Demi Kirschner: A piros léggömb

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/bemutatkoznak-az-iroiskolasok” newwindow=”yes”] Bemutatkoznak az Íróiskolások[/button]

 

 

Eliot került be a legkésőbb a bandába. Luis szerint, az első találkozásukkor még valamennyien csak a prédát láttak benne. Nem volt meglepő – az alacsony testalkatával és a szőke hajával Eliot tipikusan azt a benyomást keltette a környékbeli gyerekekben, hogy ha valakit, hát őt érdemes megkergetni.

Luis sokáig Eliot nevét sem tudta. Rise Hugges, a banda legidősebb tagja figyelt fel először a fiúra. A nyári vakáció alatt a fiuk minden nap találkoztak a városi strandon, vagy az elhagyatott építkezés környékén. Azzal szórakoztak, hogy a strand mosdójából vécépapírt csórtak, galacsinokká gyúrták őket, és beledobálták a medencébe. Eliotot is egy ilyen napon ismerték meg.

A galacsinszórási manőveren túl a banda tagjai épp a strand szabadtéri öltözője mögött pukkadoztak a nevetéstől. Az őket hajkurászó és sűrűn szitkozódó úszómester arca répa vörös volt a méregtől, amiért elvesztette őket szem elől. Rise, a rangidős fiú a bandából pedig egyszer csak megbökte Luis karját és azt mondta:

– Nézd, tíz óránál, ott egy mafla!

Luis meresztgette a szemét, majd a felnőtt medence szélén meglátott egy vastag, téli ruhába öltözött gyereket, akinek még sapka is volt a fején, pedig forró nyár volt, tűzött a nap, és még árnyékban is vagy harminc fokot mértek a meteorológusok. Az a gyerek egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki a strandra jött, mégis sóváran figyelte a vízben lubickoló embereket. A vézna testalkatát még a vastag ruhája sem takarhatta el, ráadásul Luis először lánynak nézte. Talán a piros felsője miatt.

Rise felkapott egy kavicsot a földről, becélozta vele a különös fiú alakját, és pont a hátán találta el. A kis eszkimó megfordult, de nem vette észre őket azonnal. Volt a kezében valami. Luis kifestőnek nézte, mert színes volt, de a távolság miatt nem lehetett kivenni pontosan, mi is az. Rise továbbra sem tudott nyugton maradni. Újabb kavicsot kapott fel, és amikor a fiú elfordult, megint megdobta.

– Rise, ne csináld!

– Miért? Csak játszunk – mondta.

Az lett a vége, hogy az idegen fiú elindult feléjük. A banda okos és nagyon bátor tagjai egy „futás!” felkiáltás kíséretében elillantak a rejtekükről. Egyedül Luis maradt ott állva.

A fiú odaért hozzá, megállt és mosolygott. Biztos, hogy észrevette Luis zavarát, mégis felemelte a kezét és odatolta elé a színes füzetet, amiről kiderült, hogy képregény.

– Szeretsz olvasni? – kérdezte.

– Vakáció idején senki se olvas. – Luisnak jobb magyarázat nem jutott eszébe a felemás helyzetben. Pedig az idegen fiú barátságos volt: benyúlt a zsebébe és egy zacskó gumicukrot is előhúzott.

– De enni csak szoktál vakációkor is?

 

Így kezdődött az ismeretségük Eliottal. Könnyű volt barátkozni vele, hamar beleegyezett mindenbe, amit a gyerekbanda kitalált. Rengeteg képregénye lehetett otthon, mert ettől a naptól kezdve, szinte elárasztotta őket olvasnivalóval, így előfordult, hogy teljes délutánokat üldögéltek végig egy-egy idegen tömbház lépcsőjén és együtt olvastak rosszalkodás helyett. Akadt a képregények közöttük „Megtorló”, „X-men”, „Bolygó Kapitány”, csupa csemege egy fiúkból álló csapatnak. Amikor kifogytak a képregényekből, eljátszották az olvasott történeteket. Rise és Arti, a két legidősebb fiú találta ki a közös játékok szabályait, ők mesélték a legborzongatóbb történeteket is. A félbehagyott építkezés területén egész háborúkat lebonyolítottak, bujkálással, túszejtéssel, léglövöldözéssel egybekötve. A hely illett a fantáziájukban élő világhoz.

Már délelőtt gyülekeztek, aki távolabb lakott, biciklivel jött a „romokhoz”, aki közelebb, az gyalogosan. Luisnak volt a legkönnyebb dolga, mert a lakásuk konyhaablaka a félbehagyott építkezés porladó rendetlenségére nézett, így ha kicsit erőltette a szemét, még azt is látta, amikor az első gyerekek megjelentek a beszáradt sártól hepehupás területen.

A „romok”. Az a terület volt az ő birodalmuk. Luis csak bezárta a lakás ajtaját, nyakába akasztotta a zsinóron csüngő kulcsot, és már rohant is a barátaihoz. Eliotért „be kellett még menni”, ami abból állt, hogy Luis addig füttyögött a házuk előtti járdán, amíg a világos szőke hajú fej fel nem bukkanta harmadik emeleti ablakban. Eliot rendszerint elvigyorodott, amikor meglátta, intett kettőt és már jött is.

Amíg leért, Luis azon gondolkozott, milyen lehet Eliot szobája. Sosem járt fenn náluk. A gyermeki kíváncsiság bármilyen falat le tud vetkőztetni. Így képzelte el azt is, hogy abban a tömbházban talán nincsenek is emeletek. Az egész épület belseje egy hatalmas játszótér, amiben csigákon forgó köteleken közlekednek az emberek, és Eliot gyerekszobája foglalja a központik helyet. Kár, hogy Eliot szülei olyan szigorúak – gondolta. Mi mással magyarázhatta volna, hogy a kisfiú még egyszer sem hívta fel őt magához játszani?

De Eliot már ki is lépett az épületből, mosolygott, folyton ezeket az élénkpiros színű pulóvereket viselte, és már messziről ki lehetett szúrni az utcán, aztán már ketten vágtattak a romok felé. Ki foglalkozott azzal, hogy valójában még soha senki sem látta a szőke kisfiú szüleit, amikor Eliot mindkét zsebe tele volt tömve édességgel és megosztotta velük?

 

Eliotnak puha, fehér ujjai voltak, könnyű volt megszorongatni, és amíg Rise-t körbeülve hallgatták a rémtörténeteket, a kisfiú mindig nagyokat ugrott az építkezésen felejtett szerszámos ládáján ülve. Sokat nevettek, ijesztgetni egymást jó mókának bizonyult, főleg ha megfelelő, félős közönség is akad hozzá. Ezen a napon Arti találta ki, hogy mit játsszanak, és nyolcuk közül senkinek sem volt ellene kifogása. A játékokhoz előtörténet is tartozott, amolyan felvezetésként. Mindenki lázasan figyelte a nagyobb fiút.

– Szóval – kezdte Arti –, ez akkor történt, amikor az építőmunkások elmenekültek erről a helyről. Mit gondoltok, miért nem fejezték be a ház építését?

A fiuk szájtátva várták a megoldást, tippjük sem volt.

– Hát azért, mert ez a hely meg van átkozva! – Hatásszünet. – Az egyik munkásnak volt egy fia, pont annyi idős lehetett, mint most mi. A nyári szünet alatt kihozta őt magával az építkezésre. A fiú itt játszott a romok körül, amikor észrevett egy piros léggömböt, amit ide-oda mozgatott a szél, pontosan itt, a rom bejáratánál…

 

Ezt valamennyien el tudták képzelni. Borzongtak, hiszen a „romok” az ő világuk helyszíneként sokkal átérezhetőbbé tette a történetet, mint eddig bármelyik rémmesét. Arti folytatta:

–A fiút Ted Burnesnak hívták, akkora magas lehetett, mint te, Luis…

– Miért pont akkora, mint én? Miért nem akkora, mint te, Arti! – méltatlankodott Luis.

– Csöndet! Azért, mert én azt mondtam! – Eliot felkuncogott Luis mellett és megkapaszkodott a kezébe. Artinak különösen jó érzéke volt az ijesztgetéshez, és mivel látta ezt, közelebb lépett kettőjükhöz. – Vagy nem is! Igazad van, Luis! Inkább pont olyan magas volt, mint Eliot. Igen és pont olyan piros pulóvert is hordott, mint ő.

Mindenki Eliotra nézett, ő kissé összehúzta magát, de továbbra is nagyon figyelt.

– Úgy ám! Ugyanilyen piros pulóvert hordott és szerette a képregényeket! – A hatásvadász mesélési módszer mellé gesztikuláció is dukált, Arti grimaszolva folytatta: – A léggömböt egyszer csak befújta a szél az épületbe, de Ted Burnes utána eredt. Meg akarta fogni. De amikor már közel volt hozzá, a szél vagy valami más, midig arrébb és följebb mozgatta. Így aztán a fiú észre sem vette, hogy állványról állványra mászott, hogy elérje a piros léggömböt. Azt sem hallotta, hogy az apja az udvaron kereste és a nevét kiabálta, mert ő csak mászott, egyre följebb és följebb. Amikor a legmagasabb állvány tetejére ért, már csak egy karnyújtásnyi hiányzott, hogy elérje a léggömb zsinórját. Ki is nyújtózkodott, de ekkor meglátta, hogy a fényes léggömb visszatükrözi az arcát. És amit ott látott, az olyan volt, hogy azon nyomban megőszült.

A fiúk nagyot nyeltek, még Rise is, pedig rá nem volt jellemző, hogy megrémüljön egy hétköznapi rémtörténettől.

– És mi… mit látott? – kérdezte az egyik fiú.

– Hogy mit? – grimaszolt Arti. – Azt senki sem tudja. Mert amikor Ted Burnes apja berohant az épületbe, hogy megkeresse a fiát, Ted már nem volt ott. A ruhája az állvány szélén csüngött, össze volt tépkedve és véres volt. De őt magát – halkította el a hangját: – elnyelte az a valami.

– Az állvány – javította ki Luis. Ezen sokan felnevettek, csak Eliot nem, ő nem.

Arti azonnal Luisra förmedt:

– Azt hiszed, nem igaz? Hallottam az anyámat, amikor a nagynénémnek mesélte, nem én találtam ki! Állítólag az a léggömb csinált valamit vele. A fiú beleolvadt, csak azért, mert látta magát benne, az arcát. Ez a hely el van átkozva. Még azt is beszélik, hogy azért nincsenek kóbor kutyák és macskák a környéken, mert az a valami idevonzza, és egytől egyig felfalja őket.

– Jó, de honnan tudod, hogy Ted Burnes megőszült, ha eltűnt? Ki látta? – kérdezte Rise. – Hát azt, hogy a piros léggömb ette meg?

Arti felfújta magát:

– Nem tudhatok mindent, én is csak hallottam! Inkább játszunk! Azt fogjuk játszani, hogy Eliot lesz a léggömb. Aki utoljára marad, mert nem tudja elkapni, az lesz a győztes! – kiáltotta.

Hatan tíz felé szaladtak. Csak Luis maradt még mindig ülve a szőke kisfiú oldalán. Ugyanúgy, mint akkor, régen a strandon. De ezúttal Eliot nem mosolygott. Sápadtan bámulta a szürke tornacipője orrát, és nem moccant. Luis segíteni akart neki:

– Figyelj, ha nem akarsz játszani, nem muszáj, vagy mondhatod, hogy engem kaptál el először, nekem sincs már kedvem hozzá – mondta.

– Nem, nem kell – intett nemet Eliot. – Fuss csak, gyors vagyok, beérlek.

Luis bólintott, Eliot máskor is volt fogó, és apró termete ellenére bármelyiküknél gyorsabban futott, ügyesebb volt és hajlékonyabb. Sosem kérkedett vele. Luisnak az is megfordult a fejében, hogy Eliot talán nem szeret nyerni. Hogy furcsa gyerekként több örömét lelte abban, ha másokat győztesként boldognak lát, mint hogy magának szerezzen trófeát. Túl jó volt? Luis nem értette, hogy ez pontosan mit is jelent, de az anyja sokszor mondta ezt olyan emberre, aki segített másoknak. Eliot rejtély volt.

És tényleg percek múlva beérte és elkapta, és alig pihegett, amit Luis szintén furcsának érzett, de hamar megszokta. Eliot gyors és fürge, ezt mindenki elismerte, és persze kicsit irigyek is voltak rá. Az viszont ott lüktetett s fejében, hogy mielőtt a szőke fiú elkapta volna, az egyik sötét fordulóban előbb látta meg a szemeit, mint az arcának körvonalait. Abban a pillanatban meg mert volna rá esküdni, hogy az a szempár megvillant. Élesen, és nagyon zölden. Luis gyorsan megrázta a fejét, mintha el sem akarná hinni, amit látott. Képzelődött.

 

Dél körül mindenkinek kötelező volt hazamenni ebédre, hogy aztán később ott folytassák a játékot, ahol abbahagyták. Kivéve Eliotot, róla mindannyian tudták, délután már nem jön vissza. Sosem jött, azt mondta, fél nap után nem engedik már el hazulról.

A banda többi tagja biciklire pattant, csak ők ketten maradtak le, hogy gyalogosan poroszkálva a járdán, Luis még mindig szomorkásnak találta Eliotot, másabbnak, hallgatagabbnak. Aztán mentő ötlete támadt.

– Nagyon fognak haragudni a szüleid, ha egy kicsit tovább maradsz? – kérdezte. – Gyere fel hozzánk, anyu mindig hagy a sütőben ebédet, megmutatom a szobámat s majd utána hazakísérlek.

Érdekes volt, hogy azelőtt sosem jutott eszébe felhívni, ez a távolságtartásfélesége rá is kivetült a szőke fiúról. De akkor délben már rég nem foglalkozott vele, hogy Elliot egy osztállyal lejjebb járt, hogy kissé különc, hogy jóval érettebben viselkedik, mint a többi ötödikes. Luis valamiért szerette volna, ha a barátja látja, hol él, milyen a lakásuk, és nem mást akart ott tudni maguknál, hanem pont őt, a csendes, mindig nyakig öltözött, sapkás Eliotot.

A másik gondolkozott, mielőtt rábólintott volna.

– Nekik úgyis csak estefelé lesz rám szükségük.

Luis úgy vélte, a szüleire gondol. A válasz pedig kifejezetten felvillanyozta, amit a másik fiú a hétmérföldes vigyorából tudhatott.

 

A lakás nem volt túl nagy, összesen két szobából, egy konyhából – ami egyben az előszoba funkcióját is ellátta –, és mellékhelyiségekből állt. Luis végigvezette mindenhol, legvégére hagyva a saját szobáját. Ami olyan volt mint ő maga. Kicsit rendetlen, de barátságos, és vidám. A játékok a földön és az ágyon is elszórva hevertek, az iskolatáska szigorúan a szoba legtávolabbi sarkába dobva, még pár koszos pólóval el is rejtve. Eliot halványan elmosolyodott, ahogy észrevette.

Luis túl sok mindent akart neki egyszerre megmutatni. A makettjeit, a számítógépes játékait, a jóval idősebb bátyától örökölt gitárt, amit elköltözésekor „ráhagyott”. Persze nem tudott gitározni, de bőszen gyilkolta a húrokat, mielőtt Eliot kezébe adta a hangszert. Eliotot azonban nem érdekelte sem a gitár, sem a számítógép, sem a makettek: egy festményt bámult a falon, teljesen lekötötte a figyelmét.

Luis nem szerette azt a képet. Már rég leszedte volna onnét, de az anyja ragaszkodott hozzá, mondván legyen már a szobájában valami olyan is, ami „díszít”.

Vastagon lakkozott olajfestmény volt. Egy juharfákkal körbevett csontszínű kastélyt ábrázolt, ami meseszerű óriásként magasodott a világ fölé. A fák is törpének tűntek az épület tornyai mellett.

Eliot háttal állt Luisnak, közelebb lépett a képhez, és azt mondta:

– Néha azt kívánom, bárcsak véget érne már.

Mindkettőjük arca visszatükröződött a lakkozott felületen, de Eliot vonásai elmosottabbnak tűntek, mint egy túlexponált fotón.

– De mi érne véget? – kérdezte Luis.

Aztán egyszer csak megjelent Luis anyja egy nagy tányér pizzával, és a különös pillanat elillant. Az asszony letette az ennivalót az íróasztalra. Luis pedig dühbe gurult, határozottan mérges volt.

– Hogyhogy itthon vagy? – kérdezte, sértve érezve magát, amiért nem játszhatta el Eliot előtt a nagy, önálló fiút.

– Félnapoztunk – mondta az anyja, érdeklődéssel figyelve a kis vendéget. – Be sem mutatod a barátodat?

Ó, igen. Eliot úgy állt a szoba közepén, mint akinek fájdalmat okoz elmozdulni onnét. Lesütött szemmel, és valahogy önmaga árnyékaként.

– Anya, ez itt Eliot, Eliot, ez anya. Mi az, hogy félnapoztatok?

– Luis, jobb szeretnéd, ha elmennék itthonról?

Fuj, ez volt a figyelmeztető jel az anyja hangjában, vele nem volt tanácsos összeveszni.

– Nem, dehogy! Anya, csak menj ki! – Azt már csak a szájával formázva tette hozzá: leégetsz!

 

Amikor az ajtó becsukódott a mosolygós arcú asszony mögött, Luis felszusszantott.

– Az anyák is csak jók valamire, igaz? – nevetett zavartan. – Együnk!

Egyből hozzálátott a saját pizza szeletéhez, Eliot csak nézte a sajátját, mint aki olvas belőle, akár egy képregényből.

– Nem vagy éhes?

– De. Csak nem szeretem ezt.

– Eliot, a pizzát mindenki szereti.

– Nem, ez nem így van.

Luis ekkor döbbent rá, tizenhárom évesen, hogy még sosem látta Eliottot enni. Mindig volt a zsebében édesség, csoki, gumicukor, drazsék, de mindig csak megosztotta közöttük, ő maga sosem evett belőle.

Amikor fél óra múlva lekísérte a barátját az utcára és elköszöntünk egymástól, kettesével szedte a lépcsőfokokat, úgy rohant fel vissza az anyjához. Az asszony a kávéfőzőt engedte tele vízzel a csap alatt, Luis pedig levágódott a konyhaasztalhoz, és egy ideig csak hallgatott.

– Már el is ment a barátod?

– El.

– Láttam, hozzá se nyúlt a pizzához. Nagyon vézna kisfiúnak néz ki – mondta az asszony. Leült Luis mellé az asztalhoz. – Hallottam Elvira nénikédtől, hogy látott benneteket ma reggel a lezárt építkezés felé futni. Luis, hányszor mondtam neked, hogy ne játsszatok ott? Tudod, milyen balesetveszélyes?

– Tudunk magunkra vigyázni.

– Nem, nem tudtok. Leeshettek valahonnan, vagy rátok omlik egy fal.

– Anyu, a falak nem szoktak csak úgy maguktól leomlani!

– Ne vitatkozz velem! Történt ott már baleset, más sem hiányzik, hogy megismétlődjön, nem is értem, miért nem állítanak oda őrt?! – kiabált, Luisnak pedig eszébe jutott valami.

– Miféle baleset?

– Tessék?

– Azt kérdeztem, miféle baleset, azt mondtad, történt ott már baleset. Mikor? Nem emlékszem rá.

– Luis, ez régen volt. Van már vagy harminc éve. Akkoriban kezdték építeni azt az épületet. Az egyik munkás fia felügyelet nélkül kószált az építési területen és baleset érte. Olyasmi idős lehetett, mint ti. Szőke, illedelmes, mosolygós kisfiú volt, a szülei a temetés után azonnal elköltöztek a városból.

Luis nem különösebben hittem a rémmesékben, amelyeket játékból meséltek egymásnak. Szerette őket, maga is kitalált nem egyet, de mindig tudta, hogy ezeknek a történeteknek nincs valóságalapjuk. Egészen addig a percig.

– És azért hagyták félbe az építkezést, mert az a hely meg van átkozva? – kérdezte zaklatottan.

– Dehogyis! Fogalmam sincs, miért hagyták félbe, talán a tulajdonosnak elfogyott a pénze, de ez nem is lényeges, csak ne menjetek oda többet. Játszatok máshol.

– Te emlékszel arra a fiúra, anya? Hogy hívták, hol lakott?

Sok kérdése lett volna még, de az anyja egyre fukarabban válaszolt rájuk. Luis így tudta meg, hogy a balesetet szenvedett fiú neve valóban Ted Burnes volt, csak néhány utcával lakott arrébb tőlünk, és a sírját a temetőben nem gondozza senki, pedig harminc évvel ezelőtt nagyon sokan kísérték el utolsó útjára.

– Miért vagy szomorú, anya?

– Nem vagyok.

– Te ismerted őt? Azt a fiút! Jól ismerted?

– Ne játsszatok ott! – Luis anyja hirtelen felállt, és egy szót se lehetett többet kihúzni belőle.

Luis később az ágyban fekve azon gondolkozott, hogy ha Arti ilyen jól tudta a halott kisfiú nevét, akkor mást is tudhat. De valamiért nem akarta őt kérdezni a részletekről. Elhatározta, hogy maga jár utána a dolognak, mégpedig úgy, hogy kimegy a temetőbe, és megkeresi Ted Burnes sírját. Csak az volt a baj, hogy egyedül kószálni egy temetőben, bizony félelmetes.

Eliot. Ha valakivel megosztja a titkát és a nyomozást, az csakis a fiú lesz. Még rá is bólintott megerősítésként. Megbeszéli Eliottal, aztán együtt kiderítik, mi történt a romoknál valójában!

 

Mindenesetre, amikor a másnap reggeli, kilencórás fütyörészést követően Eliot lejött az utcára, Luis nem akart előre magyarázkodni. Túlságosan izgatott volt. Megragadta a fiú karját, és húzta maga után, pont az építkezéssel ellentétes irányba.

– Hová megyünk, Luis? – kérdezte Eliot.

– Ma nem játszunk, meg kell győződnöm valamiről a saját szememmel.

 

A temető kapujáig Eliot engedelmesen követe, csak a kerítés mellett lassított és maradt le pár lépésnyire mögötte.

– Miért jöttünk ide?

– Azért, mert amit Arti tegnap mesélt, arról a fiúról a romoknál, igaz – mondta Luis. – Látni akarom Ted sírját, megkeressük.

 

Félóránál is tovább bolyongtak a sírok között. Luis egy ideig még figyelmesen elolvasta a feliratokat a márvány fejfákon, és hátra sem nézett, de aztán észrevette, hogy jó ideje nem hall lépteket maga mögött. Hátra fordult, és Eliott nem volt ott. Körülnézett, kiáltozott utána, de mindhiába: egyedül maradt a temetőben, és csak egy hajlott hátú öreg hölgy sántikált a hátsó sírsorok között, egy csokor virágot vitt a kezében. Luis odafutott hozzá.

– Néni, nem látott a közelben egy nálam fél fejjel alacsonyabb fiút? Szőke hajú, fehér bőrű, sapkát és piros pulóvert visel, már messziről feltűnő.

Az öreg hölgy ráncos arca komoly volt, ki akarta kerülni Luist és továbbmenni, de az utolsó pillanatban meggondolta magát. Felemelte a kezét és az ujjával valahová Luis háta mögé mutatott.

– A halottakkal nem szabad gúnyolódni, fiatalember. – Ezt mondta, és semmi többet.

 

Luis megfordult. Kereste az irányt, ami felé a néni mutatott, és hamarosan megtalálta. Pár méterrel arrébb, egy fejfáról leolvasta Ted Burnes nevét. 1971–1984.

Az elhanyagolt sír márványkövének felirata fölött egy vésett arckép nézett rá, ovális alakú, kicsi, de szép, aprólékos kidolgozású. Luis félve simított végig az erősen megkopott felületen. Lepucolta a kőre hordott port és piszkot, mert még az idő sem tudta teljesen tönkretenni az arcképet, így jól kivehetőek voltak a halott fiú vonásai.

A kép Eliotot ábrázolta. Luis pedig csak állt mozdulatlanul és nézte. Az sem tűnt fel neki, hogy megszólalt a déli harangszó.

~

Szellem. Luis rengeteg kísértettörténetet ismert. A régi bontásra ítélt iskolájában is akadt egy nyugtalan lélek. Ő ugyan sosem látta, de Carry Peterson szerint, ha az ember bemászik az iskola hátsó oldali betört ablakán, és nagyon figyel, hallhatja a szellem sóhajait. Persze Luis azt is tudta, hogy Carry Peterson néha hazudik.

Pontos elképzelései voltak a szellemekről. Egy szellem kicsit áttetsző és sápadt. Lebeg a levegőben és láncot csörget… De Eliott egyáltalán nem csörgetett semmit. A szellemeknek fehér lepedő az öltözékük, míg Elioton mindig volt valami piros. Egy kísértet huhogni szokott és ijesztgetni a gyerekeket. Luis még sosem hallotta Eliotot huhogni, és inkább ő ijedt meg másoktól, ahelyett hogy rémisztgetett volna.

Luis első gondolata az volt, hogy a romokhoz megy, hogy elmondja a többieknek, milyen felfedezést tett. Ez már komoly dolog volt, nem holmi játék. Rose okos, majd ő megmondja, mit kell csinálni. Ehelyett, mire felocsúdott, már Elioték tömbháza előtt állt, és ezúttal olyasmit tett, amitől izzadni kezdett a tenyere.

A lépcsőház bejárati ajtaja egy ékkel volt kitámasztva, így nem kellett sokat ügyeskednie, hogy bejusson az épületbe. A lépcsőn lépkedve már tudta, hogy nem fogja elmondani a többieknek, hogy mi történt a temetőben. Egyszerűen látni akarta Eliotot, és megkérdezni tőle, hogy ha szellem, akkor hogyan tudja megérinteni, és miért meleg a keze, mint a többi élő fiúé?

Válaszokat akart. Látni Elioték lakását a harmadik emeleten, amihez nem csigákon futó kötelek vezettek, hanem hétköznapi lépcső. Szembenézni Eliot szüleivel, és lerángatni a fiúról azt az idióta sapkát, hogy végre teljesen lássa az arcát, nem csak annyit, amennyit a szemébe lógó tincsek engedtek. Meg akarta rázni Eliotot, érezni, hogy élő és nem holmi vacak kísértet. És talán megölelni.

Nem, Eliot nem lehetett szellem! Az a kép a síron rossz, hibás! Nem, nem és nem! Képtelenség.

A harmadik emeleten négy lakásajtó fogadta, mellettük névtáblák. Egyiken sem szerepelt Eliot neve. Ez volt az a pillanat, amikor Luisnak mégis kétségei támadtak. Csöngessen be mindenhová? És mit mondjon? És ha Eliot nyit ajtót? Mit kérdezzen tőle? „Szia, Eliot! Beengedsz?” Vagy: „szia, Eliot! Ne haragudj, de nem vagy egy kicsit szellem?” Esetleg: „Eliot, szia! Otthagytál a temetőben egyedül, de nem baj, mert időközben rájöttem, te nem létezel.”Egyik sem volt jó ötlet.

Hamarosan azonban a töprengése feleslegessé vált, mert az egyik ajtó hirtelen kinyílt előtte, és Luis két lépést is hátrált. Magas, szőke hajú, piros ruhás nő nézett vele farkasszemet, és bár nem mosolygott, barátságosnak tűnt

– Szervusz, kisfiú, segíthetek valamiben? – kérdezte.

– Én igen, én… én Luis vagyok. Eliot barátja – hadarta el.

– Eliot? – kérdezett vissza a piros ruhás nő. – Miféle Eliot?

Luis érezte, ahogy a homloka gyöngyözni kezd. A lábaiba kúszó, zsibbasztó gyengeség még ennél is rosszabb volt. Rohannia kellett, ki a házból, azonnal, különben megfullad.

Hátrálni kezdett, a nő hiába kiabált utána, ő csak futott, futott, le a lépcsőn, ki az épületből, egészen az utcáig. Ott sem állt meg. A szemközti lakópark egyik fája szolgáltatott menedéket, nekidőlt a törzsének, és küszködött a lihegésével. Fényes nappal volt, emberek jártak az utcán, de Luis még soha, de soha nem ijedt meg ennyire. Ebben a félelemben ő lett a világ legmagányosabb embere, mert senki sem tudhatta, hogy micsoda titok birtokosává vált. Ezt nem lehetett megosztani másokkal, mert furcsa, fájdalmas nyomás kínozta a mellkasát, ami azt pumpálta a tudatába, erről nem lehet beszélni. Luis még sosem vesztett el senkit, és most csak arra tudott gondolni, hogy a barátja, akit annak hitt, valójában nem is létezik. Ez a borzalmas titok terjengett a levegőben, Luis még a szagát is érezte.

Felkiáltott rémületében, amikor egy meleg, apó tenyér megérintette a csupasz karját.

– Rosszul vagy, Luis? – kérdezte egy Eliot típusú hang.

Luis felnézett, és kis híján összeesett: valóban a barátja állt mellette, szokványos mosollyal az arcán. Élt, beszélt, sapkát viselt, és vastag pulóvert. A kezében egy képregényt szorongatott, és álltában is előre-hátra hitázott, mint aki izgul. Luisnak végképp elgyengültek a lábai, és tehetetlenségében a fa tövébe csúszott. Most már elhitte, hogy Ted Burnes megőszült egy pillanat alatt, amikor belenézett a piros léggömbbe és meglátott ott valamit. A saját hajtövénél érezte a hideg borzongást. A torka elszorult és a szemébe könnyek gyűltek. Hogyan lehetséges ez?

– Mi a baj, Luis? Haragszol rám? Történt valami? – kérdezte Eliot, és leült mellé a fűbe.

Luis nem tudta, hogyan tovább. Mivel kezdje? Szorítsa meg Eliotot, hogy nehogy elillanjon? Annyira valóságosnak látszott. Kérdeznie kellett, de most, hogy itt ült mellette az, aki minden kérdésére választ adhatott volna, Luis megtorpant. Félt? Igen. Eliot az ő… a legjobb barátja. Az egész bandából ő állt hozzá a legközelebb, és mindig igyekezett vigyázni rá, és ő is megvédte Eliotot Arti és Rise gonosz vicceitől.

Aztán belenézett a szőke kisfiú szemébe, ami egyre ijedtebben pislogott, és hirtelen nevetnie kellett. Hahaha, micsoda butaság! Ez csak valami félreértés lehet, hiszen Eliot itt van, megijedt a temetőben, és ezért elszaladt, de nem légnemű, nem lebeg a föld fölött, nem huhog és láncai sincsenek. Nagyon is élő. Lélegzik, gumicukor illatú, és a sapkája alól kikandikáló szőke tincseit néha megborzolja a szél. És az a fiú, Ted Burnes, annyira nem is hasonlított Eliotra, ez az egész csak egy buta, véletlen egybeesés. Na és? Rengeteg szőke, sapkát és piros pulóvert viselő kisfiú van a világon.

– Luis, Luis, mi a baj? – hallotta meg újra a hangját. Ő pedig semmi mást nem tehetett, minthogy egyetlen ösztönként a rengeteg gondolat és kétség mellett a világ legtermészetesebb módján odahajolt Eliothoz és megölelte.

 

Sok járókelő láthatta ezt a különös, szívmelengető jelenetet, de Luist ez nem érdekelte. Jó szorosan becsukta a szemét, táncoljanak csak színes fénykarikák a szemhéjai mögött, az se baj, amíg Eliot valóságos.

– Luis? – súgta a kérdést Eliot. – Hallod, Luis?

– Mit? – súgott vissza.

– Dél van. Akarok neked mutatni valamit.

– Micsodát?

– Majd meglátod. Így nem árulhatom el. De valamit meg kell ígérned előtte.

Luis csak most engedte el, és nézett rá. Eliot komoly volt, majdnem olyan komoly, mint a felnőttek.

– Megígérem, de mit?

– Azt, hogy nagyon bátor leszel. Muszáj bátornak lenned. Mert te vagy a legjobb barátom.

– Megígérem – mondta Luis határozottan. Már nem félt. Főleg, mivel Eliot még hozzá tette:

– Ma én mesélek.

 

A romokhoz mentek, az építkezés egyik legeldugottabb részére, ahol nem kellett attól tartaniuk, hogy a többiek visszatérnek ebéd után és megláthatják őket. De Eliot még itt is körülnézett, mielőtt Luishoz fordult és nagy levegőt véve, megszólalt.

– Szereted a képregényeket, igaz? A történeteket, amiben a szuperhősök bátran harcolnak az igazságért, és legyőzik a rosszakat.

– Igen – bólintott Luis.

– És a mágusokat, akik képesek varázsolni, repülnek, mint a szél és olyan erősek, hogy bármit meg tudnak csinálni. Őket is szereted?

– Igen.

– Félnél, ha találkoznál valakivel, itt, ezen a helyen, aki nem egészen olyan, mint a többi ember? Aki jó és soha senkit sem akar bántani, de kicsit más?

Luis nemet intett. Eliot pedig nagyot sóhajtott, felemelte a fejét, és lassan, nagyon lassan lehúzta a fejéről a sapkáját.

– Hazudtam neked, Luis. És mindenki másnak is. Nem azért, mert hazudni akartam, hanem mert mi így szoktuk – mondta, és szégyellősen elnézett oldalra. Luis elfelejtett lélegezni, meglátta a kisfiú szőke tincsei között megbúvó, ám jól látható hegyes füleket. Olyan fülkagylója volt, mint a manóknak, kicsit sem emlékeztetett emberire. – Én ismertem Ted Burnest, Luis. A rémmese, amit Arti mesélt, igaz, de nem egészen úgy, ahogy ő mondta. Ted Burnes igazi neve Laucian, és egyáltalán nem halott. Ő a bátyám. Az a sír, amit a temetőben láttál, üres. Nem fekszik benne senki.

– Hogyan?

– Én idősebb vagyok nálad, Luis. Többel, mint gondolnád, de kevesebbel, mint szeretném. Az emberek nagyon fiatalok még, hogy mindent megértsenek. Réges–régen kizártak bennünket a világukból, de ez így van jól. Hosszú ideje egyikünk sem törekszik rá, hogy közétek jöjjön, ha csak nem kell neki valami, ami itt van, talán a föld alatt, mélyen elfeledve, betemetve.

– Ez egy rémmese, Eliot? – kérdezte Luis elcsukló hangon.

– Igen, az, nevezzük annak. És tudod, a piros a pirosban olyan kapu, ami csak előttünk nyílik meg. A kezdetektől így volt, ha utazni akartunk. Védenünk kell magunkat, és titeket is, embereket, saját magatoktól. Ezért mindig készenlétben kell állnunk – mutatott magára Eliot, jobban mondva a piros pulóverére. – Az a léggömb az enyém… – nézett oldalra, és Luis rémülten fedezte fel, hogy tőlük pár méternyire egy piros, felfújt lufi gurul a göröngyös földön, az enyhe szellőtől ide–oda libbenve. – Nem fal fel senkit, nem kell tőle félni. Ha elé állok, a piros pirosra néz. Azon a napon, amikor az emberek azt hitték, Ted Burnes meghalt, tévedtek. A bátyám mindössze elutazott. Nem kellett volna látnia senkinek, de az egyik építkezésen dolgozó munkás mégis megleste, amikor belépett a gömbbe.

– De hogyan?

Eliot nemet intett. Luis nem vette észre, hogy egy ideje van más társaságuk is a piros léggömbön kívül. Az a szőke, piros ruhás nő állt a léggömb mellett, akit Luis Elioték házában látott.

– Ő az anyukám –folytatta Eliot. – Nem haragszik azért, amiért veled beszélgetek, ne félj. Csak azért tagadott le engem, mikor kerestél, mert ezt kellett tennie. De én megbízok benned, Luis, és tudom, hogy ezt a mesét soha senkinek nem fogod elmondani. Hiszen barátok vagyunk.

Luist ekkor érte el a felismerés:

– Te el fogsz menni – mondta, és ennek a kijelentésnek olyan keserű mellékíze volt, hogy az még a különös mese döbbenetét is feledtette.

– El, de visszajövök.

– Mikor?

Eliot vállat vont.

– Emberi évben számolva sem sokára.

– De… de… mit csináljak én addig? – Luis egészen kétségbeesett.

Ekkor Eliot odanyújtotta neki a kezében szorongatott füzetet. Ez más volt, mint az előzőek. Kevés kép, és rengeteg szöveg volt benne.

– Olvass! – mondta. – Olvasd el az egészet. És amikor majd visszajövök, hívj Heiánnak. – Eliot kicsit hunyorított, majd hozzá tette: – És ne higgy el mindent, amit Rise mondd. Valójában ő a leggyávább a bandában, ezért attól is fél, hogy ez kiderül.

– Eliot?

– Tessék?

– Nem vagy szellem – suttogta egyre bizonyosabban Luis.

– Nem, nem vagyok. – A sugárzó mosoly volt az utolsó, amit Luis sokáig pontosan fel tudott idézni ebből a koradélutánból.

 

Ezen a napon Luisnak nem volt kedve játszani. Egyedül ment haza a romoktól, és amikor a csodálkozó édesanyja megkérdezte, hogy hogyhogy ilyen korán, azt válaszolta, hogy olvasnia kell. Az asszony biztos, hogy nem hitt neki, mert később többször is rányitotta a fiára a gyerekszoba ajtaját, de bármit is várt, csak az íróasztalnál üldögélő Luist látta odabenn, aki elmélyedve olvasott.

Luis szemei előtt már régen elmosódtak a sorok, és cikcakkban táncoltak a betűk, de képtelen volt letenni a regényt.

 

„Réges-régen, amikor még más volt a világ, de még annál is régebben, az emberek nem egyedül éltek a Földön. Sokféle lény osztozott az emberek lakta vidékeken. A sárkányok, elfek, törpök, koboldok jól megfértek egymás mellett. De az emberi természet már akkor is telhetetlen volt. Nem elégedett meg a tudással, a kincsekkel, mindent magának akar. Nem érték be azzal a hatalommal sem, amit az istenek adtak nekik. Szörnyű háborúk kezdődtek, a sárkányok, koboldok és elfek megfogyatkoztak, és mivel látták, hogy az emberek sosem állnak le az öldökléssel, amíg más faj létezik mellettük, elmentek.

Nagyon messze találtak rá arra a világra, ahol nem kellett attól félniük, hogy megölik őket ármánnyal, és gonoszsággal. Elbújtak az emberek elől. Sokáig azt hitték, nyom nélkül sikerült, de egy napon kiderült, hogy ez tévedés. Maradtak még az emberek lakta területeken olyan tárgyak és emlékek, amelyek rossz kezekbe kerülve bajt és pusztulást okozhatnak. Ezért az elfek kapukat nyitottak, hogy ki tudják menekíteni az emberek világából azokat a tárgyakat és fegyvereket, amelyek használatára az emberek sosem készülhetnek fel, s csak pusztulást hozna rájuk. Az elfek óvakodtak a lelepleződéstől. Ha mégis megtörtént, és valaki felismerte őket, az az emberek világán nyomot hagyott. Megáll az idő azon a vidéken, ahol az ember elfet látott. A fák nem nőnek magasabbra, az épületek nem épülnek tovább.

Tudd hát meg, halandó, hogy sokkal több minden létezik a világban, mint amit szabad szemeddel látni vélsz! Az elfeledett idők gyermekmeséi pedig nem egyebek, mint az elképzelhetetlen valóság…”

 

Sötét este volt, amikor Luis befejezte az olvasást. Bezárt a könyvet, ült az asztalánál, és azon gondolkozott, mit fog mondani a többieknek. Eliot tehát nagyon–nagyon messziről érkezett, és most a családjával együtt vissza is utazott oda, ahonnan jöttek. De megígérte, hogy még találkozni fognak.

Ennyi elég volt magyarázatnak. A többi, titok. Az övé és Elioté.

Eliot búcsúzás előtt az mondta neki:

– Van itt valami, Luis, amit el kell vinnünk. A félbehagyott építkezés helyén sok száz éve egy kastély állt. Az a valami, amit keresünk, itt van valahol a földben.

– És megtaláltátok?

– Még nem. De meg fogjuk találni.

Igen, Luis tudta, hogy Eliot ezúttal igazat mondott, vissza fognak jönni.

Luis felugrott a székről, és kifutott a konyhába. A szülei már terítették az asztalt a vacsorához, de ő egyáltalán nem volt éhes.

– Anya, anya! Hol van a piros pólóm?

Az asszony csodálkozva nézett a fiára.

– Neked nincs is piros pólód, sosem hordanál olyasmit.

– De van, emlékszem, hogy volt régebben.

– Luis, azt már régen kinőtted. A nagy fejed át sem férne a nyakrésén.

Luisnak eszébe jutott valami, és betrappolt a szülei hálószobájába, hogy addig kotorásszon a ruhásszekrény mélyén, míg boldog mosollyal az arcán elő nem szedte az apja piros baseball sapkáját. Azt húzta a fejébe, majd visszament a szobájába, és megállt az ablak előtt. Ha Eliot vissza fog jönni, valamiről fel kell majd ismerje, akkor is, ha időközben Luis már felnő.

– Gyere vacsorázni… Kisfiam, a házban nem járunk sapkában! – kukkantott be utána az apja.

Luisnak erről teljesen más volt a véleménye, de nem válaszolt, mert amikor felnézett az égre, ott felejtette a pillantását. A hold ezen az éjszakán különös, vöröses fényben pompázott.

 

 

 

*–*

Ha tetszett az írás, szólj hozzá, vagy értékeld a csillagokkal.