Demi Kirschner: A megbocsáthatatlan

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/bemutatkoznak-az-iroiskolasok” newwindow=”yes”] Bemutatkoznak az Íróiskolások[/button]

 

 

– Istenedet imádd és egyházadat tiszteld mindenekfelett. Megválaszolatlan kérdéseidet intézd az Úrhoz, de választ keress a világban rá, ahol élsz! – Ádám befejezte az imát. – Indulhatunk?

– Ámen! Isten legyen velünk. – Kriszta bólintott. Immár hatodik éve dolgozott eseményrögzítőként az egyházmegyében. Szolgálattal töltött idejét kiváltságként élte meg, szorgalma elismerést érdemelt, elhivatottságát mindennap hirdette rokonai, ismerősei, kollégái körében, kifogástalan eredményeit pedig úgy tudta elérni, hogy soha, egyetlen másodpercig sem kételkedett vagy habozott.

Két éve voltak társak Ádámmal, szeretett vele dolgozni. A férfi határozottsága, kérlelhetetlen jelleme, de a puszta megjelenése is bűnbánatra sarkallta az embereket.

Ezen a késő délutánon a Rákóczi útra vezényelték ki őket szolgálatra. A város még javában lüktetett, a négy sávos út tömve volt autókkal. A robosztus kőtemplomok tiszteletet parancsoló árnyékai között száguldva máris megkezdődött a rögzítés. Cél, útvonal. Előzetesen csak annyi információt kaptak az esetről, hogy egy harminckilenc éves férfit lopáson kaptak a Rákóczi úti Smatch boltban.

 

A megadott cím előtt leparkolva az egyházi címerrel ellátott kocsijuk nagy feltűnést keltett. A járdán sétáló emberek ívben kerülték ki őket. Eseményrögzítőkkel találkozni sokszor az utolsó szabad tettüknek számított. A bűnösök rettegték az Úr szolgálatának embereit, Kriszta ismerte őket, tudta milyenek, amikor az életükért könyörögnek, megvesztegetéssel próbálkoznak, bármit megígérnek, csak futni hagyják őket. Pedig az eseménykövetők nem hirdettek ítéletet, nem adhattak malasztot – az egyetlen feladatuk az volt, hogy mindent feljegyezzenek az Úr szolgálatában, naprakészek legyenek, és ott rögzítsenek bűnesetet, ahová az egyházi adminisztrátorok kirendelték őket.

 

Átsétáltak az árkádok alatt a Smatch bejáratához. Az üzletben kevés vásárló tartózkodott, a dolgozók éppen a hiányos polcrészeket töltötték fel. Kriszta menet közben kiszúrta a mirelit áruval szöszmötölő alkalmazottat, aki lassan mozgott, ráérősen, lustán nézelődve. Amikor a nő pillantása megakadt az egyenruhájukon, keresztet vetett és lázasan pakolni kezdett. Megtehették volna, hogy eseményt vezetnek róla restségre való hajlam miatt, kérdőre vonják, de kár elébe szaladni a dolgoknak, a nőnek egészen biztosan akad majd olyan kollegája, aki idővel feljelenti.

Az üzletvezető már várta őket. – Dicsértessék a Jézus Krisztus! – köszönt fennhangon, az egész küllemén, a mimikáján, hangján érződött, roppant kellemetlenül érinti az ügy.  – Jöjjenek hátra, az őrökre bíztam a férfit, amíg megérkeznek.

 

A raktárhelységbe tartottak, az üzletvezető végigvezette őket a raklapokkal teli helyiségen. A dobozok és ládák szinte a plafonig értek, szabályos folyosókat alkotva. Kriszta a bejáratin kívül még három ajtót látott, a feliratok szerint mögöttük tisztítószereket, tejtermékeket, hentesárut tároltak. A raktár végében az öltözők és az iroda helyezkedett el. A bűnös az irodaajtó melletti széken ült bilincsbe verve, a feje fölött, a falon, feszület lógott.

Ádám felmutatta az igazolványát az őröknek: – Dicsértessék a Jézus Krisztus! Az elkövető személyi adatai?

– Csak egy buszbérletet találtunk a zsebében – mondta az egyenruháján rangidős jelzést viselő őr.

– Kérem! – Kriszta átvette az iratot, feljegyezte az adatokat, és a fogvatartotthoz fordult. – Keresztelt Sárai András, született a Nagy Jelenés huszonkilencedik évében, Pesten. Ön megsértette Isten Törvényét. Elítélendő cselekedete lopás, melyet súlyosbít, hogy azt a bűnbánás és testi-lelki böjt napján, azaz ma, pénteken követte el – sorolta. – Az Úr szolgálatában eseménykövetést hajtunk végre, a helyszínen feljegyezzük a bűntett körülményeit. Malaszttal csak az Úr Bírósága élhet, gyónását és bűnbánatát meghallgatják. Lehetősége van pap jelenlétében gyónni, a lelki üdvéért imádkozni, amennyiben ezzel nem él, az egyház kirendel önnek a hivatalból egyet.

A tetten ért tolvaj rettegett, a pupillája kitágult, légzése felgyorsult, a nyakán kidagadtak az erek. Mindig félnek, mindig bánják tettüket, de újra és újra elkövetik. Szánalmas a könyörgésük, és az, ahogy rettegéstől sápadt arcukat az ég felé fordítják…

– Könyörüljenek meg rajtam, kérem, soha nem követtem el bűnt… Soha… Rendben fizetem az egyházadót, családom van, gyermekeim…

Kriszta taszítónak találta a védekezést. Soha nem követett el bűnt? Nincs bűntelen lélek a földön, csak olyan létezik, aki kerüli a vétket, csorbáját kiköszörüli és jótettekkel kompenzálja.

A jegyzőkönyvező füzet látványától a bűnös csak még hangosabban rimánkodott.

– Kérem, ne! Akaratlanul vétkeztem, elcsábultam, a családom szegény… Gyermekem van, mindennap dolgozom, a feleségem beteg… Uram – nézett Ádámra –, ha az ön felesége lenne beteg, és lopásra kényszerülne, levágná a saját karját? Válaszoljon, mondja meg, hallani akarom!

Ádám megköszörülte a torkát: – Elég! Krisztus megbocsájt. Mi csak a szolgái vagyunk.

Rendszerint ennél a mondatnál a bűnösök vergődésbe kezdtek, nehezen fogták fel, hogy innen már nincs menekvés. Az Úr elítéli a lopást. A Bíróság karvesztéssel, enyhébb körülmények között vagyonkobzással bünteti, és ezt mindenki tudta. A gyengeség és tökéletlenség emberi tényező, nem felmentés.

A bűnös férfi borostás arcán végiggördült az első könnycsepp. A megtörés egyenértékű a felismeréssel. Már nem nézett a szemükbe, nem próbált hatni rájuk, csak mozdulatlanul bámulta a farmernadrágját csúfító olajfoltot.

– Mutassák, mit akart ellopni! – Kriszta felütötte a jegyzőkönyvet.

 

Mindegy, mit lopott el. Minden bűn forrása a lélek tévedése, a gyerekek születésüktől fogva ezt tanulják a szüleiktől, később pedig az iskolában – a szándék maga a bűn, és nem számít, öt vagy ötezer forint a lopott tárgy értéke.

Hét óra körül végeztek az eseményrögzítéssel, a vétkest elszállították a helyszínre érkező egyházőrök. Ők még megvárták, amíg az üzletvezető aláírja az elkészült eseménykövetési jegyzőkönyvet, aztán Kriszta megkérte Ádámot, hogy vigye el a nővére lakásáig.

 

Kriszta hitt abban, hogy léteznek hibásan gondolkozó emberek, akik megfertőzik a többit, és egész úton azon tűnődött, hogy amikor a tetten ért bűnöst majd az Úr Bírósága elé állítják, égre-földre esküdözni fog, hogy megbánta cselekedetét, a sorsának esett áldozatul, de vajon Isten hagyná, hogy egy ártatlan bűnhődjön? Persze, hogy nem!

– Holnap reggel bemenjek érted, vagy itt alszol? – kérdezte a férfi.

– Itt alszom, az unokahúgomnak névnapja van. Majd felülök a villamosra.

– Akkor jó mulatást!

– Kösz! Isten kísérjen utadon! – Kriszta kiszállt, és addig nézte a távolodó autót, amíg az be nem fordult a következő sarkon.

A negyedik emeleti lakásig gyalog kellett felvánszorognia, a lift már megint nem működött. Olyan volt ez az egész környék, a házak, a lépcsőház, mintha valaki nagyon sietve építette volna fel. Elnagyolt munka, egyenlőtlenre meszelt zöld falak, a lakásokban tökéletlenül záródó ablakok. Aludt már párszor Brigittáéknál, tapasztalatból tudta, mennyire huzatosak a szobák.

– Azt hittem, már ide sem érsz. – A nővére a nyitott lakásajtóban várt rá, biztos a kis Eszter jelezte, hogy megérkezett, a kislány szobájából ki lehetett látni az utcára.

– Volt még egy riasztás.

– Isten hozott! Gyere, Eszti már nagyon vár – terelte be a lakásba.

Az egyszerű, kétszobás otthon igazi dísze – a nagy konyhát, keskeny előszobát háttérbe szorítva – valójában egy kissé durcás, szőke kislány volt. Eszter csípőre tett kézzel állt a nappali ajtajában, fodros, fehér nyári ruhában, mezítláb.

– Egész délután vártalak! – mondta.

– Nahát – mosolyodott el Kriszta. – Még a misét is kihagytad miattam?

– Persze, hogy nem!

– Nagyon helyes, az igaz ünneplés mindig az Úr házában kezdődik.

Kriszta egy parancsolatokról szóló kifestőt és színes ceruzákat vett neki ajándékba. Ceruzából sosem elég, ezt tudta magáról, mindig örült az iskolába való ajándékoknak.

– És hová lett a vendégsereg? – kérdezte, miután a lány elfutott az ajándékával együtt, és Brigitta a konyha mosogatópultja elől elpakolt pár poharat és tányért.

– Már elmentek. De azért a tortából kapsz, te nagyon elfoglalt keresztanyu. Teát?

– Inkább kávét.

A tágas konyha bútorainak színe megegyezett a mennyezetével. Bézs, majdnem világosbarna. Krisztának sosem tetszett, kissé hivalkodónak találta, ahogy a túl fodros, csipkés függönyt is a konyha ablakán. Brigitta inkább az anyjukra ütött ízlés terén: nőies, kissé felesleges, mint a környezete. Neki sosem jutott eszébe színeket válogatni egy mennyezethez, és türelme sem, hogy minden apróságot úgy helyezzen el a lakásban, hogy a vendégei lássák a funkcióját, és ne tekintsék túlzott anyagi jólét utáni vágyakozásnak. Nem szerette ezt a funkcionalitáson alapuló keveréket a giccs, színes cicoma és a valódi gyakorlatiasság között. Mintha egy háziasszony a legszebb ruháját venné fel, valahányszor lemegy a közértbe.

A torta gyümölcszselés teteje kicsit már megroggyant, de a kávé legalább forró volt és erős. Kriszta belekortyolt, majd a szeme megakadt az ablakpárkányon pihenő újságon. Nem kedvelte a szócsövek különböző formáit – az egyház azt vallotta, minden eszköz fontos, amely nagy tömegekhez szól, ő mégis úgy gondolta, az írott szó könnyebben tartalmazhat hamis ígéreteket és juttathat trónra hamis prófétákat is.

A nővére látta, hogy az újságot bámulja: – Áh! A Hitvilág legújabb száma. Újabban a postás csak ledobja az ajtónk elé. Tudom, mit gondolsz, fel kéne jelenteni.

– Igen, túl elnéző vagy.

– Azt írják benne, a minap rajtakaptak egy férfit, hogy húst árult a nagybanin, pénteken.

– Erre csak azt tudom mondani, ha valakinek az agya tiszta homály, ott megtelepszik a bűn.

– Tudom, igen. Kriszta, jut eszembe, amíg el nem felejtem, anya kétszer is keresett. Azt mondja, nem veszed fel a telefont.

– Munka közben sosem. Írtam neki.

Brigitta vállat vont. – Túl ritkán látogatod meg.

– A hétből hat napot dolgozom, a hetedik az Úr napja. Anyánk felülhetne a vonatra, feljöhetne a városba. Este beszélgethetnénk… Nem tudok vele mit kezdeni – tette hozzá, majd a szoba ajtaja kicsapódott, és Eszter rohant ki rajta egy marék máris használatba vett ceruzával meg egy fehér lappal.

– Nézd, mit rajzoltam, nézd! – lelkendezett, és a tortás tányérra tette a művét.

Kriszta nézte a rajzot. A gerincén végigfutott a hideg, legszívesebben rákiabált volna a nővérére, hogy csináljon valamit. Ez felháborító, sőt egyenesen szörnyű, Eszter a család reménye Kriszta után. Mindenki azt várta, hogy a kislány követni fogja a nagynénjét az Úr és egyház szolgálatában. Erre már most, mindössze tíz évesen olyat tett, ami a legnagyobb bűnök közé sorolható.

Úgy emelte fel az aranyos szegélyű, porcelán kistányérról azt a gyerekrajzot, mintha a bűn maga is le tudna mászni a papírlapra vetett bizonytalan vonalkákról. Eszter lerajzolta a családját. A családtagok egymás kezét fogják, mindegyikük mellére piros szívet színezett… a fejük fölé kiírta a nevüket: anyu, apu, én, keresztanyu, nagymama.

– Te megbolondultál? – kiáltott rá a kislányra. Eszter összerezzent, de nem a hangtól, a keresztanyja arckifejezése tűnt számára idegennek. – Te megbolondultál? – Újabb kiáltás, újabb gyermeki rettenés. – Azonnal égesd el!

Brigitta engedte, hogy megszeppent kislánya a háta mögé bújva átkarolja a derekát.

– Kriszta, ez csak egy gyerekrajz – próbálta csitítani a húgát.

– Nem! Ez egy bálvány…! Ne készíts magadnak szobrot, sem semmiféle képmást arról, amik az egekben vannak fent, se amik a földön vannak lent, se amik a vizekben vannak a föld alatt. Ne borulj le nekik, ne imádd, mert én, az örökkévaló, én vagyok az istened. Nem imádhatsz mást! – idézte fennhangon, mereven bámulva Brigittára.

A nő a szobájába küldte a kislányát, és a konyhaasztalba kapaszkodva igyekezett önuralmat parancsolni magának.

– Ez a kislányom rajza, egy tízéves rajza, nem bálvány. Megijesztetted!

– Tessék? Szerinted hány ijedt embert látok a munkám során?

– Kriszta, ő a keresztlányod! Szereti a családját, csak kedveskedni akart azzal…

– Égesd el – Kriszta hangjából óhatatlanul is kihallatszott a fáradt bosszúság, az, ahogy mereven ismételte ugyanazt: – Égesd el, ha nem akarsz bajt! Tudod, mivel kezdődik…

– Te meg vagy veszve! Te képes lennél…? Eszter csak tíz éves, fogalma nincs, mit csinál!

Kriszta a nővére orra előtt tépte ketté a rajzot, visszadobta a tortás tányérra.

–  Én tudtam az ő korában, hogy mit csinálok. Eszembe se jutott, hogy képmásokat rajzoljak. A nevelés az oka, az anyánk ugyanezt csinálta, a családunk…

– A családunk rendben van! – kiáltotta remegő hangon Brigitta, majd hirtelen elhallgatott.

– …És mellesleg, a kérdésedre válaszolva, nem én, te teszed meg, te fogod feljelenteni a lányodat, mielőtt még késő lenne. Így helyes.

 

Kriszta nem maradt ott éjszakára, képtelen lett volna rá. Taxit hívott. A ház előtt, a járdán ácsorogva várta meg, amíg megérkezik. Az utcán csak néhány járókelő poroszkált, a közeli templom harangja megkondult, tiszta volt az este. A csalóka szélcsend azonban nem enyhítette a lelkében dúló vihart; Kriszta még mindig a nővére értetlen arcát látta maga előtt. Az utcán elhaladó sötétkék busz, az oldalára festett Jelenések Könyvéből való idézettel pedig szinte válaszolt a sajgó gyötrődésére:

„Tudok szorongattatásodról, arról, hogy szegény vagy, de valójában mégis gazdag. A győztesnek, aki mindvégig kitart tetteimben, hatalmat adok a népek fölött.”

Igen, az embereknek irányítás kellett, hogy soha többé ne történjen meg az, ami hatvannyolc éve, a Nagy Jelenést megelőzően zajlott. Hogyan is képesek elfeledni mindent, miért szelektív az emberek emlékezete, ha a bűnről esik szó?

Hatvannyolc évvel ezelőtt háború pusztított a földön. Népek, államok fordultak egymás ellen, anyagi, hatalmi és más önző célokért. Kriszta rengeteget tudott, olvasott, tanult a Jelenésről. Az emberek akkor váltak igazán istenfélőkké, amikor 1944-ben Isten feldühödött, és megmutatta magát a háborúskodóknak.

Az emberek elképzelni sem tudták, milyen érzés Istennel szemben állni, egyszerre hallani, érezni mindenhonnan, a világ bármelyik pontján.

1944. július 21-én Isten bebizonyította az embereknek, hogy létezik, és már nem találja bennük örömét. Megnyílt az ég, csak a Mennyből leözönlő angyalokat lehetett látni. Ahogy földet értek, megszólalt a hang, amelyet legalább annyian vágytak, mint ahányan rettegtek tőle:

„Elküldöm hozzátok az angyalaimat, hogy megmutassák néktek az Igaz Utat, az én utamat, mert elfeledtétek a Fiút, aki értetek áldozta életét és elfeledtétek tanítását. A Sátán jár köztetek emberi alakot öltve, mert ti elfordultatok tőlem. Az angyalok veletek maradnak, és megtanítják, hogyan éljetek, hogy az én országom legyen örök otthonotok.”

Az igazi félelem ezután következett. A megzavarodott emberek azt hitték, megtámadhatják az Urat. A fegyvereikhez kaptak, lőttek, azt sem tudván, mit tesznek. Az Úr pedig az ostobákra engedte a fenevadjait, és mind elhullottak.

Az egyház valódi, kényszerítő uralma elkezdődött. Átvette a megsemmisített, államnak nevezett egységek helyét, mert végre mind megértették, hogy Isten létezik, hogy amit csak fenyegetésnek hittek, valós, hogy a bűn megtorlásra kerül, és egyetlen olyan intézmény sincs a földön, amely pontosabban ismerné a helyes utat, mint az Isten és ember között közvetlen kapcsot fenntartó egyház…

–  Maga rendelt taxit? – zökkentette ki a gondolatai közül egy hang.

Kriszta felnézett. A taxisofőr várt, látszott az is, ahogy elkomorodva az ő egyenruháját figyeli.

Beült a kocsiba, a félórás út alatt csak a kinti világot szemlélte, a lakása elé érkezve pedig futni támadt kedve, csak el az utcáról, el a gyarló, értetlen emberek elől. Isten meg fogja nyugtatni a lelkét. Az ő hite válaszokat ad, biztonságot és irányt.

És futás közben már egyáltalán nem figyelt arra, hogy a taxisofőr hosszan kiabál utána.

 

 

– Minden rendben? – kérdezte Ádám másnap. Reggeliztek. A szolgálat megkezdése előtt fontos a reggeli; az ép, egészséges test az Úr ajándéka, aki nem vigyáz rá, nem tiszteli adományát. Ültek a Kerubian utca széli kávézóban, Kriszta kivételesen szótlanul kavargatta a feketéjét.

– Igen.

– Fáradtnak tűnsz, rosszul aludtál?

Kriszta nemet intett, és kért még tejet a kávéjához. A rövid, barna kötényt viselő fiatal pincér az asztalukhoz jött, fehér ingének zsebéből egy piros ceruza kandikált ki, és míg letette a tálcáról a tejes kancsót, lehajolt. A ceruza kiesett a zsebéből, egyenesen Krisztina kávéscsészéjébe loccsant, mint valami ijesztő ómen.

A pincér szabadkozott, és le akarta törölni a kifröccsent kávét az asztalról, de ő elütötte a kezét. – Hagyja, nem érdekes!

Felpattant, és meg sem állt a női mosdó előteréig. Megengedte a csapot. Úgy érezte, izzad. A hideg víz jót tett, ám a tükörképe riasztó sápadtsággal bámult rá. A márványcsempékkel kirakott mellékhelyiségben vibrált a neonfény, klac-klac, hallani lehetett a lámpatest halála előtti utolsó rúgásait.

Piros ceruza – ez egy jel arra, hogy nem az igaz utat járod, ha hallgatsz – súgták az ösztönei. – Nem számít, hogy az unokahúgod. A törvény így szól: Isten, egyház, család… és a sorrend örök. Isten így kívánt üzenni neked… Isten figyel és vigyáz rád, számtalan alkalommal figyelmeztet, ez jel volt…

Nehezen nyugodott meg. Visszatérve Ádámhoz kisimította a gyűrött ráncokat a szoknyáján, és leült.

– Kriszta, biztosan jól vagy?

Bólogatott, még egy feszült mosolyt is kicsikart magából, majd a kollégája szemébe nézett. A szem a lélek tükre – az őszinteség pedig az emberi igaz hité. Hát így kell lennie, nem igaz?

– Ádám, kérdezhetek valamit? Szerinted miért tartják megbocsáthatatlan bűnnek a bálványimádást?

A férfi lassan dőlt hátra a székében. – Jó kérdéseid vannak így szombat reggel! Vicces, de ha nem vennék ilyen komolyan, nem lenne munkánk.

– Komolyan kérdeztem.

– Gondolj csak bele, ha úgy élnénk, mint a régiek, felesleges lenne az eseménykövetői szolgálatunk. Leírás és feljegyzések helyett képeket készítenének a helyszínen. Olyanokat, amelyek az elkövetők, a tárgyak, az épületek képmását mutatják. A bűnt sokszoroznák meg.

– Ezt én is tudom, de…

– Hidd el nekem, Kriszta, jól tették az egyházfők, amikor eltörölték a képmáskészítés minden formáját. Ha nem teszik, az emberek ma is szerelmesek lennének a róluk készült festményekbe, mások arcába. Ez még több bűnt, kevélységet és bajt hozna. Minden földi szépség a Teremtő által való, az ember ne játsszon teremtőt, ne másolja, és főleg ne imádja a maga alkotásait. Hová vezetne az?

Kriszta tudta, hogy a férfinak igaza van, csak a lelke legmélyén érzett kétséget.

– Igazad lehet – mondta.

– Ez a munkánk, igaz? Hogy igazam legyen – nevetett fel Ádám értetlenül. – Szóval, mi a baj?

– A csudába! – tört ki – A nővérem nem a legmegfelelőbben neveli az unokahúgomat. A kislány máris bűnt követ el.

– Hány éves is?

– Tíz.

– Tíz évesen a megbocsáthatatlan bűnök még tudatlanságból fakadnak. Szólj a nővérednek, és ne törd rajta a fejedet! Isten nem ültet olyan vágyat egyetlen gyerekbe sem, amellyel nincsenek konkrét példastatuálási szándékai, és ezt csak el kell fogadni.

– Akkor is ezt mondanád, ha a te lányodról lenne szó?

Ádám felnevetett. – Nekem nincs tízéves lányom, sőt semmilyen sincs. Idd meg a kávédat és menjünk!

Aznap végig az járt Kriszta fejében, hogy nem tehet mást. Nem látott egyéb kiutat, hiszen most még csak egy ártatlan, tudatlanságból fakadó rajz, de ha most nem ragadják meg a probléma gyökerét, akkor mi lesz a vége? Belegondolni is szörnyű. Ha Brigitta nem teszi meg, megteszi ő, mert ezzel védi az Úr Törvényét és óv meg egy lelket a bűntől. Ádám az igazat állította, miszerint Istennek mindenkivel tervei vannak. Eszterrel az, hogy a környezete előtt példaként szolgáljon. A szüleinek viselniük kell a laza nevelés következményeit, ez a helyes út. Az egyetlen út. Kriszta ezzel a szent meggyőződéssel lépett be aznap délután a Kossuth téren álló, bűneseteket regisztráló Igazságügyi Hivatalba. Nyugodt szívvel sétált oda az adatrögzítő pulthoz és emelt le egy regisztrációs nyomtatványt, majd leült egy üres asztalhoz és kitöltötte.

Bejelentett neve: Tatár Eszter

Bejelentett kora: 10 év

 

 

– Istenedet imádd és egyházadat tiszteld mindenekfelett. Megválaszolatlan kérdéseidet intézd az Úrhoz, de választ keress a világban rá, ahol élsz…

A reggeli ima végeztével Kriszta felállt az ágya mellől. A telefonja csörgött a háttérben, de ő átsétált a fürdőszobájába, egy törülközőt benedvesített forró vízzel, és az arcára szorította. Jót tett a püffedt szemeknek.

A nappaliból hallotta az üzenetrögzítő hangját, majd a halk szipogást.

– … Kérlek, vedd fel, tudom, hogy otthon vagy! Kriszta?… Mi… bajban vagyunk, mi… tudod… Ma kijöttek az eseményrögzítőktől. Elvitték Esztit kihallgatni. Azt hittem, te leszel az, és tudod, milyen érzés attól rettegni, hogy a saját húgod jön el, hogy… tönkretegye az életedet? – Újabb zokogás, majd jött a könyörgés, mint mindig, kiszámíthatóan. – Kriszta, segíts… kérlek… te biztosan tehetsz valamit, segíts! Kér-lek…

Az emberek megalázkodnak. Olyankor meglátják a Mindenható Istent, és végre felfogják, kinek tartoznak hálával.

 

Pár nap múlva egy diósdi családi házhoz küldték ki őket. Álltak a kerítés előtt, az udvarról egy fekete labrador hörögve ugatott rájuk. A kapucsengőt hiába nyomkodták, a ház ablakai sötétek voltak, a rolók leengedve, a kerítéssel szemben, a bejárati ajtó előtt egy felborult gyerektricikli feküdt. A feljelentés szerint a családanyáról kellett eseménykövetést készíteniük.

– Kérdezzük ki a szomszédokat! – javasolta Ádám.

A kocsijukat a keskeny, sáros utca túloldalán hagyták. Átsétáltak a szomszéd házhoz, amikor a hátuk mögött kapunyikorgásra lettek figyelmesek. Kriszta megfordult, még látta, ahogy egy középmagas, virágos ruhát viselő nő, mezítláb menekül az utcán, egyre távolodva tőlük. A nyitott kapu mögül kirohant a labrador, vicsorogva, ütemes lábdobogással tartott feléjük.

Túl gyorsan történt az egész. Ádám félrerúgta a támadó kutyát, majd megiramodott a szökni próbáló bűnös asszony után, és egy percig sem törődött azzal, hogy a megvadult állat, újra felpattanva a földről, Krisztának esik. Hátra se nézett. Kriszta, mielőtt a labrador fellökte, még látta Ádám távolodó alakját. Aztán már csak a fájdalom és a tehetetlenség maradt.

 

 

A kórházban azt mondták neki, pár hét alatt helyrejön. A kutya átharapta a karját és a combját. Az arcát megkímélte, de főleg a combizmai roncsolódása miatt nehezére esett lábra állni.

Miután hazaengedték, a napjai jó részét imával, pihenéssel töltötte. Az ágya fölötti feszület megingathatatlanul nézett le rá, egyenes vonalai képviselték mindazt, amiben hitt.

Kriszta nem tudott aludni; akart, de valami folyton megzavarta. Ha elhallgattatott minden zajforrást, a saját szíve dobogott. Ha megszüntetett minden fényt, a holdvilágot nem tudta lecsavarni. És nem látogatta senki. Ádám sem a kórházban, sem hazatérése után nem érdeklődött az egészsége felől. Amikor pedig igen, a kollégája többedmagával érkezett.

Kriszta kisántikált, hogy beengedje őket. Az Ádám melletti idegen nőt Kriszta addig csak párszor látta, de tudta róla, hogy eseménykövető.

– Beengedsz bennünket? – kérdezte Ádám.

Kriszta rosszat sejtett. Ádám tüzetesen nézett meg mindent a lakásában, a könyvespolcokat, az asztalát, a széken hagyott fürdőköntösét.

– Miért hazudtál nekem? – kérdezte a férfi. Kriszta nem értette, mire gondol.

– Nem hazudtam.

– És most újra megteszed? Az Úr Szolgálatában vétkezni kétszeres súlyosságú bűn. Kriszta, feljelentés érkezett ellened.

Ő meg azt hitte rosszul hall, de a férfi folytatta.

– Július 21-én azt hazudtad nekem, a nővérednél alszol, de még aznap este hazatértél, taxival.

– Igen, de miért fontos ez?

– Azért – állt elé Ádám, nyúlt a zsebébe, hogy elővegye igazolványát –, mert aznap este nem fizetted ki a taxisofőrt. Elrohantál, többszöri felszólítása ellenére. Feljelentett. Sokáig azt hittem, hazudik, de aztán a nővéred mesélt arról az estéről, amikor a kislányát kihallgatták. Elmondta, hogy hazaindultál, de előtte telefonon taxit rendeltél.

Kriszta a fejét rázta, hátrálni nem tudott, pedig nagy szüksége lett volna arra, hogy leüljön.

– Ez csak egy vacak tévedés, Ádám. Érted? Feldúlt voltam. Meséltem neked arról az estéről. Nem hallottam, hogy kiabál utánam a taxis, ha hallottam volna… – kezdte a magyarázkodást, de aztán elhallgatott, mert a körülmények túlságosan ismerősek voltak, és amikor újra megszólalt, akkor is csak ugyanazt tudta mondani, amit eddig: – Nem akarattal, Ádám, kifizetem, én nem lopnék soha. Feldúlt voltam, nem szándékosan…

– Elég. Visszaéltél a hatalmaddal – mondta a férfi. – De Krisztus megbocsát. Mi csak a szolgái vagyunk.

 

Isten jeleket küld, Isten mindig ott van, Kriszta már csak azt nem értette, mikor feledkezett meg róla, néha mennyire nehéz megérteni, mit üzen.

 

 

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.7/10 (6 votes cast)
9 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Nekem tetszett. Főleg azért, mert nem akarta megmagyarázni, hogy mit kellene éreznem. Egyedül is jött az érzés. Sugallat persze volt, de szerencsére oda kivetítve, hogy a nagy jó akarásnak (emberi oldalról) nem lehet mindig istenien tökéletes vége. Még törvényi szinten sem feltétlenül, hát még morális alapon. Elgondolkoztató. Tényleg nagyon értelmezés kérdése sok minden, és jaj, ha a fejünkbe beköltözik egy magát mindig igazságosnak hívő jogász 😛 Köszönöm, hogy olvashattam.

  2. Isten-félő emberek. Ebben minden benne van. A félelem sosem szül jót, az AVH-s feljelentgetőhullámhoz hasonlít vallási köntösben. A Biblia szó szerint vétele, égi hatalmak helyett földi, emberi ítélkezés… Ítélkezéssel nincs szeretet, pedig a kereszténység szerető vallásnak tartja magát.
    Hátborzongató, jobban mondva felfordulna a gyomrom, ha ilyen világban kéne élnem. Érzelmet váltott ki, amit én már legalább abban sikernek könyvelek el, hogy nem mentem el mellette közömbösen.

    Kíváncsi lennék, vajon hogyan mutatna kitekerten az iszlám, vagy a buddhizmus, nagyon ráálltak a kereszténységre. lehet, hogy csak én nem futottam ilyen művekbe, de üdítő volna ilyesmivel kísérletezni.

    Volt pár kifejezés, amit én másként írtam volna (pl. ívben kikerülik ki az eseményrögzítőket, én ezt nagy ívben kikerülésnek ismerem, vagy a döglődő neoncső utolsó rúgásainál egy halódó állat inkább jut eszembe), összességében értem is a történet menetének miértjét – példaletartóztatás mintának, azután a saját bajba kerülés bemutatása, mégsem ütött akkorát a vége, ami miatt hosszú időn keresztül is emlékezzek rá. Nem volt váratlan, szinte sejtettem, hová fog kifutni a történet.

  3. Érdekes volt a novella. A világa alaposan átgondolt, és nagyon finoman és pontosan mutatja be azt, hogy hogyan lehet egy alapvetően jó eszme nevében fenntartani és intézményesíteni valami nagyon is rosszat. Ez a diktatúra besúgókkal, túl nagy hatalommal bíró emberekkel, a maga végzetességével úgy volt rossz, hogy nem rágta a szánkba a maga „rosszaságát”, de a szöveg hangulata átadta ezt.
    Nekem kifejezetten tetszett az alternatív történelem-szemlélet, a világod finom felrajzolása, az, hogy a nézőpontnak köszönhetően az elbeszélő nem mondja ki az ítélkezést – ezt az olvasóra bízza. A karakterek sokszínűsége pedig azt mutatta meg, hogy hányféle módon lehet létezni egy ilyen diktatúrában.

    A feléig, a világod felfestéséig, a helyzet bemutatásáig tetszett, a második felét azonban elkapkodottnak éreztem. Számomra egyértelmű lett az elszaladós jelenetnél, hogy mi lesz a történet vége. És már maga a végkifejlet (és az előre megjósolhatósága) is kettősséget kelt bennem. Egyfelől az, hogy ennyire könnyen kitalálható a dolog, azt mutatja, hogy az ötlet klisés. Persze egy kliséből is ki lehet valami nagyon erőset hozni, tehát ez önmagában még nem baj, de ami előre megjósolható, sőt, szinte elvárt, az kevésbé hat.
    Másfelől azt gondolom, hogy, mivel a novellát ugyan E/3-ban írtad, de egyértelműen Kriszta-nézőpontú volt, így jót tett a történetnek, hogy a szereplőd a maga nézőpontjával együtt került át a másik oldalra, azaz értette meg hirtelen, hogy milyen könnyű valódi bűn nélkül elkövetni hibát. És hogy ezután már megbélyegzik és senki nem fog neki hinni.
    Ugyanakkor – még egy ellenpont 🙂 – mivel a karaktered negatív lett, és valóban elkövetett valamit, amit az olvasó várhatóan bűnnek fog érzékelni, nem lehetett eléggé átérezni a helyzetét. Valószínűleg vártam, hogy elbukjon, kvázi jól megkapja a magáét, és aztán meg is kapta.
    Mindezzel együtt nem kaptam semmi pluszt, a kliséhez nem kapcsolódott a remélt különlegesség, ami miatt nem zavar a klisés alapötlet.

    Még különösebb a dolog úgy, hogy a taxis jelenet után tesz a történet egy kitérőt: kezdetben úgy tűnik, nem történt meg a feljelentés. Viszont jön egy másfajta „büntetés”, a kutya támadása. Ez valamiféle sokkal felsőbb, isteni igazságszolgáltatást sugall, ami izgalmas. Csakhogy utána a sztori visszakanyarodik az előre megjósolható útra. Ettől elveszett a kutya támadásának értéke, és az a rész számomra csak lógott a levegőben. Ezért érzem úgy, hogy elkapkodott, túl rövidre zárt a vége. Mintha ott lenne benne a lehetőség, ami aztán nem kerül kifejtésre.

    Ennek ellenére is erős a szöveg, beszippant, hat ez a világ. Örülök, hogy elolvastam és gratulálok!

  4. Nagyon tetszett, az ötlet és a hangulat is. Tetszett, hogy nem csak hangulata, hanem mondanivalója is volt, mégpedig olyan, ami nem paneles és agyonrágott.
    Egy-két helyen találtam csak olyan mondatot, amit én picit egyszerűbben fogalmaztam volna:”…és Eszter rohant ki rajta egy marék máris használatba vett ceruzával meg egy fehér lappal.”
    Én inkább: …és Eszter rohant ki rajta, egy marék ceruzával, meg egy fehér lappal.”
    És a végén számomra pont elég csattanó lett volna Ádám utolsó mondata, kicsit ütősebb lett volna, ha lebegve hagyod azt a bizonyos mondatot. Sztem. 🙂
    Egyébként le a sitykával, gratula hozzá! 🙂

  5. Igen, ez volt a célom, hogy elgondolkoztassak. Azt hiszem ahányan vagyunk, annyi értelmezés létezik. A hit meghatározza a szereplők életét, de mindig ott van az az emberi, érzelmi faktor, ami egyszerűen kiszámíthatatlan. Meghatározója lehet néha egyetlen pillanatnyi ösztön is, talán egy szeretet megnyilvánulás, ami balul üt ki. És az összetartó erő mennyire megosztó is tud lenni. Köszönöm, hogy elolvastad és örülök, hogy tetszett.

  6. Békési Anita, köszönöm szépen. Mondatokon még van mit rágnom, valóban. Örömmel olvastam a véleményedet. És nagyon jó esett, hogy értetted a történet apropóját, még akkor is, ha a történetnek szólt, nem személy szerint nekem. Ezer puszi érte. Demi.

  7. Puska Veronika, köszönöm szépen a kommentedet. Az egyház kényszerítő erejének bevezetése egy társadalomba valóban az egyik legvitásabb kérdések egyike. Már eleve a szükség és felelősség határok meghúzásánál is óhatatlanul bennem maradt a gondolat, hogy mi lehet katalizátora egy ekkora volumenű változásnak. Aztán arra gondoltam, nyilván az, ha egy szép napon a hitből tényt kreálnánk. A hit annyira megfoghatatlan, erős, néha mégis könnyen elveszíthető jelenség. Olyan könnyű kijátszani, mégis mekkora ereje van. Jött az ötlet, hogy mi van, ha Isten egy szép napon az emberek képébe nyomja: márpedig én létezem. Túlságosan nagy téma ez,hogy egy novellában kimeríthető legyen minden oldala, válsága, fejlődése egy társadalomnak. És akkor én egy pici szegletét igyekeztem minél távolságtartóbban megmutatni, csak azon a szinten, amikor az ember a hitből ténnyé evolucionálva magában Isten létét, elkezd a bűn, mint fogalom ellen dolgozni. Őrületes és nehéz útvonal volt ez még számomra fejben is, nemhogy megpróbálni papírra vetni. És nagyon nagy örömmel olvastam a véleményedet. Elraktározom magamban a tanácsokat és megfigyeléseket. Üdv: Demi.

  8. Köszönöm, Róbert Katalin! Említetted a dramaturgiát, a cselekmény kiszámíthatóságát, és átgondolva arra a következtetésre jutottam, hogy lehet, hogy pont ott követtem el hibát, hogy nem hagytam abba időben. Nem is tudom pontosan megmagyarázni, de megpróbálom. Tehát van, amikor az ember úgy írja meg a történetet, hogy úgy akar cselekményt mutatni, hogy valamennyire elhatárolja azt a történet mondanivalójától. A kettő nem ugyanaz, de a szereplők tettei, a sodródás ki kell fejezze azt, amit most az író közölni kíván. A dupla büntetés, ebből a megvilágításból pedig valóban sok. Nem is gondoltam arra, hogy a kutya támadása isteni sugallat lehet. De arra igen, hogy megmutatja, ez a szemlélet, amiben ezek az emberek élnek, magányosabbá teszi őket a magányosnál. Nincs barát. Nincs család. Nincs kolléga. Nincs senki, aki az egyén, a személyed fontossága miatt áldozatot képes hozni. Mert nincs egyén sem. Nem lényeges. Ez egy nagyon szomorú gondolat, még egy hátulütője bármilyen túlerős hatalomnak. A személyes kis tragédiákon keresztül akartam megmutatni a világot. Aztán jött a vége, akár egy mesében 😀 Nagyon vigyázni akartam arra, egyetlen szereplőt se érezzünk igazán jónak, vagy rossznak. Nem is hiszek benne, hogy létezik ilyen az életben. Annyira megközelítés, és megint csak megközelítés kérdése az egész. De az egyén személyes fontosságának hátrasorolása végig ott volt, és ezért is, ahogy nagyon helyesen gondoltad, nem használtam E/1-et. Ezt így könnyebb és talán célszerűbb volt megírni. Örülök, hogy minden hibájának ellenére érdekesnek találtad a történetet. Nagyon megnyugtató, és újabb gondolatra sarkalló. Köszönöm. Demi.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük