Demeter Attila: Végül… a végtelen – 1. részlet

Első fejezet – Sötét csábítás

– 1 –

Mariannak kétségei voltak a jelenséggel kapcsolatban. Az első pillanatban elgondolkodott rajta, vajon jó vagy rossz dolog-e az, hogy a szobájában látja azt, amivel addig kizárólag elérhetetlen helyeken találkozott. Nem döntötte el, hogy hanyagul legyintsen-e, vagy vegye komolyan a kihívásnak is felfogható újdonságot, a sötét folt ezúttal a közelében bukkant fel. A korábban, kisgyerekként itt-ott látott képhez, ha kelletlenül is, de már hozzászokott. Most, tizennyolc évesen, ha hébe-hóba felbukkant valahol, nyugalommal nézte a látványt, és tulajdonképpen semmiféle érzelmet sem váltott ki belőle. Az ember azzal sem foglalkozik különösebben, ha az égen átvonul egy jelentéktelen felhő. A néhol látható foltok ugyanúgy megjelennek a természetben, mint tavasszal a rügyek a fákon, vagy télen a jégcsap az eresz alján. Egy ideig látjuk, aztán megszokjuk. Mariann már megszokta a foltokat. Emóciók nélkül bámulta a villanyoszlopokat, reklámtáblákat, hát indulatok nélkül vette tudomásul azt is, ha félévente vagy még ritkábban, általában elérhetetlen helyen szabályos, téglalap alakú fekete objektumot lát.

Feltörekvő rossz érzéseit most végül legyőzte a hozzászokás nyugalma. A csak általa látható foltok eddig főképp Vera, az anyja dühöngött, valahányszor a jelenségről faggatta őt. Egy ideje ezért magától értetődően kerülte a témát Vera vagy bárki más előtt. A foltokat rajta kívül senki sem látta, tehát hallgathatott róluk.

Így most Grétivel, új barátnőjével is nyugodtan viharzott el, Erik szobája előtt befelé, a saját odúja irányába, ahol bizony várja őket a jelenség. Az eddigi tapasztalatok szerint azonban Gréti számára várhatóan nem lesz semmi különleges a két ablak között.

Mariann fürgén tovább terelte a lányt az öccse birodalma előtt a hosszú, folyósszerű előszobában. Hangos zene szűrődött ki az ajtó mögül. Futólag gondolt rá, kérhetné a féltestvérét, halkítsa le a lármát, de inkább lemondott az alkalmi perpatvarról. Igaz, a fiú pár kattintással átállíthatná a hangsugárzókat, csakhogy Eriket a hanyagság helyett a közösségtudat vezérli. Műsort ad neki és a vendégnek. Rontsa el az örömét? Amúgy is kívül kerülnek a hangorkánból, mihelyt becsukódik mögöttük a saját ajtaja.

– Gyere! – Mariann beljebb terelte új osztálytársát. – Nálam csend lesz – nyugtatta meg.

– Mindig ilyen zajos a tesód?

– Gyakran. Azt képzeli, szórakoztat, ha mindenféle ezeréves slágert ordíttat.

Magukra csukták az ajtót, és kívül rekesztették a lármát.

Mariann óvatosan a fekete folt felé pislantott. Tegnapelőtt, a beköltözéskor persze meglepte az ablak melletti látvány, és a jelenség azóta mint a lyukas fog arra késztette, hogy állandóan foglalkozzék vele. Bár eddig sem félt a foltoktól, a kíváncsiság néha böködte az oldalát. Ritkán ugyan, de merengett a kérdésen, mégis mi lehet az, amit senki sem lát, viszont az anyja balhézik vele, ha beszél róla. A mai délutánt azonban teljesen alkalmatlannak tartotta a tudásvágy kielégítésére. Bízott a korábbi tapasztalatban, Gréti körbenéz a helyiségben, és leginkább felfordulás bántja a szemét.

A folt pedig…

…izgalmas lenne, ha látná, de talán úgy a jobb, ha nem veszi észre.

Gyorsan átdobálta a fotelben terpeszkedő divatos sálakat, pulóvereket az asztalra, és közben óhatatlanul a hátát mutatta a titokzatos dolognak.

– Ülj ide! – kínálta a felszabadult helyet Grétinek. – Még nagy a rendetlenség.

– No, hallod! Két nappal a költözés után ez természetes. – A vendég óvatosan beljebb lépett, a padlón szerteszét heverő dobozokban temérdek holmi akadályozta a járást, a fotel megközelítése felért egy kalandtúrával.

Az ülőgarnitúrára húzott védőfóliát tapintatosan, feltűnés nélkül a háta mögé gyűrte, majd vigyázva leereszkedett a puha ülőhelyre, és végül baj nélkül elhelyezkedett.

Mariann elállta a látószöget, kerülte a kellemetlen magyarázkodást a folt mibenlétét illetően, bár gyanította, Gréti valóban nem látja a sötétséget a szoba fala előtt.

– Bocsi, még csak a heverőről szedtem le a költözéshez ráhúzott takarót! – Zavartan rángatta ki a barátnője mögül a vékony nejlont. Szétnézett, hová dobhatná, és a fekhely lábánál megtalálta a szemétgyűjtő zsákot.

– Jó kis kéró! – dicsérte Gréti a szobát, és felmérte a berendezést. Ha mint mondta, a feldúlt helyiségben is meglátta a vonzót, akkor bizonyára nagy jóindulattal elemezte a helyzetet.

– Ide egy képet kellene akasztanod! – Felugrott a csekély küzdelem árán birtokba vett fotelből, felkapott egy keretet a szekrény mellett tornyosuló állólámpák, függönytartók és más kiegészítők közül. Mariann rémülten mentett meg egy családi portrét a bajtól, mert barátnője hirtelen mozdulata nyomán egy virágállvány csaknem rádőlt a fotóra.

Gréti az egyik népszerű mesefilm háromdimenziós plakátját tartotta a kezében. A rafinált technikával készített grafikán a boszorkány seprűje minden pillantásnál követte a képet bámuló ember tekintetét.

– Ez pont jó lesz az ablak mellé. – Magasba emelte a képet a benne ficánkoló, gonosztekintetű banyával, és az említett faldarabhoz lépett.

Mariannban meghűlt a vér. Gréti könnyedén, mintha ott sem lenne, átlépett a folton, és a frissen meszelt vakolatra tapasztotta a keretben rögzített plakátot.

Mariannt egy pillanatra meglegyintette az aggodalom. Rosszat sejtett. Eddig ilyet nem érzett, most újdonságként tapasztalta a lelkében tanyát verő kellemetlen előjelet. A sugallat csak közvetve kapcsolódott a folthoz, de makacsul fel-felötlött a gondolataiban. Mintha a jövőt látná, katasztrófákat és tragédiákat érzett. Behunyta a szemét, és váratlanul borzasztóan nagy, az egész világot átformáló kataklizma rémképét látta. Idegesítette a rossz előérzet, nagy hévvel nyomta el magában a balsejtelmet.

Gréti hangja egykedvűen csengett, őt nem zavarták kínos intuíciók.

– Van szöged meg kalapácsod?

– Persze – Mariann zavarában forgolódva kereste a szerszámos dobozt, végül félig a heverő alá rúgva megtalálta.

– Beütöd a szöget? – kérdezte a barátnőjétől, és óvatosan, a foltot nagy ívben elkerülve a lány mellé lépett.

Mariann két napja már megtapasztalt annyit, hogy a jelenség nem a falon sötétlik, hanem pár centivel előtte. Délután, amikor először meglátta, kipróbálta. Megérinteni nem merte, a tenyerét csúsztatta végig puhatolózva a falon, és ujjai gond nélkül siklottak be a sötét valami mögé. Amikor erről meggyőződött, elkapta a kezét a faltól, és mozgás közben önkéntelenül áthatolt a pacán. Nagyon megijedt, számított rá, hogy a sötétség tesz vele valamit, megrázza akárcsak egy szabadon lógó villanyvezeték vagy netán utánakap, mintha megharapná. Semmi rémítő sem történt, parányi bizsergést érzett csupán.

Most óvatos, feltűnésmentes mozdulattal kikerülte a feketeséget, úgy nyújtotta a kalapácsot a barátnőjének.

– Jó lesz itt? – mutatta Gréti a szög helyét, és hogy látható legyen, hová tenné a képet, hátrált fél lépést. Ujja hegyével a falat támasztotta, cipője két arasszal hátrább taposta a szőnyegpadlót, görbe testtartása ostoba látvány lenne, ha minden ok nélkül dőlne így a falnak. Miközben hátralépett, bő ráncokba szedett szoknyája a Foltot verdeste. Néha elmerült benne, néha mögé került, néha előtte lengedezett.

Mariann csodálkozva figyelte a különös jelenetet.

– Sejtettem, hogy Gréti előtt észrevétlen marad a folt, de az csakugyan különös, hogy azt sem érzi, ha megérinti vagy átlép rajta – gondolta.

A dekoráció gyorsan és baj nélkül a helyére került, csakhogy míg Mariann óvatosan kerülgette a különleges látványt, Gréti hanyagul mozgott rajta keresztül. Mariann agyán átfutott, vehetné magának a bátorságot, és ő is nekitámaszkodhatna a falnak a foltnál, de egyelőre nem vállalta a kockázatot.

Még majdnem egy óráig pakoltak. Gréti élvezettel ismerkedett új iskolatársnőjének a ruháival, egyéb holmijával, és Mariann szívesen mutatott meg mindent a ruhatárából vagy a pipereeszközeiből. Közben vigyázott rá, hogy ne látsszon leereszkedőnek vagy barátságtalannak. Hálátlan dolog a fővárosból megérkezni egy kisvárosba, a Hegyaljára, és örült padtársa barátságos támogatásának, az első napon megajánlott bizalomnak.

– Nagyszerű, hogy eljöttél, és segítettél a rakodásban – nyugtázta Gréti szívességét a munka befejezésekor. – Nagyon elveszettnek éreztem magam tegnap este. Mindent beterítettek a dobozok meg a zacskók. Egészen megrémültem a gondolattól, hogy egész héten küzdhetek a sok cuccal, míg végre rend lesz a szobámban.

– Szólj bármikor, ha segíthetek! – Gréti összecsapta a kezét, és szétnézett az otthonosabbá vált falak között. – Meglátod, jól érzed magad itt – bíztatta a barátnőjét. – A suli klassz hely, a pasik elragadóak, és a csajok között sok barátnőt találhatsz.

Mariann tekintete a foltra tévedt, és kételyei támadtak a ráváró érzések miatt, de ezeket a gondolatokat megtartotta magának. Barátnőket örömmel keres majd, alkalomadtán a pasikat is felméri, a fal előtt sötétlő paca azonban elbizonytalanította. Várhatnak rá nehéz próbák az iskolán kívül, és azok talán nehezebbek lesznek a közelgő érettséginél.

– Megyek – mondta Gréti. – Estére randit beszéltem meg, és addigra végezni szeretnék a tanulással.

– Az a jóképű, barna? – nézett rá kíváncsi pillantással Mariann.

A kérdéstől Gréti tekintete felcsillant.

– A szeme is barna. Észrevetted?

Marian bólintott.

– Szerencsés vagy – válaszolt minden irigység nélkül.

Gréti a vállára kanyarította a táskáját, indulni készült.

– Kikísérlek – nyitotta az ajtót Mariann.

Az előszobába lépve ismét megcsapta őket az Erik szobájából áradó hangos zene. Valami kedvesről énekelt egy férfihang.

– Ezt a régiséget kedveli az öcséd?

Mariann vállat vont.

– Fura az ízlése – ismerte el.

– Anyám szereti ezt a dalt. Azt mondja, nagyon kedvelte másfél évtizede, amikor járni meg beszélni tanultam. Még mindig szívesen hallgatja, nekem már rojtos tőle a fülem. – Gréti kényszeredetten elmosolyodott, és halkan mormolta az ajtó mögül kihallatszó szöveget.

Az én kedvesem egy olyan lány, akit

farkasok neveltek és

táncolt egy délibábbal,

majd elillant csendesen

az én kedvesem.

Ő az én kedvesem..

(Bye Alex: Az én kedvesem)

– Erik ezeket a múzeumi darabokat szereti – vette át barátnője gondolatmenetét Mariann. – Felfoghatatlan mit eszik rajtuk – szabadkozott vállvonogatva.

Kiértek a kertkapuhoz. A Bornemissza utca túlsó oldalán, a szemközti telekre még nem építettek házat, a gyéren nőtt fák csak részben takarták el a közeli szőlőhegyek sárguló oldalát és a távoli Mátra kékes színű csúcsait. A szemből érkező enyhe szellő, a telken lekaszált száradó gaz és fű páráját sodorta feléjük. Az addig nagyvárosban élő Mariann kedvtelve ízlelgette a korábbi életében csak ritkán érzett illatokat.

– Holnap – intett búcsút Gréti.

– Holnap – viszonozta Mariann, és a bezárt kapu mögött megvárta, míg a barátnője eltűnik a kereszteződésben.

– 2 –

Lajna, minden oroszok fáraójának lánya dühösen villogtatta sötét tekintetét a kormányzóra.

– Hihetetlen, hogy a ti helybéli nagymesteretek szembe merészel velünk szállni – toppantott dühösen a lábával.

– Nem nagymester, hercegnő – magyarázkodott Valan kormányzó. – Frissen mesterré vált legény. Pár hete tért vissza kétéves körútjáról, amelyen a közelebb-távolabb dolgozó céhlegények mellett tanulta tovább a városban elsajátított szakmai fogásokat.

– Ismerem a történetet! – csattant fel a hercegnő. – Az érdekel, miért nem tudjátok jobb belátásra bírni.

A trónörökös-nő Valan kormányzó előtt megtartotta magának a közelmúlt eseményeinek a titkait, elvégre senkire sem tartoznak a fáraó lányának magánügyei. Lagin pár hónappal korábban a fővárosban, az ottani fegyvermester műhelyében vendégeskedett, és nem államügy az, ami a munkán kívül Kewewben történt. A hercegnő akkor még nem sejtette, hogy később a fiúnak nemcsak kemény vonású arca és feszes izmai vonzzák majd, hanem a tudása is felkelti érdeklődését. Talán könnyebb dolga lenne, ha figyelme idejében kiterjed az állami teendőkre, de a magánéletét sosem keverte a kormányzás feladataival. Egyébként sem kívánta apja valamennyi gondját magára vállalni. Úgy vélte, második Kulikov, a fáraó atyuska még eléggé fiatal, ezért ő a szabadidejében nyugodtan felkutathatja magának az élet apró örömeit. Bőven ráér felkészülni a távoli pillanatra, amikor apjától átveszi a hatalom jelképeit, a kampósvégű pásztorbotot, a heqatot, és a korbácsot, a nehahát.

Valan mélyen meghajolt, kerülte a hercegnő pillantását.

– A fiatalember két napja élvezi a kormányzósági börtön vendégszeretetét. Kivégeztessem?

Lajna hercegnő megvetően mérte végig a megalázkodó helytartót.

– A kivégzések rendjét bízd rám! Majd szólok, ha érettnek tartom a karóra a fickót, és akkor azt is megmondom, hány nyársat állítson a hóhér az ablakom alá.

Valan hátán végigfutott a hideg. A történelemben bőségesen találhat példát arra, hogy a fáraó vagy valamelyik családtagja kivégeztetett egy kormányzót.

A hercegnő rövid gondolkodás után szólalt meg.

– Hozasd elém az aljas parasztját!

A rabot az agroni vár pincéjének egyik cellájában tartották fogva. A palota földszintjén dolgoztak a kormányzó hivatalnokai, onnan széles márványlépcsőn lehetett feljutni a helytartó lakosztályába. A két felső emeletet elfoglaló lakásba csak azok mehettek fel, akiket az őrség átengedett, az alsó szinten azonban írnokok várták a mindenféle ügyintézésre érkező polgárokat. Valant általában zavarta, hogy az ügyes-bajos dolgokat intéző emberek számára nyitva tartott csarnokon keresztül vezet út a lakosztályához, ezért amikor a hivatalnokok és a beidézett ügyfelek ki-bejártak épületbe, az alantasok gyakran váratlanul vegyülhettek a családtagjaival. A felesége és a gyerekei ezekben az órákban az udvar felőli belső lépcsőt használták, és ezt lealázónak tartotta. Alig várta a hercegnő távozásának napját, amikortól végre ismét ő szabályozza majd az irodák rendjét és a polgárok mozgását. Ez nyilván az után következhet be, ha a kovácsmester nyelve megoldódik.

Lajna hercegnőt semmiben sem korlátozta a nyilvánosság, minden oroszok fáraójának lánya, a trónörökös, fiatal kora ellenére nagy tekintélyt harcolt ki magának, és ha megjelent az előcsarnokban, az arra járók mind mozdulatlanná dermedtek, az őrség feszes tisztelegéssel köszöntötte. Elképzelhetetlennek tartották, hogy megzavarják a vonulását, amikor méltósága tudatában végigvonul az előcsarnokon a kormányzó által biztosított lakrész felé. A sudár termetű, vakítóan fehérbőrű, határozott léptű lány húsz éves korára a megjelenésével és viselkedésével bebizonyította, hogy méltó utóda lesz az apjának, második Kulikovnak.

A trónörökös egy hónapja vendégeskedett a kormányzó kastélyában. Korábban két-három hétig tartottak az ehhez hasonló vendégeskedések, most a kovács utáni kutatás, valamint titkainak kifürkészése hosszabbra nyújtotta a hercegnő tartózkodását. Valan egyelőre a reményt is elvesztette arra, hogy rövid idő alatt ismét a sajátjának mondja a kastélyt. Egyre jobban utálta a trónörökös hosszúra nyúló vizitjét.

A hercegnő most morcosan járkált fel s alá a teremben, szép arca feszültségről árulkodott.

– Meddig várjak még? – türelmetlenkedett Lajna rövid negyedóra elteltével.

– Bocsásd meg a késlekedést, hercegnő! A foglyot alaposan őrizzük, nehogy megszökjön. Időbe telik, míg a láncait eltávolítjuk.

– Láncok nélkül vezetitek elém? – a kérdés gőgös hangjában csupán érdeklődés csendült, a hercegnő nem ismerte a félelmet. Ki árthatna a trónörökösnek?

– A lábain megmarad a vas, de a faltól el kell oldanunk, ezért iderendeltem az udvari kovácsot. Nem rögzíthetjük egyszerű lakattal a bilincseit a kövekhez, hiszen Lagin mestere a szakmájának. Még eloldozná magát cellája oldalától.

– És hogyan szökne tovább? – kérdezte megvető pillantás kíséretében a hercegnő. – A palotából úgy sem juthat ki.

Valan arca felforrósodott. Olyankor érezte ezt, amikor elönti a méreg. Dicséretre számított az alapos fogva tartásért, helyette dorgálást kapott.

– Rakjunk rá könnyebb vasat?

– Eszetekbe ne jusson! – kiáltott fel Lajna. – Csak hozzátok már!

– Intézkedem – hajolt meg a kormányzó, és fordult kifelé, hogy leteremtse a személyzetet, noha kétségtelenül tudta, az emberei fenntartás nélkül teljesítik a korábban kapott parancsot. Magában azon dühöngött, hogy Lajna tudhatná, milyen sok idő szükséges a lánc elvágásához. Azt is elmesélte már neki, hogy amikor a rabot újra vasra verik, hosszú munkába kerül az új összekötő láncszem visszakovácsolása.

– 3 –

A melléklépcső a pincebörtön felé vezető keskeny lépcsősorban folytatódott, ott hozták fel Lagint, a lázadozó fegyverkovácsot.

Az irodák között bóklászó helybéliek titokban vetettek egy szánakozó pillantást a zörgő láncokban botladozó emberre. Sejthették, hogy komoly büntetés, hosszú rabság vagy leginkább kivégzés vár a láncra vert ismeretlenre.

A fiatalembert az emeleten belökték a trónteremmé alakított egykori lovagterembe.

A hercegnő kis emelvényre állított, aranyozott trónuson ült merev tartásban. A hatalmas, kongó csarnok közepén tanácskozásra alkalmas hosszú asztal terpeszkedett, körülötte tizenkét nehéz párnázott szék várta a tartomány ügyeiről vitatkozó főurakat. A hosszú asztal elé állították fel Lajna számára a díszes trónt. A falak mellett sorakozó tucatnyi üres páncél még nyomasztóbbá tette az amúgy sem vidám helyet. A gondosan fényesített acélruhákat a honvédő sztopér nemesektől zsákmányolták az orosz fáraó katonái, amikor meghódították Szkander Bég leszármazottainak hazáját. A figyelmes szemlélő a páncélok lemezeinek rejtettebb zugaiban vagy a láncingek szemei között apró barna foltokat láthattak, ezek a hős harcosok véréből származtak.

Lagin a nehéz koloncoktól félig bénán lépkedett. Az őr kevesellte a buzgalmát, megtaszította a hátát mit sem törődve azzal, ha a korábbi vallatástól meggyötört ember végigvágódik a kövezeten, és estében feltörli a márványt. A fogoly csaknem orra bukott a lendülettől.

Mire a trón elé ért a tehetetlenül botladozó, tántorgó rab, visszanyerte egyensúlyát, és felnézett.

– Te? – tátotta el a száját.

– Térdre! Paraszt! – rivallt rá Lajna.

Az őr, aki belökte a terembe, botjával hátulról a térde hajlatára vágott, ettől Lagin lába megroggyant, és a férfi ismételten elveszítette egyensúlyát. Térde kemény koppanással zuhant a márványpadlóra.

A hercegnő gőgösen várt, míg a fogoly ismét ráemeli a tekintetét. Halálra kínoztathatná arcátlan pillantásáért, ám jelenleg más cél lebegett előtte.

– Azt mondta a kormányzó úr, hogy nem vallasz.

– Vallottam neked a rózsalugasban, amikor Kewewben jártam. Nem számítottam rá, hogy egyebet is szeretnél tőlem hallani.

– Semmi sem történt a fővárosban – tagadta le a tavaszi kalandot Lajna – összekeversz valakivel. A fáraó lányát holmi közönséges jöttmenttel összetéveszteni határtalan pimaszság. Ha még egyszer megtörténik, karóba húzatlak.

A rab büszkén felvetette a fejét, és hallgatott.

– Új tudományokat tanultál déli határainkon túl – folytatta tovább Lajna. – A kémeink jelentették, hogy olyan puskát tervezel, ami különleges, hátulról becsúsztatható lövedékkel működik. Igaz ez?

Lagin néma maradt.

– Beszélj! Kutya! – ordított rá az őrök parancsnoka, és botjával nagyot sújtott a férfi hátára.

A fogoly megvonaglott a váratlan ütéstől, aztán erőt vett magán, összeszorította a száját, és mukkanás nélkül térdelt tovább.

A hercegnő felállt a trónról, lelépett a két alacsony lépcsőn, markába ragadta a térdelő ember állát, és maga felé emelte. Laginnak egészen hátra kellett hajtania a fejét, hogy engedjen a hercegnő akaratának.

– A szkipetárok földje százhúsz éve a miénk, te őrült. Hiába titkolózol. Egykori országod a birodalmunk része, és az marad az idők végezetéig.

Egy rövid pillanatig farkasszemet néztek egymással rab és az úrnő.

– Beszélj a fegyverről!

– A kémeid ostobák – sziszegte a fogoly. Alig mozgott az álla. Könnyen kitéphette volna magát a hercegnő gyenge szorításából, de értelmetlen lenne fizikailag ellenszegülnie.

– Hazudsz, kutya! – Ordított rá ismét az őrparancsnok, Lagin figyelemre sem méltatta. Rezzenéstelen pillantásával tovább fürkészte Lajna szemét.

– Megbotoztassalak? – rivallt rá a hercegnő. – Rászolgáltál. Engedély nélkül bámulod az arcom, és közben összevissza hazudozol.

Lajnát végleg elhagyta a hidegvére. Adott utasítást máskor is botozásra. Az elítélt ritkán élte túl a fenyítést, és a trónörökös nem álmodott rosszat emiatt, de Lagint nem botoztathatta halálra. Az apjának és a birodalomnak valóban szüksége van az új fegyverre. Keletről a kínaiak, nyugatról a germánok, délről a török-magyar csapatok fenyegették az országot. Szerencsére a sok ellenségnek még nem jutott eszébe, hogy egyszerre támadják meg a fáraó földjét, ám bármikor szövetkezhetnek Oroszország ellen, és akkor nehéz dolga lesz a hadseregnek.

– Megbotoztassalak? – kérdezte újra. A hangjából senki sem sejthette a tavalyi kalandot, amikor Kewewben, álruhában találkozgatott az ott vendégeskedő kováccsal. Akkori rejtekútjai alkalmával más hangon beszélt a férfival.

– Nincs mit mondanom! – válaszolta Lagin.

– Kapsz egy kis időt, paraszt, ne hamarkodd el a választ!

A hercegnő intett a szolgálójának. – Éhes vagyok – jelentette ki. – Hozz enni és inni!

Az őrök parancsnoka kérdően nézett úrnőjére. Lajna szándékosan nem törődött a fogollyal meg az őrparancsnokkal, és Lagin ott maradt, ahová az imént térdeltették.

Az étkezésről gondoskodó személyzet futva érkezett. Ketten hozták az abrosszal leterített asztalt, és leállították közvetlenül a trónörökös elé. Három szolgáló csendes osonással követte a berendezést felállító fullajtárokat, edényeket raktak a terítőre. Négy kukta cipelte az ételt, a szakács méltóságteljes léptekkel vonult hadserege mögött mint az ütközetet vezénylő tábornok.

– Kóstoló! – parancsolta hangosan a fehér turbánt viselő konyhafőnök. A háttérből előugrott egy fiatal legény, és gyorsan letérdelt a megterített asztal mellett.

– Felség! – hajolt meg a szakács, és hajlott testtartásban várta, míg a kukták által megmutatott étkekből a hercegnő kiválasztja a kedvére valót.

– Ebből – mutatott az egyik ezüsttálba Lajna.

A szakács hosszú, széles késsel apró szeletet hasított a húsból, villára tűzte, és a kóstoló elé tartotta. A fiú lekapta a villáról a húsdarabot, megrágta és lenyelte.

– A mártást is! – parancsolta az úrnő.

Egy kiskanállal kivettek az áfonyaszószból, villára kotortak egy adag salátát, és azt is felkínálták az előkóstolónak. A fickó a korábbihoz hasonlóan járt el a felkínált mintával.

– Kifogástalan, felség! – jelentette a fiú, és hajbókolva távozott.

Lajna akkurátus mozdulattal nekilátott a táplálkozásnak. Voltaképpen cseppnyi éhséget sem érzett, mindössze azért hozatott ételt, mert kínozni akarta a foglyot. Lagin két napja evett utoljára, igencsak megéhezhetett mostanra, és a soron következő lelki kínzás, az ínycsiklandó és illatozó étkek látványa, megfelelő bevezetés az igazi gyötrelmekhez.

A hercegnő azt vallotta, mindennek meg kall adni a módját.

Hosszan és élvezettel evett, közben időnként belekortyolt a borba.

– Nem vagy éhes? – kérdezte két falat között az őrparancsnoktól.

A tiszt illemtudóan visszautasította a szívélyesnek tűnő kínálást, a hercegnő sem azért ajánlotta fel az ebéd egy részét, mert valóban társat keresett maga mellé az étkezéshez. Ezzel a hányaveti gesztussal adta értésére rabjának, mennyire lényegtelen a jelenléte, miközben bármi megtörténhet vele.

Lagin egész idő alatt egykedvűen bámészkodott. Nem olvashattak le az arcáról semmit. Sem bosszúságot, sem félelmet, sem éhséget.

A hercegnő végzett a kényelmes étkezéssel, a tálcára mutatott, és intett a szolgáknak.

– Vigyétek! – Megfontolt, lassú mozdulatokkal törölgette a kezét a teríték mellett heverő fehér kendőbe.

– Gondolkodtál-e, ember? – fordult nagy sokára a férfihez.

– Ostobák a kémeid, és hazudnak neked – ismételte meg Lagin a korábbi állítást.

– Elég! – A hercegnő a mellette álló asztalkára csapott. Az étkezés végével arra tették át a kupát és a boroskancsót. – Botozzátok meg!

– Igenis! – szalutált az őrparancsnok. – Induljatok! – parancsolt a legényeinek.

– Húzzatok rá tízet! – pontosította Lajna az ítéletet.

– Tízet? – lepődött meg a tiszt. – Ennek a bivalynak ennyi meg sem kottyan!

A hercegnő ismét az italos asztalra csapott, összekoccantak rajta az edények.

– Még téged is meg kell győznöm? – kiáltott fel éles hangon. – Azt mondtam, tízet!

A parancsnok félt a további ellenkezéstől, felrángatta a földről a rabot, és nagyokat lökött rajta az ajtó irányába.

– Paraszt! – kiáltott utána a hercegnő, amikor Lagin már majdnem kívül került a helyiségből.

Az őrparancsnok egyetlen rántással fordulásra késztette a kovácsot.

– Nehogy megtévedj, nem könyörületből kapsz csupán tíz botot. Holnap tizenkettő lesz a porció, és az így emelkedik mindaddig, amíg végre megszólalsz.

Az őrparancsnok arcán látszott, végre megértette a hercegnő taktikáját, Lajna pedig rájött, a tisztek ezen az isten háta mögötti helyen éppolyan ostobák, mint akármelyik földtúró muzsik. Elhatározta, hogy amint az embere visszatér a botozásból, és jelenti az ítélet végrehajtását, elmagyarázza ennek a suttyó vénembernek a fenyítés lassan fokozódó szigorának titkát, mert nem öncélú kínzás a botütés. Egyszerűen nem öletheti meg idő előtt a kovácsot. Ha elpusztítják, hiába küldi rá a fájdalom ördögeit, hogy munkálkodjanak rajta. Ha már meghalt, nincs, akinek kínokat hozzon a törött csont, és a kitépett hajon, nyelven vagy megégett bőrön hiába dolgozik a fájdalom. A halott nem érzi a gyötrelmeket.

A legfőbb baj az, hogy halála után szava sem lesz a fogolynak, pedig éppen erre van a leginkább szükség. A titkait feltáró szavakra.