliver háza is, tehát nem volt nehéz bejutni a pincéjébe. Az édesapja hollétéről nincs tudomásunk, napok óta nem láttuk. És Griffin alatt Griffin Wymarra gondol? Biztos jól van, csalánba nem üt a mennykő.

– Axon, vezess! – szólt rá a nagydarab fekete fickóra Jana mellett a fiú, majd hozzátette: – A barátod két napja bent van. Nem kell érte aggódnod. Aránylag könnyen megúszta.

Jana döbbenten bámult rá.

– A te házad? Mi az, hogy a te házad? – Jana hirtelen rosszul lett, eszébe jutott a kínzója. Annak a nőnek is ugyanilyen vörös színű haja volt. Vörös és félelmetes. – Engedj, ki akarok szállni!

– Nyugalom, kis hölgy! – szólalt meg a fekete alak, és most hátra is fordult. Istentelenül hatalmas száj és koromfekete szempár kergette a totális pánik szélére Janát. – Virgin piknikezni vitte a kutyáját. Mire hazaér, már bottal ütheti a nyomunkat. Van egyenes vonalunk, szóval mindenképpen lépéselőnyben vagyunk. Oliver ügyes.

– Axon, ő nem tudja, mi az a vonal. Szóval fogd be, és vezess – szólt rá a társára a fiú, és a nyomatékosítás kedvéért belerúgott az előtte lévő ülésbe. A sofőr mosolyra húzta a száját, és visszafordult a kormányhoz.

Csak Jana nem elégedett meg a válasszal, kérdeznie kellett, különben végképp megőrül.

– Oliver, kérlek, válaszolj! Mit jelent az, hogy ez a te házad? Ismered azt a nőt, meg a szörnyetegét?

– Az anyámmal találkoztál, és a kutyájával, Neróval.

Jana tátogni kezdett:

– Folytatni akarod, amit elkezdett, esetleg befejezni? – A hisztérikus sírógörcs újra fojtogatta.

Oliver arca szomorúnak tűnt, sőt, fáradtnak.

– Nem – mondta. – Biztonságos helyre viszlek, ígérem. Nem hazudok neked, nem egy oldalt szolgálunk anyámmal, és nem foglak bántani. Próbálj meg pihenni, rád fér.

A különös sofőr erősebbre tekerte a fűtést, a meleg levegő hatására Jana remegése lassan csillapodott. Megesküdött magában, hogy egy pillanatra sem hunyja le a szemét. Ahhoz képest negyedórán belül a feje félrebillent, pontosan Oliver vállára. Egyszerűen elaludt.