Demeter Attila: Robinson az őrhelyen – 2. rész

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/robinson-az-orhelyen” newwindow=”yes”] Ajánló[/button]

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/demeter-attila-robinson-az-orhelyen-1-resz-1401.html” newwindow=”yes”] 1. rész[/button]

– 4 –

Tibor végre eligazította az utolsó bányamunkást is, és feljöhetett az aknából. Amikor a legfelső szinten megállt vele a lift, nagy sóhajjal rakta el a szekrényébe a kobakot meg a védőfelszerelést, aztán köpenyét is ledobva magáról végre utcai ruhába öltözve elindulhatott a parkoló felé.
A recepciós gyors mozdulattal ugrott ki a pultja mögül, kitárta előtte a felszínre vezető kis átjáró ajtaját, pedig erre semmi szükség sem volt. Az ajtó automatikusan nyílott és csukódott, a portás csak feleslegesen nyomkodta a gombokat a főnök távozását segítve.
– Viszlát! – köszönt el az őrtől, aki egy picinyke meghajlással vett búcsút a hőbánya tulajdonosától.
Tibor nem szerette a megalázkodó embereket, és most sem értékelte egy cseppet sem a hajcihőt, amit a portás csapott körülötte. Azok a munkatársai voltak fontosak a számára, akik több száz méter mélyen dolgoztak a felszín alatt, ahol a hőmérséklet meghaladta az ötven fokot, és a munka valóban embert próbáló feladat volt. A portás tudta: ajtónállót akárhol találhat a vezetés, ezért teljes joggal érezte magát kevéssé fontosnak. Alázatoskodással akarta kipótolni a hiányzó jelentőségét, de Tibor ettől még nem értékelte nélkülözhetetlenebbnek a személyét a kelleténél.
A cég számára a hőbányászok voltak valóban pótolhatatlanok. Hőbányásznak csak születni lehet, és a mélyben keményen kell dolgozni. A föld alatt épült, hatszáz méter mélyen lévő platformról lefúrni további sok százméteres, de néha kilométernél is hosszabb lyukakat a földbe, hatvan centi átmérőjű karbonil csöveket préselni az ellenállást kifejtő talajba, a száz foknál is forróbb vízzel együtt ellopni a föld belsejének energiáját, az volt a cél. Abból éltek a hőbánya tulajdonosai és dolgozói.
Békésmegye északi részén három nagykiterjedésű hőkút rendszer volt a család birtokában, és ezeknek a hőbányáknak a vezetése Tibor vállain nyugodott, amióta szülei visszavonultak a cég vezetésétől, és a hobbijuknak éltek. Azóta irányítja ő a bányákat, a szülők pedig a Holdon kutatnak valami titkos bázison.
Néha, a szíve mélyén kis tüskének érezte a bázissal kapcsolatos hatalmas titkolózást. Úgy vélte, megtisztelhették volna az öregek azzal a gyereküket, hogy feloldják előtte a titoktartás kötelezettségét, de az elszenvedett csekély sérelemért kárpótlást jelentettek a munkában és az üzleti életben elért sikerek.
A lejtakna végén nyíló kijáratból széttekintve, a sűrű pászmákban záporozó hideg esőtől alig látta a bejárati komplexum felszín fölé kapaszkodó fényszívó ablakait. Hirtelen megbánta, hogy a kocsiját nem a tulajdonosnak fenntartott fedett garázsban hagyta a folyosó végén, hanem kinn a szabadban, csaknem száz méterre a feljárattól.
– Ronggyá fogok ázni, amíg odaérek – morogta magában, és futásnak eredt a jármű felé.
Az autó persze készségesen kitárta előtte az ajtaját, még egy kis ereszt is emelt a feje fölé, amíg ő lerázza a zakójáról meg a táskájáról a vizet, de ez nem ért semmit. A ferdén zuhogó hideg permet a kocsi nyitott ajtaján keresztül még az ülésre is bevert, és eláztatta a kárpitot.
– Mintha nem is a nyár elején járnánk – végre becsapódott az ajtó, és kívül rekedtek az időjárás kellemetlenségei. Az üveg pillanatok alatt vastag páraköpenyt vett magára, de ez mellékes volt. Amúgy is dolgozni akart a hazafelé vezető úton, és nem a tájat nézegetni. Jobb lett volna, ha a nyári délután napsütése kíséri haza, de az előrejelzések nem sok jót ígértek a nap hátralévő részére. Már azt is adománynak tarthatja, ha a Tisza környékén járva eloszlanak majd a felhők, és mire Szolnokra ér, eláll az eső.
Elhelyezkedett az ülésen, az automatának megadta az otthoni címet, és bekapcsolta a híreket.
A jármű méltóságteljesen felemelkedett egy arasszal az aszfalt felé, és hasítani kezdte a levegőt.
Tibornak a büszkesége volt ez a kocsi. A színétől kezdve az üléshuzaton át a beépített ketyerékig minden olyan volt, amilyent szeretett volna kapni akkor, amikor kamaszkorában az autójáról álmodozott. Volt kocsija persze akkor is, azzal járt középiskolába, de az csak amolyan diákjárgányként szolgált. Egyszerű kiskocsi volt, ami a városi forgalomban jól működött, aztán később a barátnőit is megautóztathatta benne a Budai Hegyekben, de büszkélkedni nem lehetett vele. Mindenkinek olyan volt, miért is lett volna hát büszke rá?
Egyetemi évei alatt aztán a tanulás mellett elkezdett dolgozni a családi vállalkozásnál, és az apja akkor kínálta fel neki a lehetőséget, hogy huszonegyedik születésnapjára válasszon magának egy olyan autót, amilyent csak szeretne. Akkor kapta meg ezt a tűzpiros, méregdrága járművet. Azóta is megvolt a kocsi. Már elmúlt tíz éves, de még mindig jónak számított, és út közben luxus körülményeket nyújtott a benne ülőknek.
Indulás után lapozgatni kezdett a híroldalak között. A Napi Frissnél állapodott meg, ahol a bemondónőt is fegyelemre méltónak ítélte.
– Bezárták az utolsó budapesti benzinkutat – olvasta a harmincas szőke az előtte lévő monitorról az aktuális információt.
– Kit érdekelnek a benzinkutak? – morgott magában Tibor.
– Az utolsó benzinnel működtetett autót húsz évvel ezelőtt adták el az országban – mondta tovább az előre megfogalmazott szöveget a bemondónő –, és mostanra már megfizethetetlenné vált a folyékony üzemanyagot kínáló töltőállomás üzemeltetése. Mostantól csak rendelésre lehet a régi típusú hajtóanyagból vásárolni. A házhozszállítással foglalkozó cég nevét az információs sávon olvashatják.
– Elég ebből a marhaságból! – adott hangot elégedetlenségének Tibor. A készülék észlelve a felhasználó kívánságát, készségesen átváltott az egyéb hírek ismertetésére.
– Ma délelőtt megrekedtek az idegenekkel folytatott tárgyalások – mosolygott a csínos bemondónő a kamerába, mintha valami jó hírt újságolna a honlap nézőinek. – Az egyesült kormány elfogadhatatlannak ítélte a kívánságot, amelyben a csillagjövevények azt kérték, hogy a föld termőterületének negyedéről származó élelmet kizárólag az ő beszerzőiknek adjuk el.
Tibor kikapcsolta a híreket, és a bemondónő arca elenyészett a szélvédőn. Elég gondja volt most ezek nélkül a követelések nélkül is. Amúgy is állandóan maga körül érezte az idegenek jelenlétét, nem akart most a hazafelé vezető úton is róluk hallani.
Tétovázott, még nem kereste ki a megfelelő tervrajzot, amin dolgozni akart, ezért a fedélzeti számítógép átlátszóvá tette az ablakot a hírportál helyén.
A lassan bemelegedő kocsiban leszáradt a pára az üvegről, és azon keresztül már akadálytalanul láthatta a környező tájat. Jobb kéz felől, mint egy csillogó mező terült el Újbékés föld alá épített házainak méteres magasságig emelkedő fényszívó ablakainak a tükröződése; balkéz felől pedig mintha tüskés bokrokból telepített üvegerdő állna a távolban, úgy meredeztek az ég felé az idegenek hivalkodó és terebélyes toronyépületei.
Bosszankodva gondolt arra, hazafelé nem akart az idegenekkel meg az általuk az emberiségre rótt terhekkel foglalkozni.

– 5 –

– Kyrának magas láza volt, de ezt a lázlapról is leolvashatod majd – tájékoztatta Suzanne nővér a délelőttöst. – Sloan doktor rengeteg lázcsillapítót adott neki, én pedig egész éjjel borogattam, most félórája harmincnyolc alatt volt a láza.
– Megnézem – felelte Donna nővér, aki most készült átvenni a szolgálatot, és rábökött a monitorra ujjhegyével utasítva a kamerát, hogy adja a készülékre a képet a háromszáznégyes kórteremről.
– Istenem! – jajdult fel Suzanne, aki maga is követte tekintetével a kolléganőjét, amint tájékozódott a gondjaiba kerülő betegek állapotáról, és gyorsan a mikrofonhoz hajolt. – Sloan doktor azonnal jöjjön a háromszáznégyesbe! – elengedte a gombot, és a kolléganőjével együtt futva indult a kórterem felé. A kamera által közvetített kép meggyőzte őket arról, hogy nincs vesztegetni való idejük.
Kyra fájdalmas görcsbe merevedve, kicsavarodott testtartásban feküdt a takarón.
– Mama! – nyöszörögte – Mama!
– Itt vagyok drágám – térdelt le mellé Suzanne ismét magára véve az anya szerepét, de ujjaival a színjáték előadása közben is megkereste a kislány pulzusát, amely sebesen kalapált a vékony csukló elfehéredett bőre alatt.
Donna megpróbálta kilazítani a merev izmokat, enyhüljön valamit a görcs által okozott fájdalom, de igyekezetének nem sok eredménye volt.
– Nagyon magas a láza – mondta. – Most negyven foknál is több.
Kyra reszketni kezdett, fogai összekoccanva jelezték, hogy fázik, pedig a benne dolgozó forróság éppenséggel fűthette volna is őt.
– Tegyék szabaddá a vállát! – utasította őket a lihegve érkező orvos, és a kezében lévő fecskendőből már szisszent is a bőr alá a hatalmas adag lázcsillapító.
– Készítsenek ide egy infúziót, ez másként nem megy! – az egyik nővér szaladt a króm állványért, a másik az oldatot készítette elő.
Az ágyhoz tartozó szíjakkal lekötözte a beteget, nehogy kárt tudjon magában tenni öntudatlan állapotában, aztán feltűrte a pizsamácska ujját, és nézte, ahogy Sloan ügyesen, minden felesleges fájdalmat kerülve megkeresi Kyra vénáját, és beszúrja a tűt.
A csepegő folyadék már mindenféle gyógyító anyagot tartalmazott, amit csak találhattak a kórház gyógyszerkészletében.
– Kössön rá minden monitort a betegre – intett a délelőttös nővérnek a doktor. Donna odatolta a kis kocsit, amire felszerelték a súlyos betegekre ügyelő rendszer készülékeit, és gyors mozdulatokkal csíptette fel a kislány ujjára, csuklójára, mellkasára az érzékelőket. Suzanne a nyákszívó csöveket illesztette fel. Az eszméletét időnként elvesztő gyermek már ki sem látszott a sok műszer alól.
– Értesíteni kellene a szüleit – javasolta Donna nővér. – Ennyire rossz állapotban még senkit sem láttam ettől a kórtól.
– Lehet, hogy igaza van – felelte Sloan. – Szóljon be az irodába, hogy figyelmeztessék a beteg állapotára a szülőket.
Suzanne fáradtan támaszkodott az ágy végére.
– Lejárt a szolgálatom doktor. Mi a véleménye? Megbirkózik a nappalos váltás Kyra állapotával, vagy maradjak itt túlórázni?
– Nem tudom – morgott a doktor. – Lehet, hogy kevesen leszünk. Kérdezze meg a főnővért!
Suzanne nővér az ajtóból még vetett egy aggódó pillantást a vezetékekkel meg csövekkel elborított kislányra, aztán kiment a folyosó közepén lévő irodába.
Úgy látszott, mindenkinek megvan elfoglaltsága, így maga nézte ki az adatlapról a gyerek anyjának számát, és reménykedve abban, hogy nem álmából riasztja az asszonyt, beütötte a kódot a készülékbe.

– 6 –

Mrs. Normann éppen végzett a reggelivel, amikor megszólalt a telefonja. Nem szokott ilyen korai órán hívást kapni sehonnan, most összeszorult a szíve a csilingelésre. Ösztönösen megérezte, hogy nem jelenthet jót ez a reggeli jelentkezés. Idegessége csak nagyobb lett attól, amikor a kijelzőről leolvasta a számhoz társított nevet: Szent Anna Kórház.
Gyorsan engedélyezte a hívást.
– Jó reggelt, Mrs. Normann – köszöntötte őt fáradt arccal a kék egyenruhát viselő, és az éjszakai szolgálat után kissé nyűttnek mutatkozó nővér.
– Jó reggelt – felelt rosszat sejtve az asszony.
Suzanne várt, hátha kérdez valamit az asszony, vagy ad valamilyen fogódzót, aminek mentén el lehet kezdeni a beszélgetést, ne kelljen mindjárt a közepébe vágni a rosszhírnek, de az anyuka csak hallgatott.
– Romlott a kislánya állapota – tájékoztatta a hiábavaló várakozás után a fejlemények egy könnyen elmondható részéről a nővér.
– Mennyire? – kérdezte elfehéredve Mrs. Normann.
– Attól tartok, hogy jobban, mint amennyire ellenőrzésünk alatt tudjuk tartani ezt a betegséget – kertelt tovább a nővér.
– Hogy érti? – riadt meg az asszony.
– Azt tanácsolnám, hogy jöjjön be hozzánk, a kórházba, hátha a segítségünkre tud lenni a jelenlétével a gyógyításban.
– Mit tudnék én maguknak segíteni?
Ez várható kérdés volt, de Suzanne készült rá. Nem először történik a munkája során, hogy szomorú fejleményekre kell felkészítenie egy hozzátartozót.
– Tudja, a gyógyulásban a beteg saját tartalékait is mozgósítanunk kell néha, és ez könnyebben megy, ha egy közeli hozzátartozó is velünk van.
– Ennyire súlyos az állapota? – Suzanne látta, az asszonyban kezd tudatosulni a szomorú lehetőség, talán el is veszítheti a lányát. Mrs. Normann fésületlen hajába túrt, és eltorzult arccal kérdezte – Meg fog halni?
– Mi megteszünk mindent, amit lehetséges – mondta fel a típusszöveget a nővér. – Jósolni persze nem tudunk.
Az asszony mondani akart még valamit sírásra hajló szájjal, de biztonságosabbnak látta, ha nem válaszol, csak bontja a vonalat.

– 7 –

Suzanne még megtudakolta az osztály főnővérétől, maradjon-e túlórázni, aztán visszatért a kórterembe. Csak pár perce volt távol, de visszatérve azt látta, az állapotok sokkal rosszabbak lettek annál, mint amikor távozott a két beszélgetés elintézése végett. A kettes ágyon addig nyugodtan fekvő Lana is láztól égő arccal hánykolódott a helyén, de Kyra állapota drámai rövidséggel fordult válságosra. Kis testét újabb görcsök feszítették, a csuklóját és bokáját rögzítő szíjak feszesen vágtak bele elvékonyodott végtagjaiba. Fejét előbb jobbra-balra csapkodta, aztán hátrafeszítette, mintha szét akarná lapítani a párnáját.
– Mama! Mama! – kiáltotta, de a hangja most is halk volt. Maradék energiáit elhasználta a haszontalan vonaglásra.
A doktor kapkodva kutatott egy jegyzékben a beadható nyugtatók listáját böngészve, de mivel már eddig is sokféle szert felhasznált, nem nagyon maradt lehetősége újabb injekció összeállítására. Azon töprengett, adhatna-e valamilyen kábítószert, de azzal esetleg a gyermek halálát okozná, így inkább nem tett semmit, csak tehetetlenül nézte a kislány vergődését.
Kyra hangja egyre felismerhetetlenebb lett, aztán rekedt gurgulázássá alakult, amikor a szájából valamiféle véres hab buggyant elő.
– Ilyent még nem is láttam – szörnyülködött a doktor. – Ez a betegség idáig minden esetben megállt a néhány napos erős láznál, és aztán szépen visszavonult, majd nyom nélkül gyógyult.
– Talán mutálódott valahogyan a vírus – elmélkedett a nővér.
– Ha ez igaz, akkor nagyon rosszindulatú irányba változott – felelte az orvos. – Tegyünk a szájába valamit, mert még leharapja a nyelvét.
Donna nővér a kellékes szekrényből elővette az epilepsziás rohamokhoz használt eszközt, amelyik fizikailag gátolja a rágó izmok görcsét, és lehetetlenné teszi, hogy a beteg leharapja a nyelvét. A véres hab már amúgy is arról beszélt, hogy valami sérülés keletkezett a gyermek szájában.
Kyra egyre erősebben dobálta magát az ágyon, a monitorról pedig egyre rémisztőbb számokat olvashattak le. A pulzus száguldott, kétszáz felé jártak a számok, a vérnyomás is száznyolcvan felett volt, a hőmérséklet közeledett a kritikus negyvenkét fokhoz. Szemei kifordultak, a fehérjében néhány érszál megpattanhatott, és pirosra változtatta az egész szemgolyót.
– Istenem! – suttogta Suzanne, aki már látott néhány haldokló gyermeket. Csaknem tíz éves munkaviszonya alatt, ha nem is edződött hozzá a szörnyű látványhoz, de tudatában volt annak, mire számíthat akkor, amikor egyes egy-egy súlyosan sérült, netán gyógyíthatatlan betegségben szenvedő kisfiú vagy kislány nem hagyja el élve a kórházat.
Most látva a szörnyű rohamot, amellyel szemben tehetetlenek voltak, elfogta a kétségbeesés. Becsülettel megdolgozott minden ágyban fekvőért, és mindent megtett annak érdekében, hogy a kicsik ne szenvedhessenek a kórtól még akkor sem, ha a betegség tragikus végét nem is tudták elkerülni. Ezzel a betegséggel szemben azonban tehetetlenek voltak. Kyra sorsa olyan hirtelenül változott át kellemetlen, de különben nem túlságosan veszélyes kórból halálos és borzalmas kimenetelű tragédiává, hogy nemcsak szakmailag, de lelkileg is készületlenül érte őt a dráma.
Az eddigiekben még sohasem látott ilyen pusztító erejű görcsöt. Minden alkalommal sikerült oly mértékben csökkenteni a betegségek hatását, hogy a kezelésükben lévő betegeknek legalább fájdalmai ne legyenek. Egyébként sem ismert olyan betegséget, amelyik ilyen módon mutatkozott meg. Az influenzához hasonló járványok általában magas lázzal, légúti bántalmakkal és végtagfájdalmakkal jelentkeztek. A habzó száj és a heves izomrángások vagy ilyen fokú rettenetes görcsök az eddigiekben semmilyen járvány leírásában nem szerepeltek.
– Mit tehetnénk doktor? – kérdezte elkeseredve.
– Semmit – ismerte be Sloan.
– Lehet, hogy meghal a beteg, és közben a szenvedését sem tudjuk csillapítani?
– Még nem hallottam arról, hogy a gyógyszereink ennyire hatástalanok lennének valami ellen.
– Miféle járvány ez? – kérdezte Donna nővér ugyancsak letörten.
– Fogalmam sincs – a doktor fájdalmas arccal, és teljesen tehetetlenül állt a beteg lábánál, a monitort figyelve. A beteg feje fölé vetülő ábráról egyre ijesztőbb adatokat olvastak le.
– Nem tudom, mi tartja még mindig életben – tanakodott a doktor. – Olyan ez az egész, mintha a betegség csak azért engedné életben maradni a gyermeket, hogy minél hosszabbra nyújthassa a szenvedéseit.
A görcs egyre hevesebb rándulásokban nyilvánult meg, a hangos nyögésből fájdalmas és hangos sikoltások lettek. A többi ágyon fekvő betegek közül kettő rémülten és némán hallgatta a gyötrelmek hangjait. Gyermeki félelemmel próbálták meg kitalálni, mi történik a kórterem elfüggönyözött részében.
A negyedik beteg lassan készült arra, hogy maga is rálépjen a gyötrelmes útra, amely a végső kifejlethez, a halálos görcshöz vezet. Az ő ágya mellett egy másik csapat próbálkozott elejét venni a kór kiteljesedésének, de pontosan olyan kevés sikerrel, mint amennyivel a Kyra ágya körül csoportosuló orvos és a nővérek kísérleteztek.
Nyolc óra után kevéssel egy hatalmas sikoltással, Kyra a végtagjait rögzítő szíjakat csaknem eltépve megfeszítette a testét, majd elernyedt.
– Hol talál ennyi energiát ezekhez a rohamokhoz ebben a kis testben ez a betegség? – kérdezte Donna.
– Már semmi másra sem használja az energiatartalékait, csak erre a rettenetes hánykolódásra – felelte a doki.
Kyra feje az utolsó görcsös mozdulat után félrebillent, és a szájából szertebugyborékoló véres hab csorgása is megszűnt. Addig nyugtalanul ziháló mellkasának mozgása megállt, az egész test elernyedt. Karjai ernyedten lógtak a béklyók között az ágy két oldalán, és addig felhúzott térdei is félrebillenve lehuppantak a matracra.
– Nincs pulzus! – horkant fel rémülten Suzanne, aki monitort nézte, ahol minden adat a hirtelen beállt halálról szólt.
– Újraélesztés! – adta ki az egyértelmű utasítást a doktor, és azzal megkezdődött az utolsó ütközet Kyra életéért.
Az automata rátapasztotta a zselével borított elektródákat a kislány mellére, aztán arcára borította a lélegeztető maszkot, az infúzióba irányította a megfelelő élénkítő szereket, de minden hiába.
A készülékből érkező elektromos impulzusokra még válaszolt néhány rándulással a gyermek, de a monitor továbbra sem mutatott mást, mint amit akkor szokott mutatni, amikor egy halottra csatlakoztatják az érzékelőket.
Gyorsan, lehetetlenül rövid idő alatt letelt a négy perc, abbahagyták az újraélesztési eljárást.
Suzanne a könnyeivel küszködve távolította el Kyra testéről a készülékek végződéseit beismerve az orvostudomány teljes tehetetlenségét a kórral szemben.
A csapnál megmosta a kezét, és szipogva hagyta el a kórtermet, ahol Lana ágya mellett kezdett kialakulni ugyanaz a katasztrófát jelentő állapot, amellyel két órán keresztül ők hárman is szembesültek Kyra esetében.
Az ajkait rágva sietett végig a folyosón, amelynek a végén a liftből éppen kilépett Kyra édesanyja. Nem volt hozzá ereje, hogy szembenézzen az asszonnyal, és beszámoljon neki a történtekről. Befordult a mosdóba, és az egyik vécé ülőkéjére roskadva keserves sírásra fakadt.