Demeter Attila: Robinson az őrhelyen – 3. rész

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/robinson-az-orhelyen” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]

Az újabb kellemetlen tárgyalás után Ágnes hazautózott a fővárosba, de mielőtt lement volna a lakásába, bevásárolt.
Vásárlás után sem volt kedve hazamenni. Berámolta az üzletek látogatásának eredményét a kocsijába, aztán beült a fodrászhoz, és rendbe rakatta a haját. Másnap délutánra volt kitűzve a következő beszámoló az uniós értekezleten, és tisztességesen akart kinézni.
Nyolc óra felé járt, amikor végzett a fodrásznál. Lődörgött egy kicsit a széles, bevásárló folyosón, és arra gondolt, megérdemelne egy kis kikapcsolódást, egy görbe estét a fárasztó nap után. Nem gondolt semmi komolyra, csak éppen be akart ülni valahová, meginni egy könnyű koktélt, és kicsit kiengedni magából a feszültséget. Ahhoz nem érzett kedvet, hogy bárkivel ismeretséget kössön, noha szüksége lett volna rá.
Három hónapja egyedül élt, és már éppen ideje lett volna annak, hogy egy egészséges, férfias ölelésben részesüljön, de a mai napot nem találta alkalmasnak a párkeresésre. Nyugodt éjszakát akart, és másnap egy nyugodt reggelt egy magányos reggelivel, hogy utána nekiláthasson a beszámoló elkészítésének.
Végignézett a három emelet magasságban elnyúló folyosón, keresve a megfelelő bárt ahol nyugodtan megihatná a kiérdemelt két pohár italt.
A Bognár utcai kereszteződés előtt, a második szinten hívogatta fényes reklámjával a Csendes varázs. Ismerte a helyet. Szolid, valóban csendes bisztró volt, ahol kisebb vacsorát is elfogyaszthatott az arra járó, de ha nem duhajkodni akart, hanem csak felhajtani egy-két pohár valamit, akkor azt is megtehette.
Felment a mozgólépcsőn két szintet, és benyitott a hívogató reklám alatt az ajtón.
Asztalhoz ült az egyik sarokban, szemben a bárpulttal.
A pult felett a következő emeletig nyúló falon, a reality műsora futott a hatalmas vetítőn. Nem ismerte fel a szereplőket, csak ritkán szokta nézni a silány vetélkedőkből ácsolt programot.
– Szabad? – kérdezte egy jóképű ismeretlen férfi, az asztalánál álló második székre mutatva.
Ágnes egy futó, de alapos pillantással felmérte az idegent, mielőtt felkínálta volna a helyet neki.
A harminc és negyven között járó jóképű, kisportolt alkatú férfi végül is elnyerte az első látásra kiutalható szimpátiát a napi keretből, hát intett az üres szék felé.
– Persze – mondta. – Tessék!
Jött a pincérnő, felvette a rendelést, ők meg csendben nézték a bárpult felett zajló hologramról a vetítést.
– Tetszik? – kérdezte a férfi, miután kezdett kínossá válni a csend.
– Tetszik-e? – ismételte meg a kérdést Ágnes. – Nem is tudom, mit látunk – ismerte be.
– A fél ország ezt nézi, maga meg azt sem tudja mi ez? – csodálkozott el a férfi.
Ágnes nem tudta eldönteni, hogy tolakodásnak vegye-e a beszélgetést, vagy csak barátságos időtöltésnek tekintse. Úgy döntött, egyelőre hallgat, nem utasítja el a férfi közeledését, de nem is bátorítja a folytatást.
– Bocsásson meg! Még be sem mutatkoztam – a férfi érezhette a zavart Ágnes viselkedésében, és igyekezett megelőzni, hogy az asszony magába zárkózzék. – Zoltán vagyok. Tolnai Zoltán – nyújtotta a kezét az asztal felett, kicsit meg is emelkedett a székén, hogy a formáját megadja a bemutatkozásnak.
– Ágnes vagyok – mondta, és ő is nyújtotta a kezét.
Tolnainak erős, de nem otromba kézfogása volt. Jó szabású öltönye, elegáns inge és diszkrét nyakkendője arról árulkodott, van mit a tejbe aprítania.
– Csak ritkán figyelek valamelyik reality csatornára – árulta el Ágnes, tájékozatlansága okát.
– Pedig talán megvan az oka annak, hogy rengetegen nézik – felelte elgondolkodva Zoltán.
– Mi ez? – érdeklődött Ágnes a vetítés felé bólintva.
– A Nagy Túlélő Show.
Tolnai nem lehetett elégedett saját válaszával, mert azt szűrte ki a párbeszéd eddigi néhány mondatából, hogy beszélgetőtársa tényleg tájékozatlan a világ dolgaiban.
– Bocsásson meg, ha tapintatlan dolgot kérdeznék, de mivel foglalkozik?
Ágnes nem akart mindent elárulni magáról ezért nem adott egyenes választ.
– Nemzetközi jogász vagyok – köntörfalazott.
– Csak nem a kormánynak dolgozik? – faggatta tovább a lényegre tapintva a férfi.
– De igen – adta meg magát vonakodva az asszony.
– Akkor már értek mindent – mondta Tolnai.
– Mit ért? – nézett rá a pohara felett Ágnes.
A férfi közelebb hajolt hozzá az asztal felett, úgy válaszolt.
– A tájékozatlanságát – halk hangon beszélt, nem akarta a szomszédos asztaloknál ülők figyelmét is felkelteni. – Maga egy másik világban él. Kis praktikák, cselszövések, hogyan lehet megbuktatni ezt vagy azt a politikust, pártvezetőt.
– Nincs jó véleménnyel a politikusokról. Ugye?
Zoltán nem akart sértő lenni, ezért visszafogottan válaszolt.
– Tudja, a politikusok számára nincs igazi kockázat. A valódi csaták itt zajlanak a hétköznapokban. Itt a város utcáin meg a realityben és más izgalmas helyszíneken. Van fogalma arról, mi folyik most ott?
– Sejtelmem sincs – dünnyögte Ágnes, és ez tökéletesen megfelelt a valóságnak. Sohasem érezte szükségét annak, hogy a népszerű, de teljesen értéktelen sorozatok fejleményeit nyomon kövesse. Annyira sok volt ezekből a produkciókból, hogy eligazodni is fárasztó volt közöttük. Akik megrögzötten figyelték a celebvilágot, valószínűleg idejük tetemes részét fordították arra, hogy naprakészek legyenek ennek a kölcsönzött fényből élő rétegnek az ismeretében.
– Látja, azok ott valóban életre-halálra küzdenek.
– Gondolja, hogy a politikusok számára nincs élethalál harcról szó?
– Az csak színház – legyintett Tolnai. – Ezek! Ők igazán harcolnak! – elismerően intett a szereplők felé. – Maguk elméletben sakkozgatnak velünk, az élet meg úgyis csak megy a maga útján, de ezek közül az egyik ma este meg fog halni.
– Miért kellene meghalni bármelyiküknek is? – Ágnes már kezdte bánni, hogy szóba állt az idegennel. Láthatóan egy jól értesült polgárral van dolga, aki a reality ostobaságain nőtt fel, és azt képzeli, hogy mindentudóvá lett az ott látható szamárságoktól.
– Nézze! – kezdett bele Tolnai lelkesen a magyarázatba. – Hetente sorra kerül egy nagy kiszavazó este. Ma is ez zajlik. Ez a két ember ott sok tekintetben összeméri az ismereteit, számot kell adniuk a műveltségükről, az ügyességükről, az erejükről és arról is, milyen hatást tudnak gyakorolni a nézőkre.
– Azok ott ketten művelt emberek lennének? – szakította félbe az asszony.
A két férfi éppen Szkanderhez készülődött. Izmos, túlságosan is izmos karjukon feltűrték a pulóvert, és csak arra vártak, hogy a bíró intése után eldönthessék, melyikük tudja nagyobb erővel szorítani a másik karját az asztal lapja felé.
– Jól néznek ki? – csippentett a szemével érdemi válasz helyett egy hamiskást Zoltán. – A nők szeretik az ilyent látni.
– Miből gondolja?
– Nézzen a közönségre! A lányok az öklüket rágják az izgalomtól.
– Gondolom, azért fizeti őket a producer, hogy így mutathassák őket – meg sem fordult a fejében, hogy elképzelésével szemben, a nézőtéren ülök fizettek azért, hogy jelen lehessenek a kamerák előtt zajló verseny közönségeként a helyszínen.
– Ugyan már! – morgolódott Tolnai. – Ezek ott valódi indulatok. Láttam én a közönséget közelről is. Amikor a műveltségi verseny zajlik, olyan feszülten figyelnek, hogy egy pisszenést sem lehet hallani a stúdióban.
– Gondolom, Shakespeare szonettjeiből kell vizsgázniuk a versenyzőknek – gúnyolódott Ágnes.
– Ki az a Shakespeare? – kérdezte gyanakodva a férfi, aztán megértette, az asszony csak kevéssé tiszteli a szereplők teljesítményét. – Azt hiszi talán, hogy ilyen hülyeségek érdeklik a nézőket? Komoly kérdésekre kell tudni a választ a versenyzőknek.
– Mondjon egy párat közülük! – bíztatta Ágnes.
– Nekem az volt a döntő kérdés az utolsó fordulóban, hogy kik voltak eddig a férjei Donna Shootienak – húzta ki magát büszkén Tolnai.
Ágnesnek fogalma sem volt arról, ki az a Donna Shootie, de óvakodott attól, hogy ezt az egyre nagyképűbbnek és magabiztosabbnak látszó férfi tudomására hozza. Csak hümmögött szép csendesen anélkül, hogy figyelemre méltatta volna azt az elhullajtott információt, mi szerint a férfi is ott mutogatta magát egykor a kamerák előtt.
A versenyzők izmai megfeszültek, a homlokukon izzadság gyöngyözött, láthatóan mindent elkövettek azért, hogy ellenfelük csuklóját az asztalra nyomják.
– Nézze! Norbi mindjárt lenyomja annak a tökéletlen Ponginak a kezét!
Ágnest hidegen hagyta a vetélkedés, de a férfi egészen belefeledkezett a viadalba.
– Meg fogja látni, ma este Pongit viszik ki a temetőbe! – lelkendezett.
– Ki ez a Pongi, akit maga annyira szeretne a temetőben látni?
– Az a kis köcsög – mutatott lekezelően a vetített kép bal felén látható férfira. – A barátnője szervezte eddig is a szavazatok gyűjtését, de Norbival szemben ennek már nincs jelentősége.
Úgy látszott, hogy a vastagabb izmokkal bíró férfi, lassan tényleg lenyomja a másik karját.
Az egész presszóban lélegzet visszafojtva figyelték a versenyt a vendégek. Pár csendes pillanatig még eldöntetlen volt a Szkander állása, de aztán koppant egy kéz az asztalon, és a teremben kitört az üdvrivalgás.
– Nem megmondtam? – csapott az asztalra Zoltán. A poharakban megrezdült az ital.
A vesztes előírásszerű mosollyal nyugtázta a másik fél győzelmét, és könnyed meghajlással állt fel a székéből.
– Bazsalyoghatsz kis köcsög! – mondta Tolnai, és felhajtotta az italát. – Figyelje meg, hogy a közönség nem lesz vevő a finomkodó modorára! A másik fogja túlélni az estét.
– Úgy érti, hogy a vesztes tényleg meghal?
– Miért? – nézett rá megdöbbenve Tolnai – Mit képzelt? Nézzen oda!
A két férfi beült egy-egy székbe, karjukra, lábukra díszes pántok zárultak, láthatóan nem tudtak volna felállni a helyükről.
– Mind a kettő aláírta, hogy a szavazatszámlálógép döntését tudomásul veszik és elfogadják. Most arra várnak, hogy a következő három percben hányan adnak egy tízcentest azért, hogy a kedvencük életét meghosszabbítsák.
Ágnes nem értette a dolgot. Az jutott az eszébe, talán tényleg tájékozatlan egy kicsit a hétköznapi emberek dolgaiban.
– Nem hinném, hogy valóban kivégeznék a vesztest – kételkedett.
– Persze, hogy nem végzik ki, de a végső soron ennek nincs is jelentősége – felelte a férfi mereven bámulva a holovetítést. – Először is az eredmény nemcsak a szavazók pillanatnyi jóindulatán múlik. Összesítik az addig elért pontjaikat az egész verseny alatt kapott szavazatokkal. A kettő együtt eredményezi azt, hogy nyer, vagy veszít valamelyik. Az izgalmas ebben az, hogy egyikük sem tudja a verseny alatt, hogy a kérdésekre jó válaszokat adtak-e, vagy sem. Azt sem sejtik, hogy az ügyességi versenyt hogyan pontozta az automata.
– Azt csak tudják, ki nyerte meg a Szkandert?
– Persze – helyeselt Tolnai. – Azt tudják, de ezen kívül semmit sem ismernek a verseny állásából. A nézők sem tudnak erről sokat, ezért aztán ilyenkor záporoznak a tízcentesek a produkciós iroda pénztárgépébe.
– Akkor sem hiszem, hogy az ajtó túloldalán bárddal a kezében várná valamelyiküket a hóhér. Kétszáz éve nincs kivégzés Európában.
– Ne beszéljen zöldségeket! – nyegléskedett a férfi. – Szó sincs hóhérról. Öngyilkosságot követnek el.
Ágnes elképedt. Olyan határozottan magyarázta a férfi az események menetét, hogy felötlött benne, talán igazat mond.
– Én ott voltam – mondta a férfi büszkén. – Négy évvel ezelőtt én is abban a székben ültem. Saját kezűleg nyomtam meg a gombot a széken, mielőtt elkezdődött a verseny. Önként, minden befolyás nélkül, szabadon cselekedve vállaltam, hogyha veszítek, akkor többé nem állok fel a helyemről.
Ez annyira hihetetlenül hangozott, hogy Ágnes először azt hitte, talán tréfál a férfi, de a versenyt figyelve, kezdett benne tudatosulni az, hogy valóban életről és halálról van szó a stúdióban.
A versenyzők feje vad színekben világítottak a számok. Sárgán villogott a korábban leadott szavazatok mennyiségét jelző adat, és pirossal volt olvasható az összesítés adás előtti értéke. A kép sarkában a visszaszámláló ketyegett. Még harminchét másodperc volt a hivatalos eredményhirdetésig.
Tíz másodperccel az idő lejárta előtt elsötétült a kép, és mosolyogva megjelent a műsort vezető páros.
– Még egy kis türelmet kérünk önöktől kedves nézők! – kiáltotta a sejtelmes ruhát viselő fiatal nő.
– Mielőtt kiderülne, ki nyeri a mai fordulót, végignézünk egy kis termékismertetőt – vette át a szót tőle a széles mosolyú, jóvágású férfi szóvivő. – Ne menjenek sehová, azonnal folytatjuk!
Zsongás támadt a presszóban. Voltak, akik fogadtak, mások izgatottan diskuráltak partnerükkel. Néhányan, akik alighanem nagyobb tétben játszottak valamelyik fogadóirodánál, csak az ajkukat rágták.
– Ravaszak, ugye? – monda Tolnai. – Az összesítésnek csak a régebbi eredményét mutatják, ebből még akármi lehetne, de figyelje meg, mégis az a kis köcsög lesz a vesztes.
– Mi lesz vele, ha veszít? – Ágnest meglepte a saját hangja. Rekedtsége arról árulkodott, maga is izgul a két versenyzőért. Nem azért, hogy ki nyeri meg a versenyt, hanem azért az elképesztő dologért, amit az imént hallott. Pár percen belül, egy ostoba verseny elvesztése után az életét veszti valaki itt a városban, ha nem is a kamerák által közvetítve, de mégis, szinte a nézők szeme láttára.
– Meghal – felelte lakonikus rövidséggel a férfi, de aztán még megtoldotta egy kis magyarázattal. – Mielőtt elkezdődik a szavazás, mindketten beprogramozták a széküket. Választhattak halálnemet a fojtástól az elektromosságon és a mérgen keresztül a gázig bármit. A szék azonnal elkezdi végrehajtani az öngyilkosságot, de a számítógép felfüggeszti a műveletet az eredményhirdetésig. A nyertes lábán persze kinyílik a bilincs az eredményhirdetés után, és elmehet. A vesztes ellenben megkapja azt, ami jár neki. Az a szarházi is megkapja a magáét, csak figyeljen!
Lassan teltek a percek a presszóban, de bizonyára sokkal lassabban teltek a két ülésbe szíjazott férfi számára. A reklámok között egy-egy másodpercre az ő verítékben úszó, de kényszeredetten mosolygó arcukat láthatták.
Bár igazából a reklámokért tartották fenn az egész csatornát, ez hozta a legtöbb bevételt a társaságnak, mégsem sugározhattak egész este hirdetéseket. Újra előkerült a két műsorvezető, akik könnyedén, mintha csak egy új autót kínáltak volna eladásra, bejelentették, hogy a számítógép végzett az összesítéssel, és az eredményt hamarosan tudatják a nézőkkel.
Dobpergés kezdődött, idegesítő elektronikus zörejek és felvillanások fokozták a feszültséget, aztán amikor már nem lehetett tovább húzni az időt, hirtelen néma csend lett.
– A mai túlélőőőőő – hosszan elnyújtotta az utolsó magánhangzót a bemondó.
– Norbííííí – kiáltotta el magát karjait magasba emelve a műsorvezető nő.
Felzúgott a hangorkán, a stúdió közönsége tapsolt, ordított, ujjongva ugrált.
Norbi székén felnyíltak a bilincsek, a versenyző szélesen mosolyogva, győzelmének tudatában ugrott fel, karjait magasba lendítve szaladt le a pódium szélére, és boldogan dobálta csókjait a nézők felé.
A vesztes erőlködve próbált megszabadulni a bilincsei alól, de az acélkarmokkal hiába küzdött.
A széket működtető elektromos motorok lassan megfordították az ülést. Innentől kezdve nem lehetett nézni a szereplőt, de az arca fölé lendülő gázmaszkot hátulról is tisztán láthatta mindenki.
– Öt másodperc múlva halott – mondta diadallal a hangjában Tolnai.
Ágnes nem tért magához a csodálkozástól. Nem árulta el az érzéseit, nem kezdett hüledezni a meglepetéstől, de magában egyre csak azon gondolkodott, miképpen lehetséges ez. Mintha kettészakadt volna a civilizáció a földön. Volt egy hatalmas embercsoport, amelyik műveletlenségben és ostoba légkörben létezett, ezek nem tettek egyebet, mint éltek egyik napról a másikra, bambultak a holovízió előtt, ették a chipset és vedelték a sört meg az üdítőket, és volt egy másik, igen kis létszámú csoport, amelyik erről a primitív világról szinte semmit sem tudott. Ez a másik, a tudománynak élő népesség a tömegektől elzárkózva kutatott, fejlesztett, de többnyire csupa olyan dolgot, ami a nagyobb tömegben élő emberek ostoba szórakoztatását szolgálta.
– Nem létezik, hogy ez a kétféle embercsoport ugyanazon a bolygón él – gondolta magában. – Nem létezik, hogy ez a gyilkos szórakozással foglalkozó emberiség ugyanahhoz a népességhez tartozik, amelyik pár évvel ezelőtt útnak indított egy csillaghajót abból a célból, hogy gyarmatot létesítsen egy sok fényév távolságban lévő bolygón.